,,Engem letehetsz bárhova a világon – csak egy tűt meg tintát adj, és nem fogok éhen halni" – interjú Horváth Máté tetoválóművés

  Kolozsváron, a George Marinescu nevet viselő meredek utca 56-os száma alatt három éve működik a GRIP Tattoo nevű tetoválószalon. Horváth Máté (Marosvásárhely, 1989), a szalon társtulajdonosa végigvezet a kellemes hangulatú helyiségen, ahol a falakra kihelyezett, régi tetoválásmintákat megidéző képek mellett művészeti albumok és tetoválástörténeti munkák is helyet kaptak a polcokon. Máté gyerekkora óta rajzol és tinikora óta tetovál – arra voltunk kíváncsiak, mennyi minden játszik közre, ha az ember kidíszítené a bőrét.  

Grip Tattoo

  Mióta tetoválsz, mi késztetett arra, hogy tetoválóművész legyél? Talán 2007-2008 körül kezdtem el, de az egészet gitárhúrral készült házi gépekkel. Gyártottam őket az egyik haverommal, és akkor őt varrtam, magamat és még s pár havert. Körülbelül három hétig azzal varrogattam a haverokat, utána pedig ők összeszedtek pénzt és vettek nekem egy tetkógépet.   Hogy lehet gitárhúrból tetoválógépet csinálni? A lényeg az, hogy egy ilyen kicsi motort raktunk rá, kazetofonból volt talán, rá egy pix (golyóstoll – a szerk.) külső részét, amit ráolvasztottunk egy kihegyezett gitárhúrra, amit felraktunk a motorra, és ahogy forgott, az teljesen lement. Ezt ilyen Rotring-tintába mártottuk, s azzal csináltuk. Abszolút senkinek sem ajánlom, egyáltalán nem egészséges, és attól futni kell, hogyha látsz ilyet. Gyújtóval fertőtlenítettük. Akkoriban más volt (nevet). Én akkoriban a punkszcénában voltam, és minden teljesen arról szólt, a haverok is, akiket tetováltam, azok is mind onnan jöttek, ugyanabból a csapatból. Igazából mindenkinek megvolt a külön tűje és azt tartogatta.   Akkor úgy kell ezt értelmezni, hogy ez benne volt ebben a csináld magad-szcénában (DIY). Az volt, ami rávett, hogy csináljam meg magamtól, meg az, hogy akartunk tetoválást mindannyian, de nagyon drágák – de hát még mindig azok. Tizenhárom-tizennégy évesen akartuk – bár akkor már szerintem tizenhat voltam, amikor csináltam az elsőt.   És ezt te csináltad magadra, vagy másvalaki csinálta neked? Én csináltam magamra és másokra is. Magamra pár kis tetkót, másokra egyet-kettőt. Nem vagyok nagyon büszke rájuk (nevet).   És ez még rajtad megvan, vagy ezt befedted? Még megvan.   Előtte már rajzoltál, vagy egyből tetoválni kezdtél? Igazából az volt, hogy én gyerekkorom óta szeretek rajzolni, de sohase voltam rajzsuliban, vagy ilyeneket nem tanultam, ami látszott is akkoriban. Inkább ilyen csendes gyerek voltam, és rajzoltam ahelyett, hogy írjak vagy olvassak. Meg volt egy csomó művészeti könyve apámnak a könyvtárában, és azokat egy csomót lapozgattam, onnan jöttek inspirációk. Viszont akkoriban nem gondoltam bele még igazából, hogy én tetoválni akarok. De így, hogy benne voltunk ebben az egész punk- meg hardcore-mozgalomban – külföldről persze a 2000-es években jött be itt minden Amerikából meg Angliából – így mindenkinek tetoválása volt. Láttam minden bandán, és nagyon megtetszett, nekem is kellett, és mindenkinek kellett körülöttem – azt mondtuk, hogy „ez cool, ez kell”. Inkább ez vitt rá engem a tetoválásra.   