Ha nem tudjuk elhozni az embereket a galériába, a galériát visszük el hozzájuk

Bába István 1992-ben született Nagykárolyban. Szatmárnémetiben járta ki a képvőművészeti líceumot. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen végezte, festészet szakon. Az IT-szektorban dolgozik, az Artwise Egyesület egyik alapítója, az Artwise Galéria művészeti vezetője és kurátora.

Itt ülünk… bármennyire furán is hangzik... egy széfben, amely nem mellesleg Kolozsvár… mondhatom azt, hogy legújabb vizuális művészeti galériájában található?

Bába István: Igen.

Az Artwise Galériáról van szó. Mesélj arról, mikor, hogyan és legfőképpen miért született ez a galéria?

Amikor elvégeztem az egyetemet, felmerült a hatalmas kérdés, hogy akkor most mi lesz. Persze, munka lett, de jött a következő kérdés: mi a viszonyom a képzőművészethez? Ez rettenetesen fájó pont volt, azt hittem, le is kell mondanom róla. Ekkor jött, derült égből villámcsapásként, egy hölgy, akit Oláh Ildikónak hívnak, ő alapította az Artwise-t. Ők már hárman voltak, megnyertek egy pitch-versenyt…

Az Artwise Egyesületről beszélünk?

Akkor még nem volt egyesület, azt később gyúrtuk össze. Inkább Artwise-csapatként működtünk. Szóval, ők tudták, hogy mit tudnak. Tudnak eseményeket szervezni, Oláh Ildikó nagyon jól értett a formatervezéshez, a divathoz, ez volt a szakmája… és itt jöttem be én a képbe, mint képzőművész. Csomó ötletem volt arra vonatkozóan, hogyan fejlesszük mindazt, amit csinálunk. És volt egy alapvető gondolatom: hiányzik a közreműködés. Én azért jutottam a nagy kérdőjel elé, hogy akkor most mi lesz, mert előtte nem alakultak ki a kapcsolataim: kikkel csapódjak bandába, hogyan szervezzem az életem. Erre itt az egyetem nem tanít mag. Vagy magától rájön az ember, vagy… senki se mondja el neked, hogyan maradj művész.

Szóval, miután megtörtént a találkozás Ildikóékkal, megalapítottuk az Artwise képzőművészeti vonalát és elkezdtünk szervezni. Miket? Divatbemutatókat és kiállításokat. Elég sokat. Eljutottunk a zempléni fesztiválra is, ez volt az eddigi legnagyobb lövésünk. Három galériát kaptunk, a fesztivál ideje alatt azt csináltunk ott, amit akartunk. Teljesen szabad kezet kaptunk. Ami ugyanakkor hatalmas feladat volt. Egy adott ponton arra ébredtem, hogy a műtermemben volt nyolcvan műalkotás.

Nyilván nem csak a tieid…

Nem. Ez volna a lényeg: hosszú távú kapcsolatokat akarunk teremteni a művészek között, hogy együtt építhessünk valamit. Ez az, ami sokszor sikerült Kolozsváron, hihetetlen példák vannak: a Plan B galéria, az Ecsetgyár, a Köz-pont (Centrul de Interes). Ugyanez történt ott is: valakik rájöttek arra, hogy valami nem jó, csináltak egy csapatot, aztán megteremtettek egy bizonyos rendszert, amely önműködővé vált. Ebben az is benne van, hogy például az Ecsetgyár szétesett.

Szóval, a lényeg gyakorlatilag a közösségépítés volt…

Igen.

Na és hogy jutottatok el az Artwise-csapattól az egyesületig, majd a galériáig?

