„Üzenem a volt iskoláimnak: semmit sem köszönhetek nektek!” – interjú Rázmán Orsolya Berlinben tanuló fiatal filmessel

A kolozsvári Rázmán Orsolyát tavaly ősszel elsőre felvették egy híres berlini filmes magánegyetemre, ahova a világ minden tájáról jelentkeznek diákok. Már önmagában ez jó alap volt egy beszélgetésre, ám hamar kiderült, hogy Orsónak alaposan megvan a véleménye az itteni oktatási rendszerről, ami majdnem kicsinálta. Sok konfliktusa volt az egykori tanáraival, nem értett egyet az elvárásokkal, úgy érezte, semmi hasznosat nem kap az iskolában. Aztán Berlinben megtapasztalta, hogy másképp is lehet csinálni ezt az oktatás dolgot. Beszélgettünk egy kicsit a különbségekről, a filmről, a filmes közízlésről és a Harap-Albról is.

Miért épp a film?

Nagyon spontán volt, igazából az egész fotó és film dolog úgy jött, hogy kiköltöztem Pestre, ott akartam maradni, találtam egy művészeti sulit, amin volt egy vizuális kommunikáció nevű szak, én meg kitaláltam, hogy tudok fotózni, érdekel a fotózás, és akkor eldöntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni. A két év alatt, amit ott töltöttem, megkomolyodott bennem ez a szándék.

Ez úgy hangzik, mintha mindenképpen el akartál volna menekülni Kolozsvárról.

Menekültem Kolozsvárról.

Miért?

Mert nem akartam a Harap-Albból érettségizni fölöslegesen egyrészt, másrészt meg nem szerettem tanulni, főleg nem az itteni rendszerben. Nem mondom azt, hogy Magyarországon jobb lenne a rendszer, de el akartam menekülni. Azt érzem, hogy itt megállt egy kicsit az idő, többre vágytam, ahhoz pedig muszáj volt innen elmennem. Most azért sokszor visszavágyom, de nem szeretnék például egyetemre járni itt.

Hogy érted, hogy nem akartál érettségizni a Harap-Albból fölöslegesen?

Úgy, hogy teljesen fölösleges, ezek az érettségi tantárgyak, illetve főleg az elvárások: fölöslegesek. De ezt Magyarországon is ugyanígy gondoltam, nincs is érettségim. 12-ikben megbuktattak két tantárgyból, így nem érettségiztem.

A berlini egyetemen, ahol most elsőéves vagy, ez ezek szerint nem volt kizáró ok.

Nem. Volt egy beszélgetés, egy interjú velük, ahol elmagyaráztam, miért nincs érettségim, ők meg azt mondták, hogy nekik nem az érettségi számít, hanem a felvételifilmem, meg az izgatottságom és az elhivatottságom, amit az interjú alatt láttak rajtam – ez nekik bőven elég. Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy érettségizz le, másképp nem lesz belőled semmi. És mégis lesz, valószínűleg. És nem tehetek róla, hogy azok a dolgok, amiket a gimiben tanítottak, számomra nem voltak érdekesek.

Mi az érdekes, mit keresel?

Kézzelfogható, gyakorlati dolgokat nagyjából. Számomra nem volt megfelelő az oktatási rendszer, persze volt, akiknek igen. Az a szomorú, hogy nagyon sok olyan osztálytársam volt, akik színtiszta tízesek voltak egész végig, de semmi nem történt velük. Nem volt szociális életük, otthon ültek folyamatosan, és tanultak. Nekem például az a típusú oktatás tetszett volna, ami szociálisabb: emberekkel kommunikálunk, együtt csinálunk, együtt rakunk össze dolgokat. Nem értettem egyet a tanáraim elvárásával, nem értettem egyet azzal a rendszerrel, ami itt működik, és sokszor láttam, hogy a tanárok sem élvezik, amit csinálnak. Mert van egy séma, amit követniük kell, és ha ki szeretnének szállni belőle, mert mondjuk egy másik könyvről akarnak beszélni, nem tehetik meg, mert nem engedi a rendszer. És ez látszik a tanárokon, a viselkedésükön, a hozzáállásukon. Például Berlinben, az egyetemen azt tapasztalom, hogy az a pénz, amit a szüleim vagy én fizetünk az egyetemért, az a tanárok legit jókedvére megy. És itt nemcsak a pénzről, és a jó felszerelésről beszélek, hanem ott a tanárok azt tanítják, amit szeretnek és amit fontosnak tartanak. Mert hiába vagy például irodalom-fanatikus, ha egy skatulyába vagy bezárva, és csak Petőfiről beszélhetsz, holott lehet, hogy te pont nem szereted Petőfit. Vagy érted…