És akkor ez tényleg úgy van, ahogy szokták mondani, hogy ha már egy van, akkor egy idő után már nem lehet abbahagyni? Ez attól függ, hogy milyen az első, amit megcsináltatsz.   Téged mi győzött meg a folytatásra? Én már az elejétől fogva tudtam, hogy nekem kell több. Viszont, ha te elmész és az első tetkódat megcsinálod, és nem olyan lesz, ahogy te elképzelted – vagyis szar a hangulat, nem lesz jó az eredmény stb. – akkor meggondolod a másodikat.   Ez eleve olyasmi, ami örökre szól, és van, amelyiket be lehet fedni, de a lézeres eltávolítást nem ajánlják, csak utolsó esetben. Az azért nem a legjobb, mert az sokkal drágább. Ahhoz kell legalább tíz ülés, hogy egy kicsi tetkót kivegyenek, és mindenik ülés 300-400 lej körül mozog, úgyhogy sokkal drágább.   Akkor inkább azt ajánlod, hogy ha már megvan az első, akkor abba fektess bele, és tényleg olyan legyen, amilyet szeretnél. Igen. Az első tetkót, amikor kiválasztod, úgy kell kiválasztani – vagyis úgy ajánlom én –, hogy valaki olyannál, akinél kényelmesen érzed magad. Én általában többször átbeszélem a klienssel és megnézzük, hogy lenne jó, így vagy úgy, és mindenképpen rákérdezek többször.   Ez egy bizalmi kérdés, olyan, mint a hentes, vagy a pszichológus, vagy a fodrász. Hát igen. Csak hát annyi, hogy ha egyszer megvan, akkor életed végéig ott van. Milyenek a kliensek? Kész ötlettel érkeznek, vagy egy olyan ötlettel, amit te fejlesztesz tovább, vagy úgy, hogy megbíznak benned, mert látták a munkáidat, és olyat kérnek tőled, amit te találsz ki? Mindhárom igazából. Nagyon sokan jönnek úgy, hogy van egy nagyon halvány ötletük, hogy mi kéne. De persze ezeket az embereket már tetováltam korábban, tehát a bizalmuk az már megvan, csak megbeszéljük, mondjuk, egy fél óra alatt az egészet: hova lesz, legyen-e színes vagy nem színes stb. Így ketten a klienssel együtt kigondoljuk az egészet, utána következik a művelet időpontjának kitűzése. Addig – általában aznap reggel – megcsinálom a rajzot nagyjából. Az egész egy ilyen szkeccs, vázlat.   Ezt hol készíted el? Ezzel most újabban, az utóbbi három-négy évben iPad-en dolgozom, az nagyon felgyorsítja az egészet. Tehát elkészítek egy vázlatot, jön a kliens, addig nem lát semmit, ameddig be nem jön a szalonba. Amikor bejön, akkor megmutatom, megbeszéljük, átbeszéljük, hogyha valami nem tetszik, akkor azt én újrarajzolom – ha fél óra, ha egy óra, ha két óra, átalakítom úgy, hogy legyen jó neki. És hogyha még mindig nem tetszik, át is tehetjük másnapra az időpontot. Nem siettethetem a klienst, de ilyen mértékű átalakítás eddig szerencsére nem történt meg.   És mi történik olyankor, hogyha például egy napra két kliensed van? Hát ez úgy működik igazából, hogy sose tudod pontosan, mennyi időbe fog telni, de én általában két-három klienst egy napra csak akkor programálok, hogyha kicsik a tetkók, mert a kicsi tetkókat két óra alatt meg lehet csinálni. Még hogyha a rajz másfél órába kerül, akkor is maga a tetoválás fél óra alatt megvan.  

