Chifor László órásmester: Ebben az utcában veterán vagyok!

Chifor László órásmester 1958-ban született Szovátán. Édesanyja magyar volt, édesapja román, eszerint volt gyerekkorában Lacika, illetve Vasilică. 1979-től Kolozsváron dolgozik mint órásmester. Dolgozott a Dózsa György utcában, a Györgyfalvi negyedben, 1984-től pedig a Mátyás király utcai műhelyben gondozza az órákat, ahogy ő mondja, ugyanazon a széken, ahol a beszélgetésünk közben is ül.   Csapjunk a közepébe: manapság a legtöbb embernek van mobiltelefonja. Amelyben ott az óra. Amit nem önhöz hoznak javítani. Lecserélik egy újabbra, telefonostul. Van-e még az órának becsülete, ha úgy tetszik? Az órának igenis van még becsülete. Az emberek nagy része értékeli az órát. (Ezt tanúsíthatom. Mivel a műhelyben beszélgettünk – annak ellenére, hogy a munkaidő vége felé mentem oda – az ügyfelek kis túlzással egymásnak adták a kilincset.) A fiatalok inkább a telefont használják, de azt tapasztalom, hogy ők is kezdenek visszatérni az órákhoz.   Ön szerint mi a különbség a két eszköz között? Mindkettő mutatja az időt. A telefon kényelmesebb, mondjuk. Nem kell felhúzni például, mint egy klasszikus órát, nem kell olyan gyakran elemet cserélni benne.   És az emberek egyre inkább a kényelmet választják… Lehet, viszont az idősebbek, ha tetszik, betartják a régi szabályokat.

Az óra mutatja az időt. Nem a telefon.

  Hogyan lett a szovátai srácból órásmester? Édesapám kolozsvári volt, édesanyám szovátai. Így történt, hogy hároméves koromban Kolozsvárra költöztünk. Azután Szovátára már csak nyaralni mentem vissza, az anyai nagyszülőkhöz. És hát nem azzal indult a szakmai életem, hogy órákat javítottam. Sportoltam, bicikliztem, kezdetben a kolozsvári CSM sportklubban (Kolozscári Városi Sportklub – a szerk.). Majdnem tíz éven keresztül versenyszerűen csináltam. Olyannyira, hogy

bekerültem az olimpiai válogatott csapatba. Készültünk is a moszkvai olimpiára, 1980-ban, de aztán én kimaradtam.

  Na, hát mi történt? Hogy is mondjam… biztos voltak nálam jobbak is. (Nevet.) Aztán az is igaz, hogy nem szerettem Bukarestet. Mert a válogatott tagjaként már ott kellett lenni, a Dinamóhoz igazoltam. És persze, ott maradhattam volna. De hát a Dinamónál más karrier várt volna rám, a rendőrkarrier, amit utáltam. És a bukarestieket sem igen bírtam: mások voltak a szokásaik, más rend szerint éltek. És akkor szépen hazajöttem Kolozsvárra. Elvittek katonának, aztán 1979-ben leszereltem és akkor történt, hogy két idősebb órásmester mellé odaálltam tanulni. Borgovan bácsi volt az egyik, Hilf Gábor a másik. Félig viccből kérdeztem aztán Gabi bácsit, né, nem veszel fel engem órásnak?! Ebben persze az is szerepet játszott, hogy egy volt biciklista barátom is dolgozott nála. Gabi bácsi rám nézett és azt mondta, na, lássuk mit tudsz. És először odatett takarítani. Nagyon szép rend volt a műhelyben, tetszett is neki. Akkor azt mondta nekem, na, gyere be dolgozni. És elkezdett tanítgatni, szépen, lassan. Közben elvégeztem egy órásmesteri kurzust is, itt, Kolozsváron, és megkaptam az órás oklevelet. Később a mesteri vizsgát is letettem, az órásmester diploma is meglett. Aztán már én is taníthattam fiatalokat, oklevelet is állíthattam ki.

Több kolozsvári órásmester kollégának én adtam a kezébe a diplomát.

