„Úton-útfélen traumákról beszélünk, ez ennek a kornak a trendje” – Makkai Ildikó pszichoterapeutával beszélgettünk – 2. rész

Makkai Ildikó 1977-ben született Kolozsváron, még rendszerváltás előtt került át nagyszülői közbenjárásra negyedi iskolából a Báthory István Elméleti Líceumba, ez a váltás új utakat nyitott a tanulmányi és személyiségfejlődés terén. Rövid kitérő után férjhez ment, családot alapított s már háromgyermekes anyaként fejezte be tanulmányait a pszichológia szakon. Ezt követte további öt évnyi szakképzés, pályára kerülése után tizenhárom éve dolgozik gyakorló pszichoterapeutaként Kolozsváron.

Ön párterapeuta akart lenni, amikor tinédzserkorában arra gondolt, mi lesz, ha nagy lesz? Vagy ha tetszik, hogy kezdődött az ön és a pszichológia, ezen belül a család- és párterápia kapcsolata?

Az én értelmiségi családom nem tudta volna elképzelni, hogy ilyen „egyszerű” szakmát válasszak. A kilencvenes évek elején jártunk akkor, a pszichológiát nálunk sokan nemigen tekintették szakmának akkoriban. Azelőtt évtizedekig nem igazán létezett. Mire leérettségiztem, megindult a képzés, de a család kételkedett a komolyságában. Tanuljon csak egy tisztességes, vállalható szakmát a gyermek. Ez lett a jogi egyetem, Aradon. Amivel küszködtem egy darabig, bár már az elején láttam, hogy nekem ez nem fog működni. Azt tapasztaltam meg fiatalként az egyetemen, hogy az igazságszolgáltatás nem egyenlő a jogszolgáltatással. Teljesen megdöbbentett a felismerés. Hát én szerettem volna segíteni az elesetten, a kicsin… hatalmas csalódás volt tehát számomra, hogy az az igaz, amit bizonyítani lehet. Hamar vége is lett a kapcsolódásnak a jogi pálya és énközöttem. (Nevet.) Egy év tanulás, kínlódás, vizsgák után elbúcsúztam az egyetemtől.

Makkai Ildikó

Mit szóltak ehhez a szülők?

Fújtak. Nagyon fújtak. Minden szinten. Határozott visszajelzést kaptam arra vonatkozóan, hogy ők ezt semmiképpen nem támogatják. Aztán már családosan kerültem a pszichológiai pálya közelébe. Mert ez a segíteni vágyás továbbra is ott motoszkált bennem. Gyerekekkel dolgoztam hosszú ideig, magánintézményes keretben, és elég világosan körvonalazódott, hogy a családjaik történeteit hozzák elém az interakcióikban. Szinte egy-egy családot ismertem meg egy-egy gyerekben. És így érlelődött meg bennem a döntés, hogy a pszichológia egyetem felé induljak, mint szakma felé. Amihez egy kis nyugodt sarokra lett volna szükség, ahol tanulhatok. Na, hát ilyen sarok nem volt, viszont a családom iszonyú megértése és támogatása igen. Ugye, kettő, majd három kisgyermek mellett ez azért kemény munka. Kitartás és konokság is kell hozzá. És a történet az egyetem elvégzése után nem fejeződött be. Jöttek a szakképesítés évei. Akkoriban a férjem segítsége felbecsülhetetlen volt, ő volt a pesztra, hogy én tanulni mehessek.

És ha most visszatekint, jól döntött?

Biztos, hogy küzdelmes út volt, de igen. Határozottan. Minden nehézség és buktató ellenére, hiszen nem volt bennem kérdés mit és miért szeretnék. Ja, és azt is pontosan tudtam, hogy a tanulmányaim végén terapeuta leszek.

Ma iszonyú sok minden működik online. A technológiai fejlődés, a világjárvány okán, hogy kapásból két példát mondjak. Működik-e az online párterápia? Ezt azért kérdezem, mert, ha tetszik, a „civil”, személyes online kommunikációban nagyon gyakran azt látom, hogy elképesztő módon kisiklik a kommunikáció, elmegyünk egymás mellett. Fizikailag szemben ülve egymással, persze, ott is van kockázat, de nem akkora.