Arra vágytunk, hogy legyen egy szépen kimeszelt tér, ahol rakoncátlankodni tudunk, vagyis szívünk szerinti kiállításokat tudunk szervezni. Nos, ez valahogy nem jött össze. Viszont rengeteg eseményt szerveztünk. Egyiket a másik után. És egyik alkalommal találkoztunk Szőcs Endrével, aki ennek a térnek, az Xponential Transylvania-nak az egyik vezetője. Ennek a térnek az egyik széfjében ülünk. Ez egy közösségi munkatér, ómagyarul coworking space, ahol különböző IT-sok és más, számítógépen dolgozó emberek bérelhetnek maguknak egy kétszer két méteres cellát, ahol van légkondi meg internet meg csend, nem ugat a kutya, nem sírnak a gyerekek. És akkor ők ezekben a szobácskákban dolgoznak. Ez a tér így tud önfenntartó lenni.

Kiállításmegnyitó az Artwise Galériában.

Szőcs Endre megengedte nekünk, hogy csináljunk itt egy kiállítást. A pincét éppen nem bérelte senki, szabadon állt. A pince amúgy is szabadabb, többnyire, mint a fenti cellák. Megcsináltuk, és nagyon sok ember eljött. Akkor kezdtünk el gondolkozni Endrével közösen, hogy mi lenne, ha ebből rendszert csinálnánk. Így lett Szőcs Endre az Artwise újabb partnere. és így indult el hivatalosan is az Artwise Galéria, 2023-ban. (Most négyen csináljuk: Endrén kívül Oláh Ildikó, aki a formatervezéssel foglalkozik, Molnár István a marketinggel, és jómagam.) Neki köszönhető az is, hogy van egy másik kiállítóterünk is, a Kárpátia Borházban. Annak is elmesélem a koncepcióját, mert teljesen különbözik attól, amit itt csinálunk. A lényeg az, hogy a szépen lemeszelt térről elkezdtünk lemondani, sőt, talán le is mondtunk. Rájöttünk arra, hogy ezek a hibrid megoldások mennek nekünk. Itt van egy önfenntartó tér, amely befogadja a képzőművészetet. És itt vagyunk mi, akik ezt a teret újraértelmezzük, mert nem ez a funkciója, de mi tudunk belőle galériát csinálni.

Oké, akkor fedjük fel a rejtélyt. Azzal kezdtük, hogy egy széfben ülünk. Mi is volt ez az épület régebben?

Egy bank széfjében ülünk. Már nem emlékszem a nevére. De aztán be kellett zárni és akkor jött az Xponential Transylvania, mint bérlő.

Van itt még egy apróság. Mondtad, hogy a közösségi munkatér önfenntartó. A galéria is?

Nem. A galériák nagy része nem önfenntartó. És nem csak nálunk van ez így. Beszéltem hasonló berlini csapattal, ők jobban állnak olyan értelemben, hogy van szép, fehérre meszelt faluk… és az az igazság, hogy nyögnek a fenntartási költségek miatt. Ez a helyzet ma. És ha ez a helyzet, akkor megoldásokat kíván. Úgy gondolom, mi találtunk egy érdekes kiutat. Ezért is mondtam az imént, hogy nem feltétlenül akarjuk már ezt a kimeszelt, hagyományos teret. Más irányba megyünk. És valószínűleg ez lesz az üzleti modellünk is, ha fogalmazhatok így.

Oké, mást fogtok csinálni. De mit?

Láttad a teret. Itt vannak ezek a széfek, betonfalak, téglafalak. Az is látszik, hogy a tér rendeltetése nem az, amire használjuk. Emiatt van egy különleges kapcsolat a festmények és a tér között. Mintha nem illenének egymáshoz. És ebből keletkezik egy feszültség. Ha most elképzelünk egy irodaházat, akkor ott ez a feszültség talán még nagyobb. A képek sokkal inkább előtérbe kerülnek, mint egy fehérre meszelt galériában. Közelebb kerülnek az emberhez, az ott dolgozókhoz, a látogatóhoz. Az ember nem tud elmenni mellette. Ezt fogjuk csinálni. Be fogjuk vinni a művészetet olyan helyekre, ahol emberek már amúgy is vannak. Nem hívjuk oda az embereket valahova, hanem fordítva.

Na várj, ebbe a galériába mégis idehívjátok az embereket, nem?