  Egy picit térjünk vissza a biciklizésre. Nem folytatta? Nem.   Miért? Szerelmes voltam! Nagy szerelem volt, vágytam haza Bukarestből.   Nem sajnálja? Nem sajnálom. Tulajdonképpen csak az aktív biciklizést hagytam abba. Ma is benne vagyok a brancsban, bíráskodom. Tartom a kapcsolatot a többiekkel. Most volt épp egy 45 éves találkozó Ploiești-en, összejöttünk, régi biciklisták. Szép volt, sokukkal nem találkoztam 45 éve, alig ismertem fel egyiket-másikat. Téged hogy hívnak? (Nevet.) Hát én vagyok, Laci. Jaj, tényleg! Ami a bíráskodást illeti:

vannak helyi, kolozsvári versenyek meg országos versenyek, azokra el szoktam menni, mint bíró. Ahol tudok, segítek.

  Ha már itt tartunk: a biciklisport ma hogy néz ki Romániában? Őszintén, nemigen hallottam róla. Nem vagyunk nagyhatalom, de olyan közepes szinten működik a biciklisport. Vannak jó sportolók, az egyik Franciaországban is versenyez. Itthon közepes a színvonal. Viszont szép számmal szerveznek versenyeket. Ott van például a Turul României, az egy jó verseny, én is részt vettem rajta annak idején.   Érmeket is szerzett? Többet is. Többször voltam román bajnok. Így kerülhettem be a válogatottba, másképp nem lehetett volna. Annak idején a Steaua és a Dinamo (bukaresti sportklubok – a szerk.) Bukarestbe csalták a jó sportolókat. Csíkban maradt kettő.   Na, ezzel megfogott. Melyik kettő? (Jót nevet.) Ez egy vicc volt akkoriban. Mondta nekem valaki, amikor Csíkban jártam, hogy nézd meg te, mindenkit elvitt a Steaua meg a Dinamo Bukarestbe, csak kettő maradt itt. Én sem értettem, mire gondol, meg is kérdeztem, melyik kettő. Hát ez a kettő, ni, és a két hokis szobrára mutatott.   Na de vissza az órásmesterségre. Mik az órásmester munkaeszközei? Illetve, mik voltak, mondjuk 40 évvel ezelőtt, és mik ma? Van különbség? Nyilván változott, az új generációs órákat, az elemeseket, kijelzősöket másképp kell javítani. Én még a legegyszerűbb változatokon kezdtem tanulni, mára rengeteg fajta szerkezettel, egy csomó új technológiával lehet találkozni.   És fel lehet mindehhez zárkózni? Tulajdonképpen nem olyan nagy dolog. Ugyanis

a kerekek ugyanazok, csak a meghajtó változott.

Nem a rugó hatására forognak a kerekek, hanem egy áramkör működteti. Persze, nem minden órásmester zárkózott fel. Az idősebbek, most nyugdíjas órásmesterek mindig is utálták a modern technológiát. Vannak olyanok, akik a mai napig benéznek hozzám egy-egy új órával, hogy te Laci, nem segítesz ezzel?! Na és akkor a munkaeszközök: alapszinten egy kis kukker, egy csipesz, egy csavarhúzó, különböző órabontók. Ami fontos: ahhoz, hogy egy óra jól működjön, miután visszaadom, szét kell szedni darabokra. Az ember szépen megtisztítja, könnyűbenzinnel átmossa az alkatrészeket. Persze vannak drága szerek is, de a könnyűbenzin pontosan ugyanazt tudja, csak olcsóbb. Hamar elpárolog és nem zsíros. Aztán meg is kell olajozni az órát, nem nagyon, csak szépen, finoman.

Aztán meg is kell figyelni az órát, hogy lássuk, késik-e, siet-e.