Itt készülnek a stencilek, amik a bőrre kerülnek

Azt mondod, hogy négy éve készíted ezeket a vázlatokat iPad-en. Mióta van meg a szalon? Azelőtt hogy készítetted a vázlatokat? A szalon 2020 óta működik, ősz körül nyitottuk meg. Azelőtt papíron dolgoztam mindig. Van ez az átlátszó papír, olyan, mint a zsírpapír, azt szoktam használni, mert nagyon sokszor volt úgy, hogy így felfirkáltam egy vázlatot, leginkább a kompozíciót. Az a legfontosabb nekem, a kompozíció, utána megyünk bele a részletekbe.   Van neked egy Instagram-oldalad is, amin a munkáidat lehet látni, és ott azt írja a biódban, hogy „traditional but not so traditional”. Mesélj egy kicsit erről, hogy ez mit jelent! Amióta elkezdtem tetoválni, azóta vonzott az american traditional stílus. Ami igazából már az 1940-es évek közepe tájáról érkezett. Amerikában nyíltak meg ezek a szalonok, ahol ilyen kisebb tetkókat csináltak – persze, akkoriban mindenhol kisebb tetkókat csináltak. De erre a stílusra nem mondható, hogy nagyon „művészien” voltak megrajzolva, de így visszatekintve eléggé művészinek tűnnek, még ha naivak is. Ezt a stílust, amit használtak, inkább a japán tetoválóművészektől lopták, csak ahelyett, hogy egy nagy sárkányt, vagy valami ilyen kidolgozott munkát hoztak volna létre, inkább kicsiben, egyszerű mintákkal készítették el. Ahol megcsinálták őket, azt walk-in shopnak nevezik, vagyis bemész, felmutatsz a falra, hogy az kell, és azt kapod meg. Viszont amiatt, hogy az egész ilyen kétdimenziós és lapos, valahogy a bőrön nekem úgy tűnik, hogy sokkal jobban néz ki, főleg idővel. Az emberek amúgy is komplikáltak, nem kell komplikálni a mintákat se rajtuk.   Mennyire van köze ezeknek a mintáknak például azokhoz, amiket gyakran látunk: sellők, átszúrt szívek, szép csajok, börtönviselt emberek mintái? A tetoválásokkal szemben előítéletes emberek megmaradtak, vagy a mintákhoz való viszony átértelmeződött az évek során? Hát ezek is megvannak, valahogy onnan jönnek át, de azok szerintem sokkal régiebbek, mint az 1940-es évek. Ezek már az 1800-as évek végén megjelentek tetkóként embereken itt Romániában. Van egy ilyen könyv is, hogy egy kriminalista orvos, aki nagyon szerette a tetkókat, összegyűjtött az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején Romániából egy csomó tetkót. Vannak persze köztük magyar vonatkozású tetkók, például huszárok, vitézek, sőt, külön a cipészeknek is volt valami.   Ez a walk-in módszer működik most is? Működik, persze, de általában ott, ahol nagyon forgalmas a hely. Ott működik a legjobban, központokban, megközelíthető helyeken. Itt is működik az ilyen, de nem annyira nagy a forgalom, mint máshol.   Ez lenne akkor a flash tetoválásnak a megfelelője? Hát a flash, az onnan jön, az a traditional stílus lényege. És igazából most már úgy működik, hogy az internetre is ki van téve, és ha látod, beprogramálhatod magad, vagy bejöhetsz a szalonba, s mondhatod, hogy az kéne – hogyha van ideje valakinek, akkor megcsinálja. Hányan vagytok jelenleg kollégák? A kolléganőm, akivel együtt nyitottuk a szalont, most nincsen itt, mert nemrég született meg a gyereke. Rajta kívül még van két kolléganőm és két kolléga, aki tanul. Ők nem követik ezt a tradicionális stílust, mindenfélét elvállalnak, bár én is megcsinálok bármit.   Tudsz hiperrealisztikust is? Hogyha nagyon-nagyon akarok, igen, de nem igazán akarok. Akkor inkább a realisztikust. Fotók alapján is csinálok, persze, mert tizenhat éve csinálom ezt – csak nagyon megunom őket, az az igazság. Nem vagyok oda értük, szerintem egy kicsit giccses, de ez a saját véleményem. A tetkófilozófiában egy csomó minden van, s még az is belefér, hogy van egy idézeted az egész életről, vagy egy életfilozófiád. Abban a pillanatban, hogy felírtad magadra tetoválásként, szerintem már nincs meg az a belső feszültség afelé a filozófia felé, mert már kint van, és már megmutattad a világnak, és akkor így kihal az egész életfilozófiád, szerintem.   