Mesélj az ottani oktatásról, hogy néz ki egy napotok?

Kezdjük ott, hogy nem hétkor kezdődik az óra. Az, hogy kettőre megyek egyetemre, abban segít, hogy felkelek, megcsinálom a french press-es kicsi kávémat, megnézem a reggeli sorozatomat vagy olvasok valamit, és utána bebiciklizek az egyetemre, mert van időm, és ettől már teljesen másképp állsz hozzá az egészhez, bármihez, ami jön veled szembe aznap. Egy nap általában két háromórás foglalkozásunk van, a három órából az első az elmélet, aztán következik két interaktív óra, ahol gyakorlatban is megtanuljuk a lényeget, kamerákat kapunk, fényekkel dolgozunk, aztán pedig levetítjük és kielemezzük az aznapi munkákat. A tanár a munkafolyamat alatt is ott van végig, és segít, csoportról csoportra megy, magyaráz, ha valamit nem értünk, nem az van, hogy oldd meg, és ha valamit nem tudsz, akkor megszívtad. Nekem valamiért nem mennek ezek a házi feladatos dolgok, inkább ott helyben mindent megcsinálok, amíg felügyelet alatt vagyok.

A tandíj húzós?

Nem olcsó, de ha azt veszem, hogy mondjuk ingyen jársz egy egyetemre, de olyan gagyi a felszerelés, hogy nem tudsz leforgatni semmit vele, meg nem is nagyon akarod használni, vagy fizetsz egy adott összeget, és olyan felszerelésed van, hogy eldobod az agyad, akkor nem kérdés, melyik a jobb. Ebben az egyetemben ez a pozitívum: nagyon jó a felszerelés, rengeteg stúdió van, együtt dolgozunk a színészhallgatókkal, bármilyen kamerát ki tudunk kölcsönözni. Olyan az egész mint egy művésztelep, minden közös, van például egy óriási közösségi konyha, ami mindig dugig van kávéval, teával, bármivel. És vannak találkozási pontok a pedagógusokkal is, arra is van lehetőség, hogy az iskolán kívül leüljünk és megigyunk egy kávét a tanárokkal.

Mesélj Berlinről, milyenek az első tapasztalataid?

Az első két hónap nagyon nehéz volt. Én tavaly szeptember 15-én kaptam az egyetemtől egy e-mailt, hogy „szia, érettségi nélkül is jöhetsz, gyere”, és szeptember 19-ikén kezdődött az egyetem. Négy napom volt összecsomagolni a budapesti életemet, édesanyámat felhívni, hogy csomagoljon össze nekem egy táskát, mert költözök Berlinbe. Nagyon nehéz volt az első két hónap, amíg lakást találtam, megszoktam az egyetemet, az ottani rendszert, de aztán volt egy fordulópont. Nagyon nagy a diverzitás, nem szólíthatsz például mindenkit úgy, aminek látod, mert mindenkinek más elképzelése van a genderdolgokról, lekapják a fejedet egyből, ha rosszul szólítasz meg valakit, és ezt nagyon nehéz volt megszokni, de most már egyre egyszerűbb. A város meg folyamatosan nyüzsög, sokszor már azt kívánom, hogy legyen legalább egy estém, amikor otthon tudok ülni nyugodtan. Nekem Berlin egyébként átmeneti város, de kapcsolatépítés szempontjából tökéletes.

