Harmincöt év után is nagyot üt a ’89-es forradalom a filmvásznon

Anul nou care n-a fost – vagyis Az új év, ami sosem jött: szeptember 28-tól fut a mozikban ezt a címet viselő román film. Szép csendben vonultunk be a kolozsvári Florin Piersic mozi termébe egy hűvös októberi kedd estén, hogy megnézzük a többszörösen díjazott, Bogdan Mureșanu első egészestés (két óra tizennyolc perces!) alkotását, amely a csíkszeredai Gopo-díjas Biró Boróka első operatőri munkáját is jegyzi.

A film kolozsvári premierje hétfőn este volt ugyanitt, méghozzá a rendező jelenlétében. Kedd este körülnéztem: a legtöbb néző a saját generációmból, az ezredfordulósokból származott, akik vagy nem kaptak helyet a bemutatóra, vagy nem tudtak az azelőtti napon részt venni, de így is bőven elfoglalták a helyeket. Mi lettünk az elsődleges közönsége azoknak a filmeknek, amelyek a romániai kommunizmusról, annak utolsó napjairól és a ’89-es forradalomról szólnak – mi készítjük őket karöltve az X generációsokkal, akik öntudatlanul vészelték át a nyolcvanas éveket, vagy meg sem voltunk születve.

Alaphelyzet: hat ember sorsába, döntési kényszerébe csöppenünk a filmben,

amely közvetlenül 1989. december 21. előtt sűríti magába az eseményeket, hogy az a temesvári vérengzéseket követően Bukarestig gyűrűzzön – a többit pedig már ismerjük. Az izgalom nem csupán az újrajátszott történelem katarzisának újrajátszása miatt fontos, hanem az a pattanásig feszülő közhangulat és paranoia, ami a forradalom megelőző napjait uralta. Maximumra járatva.

Ugyanis több évtized paranoiás közhangulat tudott csak így megágyazni neki, s talán a film egyik legnagyobb erőssége pont ez: a színészi apró, ijedt mimikától elkezdve a klisékig (lehallgatják-e a telefonod, közvetlen ismerősöd, barátod besúgó, nem tudod, épp ki és mikor szúr hátba stb.) mindent átsző a bizonytalanság, az őszintétlenség, amely ötvöződik közben egy agresszív közlésvággyal és elharapózott indulatokkal, meg a színtiszta paranoia (ami még a szekustisztet is eléri).

Két egyetemista fiú meg akar szökni az országból, búvárruhát vesznek, pénzt gyűjtenek, hogy a búvárt lefizessék, aki átviszi őket délen a Dunán. Az egyik fiú apja tévés rendező, aki a Plugușorul patriotic című hazafias, mindenki által gyűlölt újévi „bohózaton” kénytelen dolgozni, amikor a felvételeken szereplő egyik színésznő megszökik az országból.

A felvételeken hiba van: hogy kijavítsák, a nőhöz hasonló másik színésznőt keresnek, így akadnak rá a bukaresti Nottara Színház színésznőjére. Ő viszont gyűlöli a rendszert, s bár a kollégája meggyőzi, hogy vállalja el – hiszen csak két sort kell megtanulnia –, mindent megtesz, hogy ne sikerüljön, rekedtre énekli magát és zúzódást ejt az arcán. (Hogy hogy sikerül ez neki, azt nem spoilerezzük.)

Eközben egy gyári munkásnak meggyűlik a baja a kisfiával, aki levelet írt a Télapónak, amelyben felsorolja, hogy mit szeretne magának, az anyukájának és az apukájának: magának egy játékmozdonyt, az anyukájának egy új táskát, és apukának... nos, hogy haljon meg Nicu bácsi. A város másik felében egy idős nő szembesül saját meggyőződéses párttagsági múltjával és azzal, hogy régi házát le fogják rombolni, őt pedig a szekus fia által szerzett új tömbházlakásba kényszerítik.

A 40 színészt felvonultató, sok helyszínen játszódó filmben visszaköszönnek már korábbi, hasonló témájú (és román újhullámos) filmekből ismert színészek (pl. a Metronom, a Libertate, Undeva la Palilula, Marfa și banii, Cadoul de Crăciun, Soldații. Poveste de Ferentari stb.), akik azt a hatást keltik, mintha az elmúlt két évtized román filmművészetének bizonyos szelete egyetlen nagy történet lenne különböző szálakkal.

A Plugușorul patriotic egyébként létező műsor volt, és az újévi szám el is készült, a forradalom kitörése miatt azonban sosem közvetítették a tévében – ebből az archív felvételből is láthatunk részleteket. A rendező szerint elég nehéz volt újraalkotni egy korabeli tévéstúdiót megsemmisült kellékek híján, így a képernyők nagy részét 3D-s nyomtatóval hozták létre, hogy autentikus legyen.