A járvány valóban rengeteg újításra… kényszerített, mondjuk így. Az elmagányosodás még fokozottabban jelentkezett, az emberek problémái halmozódtak, és valamilyen megoldást kellett találni. Mára valamennyi irodalma is kezd lenni az online és személyes terápia közti különbségeknek. Az én személyes preferenciám az, hogy ha nincs különösebb akadálya, a személyes találkozókat választom. Például azért, mert egymás legapróbb rezdüléseit is érzékelni tudjuk a személyes terápia során. Az online térben másképp figyelünk, másképp kell kidomborítanunk azt, amit mondani akarunk. Vagyis nem lehetetlen dolog ez, csak adaptálni kell a módszereket. Ez a szakmai rugalmasságról is szól.

A mindennapi ember (mint én) arra gondol(hat), hogy párterápiára akkor van szükség, amikor nagy törés(ek) állnak be egy kapcsolatban. Valóban így van ez?

A tapasztalat az, hogy ha nagy a baj, a szenvedés, akkor nagyobb lesz a hajlandóság a megmozdulásra.

Pont, mint amikor orvoshoz megyünk…

Egyértelmű. Ha nagyon fáj a fogam, akkor akár éjszaka is elmegyek a fogorvoshoz, akkor is, ha nem a szívem csücske… A gyakorlat azt mutatja, hogy az emberek nagy törések, krízis idején fordulnak terapeutához. Ám mindentől függetlenül, akkor van nagyobb esély a gyógyításra, gyógyulásra, ha nem hagyjuk idültté válni a problémát. Ne hagyjuk, hogy katasztrófáig fajuljon a helyzet. Nem mindegy, hogy egy horzsolást, vágást kezelünk, vagy egy már elüszkösödött sebet. Akkor sem, ha a kezelés kellemetlen, fájdalmas.

Talán az jelenti a fordulatot egy kapcsolat szintjén, hogy rá tudjak látni a kapcsolatomra és meg merjem fogalmazni magamnak, hogy vannak olyan területek, ahol elakadok, elakadunk. Az élet különböző helyzetekkel, fejlődési lehetőségekkel jár. Ha minden jól alakul, akkor így néz ki a képlet: egy pár találkozik, összeköltöznek, gyermek születik (vagy nem), az élet ciklusai szép egymásutániságban haladnak. Ha a ciklusok során a különböző krízisek nem követik egymást túl sűrűn, akkor általában meg tudnak birkózni velük. De előfordul, hogy nagyon sok változás történik egy időben, vagy szorosan egymást követve, na és ez igénybe veheti a pár tagjait, megterheli a kapcsolatot. Jó úszó vagyok, úszom én, úszom, de ha ott az örvény, akkor biza beszippanthat. Ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok jó úszó. Csak fel kell ismernem, hogy ez itt most az örvény. Nem a medence és más szabályok érvényesek itt. Na és akkor itt van egy fontos dolog. Lehet, hogy jó úszóként azt mondom, nosza, menjünk neki! De ez azt is jelentheti, hogy nem ismerem fel az örvényt, amely simán lehúz. Na de mi a teendő? Jó úszóként nem küzdenem kell az örvény ellen, hanem épp ellenkezőleg, hagynom kell, vigyen, aztán engedjen el. Ugyanez áll a kapcsolati problémákra. Ha felismerem, hogy itt komoly konfliktus van és az akár évtizedek óta alkalmazott megoldási technikám nem fog működni, képes leszek alternatív megoldási kísérletek után nézni, beleértve akár a szakmai segítség igénybe vételét.

Tehát nem biztos, hogy meg kell várni, amíg betörik a fejünk.

Szó esett arról, hogy minden párterápia a kapcsolat megmentését célozza-e meg. Persze, hogy nem. Viszont lehetnek a kapcsolatnak olyan fázisai, amikor sokkal nagyobb az esély arra, hogy a két ember kibogozza a dolgokat, együtt. Vagy bár kevesebb sérelemmel, szépen tudják elengedni egymást. Anélkül, hogy életre szóló sérüléseket okozzanak egymásnak. Ez is nagyszerű dolog tud lenni. Mert nem kell mindenkinek együtt élnie. (Nevetünk.) De ha már együtt csináljuk, hadd ne súroljuk le egymásról a bőrt.

Apropó párkapcsolat: gyakran az az érzésem (és ezzel egy vagyok a sok közül), hogy a párkapcsolatok is afféle termékekké váltak, használjuk őket, aztán ha úgy érezzük, elkoptak, jöhet a következő.