Szóval akik nem idézeteket varratnak magukra, azok esetleg a kép által is elveszthetik az életfilozófiájukhoz a kötődésüket? Nem biztos, de azt gondolom, hogyha te túlgondolod, és túl komolyan veszed, akkor inkább tartsd meg magadnak, és inkább maradjon valami, ami számodra egy iránytű. Ne az legyen, hogy a kezeden kell legyen az iránytű.   Ha csinálsz valamit, akkor legyen benne valami véletlenszerűség? Nem kizárólag, csak hát szerintem nem kell annyira komolyan venni. Én nem úgy nézem, mint valami iránytűket. Úgy látom őket, mint egy napló. Amiután megcsinálod őket és rájuk nézel, az jut eszedbe, hogy te milyen helyzetben voltál az életben akkor, abban az időszakban, amikor készültek.   Az emberek nagyobb része, aki ellátogat ide, azok is általában ilyen naplószerűnek gondolják, vagy ezt hogy látod? Az én klienseim leginkább már olyanok, hogy egész napos programálásra jönnek. Vagyis még akkor is, hogy ha egy kisebb, négyórás tetkóra jönnek, akkor is az egész napot rájuk szánom. Úgy látom, hogy akkor tudok teljesen odafigyelni, amikor az az egy van, és nem siettet semmi. Nagyon sokan jönnek, akik csak azt szeretik, ahogy kinéz. Nagyon sokan jönnek, akiknek segít valamin átmenni, de olyanok is, akiknek csak egyszerűen be van tetoválva a fél kezük és be akarják tölteni. Jön mindenféle kliens: van, aki úgy jár, mint a pszichológushoz és van, aki úgy, mintha szupermarketbe jönne.   Ez tényleg olyan, hogy az emberek közben elmesélik a történetüket? Hát ez nem épp olyan. Ez nagyon a Miami Inkből jött át igazából, mert amikor az első sorozatot csináltak, akkor jött át. Ettől még jó volt, én akkor kezdtem el tetoválni, sőt, néztem, hogy hogy tartják a gépet a kezükben. Valójában ez úgy jön, hogy bárkivel szívesen elbeszélgetek, de nem erőltetek semmit. S néha persze, amikor ott ülsz a székben, akkor kijön egy csomó minden.   Mint a borbélynál vagy a fodrásznál. Pont úgy. De lehet, hogy végigröhögjük az egészet. Ez embertől függ, meg hogy milyen kedvemben vagyok, milyen kedvében van a kliens, lehet bármi.   Melyik a legextrémebb hely, ahova tetováltál? Azt hiszem, hogy köldökbe.   És a kollégáid is csinálnak ilyen extrémebb helyekre, vagy inkább visszautasítják? Mindenki csinál mindenhova, tényleg. Sőt, én őket lökdösöm afelé, hogy bármit megcsináljanak és mindent próbáljanak meg, mert az segít fejlődni. Én is, amennyit dolgoztam, mindig mindent megcsináltam, és mindenhová. Minél többet gyakorolsz, annál egyszerűbb. Így amikor valami olyasmi van, amit te akarsz csinálni és ahová te akarod, egy olyan helyre, amely neked nagyon kényelmes, annál szebb lesz a végeredmény.   Említetted az előbb, hogy vannak olyan kollégáid, akik tanulnak, inasok. Hogyan fogadod be őket, van egy ilyen program? Nincsen ilyen program. Én már megfogadtam régóta, hogy nem akarok többet tanítani. De ez úgy jött, hogy rákérdeztek, az egyik ismerős volt félig-meddig, a másik pedig nagyon jól rajzolt, és akkor így belegondoltunk többen is, fel lehetne őket venni. Igazából arról szól az egész, hogy lopják a mesterséget tőlem. A legegyszerűbben így mondhatom (nevet).    