Persze, erre vannak műszerek is, az ember ráköti az órát, a műszer pedig megmondja, siet, késik, jól jár.   Jut eszembe: gyerekkoromban azt néztük mindig az órákon, hány rubin van benne. Az volt a jó óra, amelyikben több rubin volt. Igen, az is számít. Tulajdonképpen ezek műkövek, főleg újabban. Jó rég volt, amikor valódi rubinköveket tettek az órákba. Azért kerülnek az órákba, mert könnyebben forognak bennük az órakerekek. A fém durvább, a rubin kemény is, a felülete is finomabb. Egy átlagos órában olyan 15–17 rubin van.   A szemet hogy befolyásolja a szakma? Gyengül, ahogy az idő halad. Régebben nagyító nélkül is könnyen dolgoztam, most már anélkül nem tudnék. Mindjárt 66 éves vagyok. Eltelt az idő nálam is. Ez a nagyító sokat segít. Már megszokásból is felteszem.   Hallottam fél füllel, hogy a múlt század hetvenes éveiben még több mint 40 órás dolgozott Kolozsváron. Még több is. Voltunk vagy ötvenvalahányan, szinte hatvanan. A legtöbben a szakszervezetben dolgoztunk, aztán volt néhány idősebb bácsi, ők maszekok voltak. Volt egy maszek a Central áruházzal szemben, aztán egy a Monostori úton. Mi többiek, a Deservirea nevű szövetkezetben dolgoztunk. Ami aztán Electromecanica lett, a nyolcvanas évek elején. Én aztán 1989 után kiléptem a szövetkezetből, 1992-ben csináltam egy céget. Ezt a műhelyt a szövetkezet bérelte a városi tanácstól (a műhely a Mátyás király utcában található – a szerk.). Na, és nagy nehezen sikerült megvásárolni. Így lett saját műhelyem, ahol nyugodtan tudtam és tudok dolgozni.

Én ebben az utcában veterán vagyok. Én, meg a cipész mesterek, szemben, Mureșanék.

  Most hány órásmester van Kolozsváron? Hallottam egy lehangoló számot: öt. Azért annál többen vagyunk. Vagyunk vagy heten-nyolcan. Akiket ismerek. (Nevetünk.) Sokan nyugdíjba mentek, sokan kivándoroltak, Magyarországra, Németországba, Kanadába… a többiek pedig lassan kihaltak.   És mi a helyzet az utánpótlással? Lenne rá szükség. Csak nehéz a fiatalokkal. Olyan 15 gyermeknek adtam órás diplomát. Iskoláztattam őket, az UCECOM-on keresztül (UCECOM: Kézműves Szövetkezetek Országos Szövetsége – a szerk.). Ezek közül az egyetlen, aki Kolozsváron dolgozik, Marosán András. A többiek kivándoroltak vagy szakmát váltottak. Nem mindenkinek való az órásmesterség. Ahhoz, hogy jó mesterré váljon valaki, kell olyan 15–20 év. Amíg a kéz rááll a finom munkára. Például, hogy egy hajszálrugót megfelelően kezeljen az ember. Voltak olyanok is, akik 60 éves korukra sem tudtak elbánni egy hajszálrugóval. Itt kezdődik a régi mesterség. Most már persze, meg lehet kapni a cserealkatrészeket. Vagy az ember kicserél egy áramkört és az óra megy tovább. Csak drágább.   Akkor a legfontosabb munkaeszközről, a kézről nem is beszéltünk. Amely, ha jól értem, olyan kell legyen, mint a sebészé. Pontosan. Precíziós műszer. Másképp nem lehet hozzányúlni egy órához. Pláne, ha kicsi.

Finom, pontos kéz nélkül szét sem tudná szedni az ember, nem hogy megjavítsa.