Nem telepednél le ott hosszú távon?

Jelenleg nem, azt hiszem, mert még nagyobbat és még többet szeretnék. Gondolkodom rajta például, hogy egyetem után kimenjek Amerikába mesterizni vagy ilyesmi. Ami egyrészt megijeszt, mert az amerikai film teljesen különbözik az európaitól, de gondolkodtam még Svédországban vagy Norvégiában is. Szeretném ugyanúgy beledobni magam a mély vízbe, ahogy Berlin esetében is tettem, mert nagyon pozitív volt.

A filmnek melyik aspektusa érdekel, mi lennél legszívesebben?

Inkább operatőr, a rendezéstől ugyanis nagyon féltem, mert ami a legnehezebb az egyetemben, hogy angolul van minden, és akármilyen jól beszélsz is angolul, azért vannak korlátok. Magyarul például szeretnék rendezni, de angolul ez sokkal nehezebb. Az osztálytársaimnak ezt úgy magyaráztam el, hogy leírsz egy forgatókönyvet magyarul öt oldalban, és ha azt lefordítod angolra, lesz egy másfél oldalas szöveged. Szóval érdekel a rendezés is, de még mindig hiányzik az, hogy magyarul tudjam kifejezni magam.

Az analóg vagy a digitális technikát szereted jobban?

Fotózásnál inkább az analógot, szerintem, amit filmen lehet csinálni, az egyszerűen spontaneitás. Ami digitális, az egy kitervelt dolog.

Milyen a te filmes elképzelésed?

Filmben inkább experimentálisabb dolgokat szeretnék csinálni, és fekete-fehérben dolgozni. A másik, hogy én a forgatókönyvre csak ötletként gondolok, nem feltétlenül az kell történjen a forgatáson, ami ott le van írva, a színész nyugodtan improvizáljon, emberi mozgásokat akarok felvenni, testbeszédet, hosszú jeleneteket…

Tehát nem feltétlenül történetben gondolkodsz, hanem a filmművészet gyökeréhez, a képekhez nyúlsz vissza.

Igen. Nem is kell összefüggés legyen feltétlenül a képek között. Azt érzem, hogy mostanában az emberek nagyon rá vannak állva arra, hogy egy jó dialógus legyen a filmben, az köti le őket. Ha úgy jönnek ki a mozbiól, hogy ez nem volt elég, az sokszor azért van, mert vizuálisan nem jött át az egész. Én pedig pont arra törekszem, hogy vizuálisan legyen jó a film, hangokkal alátámasztva. Illetve a hang és a kép kölcsönhatása érdekel. Van egy ötletem például: van egy doboz, ami akkora, hogy beleférjen egy ember ülve, a doboz egyik falára ki van vetítve egy szörnyű jelenet, mondjuk egy ember leszúr rajta egy kutyát, a kutya vonyít, és szenved, de közben a dobozban boldog, felszabadító zene megy. Egy ilyen helyzetben mi az például, ami inkább hat az emberre, a zene vagy a kép, amit lát? Ezzel szeretnék játszani, megnézni, hogy a vizuális és hanghatások kombinációja hogyan vált ki érzelmeket a nézőből. Ehhez nem kell feltétlenül dialógus a filmben.

A plázamoziban nem biztos, hogy a te filmjeidre fogják recsegtetni a mogyorós zacsit.

Biztos, hogy nem.

Mit gondolsz a jelenlegi filmes kasszasikerekről, és a közízlésről?