Menjünk oda vissza, hogy egy párkapcsolat esetén kötődési kapcsolatról van szó, amelyben valaki ott van számomra, elérhető számomra. Ha a tapasztalatom az, hogy ilyen kapcsolat nem is létezik, akkor nagyon könnyű lesz azt mondani, hogy hát miért is kellene nekem ilyesmibe befektetnem… hiszen tudom, hogy a kapcsolatok nem időtállók. És nem is fogok befektetni. Vagy amikor már eleve úgy szállok be egy kapcsolatba, hogy a kapcsolatok rövid életűek, akkor nem fogom magam teljes mértékben odaadni. Valameddig megy, aztán majd meglátjuk.

Na de mi történik? Én is sérülök, meg én is bántást örökítek tovább. Egy kapcsolatban szükség van elköteleződésre. Továbbá szükség van felelősségvállalásra. Az tud elköteleződni, aki felelősséget tud vállalni. Elsősorban önmagáért. Hogy aztán a kapcsolatért is képes legyen. Ez egy hatalmas dolog. Szükség van arra, hogy az ember dolgozzon a kapcsolatért, kitartóan. És itt nem arról a kapcsolatról beszélek, ahol vért izzadva, minden nap iszonyú küzdelmek árán tartjuk meg a kapcsolatot. Nem belepusztulni kell a kapcsolatainkba, de élni vele, általa. Hanem arra gondolok, hogy az embernek tudnia kell tartalékolnia akkorra, amikor a kapcsolatban nehézségek merülnek fel. A szép időszakokban tegyük el mindazt, ami épít, amit építettünk, hogy legyen mihez nyúlni az ínséges időkben. Ott vannak például a kapcsolati, családi történetek: milyen jó tud lenni, amikor elbeszéljük egymással, hogy emlékszel, amikor…? Akár egy nagy bukásról, kudarcról is lehet úgy beszélni, hogy nagyot nevetünk közben.

Ugyanúgy működhet ez, mint a családi történetek esetében. Az én gyerekeim például nagyon élvezik, amikor egy-egy vicces történet kerekedik ki a tökéletlenségeinkből vagy épp a jó élményeinkből, amit már tízszer hallottak, de ugyanolyan lelkesen hallgatják újra meg újra. Ezekből a történetekből akkora erőt lehet meríteni… És akkor: amikor nagyon dühös, csalódott vagyok, ezekből a történetekből tudom felismerni, hogy a másik ember nem csak egy ördögfajzat, aki kínoz engem. Némelykor éltem már meg vele jó pillanatokat is, vannak neki értékei is. Ha nem sikerül mindezt felidézni, akkor jön az, hogy egymás fejéhez csapdossuk a tányérokat… vagy a szavakat.

Nem is tudom, melyik a rosszabb: a tányérok vagy a szavak...

(Nevetünk.) Ahhoz, hogy ne kerüljenek elő a tányérok, el kell tudnom mondani, hogy most nagyon haragszom. De ugyanakkor emlékeznem kell, hogy a másik ember nem csak az én nyomorúságom kútfeje. Persze, az is! Hát ki lehet az, aki olyan jól ismeri a nyomógombjainkat, mint a párunk?

Önhöz kik járnak? Hogy kérdezzem másképp: lehet profilt készíteni a párterápiára járókról? Mindenféle korosztály, mindenféle réteg?

A magánrendelésbe inkább abból a közegből jönnek a kliensek, amelyben már olvastak a terápiáról, már eljutottak odáig, hogy jó, lehet, nagy hülyeség, de azért próbáljuk meg, mert hallottuk, hogy… Nem biztos, hogy a pár mindkét tagjának van gyakorlati tapasztalata a terápiáról, de legalább az egyik szorgalmazza.

Aztán vannak azok az esetek, ahol hirtelen akkora válság keletkezett, hogy valamit tenni kell. Ez az, amikor éjszaka háromkor besétálunk a sürgősségre. Például: alaposan megingott a bizalom a kapcsolatban.

Vannak olyanok is, akik az egyéni terápiájuk során megtapasztalták a jó eredményt, ezért egy kapcsolati elakadásban is eljönnek, segítséget kérnek. Bizonyos értelemben megelőlegezik a terapeutának a bizalmat. Ilyenkor könnyebb is a munka.