Persze. Ha csinálunk egy eseményt, akkor idehívjuk őket. De… most itt van egy festmény a falon, de nincs kiállítás. Szóval ez a festmény csak itt van, ha úgy tetszik. Na de ide járnak emberek, más ügyben, beszélgetnek, előadásokat tartanak, dolgoznak. És akkor ez a festmény itt van. Szem előtt. Az az informatikus, aki idejár dolgozni, nem biztos, hogy eljön a galéria tárlatmegnyitójára, nem követ minket, nem hallott rólunk. De ide eljön dolgozni. És akkor itt találkozhat a festménnyel. A művészettel.

Azt mondod, a művészet legyen szem előtt. Ez nagyon jó. Na de annak az informatikusnak, üzletembernek, aki idejön, annak van szeme, hogy a szem előtt levő képet lássa? Észrevegye? Ugye, az ő ideje drága. Azért jön ide, hogy dolgozzon. Ez neki egy dekoráció. Közben egy fontos kép, adott esetben.

Az a tapasztalatom, hogy vannak emberek, akik valóban dekorációként kezelik az alkotásokat, viszont azt is láttam, hogy másoknak feltűnik. Egy példa: a másik helyszínen, a Kárpátia Borházban történt, hogy három asztalból kettőnél a kiállított képekről beszéltek. Nem a megnyitón. A lényeg az, hogy megadjuk a lehetőséget. Persze, lesz, aki elmegy mellette, de olyan is lesz, akinek megakad a szeme a képen.

Ide kapcsolódik még egy ötletünk: nem fogjuk kiírni a képekre vonatkozó összes információt. Lesz egy QR-kód a képek mellett. Az ember rámegy, szinte reflexből, és akkor megnézheti, ki a művész, milyen galériáról van szó. Ez egy játék, amit ki akarunk használni.

Nyilván azok számára játék, akiknek reflex a telefon és a QR-kód. Akiknek nem, az esetleg nagyot fog káromkodni. Most már a kocsmákban is gyakran azt mondják, ott a QR-kód, nézd meg az étlapot. Hát basszus…

Oké, ezzel egyetértek. Van ilyen. Ezért is mondtam, hogy nem minden információ lesz ott a kép mellett. Lesz a kód, meg azért némi adat is. Adok is, nem is… (nevet.)

Értem. Tehát kísérleteztek és megnézitek, mi az, ami működik és mi az, ami nem. És nyilván, hogy mi működik és mi nem, a célközönségtől is nagyban függ. Szóval, amit leszűrtem magamnak: nem egy dedikált, fehérre meszelt falú kiállítótérben gondolkodtok, hanem közösségi hálózatokban, adott esetben a tértől függetlenül. Jól szűrtem le?

Igen. És természetesen mindezt összekapcsoljuk egy jól kigondolt brandinggel, hogy felismerjenek az emberek. De persze nem hagyjuk el az eseményszervezés koncepcióját sem. Lesznek tehát kiállítások, de ugyanakkor el is szórjuk az alkotásokat különböző helyeken.

Jó, itt megkérdezném konkrétan: miből fizetitek például a villanyszámlát?

Az Xponential Transylvaniával, Szőcs Endrével való partnerségünk arról szól, hogy nem mi fizetjük a villanyszámlát.

Tehát van egy mecenatúra.

Igen.

És akkor kicsit beszéljünk rólad. Honnan indultál, s milyen utat jártál be, amíg elértél idáig?