  Na de… ha ilyen kevesen maradtak órásmesterek, hogy bírják szusszal, hiszen látom, hogy ügyfél, az van… A technológia megváltozott. Régebb a svájci vagy orosz órákat nem dobták el az emberek. Manapság megtelt a piac olcsó kínai áruval. Ezeket az órákat sokan eldobják, mert nem érdemes javítani. Vagy vannak az egyszerű órák, amikbe legtöbbször csak elemet kell cserélni, amíg el nem romlik. Ezt otthon is meg lehet csinálni. Kisebb lett a piac is. Nálam nem. Egyfolytában jönnek. Most még csend van. De a fiókok tele vannak itt hagyott órákkal. Igaz, olcsó is vagyok. Én dolgozom a legolcsóbban Kolozsváron. Szidtak is érte. De nekem jó így. 20 évig voltam az órások mestere, benne voltam a szakszervezeti ügyvezető tanácsban. Én tartottam a hátam értük.   Pártvonalon is? Nem, nem, sosem voltam párttag.   S ez hogy sikerült? Az én párom, nyugodjék, meghalt 15 éve, ő párttag volt. Kellett egy magyar is a pártba. Na és ő aktivált, úgymond, pártvonalon. Ő tartotta a hátát nekem.   De ha pár évtized alatt ennyire lecsökkent az órásmesterek száma, akkor ki fog halni az órásmesterség? Nem. Az óra soha nem fog eltűnni. Ott vannak a régi faliórák, asztali órák, meg a karórák is, amiket a gyerekek örökölnek a papától, nagypapától, nagymamától. Na és ezeket elhozzák, megjavíttatják. És néha hordják is.

Eldicsekednek, hogy ez a nagytatájuktól van. Büszkék rájuk. Az órának értéke van.

  Na és ha elfogynak a szakemberek? Közbe-közbe még tanulnak páran. Van egy unokaöcsém, akit én is tanítgattam, máshol is tanult, eleinte nem tetszett neki a szakma, de aztán kiment Svájcba, kurzusokat végzett. És azóta tetszik neki. Itthon van, szépen dolgozik. Szóval, én azt mondom, a mesterség nem fog kihalni. Egy pár mester mindig dolgozni fog. Az is benne van, hogy az órásmesterség családilag működik. Az órásmesterek gyermekei gyakran folytatják a szakmát.   Milyen emberek járnak Önhöz javíttatni? Ide mindenféle ember jár. Fiatal, öreg, gazdag, szegény.

Ha látom, hogy nehezen tudná kifizetni, megcsinálom neki ingyen.

Ott segítek, ahol tudok. Rengeteg szegény ember van. De fontos emberek is járnak ide. Boc is, Funar is járt itt. Bukarestből is jönnek hozzám: rendőrök, szekusok. (Nevet.) Ami fontos: nem akarok én mindenáron sok pénzt keresni. Annyi jó, amennyi van.   Meg lehet ismerni az embert az órájáról? Meg, hát persze! Először is, amikor leveszi az órát a kezéről, látni lehet a körmeit. Aztán azt is azonnal fel lehet mérni, mennyire tiszta az óra, a szíj. Vigyáz-e az ember az órájára, vagy sem. Hamar fel lehet becsülni, kivel áll szóba az ember.   Apropó, pénz. Meg lehet élni ebből a szakmából? Meg lehet. Sajnos, a kollégák nagyon felemelték az árakat.

Szükségből is, de az is van, hogy… másképp gondolkoznak, mint például én.

Az igaz, hogy nem tudok ebből meggazdagodni, de becsületes munkát végzek, fizetem az adókat és jól vagyok. Ugye, már nyugdíjas vagyok. A szövetkezeti nyugdíjam 1505 lej. Majdnem 50 év munka után. Ezért is dolgozom tovább. De szeretem, amit csinálok. Nem azért jövök be, mert kell.   Amikor nem dolgozik, mit csinál? Otthon, hétvégén? A második feleségem román. És apósoméknak van egy házuk Szilágy megyében. Nagy kert, fák, gyümölcsös. Oda járok gyakran. Aztán sokat járok horgászni. A Deltába is járok, idehaza is, Magyarországra is. A nyáron Norvégiában is voltam egy horgászpartin. Van egy motorcsónakom, Tulceán tartom. Hat méteres, 60 lóerős, négyütemű motor. Van egy csomó haverom, minden évben járunk a Deltába. Ismerem a Deltát, mint a tenyerem.   Melyik volt a legnagyobb fogása? Egy 32 kilós harcsa. Aztán voltak 25–26 kilós pontyok. De sajnos a Delta is megváltozott. Tele van szeméttel. Már nem akkora a bőség sem, nincs annyi hal. Sokat ártanak az orvhalászok is, akik árammal halásznak. Évről évre kevesebb halat fogunk. De többnyire vissza is dobjuk őket. Itt, a közelben, régen, hát, régen, jártunk a Szamosra, a Láposra, a Marosra, a Küküllőre.