És akkor itt azt is hadd mondjam el, hogy előzetes tapasztalat híján ott van a sok pszichoedukációs lehetőség, könyvek, előadások, podcastek. Az biztos, hogy az életünkön, kapcsolatainkon nem fog változtatni egy könyvtárnyi könyv elolvasása, de ajtót nyithat az ember előtt…

Ezt fontos kimondani… annál is inkább, mert… én legalábbis így látom… sokan, ha tetszik, fetisisztikus viszonyt ápolnak az említett könyvekkel. Amelyre aztán rárepül az ipar…

Bizony. A buktató általában ott van, hogy a személyes felépítésünk függvényében akár önmagunkon kezdjük látni a különböző zavarok összes tünetét, de az is előfordulhat, hogy a környezetünkben mindenkire ráakasztjuk, hogy ma mindenki nárcisztikus, holnap mindenki depressziós. Szóval hirtelen gombamód gyarapodni kezdenek a tüneteket produkáló emberek. (Nevet.)

Na és most provokálok picit. Ott van például az ábécéskönyv. Vagy az elemi matekkönyv. Az egyikből megtanultam az ábécét, a másikból az összeadást, kivonást. Ma is tudom. Hát akkor ezekből a könyvekből miért nem tudom megtanulni? Fogom magam, elolvasom őket, aztán kilépek az ajtón, én, az új ember. Nem?

Hadd provokáljak vissza. Tud-e az orvos jó orvos lenni, ha életében nem nézett betegre?

Elég nehezen. Jó, ez lehetetlen.

Szerintem is. Még egy kérdést: mindegy –e, hogy tudom, vagy érzem, hogy szeret, hogy számítok? Ugyanaz, tudom milyen egy jó kapcsolat vagy megélem az elég jó kapcsolatot?

De most nem az van, hogy ön kérdez, az egy másik eset… (Nagyot nevetünk.) Na, ezt benne hagyom.

Komolyra fordítva a szót: ha tényleg figyelembe vesszük, hogy az ember kapcsolatban sérül és kapcsolatban gyógyul, akkor kell egy másik ember. Túlélni lehet egyedül. De kiteljesedni és elégedett életet élni igazán elfogadó kapcsolatok nélkül, nos, nem valószínű, hogy lehet. Az embernek ember kell.

Térjünk vissza picit a profilra…

Ja, igen. Megkeresnek fiatalok, idős párok. Bár a tapasztalatom az, hogy többnyire az aktív populációból érkeznek a legtöbben. Valószínűleg akkor érik be a legtöbb konfliktus, és be kell tömni a lyukakat.

Kik a kezdeményezők? Inkább a nők, vagy a férfiak?

Első ránézésre inkább a nők. De problémája és esete válogatja. Ha például a férfi szeretne inkább dolgozni azért, hogy megtartson valamit, akkor ő lép elsőként. Vagy ha történetesen neki van előzetes pozitív tapasztalata, például a terápiával kapcsolatban.

Luxus ma a párterápia? Úgy értem, megfizethető-e széles körben? Nyilván magánrendelőkre gondolok, nem állami intézményekre.

Állami intézményekben nincs ilyesmi. Ami egy szörnyűség. Dolgoztam bőven olyan szervezeteknél, ahol a halmozottan hátrányos helyzetben élő gyerekekkel és családjaikkal foglalkoztunk. Azokban az esetekben is azt tapasztaltam, hogy például a lehívható pályázatok elkerülik őket. A párterápiát minimálisan támogatják, jó esetleg deklaratívan.

Tehát, ezt úgy értsem, hogy egyrészt ott vannak az állami intézmények. Benne van a nevükben, hogy az állam finanszírozza őket. Az az állam, amelynek képviselői folyton mondják, hogy bajban van a család. Amely párokból áll. És nincs párterápia, amelyet az állam finanszíroz, vagy támogat?

Így van.

És akkor vannak a nonprofit szervezetek, amelyek foglalkoznának párterápiával, pályáznának is, de nincsenek lehívható pályázatok.

Így van. Arra van pályázat, hogy különböző problémákat, patológiákat lehessen kezelni. Arra azonban, hogy mit teszünk akkor, amikor megakad egy kapcsolat, arra nincs. Ilyen esetben a felmérést végző, esetleg diagnózist felállító kolléga „felírja”, hogy a páciens keressen fel egy párterapeutát. Kolozsváron van egy elég széles réteg, amely élni is tud a lehetőséggel. A középosztályra gondolok.

Oké, ez szép. Na de mi van azzal a réteggel, amely sejtésem szerint szintén széles, aki nem tud élni a lehetőséggel… ő megfőhet a levében?

