Elmentem az operába, hogy „lássam élve” Tamás Gábort

Egykor népünnepélyszámba ment, ha egy ismert előadó, zenekar lemezbemutató koncertet adott, hisz ott lehetett hallani először az új dalokat. Ugyanannak az előadónak, zenekarnak egy mai lemezbemutatója szintén tömegeket vonz, csakhogy a közönség már nem az új szerzeményekre kíváncsi, hanem a régi klasszikusokra.

Ezzel a művészek és a rajongók is tisztában vannak, akik lelkesen alkalmazkodnak a maszkirovkához. Valahogy úgy, mint a kisgyermekes szülők, akik minden porontyszületésnapra elmennek, hogy újraéljék a fiatalságukat és jól érezzék magukat a többi szülő társaságában.

Tamás Gábor hétfői kolozsvári lemezbemutató koncertje is ennek az álcának a jegyében fogant. Húsz perccel a kezdés előtt már jócskán megtelt a Magyar Opera előtti tér, ahol előre prognosztizálható módon az idősebb generációk képviselői voltak többségben, de jóval több volt a húszas, harmincas éveiben járók száma, mint gondoltam előzetesen.

Ha megkérdeznénk egy szociológust, hogy miről ismerszik meg egy Tamás Gábor-rajongó, valószínűleg valami olyasmit válaszolna, hogy túlcsordul benne a nosztalgia, fontos számára a magyar identitás, az erdélyi magyar közösséghez való tartozás, kedveli a minimalista, azonnal ható, érzelmes dalszövegeket. Nem idegenkedik a giccs határát súroló esztétikától, amely az őszinteség, az otthonosság, a tisztaság érzését is közvetítheti felé.

Mellékesnek tartja, hogy az előadó zenéje nem trendi, számára a zene személyes és közösségi érték, olyan menedék, ahol a kisebbségi lét a zenehallgatás, a koncert idejére megszűnik létezni. A nosztalgia ugyanakkor nemcsak személyes, hanem kollektív vágyakozás is. A letűnt, idealizált Erdély, a fiatalság, a múlt idők békéje és érzelmi biztonsága is visszaköszön az egyszerű, könnyen befogadható dalokban, amelyek így többletfunkciót is betölthetnek a posztmodernitás kapaszkodók nélküli világában.

Tamás Gábor időbe merevedett zenéje nem vádolható komplexitással, távol áll tőle bármiféle újító szándék. A hangszerelés, a dallamvezetés, a harmóniavilág klasszikus értelemben véve konzervatív, legtöbbször sablonos, de éppen ez a kiszámíthatóság adja a vonzerejét is azok számára, akik szeretik ezt a műfajt. Ha az AC/DC ezerszer újrahasznosított riffjeiért milliók rajonghatnak világszerte, akkor Tamás Gábor zenei világában – amelyet lágy, letisztult hangszerelés, klasszikus dúr-moll hangnemek, erős érzelmi töltettel bíró egyszerű szóképek jellemeznek – miért ne érezhetnék sokan otthon magukat?

Különösen, ha a meleg, bariton énekhangja, a jellegzetes frazírjai és a színpadi jelenléte olyan magával ragadó hangulatot eredményez, ami még azt a feleséget/férjet is kizökkenti az egykedvű érdektelenségből, aki a családi béke megőrzése érdekében tette tiszteletét a koncerten, és aki amúgy zeneesztétikai, intellektuális-kritikai alapállásra helyezkedve ízlésficamosként tekint a maga körül ülőkre.

Hiába él régóta Svédországban Tamás Gábor, Kolozsvár szülöttjeként mindig túlmutat számára az aktuális kolozsvári fellépés. Már csak azért is, mert a helyi közönségének jó része ma is abból a kulturális közegből érkezik, amelyet a hetvenes évek derekán maga mögött hagyott, de identitásának egyik legfontosabb alappillére maradt.

Nem tudom, hányan gondolnak rá így, de Tamás Gábor a legismertebb kortárs magyar előadó, aki megfordult a világ számos színpadán, így az egyetlen, nemzetközileg ismert erdélyi magyar popsztárként is tekinthetünk rá.