Ma már nem érdemes. Nincs hal. Már egy paducot is alig lehet fogni.

Még egy sütőt, márnát fog az ember, de ennyi. Ez már nekünk nosztalgia.   És milyen volt a norvégiai horgászat? Az szuper volt. A hegyekben voltunk, pisztrángra és pérre mentünk. Na, ott tisztaság van, a víz is, a környezet is.   Mondjuk, itthon is ezt kellene csinálni. Legyen tiszta a víz, a környezet… Lehetne, persze. És azt látom, hogy egyre többen belátják, valamit tenni kell.   És a bicikli? Nem ül már rá? Hát, biciklizni nagyon rég nem bicikliztem. Kedvem sincs, és már, na, nem ugyanaz, mint annak idején.   Előfordul-e, hogy antik órát hoznak be? És ha igen, az milyen feladat elé állítja az órásmestert? Persze, hogy hoznak. És nem nehezebb a javításuk. Mert tulajdonképpen a régi órákkal kezdődött a szerkezetek kidolgozása. Onnan kezdett fejlődni a technológia. A baj az, hogy egy-egy antik órában nagyon elkopnak az alkatrészek. Meg az is, hogy sokan belepiszkáltak az idők során. Aztán be is rozsdásodnak a fémalkatrészek. Ezért nehéz őket javítani. Mert mondjuk, egy tengelyt még meg lehet csinálni, de

ha az óramű fémrészét megette a rozsda, azzal már nem nagyon van mit tenni. Nincs se alkatrész, se alapanyag.

Az olyan 100–120 éves órákat még meg lehet javítani. Régebb javítottam is őket. De manapság már nem foglalkozom velük, például a nagy faliórákkal, mert nem elég nagy a műhely. Barátoknak néha még végzek ilyen javításokat.   Lehet, hogy buta kérdés: toronyórát is javított már? Na, azt még nem. Pedig hívtak. Az más mesterség. Az inkább lakatosmunka. Az alap nagyrészt ugyanaz, de a toronyórában hosszú, méteres tengelyek vannak, hatalmas csapágyak. Arra van külön szakember. Az egyik kollégám veje javított toronyórákat, a Szent Mihály templom óráját is.   Apropó, kuriózumok: mik voltak a legemlékezetesebb esetei? Hm. Amikor befejezek egy órát, az nekem akkora élmény! Látom, szépen megy, jól működik, jön a kuncsaft, meg van elégedve… részemről ennyi. Nem teszek különbséget. Persze, vannak nehéz munkák, amikor három napon át dolgozom egy órán és nem megy, nem megy, aztán egyszer csak pár másodperc alatt megoldom. Arról van szó, hogy

egy életen keresztül tanul az ember, mert mindig lesznek új vagy más szerkezetek, amik megdolgoztatnak.

  Ön Kolozsváron él. Mi a véleménye, milyen ma ez a város, mondjuk 50 évvel ezelőtthöz képest? Jobb? Rosszabb? Hol és mit lehetne javítani? Zsúfolt, zsúfolt, zsúfolt! De az is van, hogy gyerekkoromban, amikor kimentünk a sétatérre, mindenki megemelte a kalapot, jó napot kívánok, a korzón szintén, jó napot kívánok… most mit mondjak? Inkább nem mondok semmit.   Ha gondolja, csak nyugodtan. Sokan bevándoroltak Kolozsvárra, akiknek nincs semmi keresnivalójuk itt. Az emberek rosszak lettek, irigyek. Nem segítenek egymáson. Nyilván nem mindenki. De azok, akik nem irigyek, segítenek egymásnak, kisebb körben teszik. Sajnos, ez van.   Ha ön lenne a polgármester, mivel kezdené? Hát ez nehéz kérdés. (Nevet.) Csinálnék utakat a város körül, aztán leállítanám a központi forgalmat. Hadd szellőzzön a város. És ami még fontos: ne csak szűk körben figyeljünk oda egymásra. Hanem lehetőleg mindenki. Mert ez lenne a normális. Az emberség.