Mocsok. Az emberek beülnek, megnéznek valami felületes dolgot, vagy elviszik a gyereküket a Cinema City-be ugyanilyenekre, és nem értem hogy miért. Én zseniális rajzfilmeken nőttem fel, a Frakk, a macskák réme például milyen jó volt, ahogy meg volt rajzolva, meg volt csinálva az egész, tényleg egy vicces dolog volt. Most meg csak a kommersz megy. Kolozsváron egyetlen mozi van, az Arta, ahol lehet még fasza filmeket is látni, és ennyi. Úgy érzem, hogy a film is le van butítva, hollywoodi filmeket csinálunk, minél nagyobbat és nagyobbat – ez olyan mint a kolozsvári színház, bocsánat. Rengeteg pénz van benne, csoda szép, meg minden, csak nem köt le. Szóval a film terén a közízlés le van butítva…

Meg szoktad nézni ezeket a filmes kasszasikereket, mondjuk a szuperhősfilmeket?

Meg, van egy ilyen programunk a barátnőmmel, hogy az összes legújabb szar filmet megnézzük moziban. De tegyük hozzá, hogy amikor elmegyek, és megnézek egy ilyen filmet, akkor úgy ülöm ki azt a három órát, hogy senkinek ne legyen élvezhető a film a teremben, mert minden egyes résznél, amikor mondjuk az egyik szuperhős leszúrja a másikat, akkor torkom szakadtából elkezdek nevetni. Mert rossz, és ugyanaz, és ismétlődik…

Hol érdemes tájékozódni, keresgélni annak, aki szeretne jó filmeket is nézni?

Van egy applikáció, az a neve, hogy Letterboxd, ott minden megvan. De amúgy elég fárasztó az ilyen keresgélés. Akit nagyon érdekel a film, annak talán nem, de nem könnyű. Különben meg mindenki válogasson az ízlése szerint. Ezért van az, hogy ha anyám megnézi a legújabb szappanoperát, és azt mondja, hogy élete sorozata volt, akkor nem fogok leállni vitatkozni vele, hogy de anya, nézd meg az operatőri munkát, vagy hogy mennyire borzalmas benne minden. Ha valaki a Szulejmánt akarja nézni, akkor nézze, én nem fogok az útjába állni.

Videóklipet rendeznél?

Nagyon is! Igen, mert egy videókliphez a zenekar közreműködése is kell, legtöbbször ők is szerepelnek benne. Közösen kialakítani az elképzeléseket, a sztorit a szám köré, ez például nagyon érdekelne. Úgy szeretnék dolgozni emberekkel, hogy mindenki ugyanannyi erőfeszítést rakjon bele, ne az legyen, hogy én vagyok a rendező, aki dirigál, és mindenki engem követ. Nem ez a lényege a rendezésnek.

Erdélyben lehetne így dolgozni?

Ha megtalálod a megfelelő csapatot, egy alkotó közösséget, akkor szerintem igen.

Nem érzed azt, hogy Erdélyben az ilyesmihez nem elég jó a hozzáállás, a munkamorál?

Nem jó. Egy forgatáshoz, ahogy én elképzelem, kell idő, energia, amit lehet, hogy az itteni emberek másba fektetnének bele. Azt érzem, hogy Erdélyben vagy Magyarországon is akár, az emberek mintha tennék félre az energiát… Minden, ami a komfortzónájukon, és a megszokott dolgaikon kívül esik, abba nem fektetnek energiát. Szóval jogos a kérdés, hogy lehetne-e itt így dolgozni.

Mi az ami itt ellehetetleníti ezt?

Talán az, hogy nem érvényesülnek az emberek. Gondolj bele, hogy nyilván valamilyen szinten mindenki egy kicsit sikerhajhász, kell a visszajelzés, nem elég, ha a csoporton belül megemlítjük, hogy jó voltál. Plusz hiába állnak össze a diákok, és csinálnak meg egy projektet, ha a nagy emberek ennek nem látják értelmét, akkor soha a büdös életben nem fogja a munkátokat látni senki, csak a szüleid, akik esetleg megosztják a Facebookon. Ha a tanár mondjuk dokumentarista irányba megy, te meg csinálsz egy experimentális dolgot, aminek köze nincs hozzá, akkor ő nem fog téged felkarolni, mert nem lát benned potenciált. Ez itt nagyon jellemző. Szerintem ez az, amit ki kéne ölni, mert nem lenne szabad egy tanárnak kivételezni.