Külföldiek is vannak? Kliensek vannak, főleg most, hogy elkezdődött az egyetem. Az egyetemről jön elég sok francia, német – inkább ők szoktak ide jönni. Még szoktak jönni külföldiek néha tetoválni ide guest spot-ra. Ez pont az olyan, ahogy én is csináltam egy ideig. Ahhoz, hogy tetoválj valahol, neked csak egy gép kell meg a tartozékai, és mehetsz bárhova. Engem letehetsz bárhova a világon – csak egy tűt meg tintát adj, és nem fogok éhen halni. Nagyon sokan a tetoválók közül vándorolnak. Sok ilyenről lehet hallani, hogy van egy szalon, ami megtetszik nekik, ismernek valakit, beszélnek vele, majd egy pár napig vagy hétig odamennek, készítenek egy-két tetkót és mennek tovább. Nekem nagyon tetszett ez, de sohase voltam olyan típusú, hogy lemásoltam valamit, vagy pont úgy csináltam meg, inkább csak inspirálódtam belőle, de nem annyira szigorúan. Többet játszom vele, másképp csinálom – azért is mondom, hogy „not so traditional”.   Mik az előkészületei egy tetoválási folyamatnak? Az első dolog a minta, a hely és az ötlet. Utána meg kell rajzolni, vagy pedig amit szoktam csinálni, hogy egy ilyen mood boardot készítek a Pinteresten, amibe 20-30 képet összeszedek, amiből inspirálódom a kliens kéréséhez, attól függően, hogy mit szeretne. Amikor bejön, akkor vagy megvan a vázlat, amit átnéz, vagy pedig egyből leültetem, és filctollal felrajzolom az egész mintát.   Szabad kézzel? Szabad kézzel, igen, de ezt inkább a régebbi klienseknél, akikkel megvan a bizalom. Ehhez türelem is kell, mert általában ilyen három-négy órába telhet egy kar felrajzolása, és utána még három-négy óra a tetoválás. Utána kinyomtatom a vázlatot, egy olyan nyomtatóval, ami hasonlít azokra, amelyekkel a számlákat nyomtatják, csak nagyobb, és arra van, hogy az indigó papírra átmásolja a hőnyomtató. Ezzel én fel tudom vinni a kliensre a sablont. Erre van egy külön krém, amit használunk - arra van, hogy a minta megmaradjon a bőrön. Ameddig megszáradt, addig felállítom az asztalt, kiválasztom a gépeket. Én még ilyan régimódi vagyok, tizenöt gépem van, és azok közül választom ki. És még akarok venni vagy harmincat (nevet). Csak egyre drágábbak. Tudom, ezzel úgy van, hogy miután kipróbáltad a jót, utána csak még jobb kell.

Mindenik másképp jó

Mik az alapvető különbségek ezek között a gépek között? Hát az, hogy milyen tűvel kompatibilis, az az egyik. Amióta vannak ezek az újabb típusú cartridge-tűvel működők, hogy így mondjam. Van, amelyik zajos, van, amelyikben kétféle gép van. Elsősorban ez a régi, amely úgy működik, mint a házcsengő például. Ilyen két elektromágnessel, az lehúzza a kalapácsot, amiben a tű, ahogy lehúztam, megszakad az áram, visszaugrik, és ahogy visszaugrik, megint elindul, megint lehúzza. Ilyen egyszerű. És vannak persze a motoros gépek, az igazából olyan, hogy ahogy forog, van a direct rotary drive, úgy mondják. Az olyan, hogy a tű fent van egy cilinderen, ami a motorhoz van kötve, és akkor az forog, a tű is forog.   És a kettő közül melyik rezeg jobban a kezedben? Sokkal nehezebb a coil-os, vagyis az elektromágneses. Én ilyen hibrideket is használok, ami egy harmadik fajta. Az igazából úgy van, hogy a motorost használom a legtöbbet, de úgy van kialakítva, hogy amikor lecsap a kalapács, amin van a tű, akkor olyan minőségű kell legyen az a csapás, amit a rendes elektromágneses gépek tudnak. Azért szeretem ezeket használni, mert igazából a tinta a bőrbe akkor megy be, amikor kijön a tű. Tehát nem az van, hogy tű folyton felenyomja a tintát, hanem bemegy a tű, és amikor kiugrik, akkor egy ilyen légmentes tér keletkezik és az beszívja a tintát. É akkor, amikor valami ugyanolyan sebességgel megy be és ki,  akkor kell nyomni egy kicsit, hogy bemenjen, viszont az ilyen régi elektromágneses gépeknél nem kell benyomni a tűt. De ezeken kívül vannak wireless gépek, csak azok is ilyen ezervalahány eurósak.   Amire mindig és mindenki kíváncsi: mennyibe kerül tetováltatni? Hát, árban nem mondhatom, hogy olcsó vagyok, az biztos. Általában úgy számolom ki, hogy kb. 300 lej órája. Nagyobb tetkók esetén. Például ha egy egész kéz, vagy egész láb, akkor órára dolgozom. Ha viszont egész nap itt vagyok, 6-8 órán keresztül, az 1500-2000 lej körül van, egy napra.

