És Ön már kicsinált ma valakit a Facebookon?

„Menj a gazdáidhoz, hogy nyald tovább a talpukat, te mocskos komcsilipsi állat!” „Hirdesd a náci anyádnak ezeket a marhaságokat, te fasiszta köcsög!” „Le kellene lőni ezeket, meddig tűrjük még??” „ Hüje vagy Lacika menyhaza, a felyedbe gyertyával kel világitni, olyan sőtét van bene” Ismerős, ugye? Ezek a mondatok a Facebookon születnek ezrével, minden nap, minden percben. Mi vagyunk a szerzői, az olvasói, akik kárörvendve vagy a dühtől fekete arccal szorítjuk ökölbe a kezünket, ledorongolunk, sértegetünk, stratégiákat gyártunk egy másik ember virtuális kicsinálására, földbe döngölésére, megsemmisítésére, hogy írmagja se maradjon a gyalázatosnak.

A Facebook úgy kapta szájon a társadalmat, hogy felocsúdni sem nagyon volt ideje,

és azonnal függővé vált. Az a felhasználó is függő, aki naponta kitesz egy virágcsokrot, egy idézetet, aki szülinapján felköszönti ismerősét (és mindennap valakinek a szülinapja van), az is, aki „vitákat”, csatákat, lincseléseket nézni jár oda minden nap, és az is, aki rendesen beleállva gyalázza a másikat és szorongatja a nyakát bárkinek, aki neki nem tetsző véleményen van. Pedig a Facebook ártatlan és mondhatni nemes céllal indult húsz évvel ezelőtt: könnyű kapcsolatteremtési és kommunikációs lehetőséget biztosítani az embereknek, hogy gyarapítsa közösségi életüket, hogy könnyebben elérhetővé tegyen számukra embertársat, tudást és szórakozást. Ehhez képest az emberiség történelmében talán semmi nem hozta elő jobban az emberek sötét oldalát, semmi nem bátorította jobban őket abban, hogy lerázzák magáról a civilizáció béklyóit, és szabadon tombolva üssenek-vágjanak mindent, ami útjukba kerül. Ugye, az ember a konyhakéssel szeletelhet marhaszegyet vagy paradicsomot, de le is szúrhatja felebarátját. Ennek ellenére senkinek nem jut eszébe betiltani a konyhakést. Igaz, ha valaki az utcán megy késsel a kezében, vagy színházba, bevásárlóközpontba megy be hentesbárddal, valószínűleg percek alatt lekapcsolja a rendőrség. A társadalomban igen kevés ember bántalmaz nyilvánosan más embereket, például konyhakéssel, hogy maradjunk ennél a példánál. Együttélés, közösség, társadalom, ember sem létezhetne, ha ez nem így lenne. Tehát vannak a késhasználatnak szabályai, törvényes korlátai, különben káosz lenne. De az olyan ember is kevés, aki nem fizikailag, hanem szóban bántalmaz, szidalmaz másokat az utcán, főleg idegeneket. Ehhez képest

a Facebookon igen sokan elképesztő könnyedséggel rontanak rá habzó szájjal, gátlások nélkül bárkire, csak mert bizonyos dolgokról más a véleménye.

Szemtől szembe jóval kevesebben mennének bele ilyen helyzetekbe, jóval kevesebben vállalnák fel, hogy valakinek a szemébe mondják, hogy ilyen-olyan mocskos állat és húzzon a libsi, náci, húsevő, vegán stb. anyjába. Mi ennek az oka? Az, hogy az egész virtuálisan zajlik, a konfliktus szereplői nincsenek fizikailag egymással szemben, mindenki egy-egy képernyőt néz, vagyis „egyedül van”. És az ilyen megnyilvánulásoknak csak annyi a jelentősége az elkövető számára, mint annak, amit egyedül, otthon, a négy fal között tenne mindenféle lelkiismeret-furdalás vagy a nyilvánosság visszatartó ereje nélkül: hogy alsóneműben ücsörög otthon, piszkálja a fogát vagy szellent. Mert nincs ott senki, nem látja senki, tehát önmérsékletre sincs szükség. A Facebookon uralkodó állapotok tanúsága szerint a verbális agresszorok közül igen kevesen tudatosítják, hogy a Facebook éppúgy nyilvános tér, mint az utca vagy a főtér, és amit kiposztol a falára vagy bekommentel valahova, az olyan, mintha a főutcán sétálva kiabálná el. Ahol ugye törvények szabályozzák a megnyilvánulást. És mivel a Facebook nyilvános térnek számít, elvileg ugyanazok a törvények vonatkoznak rá, mint a „klasszikus” nyilvánosság esetében. Ámde a Facebook esetében igen nehéz érvényt szerezni a törvényes előírásoknak. Néha előfordul, hogy például a rendőrség Facebook-tartalmak miatt indít vizsgálatot, ezek azonban általában olyan esetetek, amikor valaki bűncselekményt vagy valami nagyon kirívó törvénytelenséget követ el vagy jelez, és ha vagy az elkövető, vagy a károsult ismert személy vagy intézmény. A rengeteg verbális agresszióból azonban nem lesz hatósági ügy, mert a lincselők és zaklatók a virtuális térben tevékenykednek, több millióan egyidejűleg, és fizikailag lehetetlen lehet minden bejegyzés, hozzászólás mellé rendőrt állítani. A moderálás és szűrés is – éppen a nagy számok miatt – igencsak esetleges és a Facebookon folyó össztevékenységhez képest elenyésző kiterjedésű, vagy pedig az alkalmazott automatikus, újabban mesterséges intelligencia-alapú szűrés miatt gyakran végződik melléfogásban, indokolatlan vagy igazságtalan törlésben, letiltásban. Láthatjuk, hogy