Ha jól értem, azt mondod, hogy aki nálunk úgymond magasra jutott, az nagyon meg akarja mondani az utána jövőknek, hogy hogyan csinálják, és ez nem jó.

Igen.

Berlinben pedig éppen azt szereted, hogy ez nincs így…

Berlinben mindenki egyenlően van kezelve. Nincs az, hogy te jobb vagy valamiben, illetve ezt tudod a másikról, ha így van, és tiszteled benne, de nincs kérkedés ezzel. Vagy mondjuk nincs baj azzal, hogy valakinek tízes lett a felmérője, neked meg csak ötös. Én ezért mentem el innen, mert belém verték, hogy ez milyen fontos. Annyit kérek az itteni tanároktól: legyenek szívesen vegyék észre azt, hogy nem csak a tízes tanulókból lesznek valakik. Ez a mentalitás szerintem undorító. Az hogy a másik diák tízest vitt haza minden egyes tantárgyból, elolvasott minden házi olvasmányt, de egy normális beszélgetést nem lehetett vele folytatni azon túl, hogy a kutyájának milyen színű a szőre, ez engem megölt Kolozsváron. És az, hogy azért mert én ötös tanuló vagyok, nem állnak velem szóba a tanárok, és lenéznek, hülyének néznek, és az osztályban is kialakul egy kollektív lenézés, ez szerintem undorító. Ugyanez történik Magyarországon is, hogy éreztetik veled, hogy nem, te ebben nem vagy jó, nesze neked, semmi. Berlinben nincs ez.

Azt érzem, hogy ez az egész, ami végül is elvitt téged innen, szült benned egy nagyon erős bizonyítási vágyat.

Igen, én meg szeretném mutatni az itteni tanáraimnak, és mindenkinek, aki itt valaha azt mondta, hogy soha a büdös életben nem lesz belőled semmi, hogy de igenis lesz! Annak dacára is, hogy lehet, hogy nem tudnám most elmondani, hogy miről szól a Harap-Alb…

Úgy látom nagyon gyűlölöd a Harap-Albot.

Igazából csak ez az egyetlen dolog, amit megjegyeztem a tananyagból. De vannak ötleteim, és lehet, hogy itt nem értékelték ezeket a kreatív ötleteimet, Berlinben viszont meghallgatják, és azt mondják, csináld, tessék, itt van rá a pénz, köszönjük, hogy ezen az egyetemen vagy, és dolgozol.

Tehát az az elsődleges probléma az itteni rendszerrel, hogy nem támogatják a diákok kreativitását?