Mindig is a rajzoláshoz értettem. Ezért egyértelmű volt, hogy a képzőművészetek felé indulok el. A szatmárnémeti Popp Aurél Művészeti Líceumban találkoztam az első igazi és talán az egyetlen mentorommal, Nyíri Zoltánnal. Nagyon éles szeme volt, könnyen felismerte, hogy kiben van ecet. Hatalmas segítséget kaptam tőle. Ő volt az, aki irányt mutatott nekem. Aztán nyertem versenyeket is, képzőművészeti olimpián. Később, az egyetemi évek szintén remek időszak volt, Erasmus-ösztöndíjjal eljutottam Németországba, találkoztam a nyugati szelekkel. Mesterképzés alatt el kellett kezdenem dolgozni. Találtam egy tech support munkát, ami arról szólt, németországi ügyfelek vacakoltak a telefonnal, nekem meg el kellett mondani németül, hogy mit csináljanak. Észrevettem, hogy ha egyre mélyebben belemászom a technikába, akkor kevesebbet kell beszélnem. És ez tetszett. Ezért másztam bele egészen mélyre a számítógépes technikába. Ma is ezzel foglalkozom, reggel nyolctól délután ötig. Akkor megnyomom a mágikus gombot és elkezdek mással foglalkozni. Például a galériával. Ez az élet valamilyen egyensúlyt biztosít. Munka után meg tudom csinálni azokat a dolgokat, amelyek az ötleteim megvalósítását szolgálják. A saját művészetemmel is ilyenkor foglalkozom. Amúgy figuratív festőnek vallom magam. Szeretem az ábrázolást, a mimézist. Szeretem jól visszaadni a valóságot.

Azért dolgozol az IT-szakmában, mert a saját művészetedből nem tudnál megélni?

Igen, határozottan.

Egyébként képzőművészetből meg lehet ma élni a mi erdélyi tájainkon?

Vannak rá példák, igen. De nagyon nehéz és nagyon keveseknek jön össze. Nem tudom azt mondani, hogy a legjobbaknak jön össze. A legjobb menedzsernek, a legjobb kapcsolatokkal rendelkező alkotónak, a legjobb festőnek, de milyen festőnek, ábrázoló, absztrakt? Bonyolult kérdés, de tény, hogy van, akinek összejön.

Vannak olyan látványosan kiugró ikonok, mint például Adrian Ghenie. Szinte minden képeladásáról cikkezik a hazai sajtó: millió dollárért kelt el egy újabb Ghenie-kép. Mondtad, hogy mások is vannak, de ő a sztár. Mit tud ő, vagy az ügynökei, amit más nem?

Itt az apparátus a lényeg, ami mögötte van. Ő benne volt a Plan B csoportban, az Ecsetgyárban. Akik ott voltak, mind sztárok lettek. Gheniét az apparátus emelte ki. Lecsapnak az ilyen alkotókra a galériák. Aztán jön az, hogy felnyomják az árakat…

Értem. És akkor visszalépnék arra a pontra, ahol te ott álltál egyetem után, szemben a nagy kérdőjellel. Hogy mi lesz veled művészként. Kiderült, most mesélted, hogy a mi erdélyi, romániai végeinken képzőművészetből kevesen tudnak megélni. Ugyanakkor a hazai vizuális művészeti egyetemei folyamatosan képzik az utánpótlást. Évente kikerül egy újabb embercsapat és nagy részük ugyanabba a kérdőjelbe ütközik, amibe te is. Kérdezem akkor: mi értelme van akkor az egyetemi „emberanyag-termelésnek”? Ha az emberek kilépnek az egyetem kapuin és szívnak.

Semmi értelme nincs. Ezt nagyon rosszul találták ki. És ez nem volt mindig így. Amikor még Andreescunak hívták az egyetemet, sokkal nehezebb volt bejutni, sokkal kevesebben jutottak be. A kommunizmus idején is erősebb volt a szelekció. Ma egy hihetetlen világot érünk: egy termelési attitűdről van szó. Van mondjuk tíz ingyenes hely egy szakon, na, melléjük begyúrnak még vagy harmincat, akik fizetik a tandíjat. És olyan sokan vannak, hogy az egyszerűen logikátlan. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy majd mindenki a művészetéből fog megélni. Németországban nem ezt láttam. Ott arra is tanítanak, hogy az ember mihez kezdjen egyetem után. És már közben is. Hogy magamat hozzam fel példaként: István, te ezt tudod csinálni, próbáld ki. Tudjuk, hogy festő akarsz lenni, de lehet, hogy tudsz képet vágni, és akkor nem kell beállj IT-zni, hanem mégis kreatív munkát végzel. És a KFC-ben sem kell csirkét sütni. Ha tetszik, életben maradási tudatosságra is tanítanak. És nem arról van szó, hogy bármiről is lebeszélnének, hanem további lehetőségeket nyitnak meg az ember előtt. Mégpedig az adott intézményes keretek között. Én krediteket gyűjtöttem fotó szakon, szobrász szakon, festészeten, animációban. Nálunk egy vaskalapos rendszer működik: te barátom, szobrász akarsz lenni? Na, akkor gyúrod az agyagot öt éven keresztül. Átjárás nincs, csak szabadidőben. És mikor kilépsz a kapun, szevasz, annyi, találd fel magad.