épp az indulatokat leginkább felkelteni képes tényezők, a politikai szereplők állnak bele a legjobban az ellenséges hangulat generálásába és fenntartásába,

ez pedig egy globális jelenség. Az Egyesült Államoktól Nagy-Britanniáig, Németországtól Magyarországig és Romániáig folyamatosan zajlik a virtuális háború a politikai táborok hívei között. Jellemzően ezekben a „vitákban” hangzanak el a legdurvább sértések („te mocskos náci/libsi”), elhalálozásra vonatkozó felszólítások (dögölj meg, te mocskos jobbos/balos”), és a felmenőkre vonatkozó utalások („a náci/libsi/balos anyáddal együtt”) és sorolhatnám, a sértegető ész rendkívül kreatív. Azzal sem mondok újat, hogy ezek a Facebookon folyó politikai, világnézeti háborúk aztán a „való világban” is táborosodást, buborékosodást eredményeznek, az emberek pedig hajlamosak az utcán is azon a leegyszerűsítő, sematikus szemüvegen keresztül megítélni embertársaikat, mint ami ezekben a „vitákban” érvényesül. Korábbi ismerősök, akár barátok is, elkezdik kerülni egymást, mert a Facebookon harsogó „mocskos náci/libsi” gyakran felülír minden egyebet. Még egyszer: a való világban (értsd: a Facebookon kívül) ezek a konfliktusok soha nem éleződnek ki ennyire, a törvények szabályozzák a nyilvános magán vagy politikai kommunikációt. Például köztéri plakáton egyetlen politikai szereplő sem teheti meg, hogy gyilkosnak, rablónak, vérfertőzőnek stb. nevezzen egy ellenfél politikust, és a tévében sem hangozhatnak el ilyen dolgok. A Facebookon azonban egyelőre semmi akadálya, hogy ezek az üzenetek – ha indirekt módon is, vagyis nem XY párt oldalán, hanem más néven, a párt szolgálatába szegődött aktivisták, vagy akár fiktív személyek révén – megfogalmazódjanak, terjedjenek, és korábban nem látott hatékonysággal. célba érjenek. Egyben mérgezzék és összeugrasszák Facebook-felhasználók millióit. Napjaink politikai valósága (is) elképzelhetetlen lenne a Facebook nélkül (Más közösségi platformokon, például az Instagramon nincs, vagy jóval korlátozottabb ez a jelenség, és például az Egyesült Államokban igen népszerű Twittert nálunk szinte senki nem használja). A Facebooknak rengeteg bűne van. Függővé tette az embereket, kannibalizálta az internetet (nagyon sok ember számára a Facebook egyenlő az internettel), megölte a kultúrát, a médiát, információvihart szabadított az emberre, felszámolta az értékes szabadidőt stb. de legfőképpen

megmérgezte az emberi kapcsolatokat és végeredményben előhozta az emberből az állatot.

Ne legyenek romantikus illúzióink, az állat mindig is ott volt az emberben, de ritkán jött elő. A Facebook most nem csak előhozza, de kinn is tartja, és egyelőre nem úgy néz ki, hogy ez egyhamar változni fog. Az embereket senki és semmi nem készítette fel ezekre a változásokra, de valószínűleg nincs az az oktatási rendszer, hatóság vagy egyéb társadalomszervező entitás, amely képes akár előrelátóan vagy akár kármentő jelleggel felkészülni vagy az embereket felkészíteni ilyen drámai átalakulásra. Nem szép dolog embertársainkat verbálisan abuzálni a Facebookon – ha erkölcsi oldalról közelítünk, legfeljebb ilyen erőtlen formában lehet megfogalmazni a lényeget. Valóban nem szép, mégis csináljuk, mint ahogy évezredek óta csinálunk mindent, ami nem szép. De tegyük fel utilitarista formában a kérdést: jó nekünk a Facebook? És válaszoljunk rögtön további kérdésekkel: Jó nekünk a cukor? Jó nekünk az alkohol? Jó nekünk a dohányzás? Tudunk-e egyértelműen, igennel vagy nemmel válaszolni?

A Facebookot betiltani nem lehet, csak ha igen mélyen és durván belenyúlunk olyan, eddig nagy becsben tartott konstrukcióinkba, mint a demokrácia, a jogállamiság, az egyéni szabadság, a szabad piac, a szabad információáramlás.

A Facebook jelenleg a fennálló (de egyéb tényezők miatt is folyamatosan változó) közösségi, világnézeti, politikai, kulturális berendezkedésünk ellenében dolgozik és nem tudjuk, mi lesz az eredménye. Ha ehhez hozzávesszük a valóságbiznisz legújabb szereplőjét, az éppen kibontakozóban levő mesterséges intelligencia-forradalmat, akkor azt látjuk, hogy… nem vagyunk képesek előre látni semmit. Az ehhez hasonló nagy civilizációs változások után a világ többé már nem lesz olyan, mint korábban volt, és azok a generációk, akiknek az életében ezek a dolgok történnek, valahol mindig áldozatok, mert a változás szinte feldolgozhatatlan töréseket okoz az életükben. Beszédes, hogy a legfiatalabbak, a mostani gyerekek és a tizen-huszonévesek a jelek szerint túlléptek a Facebookon és jóval tudatosabban élnek a virtuáliában, mint mi, akiknek még élénk emlékeik vannak a predigitális korról és életről. Számukra a (digitális) virtualitás olyan, mint nekünk a villanyáram vagy a motorizált közlekedés, nem problematikus, vagy nem úgy problematikus. Mi továbbra is gyalázkodunk a Facebookon, ordítva gyilkoljuk az ellenséget, így élünk a saját korunkban. Ők majd kitalálnak valami mást, mert ők is emberek.