Festékek és a fertőtlenítő helyiség

Ez a festékek és a felszerelés árától is függ? Nem – a festéket így is, úgy is meg kell rendelni, és elhasználódik. Hogy fekete vagy színes, az csak tőlem függ, hogy mennyire nehéz, az az én dolgom. De a festék ára benne van.   Neked is drágítanod kellett az infláció miatt? Úgy kellett volna, de ugyanakkor az infláció miatt nem tudunk drágítani, mert ez egy olyan munkahely, olyan szolgáltatás, ami az elsők között van, amit levágsz a listáról, amikor minden megdrágul. Ha ez is megdrágul, akkor nem fog működni, és mi is lehúzhatjuk a redőnyt.   Akkor rajtatok is csattant az ostor emiatt. Nagyon. A szalonra csapott egyet, az érződött – ahogy mondják, hogy a stripperek érzik először. A krízist még azelőtt megérezzük, mielőtt jönne.   Hogyan látod a romániai szcénát? Például miben változott az embereknek a hozzáállása? Vannak-e olyan klienseid, akik esetleg hivatkoznak arra, hogy a munkahelyükön mondjuk nem szeretnék ezt látni, és akkor egy olyan helyre kérik, ahol nem látszik. Munkahelyben nem igazán. Ezt inkább még a szülők miatt szokták az emberek olyan helyre rakni, ahol nem látszik. Maga a romániai szcéna sokat változott, amióta én elkezdtem, az biztos, tehát sokkal több ember tetováltat, de sokkal látványosabb helyekre. Én viszont nem ajánlom a kézfejre, nyakra, fejre – nem másért, de tudom én is, hogy milyen. Nekem is a kézfejemen van, és vannak helyzetek mindig, amikor nem szeretem, ahogy az emberek néznek rám.   Milyenek ezek a helyzetek? Hát ritka, igazából nem olyan sok, de ilyenek vannak, hogy bemész az üzletbe és egyből odafordulnak a fejek. Hivatalban is. A rendőrök például eléggé kíváncsiak, megjegyzik, hogy milyen vagány – gyakorlatilag egy kicsit pozitívabban kíváncsiak. Ez már rég kezd elhalványulni, hogy ha tetoválásod van, akkor bűnöző vagy. Inkább az van, hogy mennyire veszed komolyan magad, mint felnőtt ember.   Még olyat is hallottam, hogy azért nem ajánlják a kézfejre tetoválást, mert nagyon fáj. Mi fáj a legjobban egyébként egy emberen? A kézfej fájdalmas, viszont szerintem fájdalmasabb a lábfej, fájdalmasabb a tenyér, a nyak, a gerinc nagyon fájdalmas, hát és elég fájdalmas mondjuk, hogyha az egész hátadat befedik. Van még a térd, a has meg a medencecsont.   Tehát ott, ahol a csontot jobban éri. Nem csak. Lehet fájdalmas a felkarnál, bicepszen is. Igazából az a helyzet, hogy ott fáj a legkevésbé, ahol a külső elemek által érintett a bőrfelület, szóval a test kitettebb részei. Van, akinél az is fáj. De igazából ott a legkevésbé fájdalmasabb, ahol sok az izom. Azon kívül semmi más nem segít. Még a régi szalonban dolgoztam, ott a kollégámhoz jött egy csaj, és kérte, hogy egy köldök alatti vágást tetováljon fel – egy begyógyult vágást a hasára. Hogyhogy azt akarja tetováltatni, kérdezte a kollégám, aki főnököm is volt. Úgy kellett kinéznie, mintha az illetőnek operációja lett volna, ami begyógyult. Mondta, hogy hát ő megcsinálja, de miért akarja? A kliens pedig elmondta, hogy már jó pár éve rákkal harcol, és ő