Mesélj kicsit a másik galériáról, a Kárpátia Borházban. Engem a kocsmagalériákra emlékeztet.

A nem hagyományos galérialétben vagy, ha tetszik, vándorcirkusz-életmódban az a lényeg, hogy több koncepciót kell kitalálnunk és helytől függően újra meg újra fel kell találnunk magunkat, fel kell fedeznünk az adott teret, a sajátosságait. És ez nagyon izgalmas dolog. A Kárpátia egy picike borozó (Kolozsvár központjában – a szerk.). Ha én felakasztok ott egy képet a falra, akkor ha te bemész, nincs menekvésed. Amíg ott ülsz a boroddal, a kép néz téged. És erre kitaláltunk egy koncepciót, amely így hangzik: gyere el és beszélgess egyet a művésszel! Ez is a címe: Meet the artist at the Winehouse! Találkozz a művésszel a borházban! Amit csinálunk: kitesszük a művész hat-hét képét, több be se férne. És egy pohár bor mellett el lehet beszélgetni, például Juhos Sándorral, hogyan festette meg ezt vagy azt a képet és miért. A kommunikáció a lényeg. Persze, nem mi találtuk fel a spanyolviaszt. A kocsmakiállításoknak is van hagyományuk.

Ahol a művésszel találkozni, borozgatni lehet. Megnyitó a Kárpátia Borházban szervezett kiállításon.

Az Artwise Galéria milyen művészettel, művészekkel foglalkozik? Van neki magyar arcéle, vagy ez nem számít?

Nem számít. A kezdetektől fogva megszabtuk, mint kritériumot, hogy nem fogunk senkit kizárni. Abból indultunk ki, hogy kapcsolatteremtés. Nem abból, hogy elkülönülés.

Művészetileg leginkább a feltörekvő alkotókkal tartjuk a kapcsolatot. Nekik van erre leginkább szükségük. Első kiállításra készülők is fordulhatnak hozzánk. Teszik is. Portfóliókat küldenek be, ami nagyon szép dolog. És amikor egy új kiállításban gondolkodom, ezekből az anyagokból is táplálkozom.

De mint mondtam, nem zárunk ki senkit. Ezért befutott művészek is állítanak ki nálunk. Megbíznak bennünk. A kiállítások mindig jók voltak, nem fordult elő olyan, hogy az alkotásaikat amatőr művek mellé állítottuk ki. És ezzel el is mondtam a másik alapvető kritériumot. Jónak kell lenni.

Ezt ki ítéli meg?

Többnyire én. Van annyi hozzáértésem, hogy látom, ki az, aki kínlódik és megrekedt valahol, illetve ki az, aki rátalált egy egyedi nyelvezetre, amit bátran használ. Ez érdekel elsősorban: nem kísérletező alkotókat fogadunk be, hanem olyanokat, akik mondani is akarnak valamit.

Kolozsvárt Erdély fővárosának is szokták nevezni. Egy fővároshoz képest viszont elég kevés kiállítótere van. A múzeumokon kívül, de az egy másik történet. Igaz, volt az Ecsetgyár, mind nagy tér, vagy inkább kis terek halmaza, aztán volt (és még mindig van) a magyarul Köz-pontnak nevezett Centrul de Interes, de mindkét helyen hatalmas botrányok robbantották fel a kreatív közösséget. S akkor ma megint alig vannak terek. Mi lehet ennek az oka? Hogy nincs, vagy ha van, csak volt… sehogy se jön össze.