Sőt! Ott vannak az igazán nehéz és komoly problémák. Amelynek eredménye például az iskolaelhagyás a gyerekek szintjén, különböző fizikai betegségek, bántalmazás a családban… és ezzel nem azt akarom mondani, hogy a középosztály mentesül ezek alól, csak azt, hogy több lehetősége van segítséghez jutni, mert ki tudja fizetni.

Ön hogyan bírja lélekkel a sok bajt, ami a rendelőjében felhalmozódik? Orvosok, pszichológusok gyakran érzik magukat valamiféle kukának…

Hadd kezdjem máshonnan a választ, mert éppen abban a helyzetben vagyok – luxus ez, ha tetszik – hogy rövid ideje szinte kizárólag a magánrendelőmbe járok be. Kiléptem azokból a programokból, ahol jórészt szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek és családjaik kerültek górcső alá. És azt tapasztaltam, hogy ég és föld a különbség a két tevékenység között. A másik munkám során a tehetetlenség és a kétségbeesés bizony meglátogatott, nem egyszer. Hiszen olyan komplex, rendszerszintű beavatkozásokra lenne szükség bizonyos esetekben, és egy szál pszichológus egyszerűen tehetetlen.

Mindentől függetlenül, arra oda kell figyelni, hogy tisztán tartsam a csatornáimat. Oda kell figyelnem arra, hogy meddig tart az én felelősségem, és hol kezdődik a páciens felelőssége, hol vannak a személyes határok, kompetenciahatárok, a terhelhetőség. Ha ezt nem veszem figyelembe, előfordulhat, hogy együtt kerülünk abba az útvesztőbe, amelyben a páciens szenved, és tovább mélyítjük. Mert én itt mondogatom, hogy felelősségvállalás és elköteleződés, de hadd ne vegyem el a páciens felelősségét. Mert ezzel őt értelemszerűen tehetetlenné fogom tenni. Hadd ne oldjam meg helyette a problémát, de vegyek részt abban, hogy fel tudja vállalni és felelősen éljen vele.

Mit tesz egy párterapeuta, ha bajba kerül a saját párkapcsolata? Elmegy a párjával egy másik párterapeutához?

Na, ez nagyon nehéz kérdés. Annak idején volt köztünk egy legendás pszichológus, Vargha Jenő László. Elmesélt nekünk egyszer egy történetet: elhívtak egy neves angol terapeutát Erdélybe, saját élményű továbbképzést tartani. A terápiában szabály, hogy ismerőst nem fogadunk. Na és a sok szakember feliratkozott, lement a képzési toborzó és a meghívott szakember számára lassan kiderült, hogy ezek az emberek ismerik egymást, mindenféle átfedések vannak köztük. Hát ez meg hogy lehet? Mire a válasz az volt, hogy Erdélyben olyan kevesen vagyunk, hogy mindenki ismeri egymást. (Nevet.) Na de akkor mi a megoldás? Lefújták a képzést.

Jó, akkor ez egy lehetetlen küldetés?

Abban maradtunk, hogy a terapeuták nyissanak az alternatív lehetőségek irányába. Az országon belül vagy kívül más közösségekhez kell csatlakozni, ahol nincs ilyen akadály.

Értem. Tehát, ha a terapeuta bajban van, menjen például Bukarestbe…

Így van. Én Budapestet választanám, de csak a nyelvi és kulturális közelség okán. (Nevet.)

Úgy tartja a mondás, hogy sebész nem operál saját családtagot. Ön odahaza… ha úgy tetszik, beveti a profi eszközöket, ha úgy érzi, szükség van rájuk?

Ez a mondás a sebésszel valóban így van. Azt hiszem, nem vetem be ezeket az eszközöket. Erre odafigyelek.

Kicsit visszatérek a termékszerű életfelfogáshoz: azt gondolhatná valaki, hogy ha elmegy párterápiára, az olyan, mint amikor elmegy a fogorvoshoz, betömeti a fogát és kész. (Persze, ott se épp ilyen egyszerű.) Miután a pár elköszön, kilép az ajtón, ennyi, megtörtént a csoda, minden megoldódott?