Nem, nem támogatják egyáltalán, sőt ellehetetlenítenek minden ilyesmit. Végül is ez butítja le az embereket szerintem. Nekem például ez a legvégső álmom, hogy miután befejeztem a külföldi pályafutásomat, visszajövök Kolozsvárra, és nyitok egy magániskolát 9–12-ikes diákoknak, amiben van film szak, dráma szak és mondjuk sport szak. Mert ha nem Kolozsváron, akkor hol? Vásárhelyen van dráma szak, Szentgyörgyön is… De basszus, Kolozsvár mindennek a központja, ide jönnek az emberek egyetemre is, miért ne lehetne, hogy már kilencediktől elkezd azt tanulni, amivel később is szeretnél foglalkozni. Már csak azért is, mert belekóstolsz időben, és esetleg időben rájössz, hogy ez mégsem neked való, és nem végzel el fölöslegesen egy egyetemet. Előzzük meg az emberek sikertelenségét! Nekem például a volt budapesti osztálytársaim 80%-ka otthagyta az egyetemet, mert nem szerették. Én voltam az egyetlen az osztályban, akire azt mondták, hogy te nem fogsz egyetemre menni. Ehhez képest én vagyok az egyetlen, aki jelenleg egyetemre jár, és még élvezi is. Ez az első oktatási intézmény, ahol fél év alatt senkivel sem gyűlt meg a bajom. Máshol ilyenkor már régen folytak az intézkedések a kirúgásom érdekében. Csak mert idegesít, hogy a diáknak mindenhez igazodnia kell, a tanárnak viszont nem kell a diákhoz idomulnia. Ez nem így működik! Ha egy egészséges rendszert akarunk felépíteni, akkor kurvára nem így működik. Én is meghallgatom, hogy a tanárnak mi a problémája, mondja el, magyarázza meg, mert akkor úgy fogok hozzáállni, de ne szopassuk ide-oda egymást. A másik, ami Berlinben nagyon jól működik, hogy vannak úgynevezett hogy vagy? körök. Minden nap az első órán van egy ilyen, ahol mindenki elmond magáról annyit, amennyit akar épp aznap. Például, hogy figyelj, tegnap meghalt a macskám, légy szíves ne ma szopassatok, inkább gyertek és kérdezzétek meg, hogy vagyok, mert szükségem van rá. És így elkerüljük a konfliktusokat, olyan közeget alakítunk ki, ahol mindenki biztonságban érzi magát. Itt Erdélyben bármi lehet, eltöröd a lábadat, kitöröd a nyakadat, tegnapelőtt egy közeli ismerősöd temetése volt, ki a faszt érdekel, felelsz, kettest kapsz, aztán megbuktatlak és nem engedlek érettségizni.

Akkor azt javaslod mindenkinek, hogy meneküljenek innen?

Folyamatosan próbálják megváltoztatni ezt az egész rendszert, de igen, menjenek el. Jöjjenek vissza, amikor már nem gimnazisták, és így kibekkelhetik az összes traumájukat. Amikor felhívom édesanyámat Berlinből, akkor nagyon részletesen elmesélem a napi eseményeket, és mindig kitérek arra, hogy nagyon megérte elengednie, mert fasza, és boldog vagyok, és jól érzem magam. És arra bíztatok mindenkit, ha a gyereke kitalálja, hogy el akar menni innen, mert olyan problémái vannak, amik nekem voltak, akkor inkább engedje el. Mert azzal, hogy beleerőszakolják ebbe a rendszerbe, nem fognak semmi jót elérni. Nyilván nem mindenki tudja megengedni magának, és nemcsak anyagi okokból. De nekem a temperamentumom miatt is könnyű volt elmenni, mert nem érdekelt, hogy mit hagyok magam után. Négy iskolát jártam végig Kolozsváron, mindenhol úgy tudták, hogy Orsó a rossz diák, akit a tanárok gyűlölnek és ki akarnak rúgni… Menjetek a picsába! Nekem ez nem kell…

Meghívod majd a volt kolozsvári tanáraidat az első itteni vetítésedre?

Persze, személyesen elmegyek, és meghívom őket. De például a volt budapesti osztályfőnököm, és iskolám oldalára is ki szeretném posztolni ezt az interjút, ha meglesz.

Akkor én feltétlenül szeretném, ha üzennél valamit a volt pesti alma maternek.

Fektessenek több energiát azokba a diákokba, akik többet foglalkoznak a szakkal, amire járnak, mint Petőfivel, és a kötelezőkkel, és ne utáljanak ki diákokat, ne lehetetlenítsék el az érettségijüket, és adjanak korrekt magyarázatot a cselekedeteikre. Legyenek empatikusak! (Ja, és ne könyörögjenek, hogy nehogy megjelenjenek negatív cikkek az iskoláról.) Az utolsó üzenetem pedig az, hogy semmit az égvilágon nem köszönhetek nekik, és ha egyszer híres rendező vagy operatőr leszek, akkor meg se fogom említeni őket, mert nem érdemlik meg!