A városvezetés az oka. Folyamatosan beszélek erről képzőművészekkel, kolozsváriakkal is, máshol élőkkel is. Mindenki úgy látja, hogy felsőbb szinteken a galériákra Kolozsváron nincs igény. Konkrét példákat tudok sorolni. Ott voltam a Kisállomás projekt (Kisállomás Kulturális Tér – a szerk.) kezdetekor. Én is a szervezők között voltam, még egyetemistaként. Az a projekt siralmas véget ért. Voltak egyezkedések a városházával, hogy meg kéne tartani. De az épület nem volt az övéké, hanem a vasúté… az lett a vége, hogy ha nem fizetünk, akkor nincs ott mit keresnünk. Örüljünk, hogy három hónapig megvolt a hely. Utána odaadták valami üzletláncnak, minket pedig kirámoltak.

Másik példa: a H33 Kulturális Tér a volt szeszgyárban. Remek dolog volt az is. Két kiállítást is szerveztünk ott. De aztán azt is lerombolták: jött a buldózer és a blokk. A baj az, hogy ezek a kezdeményezések esélyt sem kapnak. Ha a H33 Kulturális Teret támogatta volna a városvezetés, egy idő után talán önfenntartóvá válhatott volna. De esélyt sem kapott.

Ha Kolozsvárt összehasonlítjuk például Temesvárral, akkor azt kell mondanom, hogy ott sokkal több kiállítótér van, és jobbak is. És az nem igaz, hogy mindez csak magánkezdeményezésekből jött létre.

Egyébként Kolozsvárnak ez egy jó ütőkártya lenne, hogy vizuális kulturális vonalon idevonzza a közönséget. A kolozsvári festőiskolának van egy misztikus híre, nyugaton is, főleg Adrian Ghenie vagy a Plan B miatt. Ezt nem kihasználni, ez egyszerűen bűn. Erre nem tudok mást mondani.

Mi van a magánszektorral, a mecenatúrával? Onnan sem integetnek barátságosan? Vagy ott meg az van, hogy mindenki találja meg a mecénását? Azért kérdezlek, mert ti megtaláltátok.

Igen, nekünk ez megvan és azon dolgozunk, hogy tovább fejlődjön. De ha mi nem találkozunk Szőcs Endrével, akkor nekünk se lenne semmink. Senkink. A mecenatúrára általában az jellemző, hogy a nagyokat támogatja. Nem fog a kicsikhez jönni. Például a Köz-pontot. A Centrul de Interes-t.

Térjünk kicsit át a kortárs képzőművészetre. Az a tapasztalatom, legalábbis az irodalom terén, hogy a kortárs irodalom óriásit vesztett a relevanciájából. Van az az anekdota, hogy amikor megjelent egy új Ady-vers, megálltak Budapesten a villamosok. Manapság a kutya se billenti meg a fülét, ha megjelenik egy vers, ha megnyílik egy kiállítás. Elmegy a szakma, pár barát, oszt csókolom. Tisztelet a kivételeknek, persze, sztárok satöbbi. Szerinted mi az oka ennek a jelenségnek? Ha hasonló a tapasztalatod, persze.

Az egyik ok az a rettenetesen gyors világ, amelyben élünk. Az embereknek egyre kevesebb idejük van, vagy egyre kevesebb időt szánnak olvasásra, hogy eljárjanak színházba, operába, kiállításmegnyitóra. Már újságot sem olvasnak. Lassan nincsenek is újságok.

A másik ok az a borzasztóan túlterhelt vizuális ingermező, amelyben élünk. Ez főleg a vizuális művészeteket bántja. Nekem ezzel a túlterhelt vizuális ingermezővel kell versenyeznem. A Facebook-kal, az Instagrammal. Nyilván, a művészetnek reagálni kell valahogy az aktuális trendekre. Csak kérdés, milyen eséllyel teszi.