Nekem varázspálcám biztos nincs, ezt adott esetben a pár tagjaival is megbeszéljük. Nem fogom megoldani a párok problémáját, ide nem javító műhelybe jelentkeznek az elromlott készülékkel. De adott esetben hasznos lehetek, hogy megoldják a saját problémáikat. A hangsúly az együttműködésen van. Együtt dolgozhatunk azon, hogyan lehet a párnak jó, és mit tehetnek, hogy jobban működjön a kapcsolat. A fogorvosnál egyoldalúbb a viszony. Itt kapcsolatokról van szó. Azt gondolom, hogy ha rendszerben gondolkodunk, amint egy pár belép a terápiás térbe, kialakul egy kapcsolati rendszer a pár és a terapeuta között. Hárman kezdenek hatni egymásra. Ez a hármas hatásrendszer tud olyan önreflexiós működést beindítani, ami segíthet a változtatásban. Előbb a terápiás térben, később ezt folytatva azon kívül is. Mert a terápia során eszközöket kap a pár, amelyekkel javíthat a kapcsolaton. De ez csak akkor működhet a terápián kívül, ha nem akasztjuk szögre az eszközt. Az eszköz arra való, hogy használjuk. A felfedezéseink nyomán hozzuk meg a szükséges változásokat és tartjuk életben azt, ami működik.

Ön készített statisztikát, hogy hány sikeres terápiája volt? Lehet egyáltalán ilyet készíteni?

Itt azért fontos rákérdezni arra, mit jelent a siker. A terápia során megfogalmazzuk, mi a közös cél, amelynek érdekében dolgozunk. De nem biztos, hogy az a közös cél, hogy megjavítsuk a kapcsolatot. Néha az a közös cél, hogy szembe tudjunk nézni a kérdéssel: van-e közös jövőnk? Mert nem mindig van. A terápia során természetesen visszajelzést kérünk a pároktól, hogyan halad a munka. Elsősorban azért, hogy megállapíthassuk: meg tudtuk-e elég pontosan fogalmazni azt a közös célt, amelynek érdekében dolgozunk? Ez nagyon fontos a terapeuta munkája szempontjából.

Van ez a szó, hogy trauma. Az én közvetlen, olvasmánybeli tapasztalatom az, hogy szabályosan elburjánzottak a traumák. Mintha ki se látnánk a traumák közül. Minden trauma az, amit ma traumának neveznek? Nem váltunk picit túlérzékennyé?

Minden kornak megvannak a trendjei. A trauma ennek a kornak a trendje. Anélkül mondom ezt, hogy bármit is bagatellizálnék. Úton-útfélen traumákról beszélünk. Ez onnan is származik, hogy amikor felszabadul valami abból, amiről korábban nem lehetett beszélni, akkor nagyon könnyen kileng a túloldalra… ahol ez esetben minden traumává válik.

Másrészt tényleg ott vannak a súlyos traumák. És ott vannak a kötődési sérülések. Amelyek egy nagyon érzékeny pillanatban bekövetkezve meghatározóak lehetnek a későbbiekre nézve. Na de látnunk kell, hogy a pszichoedukációnak haszna lehet, ha tudjuk, mit akarunk vele. És az is nagyon fontos, hogy komolyan vegyük, ha valaki szenved. Éppen azért, hogy szakemberként ráláthassunk, miről is szól az a szenvedés. És mit lehet tenni, hogy a kezelés haladni tudjon. Ha valakinek az fáj, hogy pacsirtának nevezték, akkor erről kell beszélgetni. Hogy meg tudjuk érteni, mi az, ami fáj. Amit ilyenkor a szakember tehet, hogy partnerré válik abban, hogy a szenvedő ránézzen arra, ami történik vele, amikor egyfajta hatás éri. Ha a traumát arra használjuk, hogy bűnbakokat találjunk, áldozati szerepbe kerüljünk, az nem jó út. Belesüllyedünk az áldozati szerepbe, ahol mi nem tehetünk semmiről, hanem mindig valaki más. És ez nem vezet sehova.

Nem áll fenn annak a lehetősége, kerülöm a veszély szót, hogy traumának nevezünk olyan dolgokat, amelyek nem azok?

Biztos, hogy igen. A rendelőben ilyenkor azt tudjuk csinálni, hogy nagyon figyelmesen körüljárjuk a helyzetet, címkézés nélkül, és megnézzük, kinek milyen értelmezése van a tapasztalataira vonatkozóan. A cél: visszaadni a felelősséget azért, amit valaki megtehet, illetve megsegíteni az elfogadását annak, amivel kapcsolatban nincs mit tenni. Mert a trauma nem az, ami velem történt. Hanem az, ami bennem történt azáltal, ami megtörtént.