1989. december 21. előestéjén mindenki úgy érzi, inog a lába alatt a talaj, miközben megpróbál úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. A magukra erőltetett nyugalom ötvöződése a félelemmel és az apró reménysugárral sorsfordító döntésekre kényszeríti a szereplőket: abban a pillanatban, hogy Bukarestbe ér a forradalom szele, és láthatjuk Ceaușescut archív felvételekről integetni az erkélyen, megfagy a levegő és megáll az idő. A krízishelyzetben lévő szereplők arcára egyszerre ül ki a határozottság, a dicsőség, a győzelem, a bizonytalanság, és az, ahogy az egymásnak ellentmondó érzelmeket kezelik.

Pont ezek az egymásnak ellentmondó érzelmek, kettősségek bontakoznak ki a magam generációja számára is,

akik csak archív tévéfelvételekről, bejátszásokból, játék- és dokumentumfilmekből ismeri a romániai forradalmat.

Úgy tűnik, a romániai művészetben igény van arra mindenféle generáció erőfeszítései által, hogy újra és újra eljátsszuk és átéljük 1989 decemberének szellemi orgazmusát, hiszen annak a pár hétnek a leforgása alatt megtapasztalt bombasztikus szabadságérzet olyan löketet generált, ami mai napig kiaknázhatóvá teszi a történteket.

Bogdan Mureșanu egy korábbi rövidfilmje jeleneteinek felhasználásával – A karácsonyi ajándék/ Cadoul de Crăciun (a kisgyerek-Télapó sztori) vitte tovább és bővítette ki a forgatókönyvet, elmondása szerint végig azt érezte, hogy jóval több van a történet mögött és feltétlenül folytatást, kiteljesedést követel. Negyven színész és számtalan helyszín felhasználásával (az egyetemista fiúk szökési kísérletét például a comanai Neajlov-delta mocsarasaiban forgatta mínusz 13 fokban) sikerült elérnie, hogy ennyire dinamikus, akciódús alkotást legyen a végeredmény, és tűkön ülve várja az ember a végkifejletet.

Ugyanis az Anul nou care n-a fost végtelenül izgalmas és remek vágások, átmenetek dícsérik, a kissé rázkódó handycames megoldás pedig még feszültebbé teszi az atmoszférát, így egyszerre lesz ironikusan közeli és intim. A reszkető kamerás megoldásra különben van a filmben fikciós utalás is: a tévés rendező is megjegyzi, hogy a hibás felvételnél nem kellett volna úgy ide-oda kapkodni a kamerát, mert így sokkal nehezebb összerakni az új felvétellel.

A filmet több helyen is komédia-dráma műfaji besorolással emlegették, ami helytálló, viszont a kolozsvári közönség inkább a fordított sorrendre esküdt meg, és tényleg csak a vicces részeknél, replikáknál röhögött fel a nézőtéren, ami arra enged következtetni, hogy a dráma, a fájdalom és a történelem lassú feldolgozása prioritást élvez: komolyan vesszük, hogy meg kell rendülni. Már hogy is ne rendülnénk: összeomlott hit és kilakoltatás, félig sikerült szökési kísérlet, az archív felvételekről visszaköszönő embertömegek, akik integetnek a tankokról, piedesztálokról, virágot puskacsőbe helyezők, a csődületben fellázadó munkások, a könnyeivel küszködő ellenálló színésznő elcsukló hangja és tekintete láttán.

Ha arra gondolok, hogy manapság az ingatlankáosz és a nehezülő városi lakhatás értékessé és megbecsültté tette a tömbházak egykor gyűlölt tereit és kényszerét, akkor át tudom értékelni azt is, mit érzett egykoron az, aki hitt valamiben, mégis lerombolták a családi otthonát. Mindvégig az a kérdés foglalkoztatott, hogy hogyan lehet ennyi kettősséget megtartani egy kézben? Hogy lehet úgy megbecsülni a kiharcolt szabadságot, hogy közben rájöttünk: a rendszerváltás nem volt igazi, csupán opportunisták gyülekezete vette át a hatalmat, és három napig tartott a dicsőség eufóriája.

Az elmúlt 35 év tanulsága az, hogy az emberek szomjaznak a jó kis forradalmakra

még akkor is, amikor a lehető legnagyobb szabadságban élnek, hiszen az mindig relatív. Tény, hogy szabadabban élünk Romániában, mint valaha, mégis átszövik az életünket a munkahelyeinkért, a családunkért, a gyerekeinkért hozott kompromisszumok, legyen az politikai, hitbéli, pragmatikus döntés (vagy ezek keveréke). Az ilyen filmek vissza-visszatérnek a kommunizmus tragikomikus kliséire, ez mindig nyerő Románia egyetlen igazi, maga által kiharcolt népakarata legitimációjára.

A forradalom mindenkinek jó, és a film mesterien mutatja azt is, hogy a befagyasztott, statikus utolsó képkockák hogyan is teszik fel a kérdést: jó-jó, hogy forradalom, de mi következik utána? (Iliescuval és örökségével most szembesülünk igazán.)