Amit mondani tudok: ma már nem keresni kell az ingert, hanem meg kell válogatni az ingereket, amelyek eljutnak az emberhez. Annyi minden jön, hogy például te csak úgy tudsz megtalálni egy Bába István-festményt a rengetegben, ha szűrőket alkalmazol. Tudnod kell valamilyen szinten rólam. Ezért is szórjuk szét az alkotásokat. Ha nem tudjuk elhozni az embereket a galériába, akkor a galériát visszük el hozzájuk.

A kortárs vizuális művészek egy része szépen elindult a multimédia, intermédia, egyéb érdekes és belterjes címkékkel ellátott művészeti formák felé. Igazi trend lett, hiszen egész szép pályázati összegeket is lehet szerezni ilyen alkotások kivitelezésére. Csak közben sokszor az az érzésem, nem esztétikai minőségről, hanem technikáról van szó.

Mint mondtam, én figuratív festő vagyok, de nyitva tartom a szemem. Nem akarok technikailag a múltban ragadni. Ha a technika megengedi, hogy ésszel használjak neonfényeket vagy QR-kódot, akkor használni fogom. Csak azért, hogy nekem vagy a galériának legyen egy ilyen archaikus, múltba tekintő arculata, nem fogok lemondani a kortárs technológiáról, nyilván azért, hogy hiteles, ne sablonos üzenetet közvetítsek.

Ejtsünk szót a mesterséges intelligencia alkalmazásáról is, mármint a vizuális művészetben. Volt egy nagy botrány is nemrég: egy festészeti versenyt egy mesterséges intelligenciával generált kép nyert meg. A botrány egyre újabb hullámokat vet. A kérdés az, hogy hol a technológia felhasználásának határa.

Nyilván megvannak a határai, ahogy a klasszikus képzőművészetnek is. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet képzőművészetnek tekinteni, mert ha tetszik, a hatáskörén kívül esik. Úgy gondolom, egy mesterséges intelligencia által generált kép önmagában sosem lesz képzőművészet. Viszont megtéveszthet, képzőművészetként tálalhatja magát. Igen, de erre rájönnek az emberek, tehát nem állja ki a próbát. Lebukik, nem marad meg. A művészet az, ami megmarad. Ez biztos. Azt nem tudom, hogy a jövőben milyen kizáró kritériumok lesznek a képzőművészetben. Például: használhatok-e neonfényeket vagy mesterséges intelligenciát. Őszintén, a mesterséges intelligenciát is kipróbáltam. Komponáltam vele. Régebb Photoshopban komponáltam meg a kompozícióimat: fotóztam, kivágtam, kicseréltem a hátteret, létrehoztam egy új kompozíciót, ami a nézőnek nem tűnik fel. Mert végül olajfestékkel, klasszikus technikával, kézzel festettem meg a képet. Na és akkor kipróbáltam, hogy tud komponálni a mesterséges intelligencia. Megmondtam neki, hogy szeretnék egy női alakot, akinek kék cipője van és a holdra tekint. És megcsinálta. Csináltam belőle hetven variánst, aztán kiválasztottam egyet, amit használhatónak ítéltem. És elkezdtem megfesteni. Tehát nem a saját fotóim alapján festettem, hanem a mesterséges intelligencia által generált kép alapján. Én csináltam, én választottam, én mondtam meg a gépnek, mit csináljon, a mesterséges intelligencia annyiban járult hozzá, hogy generált egy arcot…

Vagyis a műtermi modellt helyettesíti…

Igen. Lényegében erről van szó. De ha belegondolunk, a képzőművészek mindig is használták az aktuálisan modernnek minősülő technológiát. Beszélhetünk a reneszánsz és barokk kompozíciókról, ahol ott voltak optikai eszközök. Azok a művészek tudtak rajzolni, tehát nem azért használták az eszközöket, mert nem tudtak rajzolni. De amikor például Velázqueznek sok képet kellett festenie, akkor elgondolkodott: a rajz, konstrukció, festés mondjuk két nap vagy egy hét, mérettől függően. Na de ha optikai eszközöket használ, vagyis technológiát, akkor sokkal hamarabb elkészül. És ezzel semmi baj nincs szerintem. De a határok megvannak.