Ilyesmiken töprengtem a karzaton, ahonnan kitűnő rálátásom nyílt az úgy 85-90 százalékban megtelt nézőtérre. Vetítés nélkül ma már elképzelhetetlen egy koncert, most sem indult másképp. Igaz, az 1994-es kolozsvári Tamás Gábor-fellépés kockáinak rövid felelevenítése után visszaállt a színpadkép, ami mondjuk 1974-ben is pontosan ugyanilyen minimalistán nézhetett ki. Középen, előtérben az előadó, balján és jobbján a kiváló zenészek.

A 76 éves Tamás Gábor fizikumát sokan megirigyelhetnék, hisz ma is ugyanolyan fitt, mint 1994-ben. Joviális mosolyán, laza eleganciáján, színpadi megjelenésén, gesztusain, manírjain, összekötő szövegein talán túlontúl érződött a hosszú pályafutás minden rutinja és profizmusa, de nagyra értékeltem, hogy nem megúszós koncertet adott, hanem tényleg az volt, aminek beharangozták. A Sodor az élet című lemez bemutatója, miközben felcsendültek a legnagyobb slágerek is. Ráadásul az új lemez legtöbb dala elhangzott, amelyeket az opera balett-táncosai kísértek.

A dalok közötti sztorizgatásokat nem vitte túlzásba, mindig a megfelelő pillanatban húzott elő egyet a repertoárból. Egy nagyszebeni koncert kapcsán elmondott kedves történet ihlette a beszámoló címét is. Eszerint a fellépés után egy idős néni ment oda Tamás Gáborhoz, megszorította a kezét és azt mondta neki: „Eljöttem, hogy lássam élve Tamás Gábort.”

A rajongótáborra jellemző erősen tradicionális, konzervatív értékrendhez hűen ezen a lemezen is találkozhatunk finom nosztalgiával, identitáserősítő üzenettel fűszerezett nemzeti romantikus dallal, amit ennek megfelelően a romantikus történelemszemléletet idéző, finom aktuálpolitikai utalástól sem mentes felvezető előzött meg.

A lemez tartalmaz egy Flipper Öcsi-feldolgozást is, a Tedd a szívedre a kezed akkora klasszikus, hogy azzal még Győzike sem lőtt volna mellé, nemhogy a kiváló hangi adottságokkal bíró Tamás Gábor. A Zámbó Jimmyt megidéző refrénű Nélküled című dal Bikinibe csomagolt hangszerelése számomra telitalálat volt, ami élőben, gitárral, dobbal és billentyűvel előadva meglepően jól megdörrent a lemezverzióhoz képest. Mivel operában voltam, így el kellett nyomnom az ösztönösen kikívánkozó óvatos csápolási késztetésem, és csak ezután csaptam a homlokomra: mégis mi a fene történik velem, hogy egy Tamás Gábor-dalra hegyezem az ördögvillámat.

A közönségénekeltetés egy ilyen koncert esetében is kötelező elem, de ne gondoljunk őrjöngésre, tombolásra, hasonlókra. A színházi előadásokon szocializálódott nézősereg ez esetben is lelkes, őszinte visszafogottsággal, vastaps kíséretében énekelte a dalokat, míg a Szép város Kolozsvárnál felszínre tört az az érzelmi katarzis, amely minden Tamás Gábor-koncertet jellemez Kanadától Ausztráliáig, Budapesttől Brassóig, Stockholmtól Barótig.

Egy könnyűzenei koncert alapvető funkciója a szórakoztatás, a katarzis, a közösségi élmény, amely jó esetben különböző egyéni, személyes felismerésekhez, reflexiókhoz is vezethet. Hallani lehetett a szívekről leeső mázsás kövek tompa puffanását, amikor a ráadásnál végre zúgni kezdett az Olt vize, és kinyíltak Donát úti orgonák is. Diszkrét, mosolygós összekacsintások, kedves, intim bólogatások jelezték szerte a teremben, teljesebb nem is lehetne az élmény.

Előadóművész nem kívánhat ennél többet.