már nem bírja, tehát mindent megtett, és már nem bírja, de nagyon szeretné a családja, hogy még ezen a műtéten essen át, de ő nem akarja ezt már. Ez elég volt, és azért akarja, hogy tudja megmutatni a családnak, hogy megcsinálta, és nem sikerült. Szóval közel érezte magához a halált. Ezen kívül például sokszor szoktam rámenni vágásokra is. Tinikori önsebzésre, falcolásra, vágásnyomokra. A gyógyulási folyamatnak egy része is lett maga a tetkó igazából.   Mintha a tetoválás az egy tisztítótűz lenne? Ja, meglehet. Igazából az a helyzet, hogy azoknak az embereknek a nagy része, akiknél ezeket eltakarom, már régóta nem foglalkozik ezzel. Rég nem csinálták, túl vannak rajta és nem akarják többé. El akarják takarni a múltat, mert az már nem ők maguk.   Milyen gyakran kell más tetoválást befedned? Elég gyakran sajnos, de nem mondhatom, hogy szeretem, viszont el tudok takarni mindenféle tetoválást. A lényeg az, hogy amikor eltakarok egy tetoválást, ahhoz türelem kell, és több mint valószínű, hogy két-három ülés lesz, mert rá kell menni többször ahhoz, hogy teljesen el legyen takarva. Az a baj, hogy az emberek nem gondolják meg eléggé, nem keresnek rá, hogy kihez mennek és mit csinálnak, és meggondolatlanul csinálják az első tetkókat.   Mennyire hosszú procedúra megnyitni egy szalont? Kurvára. (nevet) Nagyon nehéz a román bürokráciában. Nagyon sok helyen nagyon nehezen működnek a „papírok”. Itt is, főleg majd most 2024-ben, az adóemelésekkel. Az egyik legrosszabb dolog, ami a kis cégekre irányul és nem csak tetkószalonok esetében. Szerintem a kis cégeknek nagyon rossz itt, nincs semmi segítség a kormánytól, de az már más sztori. Nálunk nagyon sokat tartott: volt egy ablak ott, ahol van most az ajtó, és oda, hogy egy ajtót tehessünk a helyére, egy évbe telt, hogy megkapjuk a papírt rá, mert az az alaprajznak a módosítását jelentette. De nem csak a módosítás kerül ilyen sok időbe, hanem itt, nálunk Kolozsváron úgy működik minden, hogy van maximum harminc nap a polgármesteri hivatalban, hogy lepecsételjenek egy iratot. Ez a maximum harminc nap saját tapasztalatból ítélve, ez egyszerre a minimum és maximum (nevet). Folyton az volt, hogy bevittünk valamit, vártunk egy hónapot, kijött, nem volt jó, megváltoztattuk, megint vártunk egy hónapot, le van járva, megint kivettük. Végül csak kinyitottuk a szalont. Rá talán két hónapra kaptunk egy e-mailt, hogy be kell zárnunk, mert nem volt diriginte de șantier (építésvezető – a szerk.), amikor beraktuk az ajtót. És akkor nem azt mondtuk, hogy hát, tudjátok mit? Megjelöljük, hogy elolvastuk, e-mailben semmi választ nem küldtünk, működünk, jöjjenek. Küldtek is rendőröket – persze, bejöttek, de rendesek voltak. Megoldottuk végül az egészet. Erre még ráment két hónap, és még vagy félezer euró. Szóval nem egyszerű, az biztos. Ezt a részét viszont a kolléganőm intézi, ketten csináltuk a szalont. Ő az, aki nagyon odafigyel a papírmunkára, én inkább a kreatív részét igazgatom, de én is néha beleszállok, és nagyon utálom őszintén az egészet (nevet).