Mi a véleményed az aktivista, harcos művészetről? Példák: harc a természetrombolás ellen, harc a nőjogokért, a legkülönbözőbb kisebbségi csoportok jogaiért, harc szinte bármiért vagy bármi ellen, ami a művésznek szimpatikus vagy nem.

Én értem a művészetnek ezt a vonalát és elhiszem neki, hogy van helye a világban, de a magam részéről nem akarok propaganda-művészettel foglalkozni, semmilyen szinten. Nekem ez nem fér bele a víziómba. És ennyi.

Hogyan látod az erdélyi magyar és nem magyar kortárs vizuális művészek közösségét? Egyáltalán vannak ilyenek? S ha igen, hogy néznek ki?

Nem nagyon vannak. Kevés közösség van. Megbeszéltük azt, hogy Kolozsváron mekkora termelést fejtenek ki a művészgyárak, vagyis az egyetemek, közben pedig egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen… kolónia van a városban, ahova emberek tartozni szeretnének. Ez nagyon durva. Mindenki szóló akar lenni. Szerencsére vannak jó ellenpéldák is. Van az Unirea Csoport, a Május 1. (Korvin – a szerk.) téren. Ugyanolyan kezdeményezés ez is, mint a korábbiak: műtermeket lehetett bérelni egy gyárépületben. És páran összeálltak, hogy mi vagyunk az Unirea Stúdió. Nagyok vagány dolog, és jó, hogy van. Vagy ott a Cosmic House Galéria a Rákóczi úton.

Az Artwise Galéria egyik széfje, ahova nem alkotásokat zárnak. Hanem kifüggesztik őket, az ember bemehet, megnézheti őket és attól se kell félnie, hogy rácsukódik a masszív ajtó.

Ti tartjátok velük a kapcsolatot?

Mindenkit ismerek, az egyetem kapcsán és igen, állítunk ki néha ottani művészekkel, szóval van egy kommunikáció. De többnyire személyes kapcsolatokon alapul. Intézményes kommunikáció akkor van, ha a galériában kiállítást szervezünk. Másféle kommunikáció, kapcsolat intézményes szinten nem létezik. Például a Köz-pont csoportja az Unirea csoporttal nem tartja a kapcsolatot intézményes szinten. Ami baj. Mert ha lenne egy valamiféle szövetség, egy ernyő, akkor esetleg könnyebben nézhetnénk szembe a problémákkal.

Az Artwise Galériának vannak sajátnak tekintett művészei? Vagy ez is idegen tőletek?

Az a helyzet, hogy még annyira az elején járunk, hogy nem tudunk kisajátítani művészeket. De lehet, hogy nem is fogjuk akarni. Lehet, olyan lesz ez is, mint a fehér falakkal. Nincs, de nem is kell.

Vannak olyan nevek, akikre büszke vagy, mármint hogy kiállítottak nálatok?

Juhos Sándor, Szabó András, Tódor Tamás, Gagyi Botond, Mihai Nuțu, Cătălina Milea, Călin Dumitrașcu, Mathias Bar, Hengeli Arthúr, Máthé László, Székely Király Bogdan, de hosszú a sor.

Mi a következő kiállításotok?

Itt, az Artwise Galériában egy hónap múlva lesz egy új figuratív kiállításunk. A címet nem tudom megmondani, mert még nem alakult ki a végleges forma. Annyit tudok mondani, hogy körülbelül egy hónap múlva lesz a megnyitó. A Kárpátia Borházban kialakítottuk a stabil ritmust, ott két havonta cserélődik a kiállítás, jön az újabb megnyitó, eljön a szerző, találkozunk, borozunk, beszélgetünk és a képek ott maradnak. A következő megnyitó május végén lesz.

A fotók (amennyiben másként nem jelöltük) Bába István és az Artwise Galéria fotóarchívumából származnak.