„Tanulni kellett a nyilvánosság előtti bátor gyülekezést” – beszélgetés Egyed Emese költővel

A kolozsvári Egyed Emese irodalomtudósként, középiskolai és egyetemi tanárként, az egykori Utunk, majd Helikon folyóirat szerkesztőjeként és költőként is jól ismeri az irodalmat. Milyen volt az a régi Kolozsvár, ahol gyülekezni sem lehetett büntetlenül, miért vonzotta a fiatalokat Dsida Jenő sírja, volt-e francia kém, milyen volt a szerkesztőségi élet a pártbizottság szomszédságában, miért téves a képünk Arany Jánosról – többek között erről beszélgettünk vele.

A régi kolozsvári polgárság ma már csak nyomokban létezik. Te talán még beleláttál ebbe a letűnő világba, hiszen itt születtél, és itt is éltél. Mit jelent számodra Kolozsvár?

Kolozsvári vagyok olyan értelemben, hogy itt is születtem, de meg kell jegyeznem, hogy a szüleim csak egyetemre jöttek ide, és itt, hogy úgy mondjam, megkapaszkodtak. Így a kolozsvárisághoz hozzá kell tenni, hogy falura visszajárogattam nyaralni még évekig, amíg a nagyszüleim éltek, olyan 13 éves koromig. Egyébként itt éltem az óvodát és az egyetemet is beleértve, itt születtek a lányaim is. A szüleim társasága édesapám sepsiszentgyörgyi, Székely Mikó Kollégiumbéli volt osztálytársaiból és az ő családjaikból származott, nekünk Kolozsváron nem voltak olyan régi ismerőseink, akikhez járhattunk volna, hogy érzékeljem, mi is az a kolozsvári polgárság, amire utaltál. Nagyon ritkán volt alkalmam gyermekkoromban ilyen helyekre látogatni, viszont azok nagy élmények voltak. Egyszer voltam például Lám Béla lányánál, Jeney Lám Erzsébetnél, majd felnőtt koromban a másik lányánál, Hantz Lám Irénnél, és azokban a lakásokban, az ott érzékelt viselkedésben éreztem valamit abból a bizonyos régi kolozsvári polgárságból. Mi 4 éves koromig, a bátyám 7 éves koráig egyetlen bérelt szobában laktunk négyen az evangélikus püspökség épületében, a központban – arról a szobáról nincsenek is emlékeim –, azután pedig tömbházlakó lettem. De ennek a tömbházlakásnak az volt az előnye, hogy a Szamos partján volt található, az úgynevezett Garibaldi-híd mellett a Sétatér végében – ott laktam 22 éves koromig. Tehát az én számomra Kolozsvárnak sokkal erőteljesebb eleme az az eleven folyóvíz, mint esetleg másoknak.

De azért Kolozsvárt meg lehetett szeretni így is, hogy nem voltak olyan régi kolozsvári ismerőseink, akik magukhoz hívogassanak, mert egy területét bejárhatta a gyermek, és az a terület otthonosabb volt nekem, mint másoknak: például az úgynevezett Kétvízköz, tehát a Malomárok és a Szamos közötti rész, ahol egészen kicsi utcácskák is voltak szegény lakossággal. Közvetlenül azok mellett épültek fel az egyetemi tanárok számára kigondolt tömbházak – akkoriban még magyarok is többen laktak azokban. Ugyanígy otthonos volt számomra a Sétatér a fáival, a tóval, ahol télen esténként korcsolyáztunk, vagy pedig az egyetemi sportpark, amelyiknek volt egy egészen érdekes árterületi angolpark-része.

Igen fontos része volt az életünknek gyerekkoromban, majd később, iskolásként, meg aztán középiskolai tanárként is, hogy színházba, operába mentünk csoportosan. Amikor nagyobb lettem, a mostani Báthory (Báthory István Elméleti Líceum – a szerk.) épületébe, a 11-es líceumba jártam, ott is érettségiztem – akkor kerültem be a központba, hogy úgy mondjam. A másik fontos iskolám, ahol 1980-tól, az egyetem befejezésétől tanítottam 1988-ig, az a Brassai Sámuel Elméleti Líceum volt abban az épületben, ahol most a János Zsigmond Unitárius Kollégium működik. Itt magyar nyelvet és irodalmat tanítottam 5-iktől érettségiig. Szerettem azt a korszakot is, nagyon sokat jelentett a diákok figyelme. A nagyobb diákok megszólítottak, hogy tartsunk irodalmi kört. Ők tanítottak meg arra, hogy merjek a megszabott kereteken túl is dolgozni. Édesanyám, akit korábban káderpolitika miatt eltávolítottak az oktatásból, akkor már ismét taníthatott, és ő ott tanítónő volt. Én átvettem kétszer is azokat az osztályokat, amelyekkel ő foglalkozott. Ezek közé a valamikori gyermekek közé tartozik például Magyary Ágnes, aki azóta neves prózaíró lett, és Budapesten él. Büszke vagyok rá, és mindazokra, akikkel együtt az irodalomra rácsodálkoztunk: örömmel követem a pályáját például a valamikori Brassais László Noéminek, Demény Péternek vagy Bányai Évának, aki kritikus, irodalomtörténész lett.

Édesapám a Román Akadémia Történettudományi intézetében dolgozott – most is, amikor ott járok a Búza utca (ma Fortăreţei – a szerk.) sarkán, akkor tudom, hogy az emeleten, a sarokszobában volt ő. De oda ritkán mentünk be, mert nagyon szigorú világ volt abban az intézetben, akkor még külön állt, nem az egyetem része volt.

De Kolozsvárt nekem legalább annyira jelentették azok a kirándulóhelyek, amelyek körülveszik a várost, és ahova minden vasárnap mentünk, néha nagyobb társasággal, de legtöbbször édesapámmal és a bátyámmal, vagy egy szűkebb társasággal, amely a bátyám osztálytársaiból állt: a Hójába, a Hajtásvölgybe, a Bácsi-torokba, a Szent János-kúthoz a Bükkbe, nagy ritkán a Szénafüvek felé, a Lombi-tetőre. Nagyon szerettem ezeket az utakat, amelyek során megismertem a környék növényvilágát. Édesanyám eredetileg tanítónő volt, de aztán elvégezte a természetrajz-szakot, botanikából államvizsgázott, és nekünk alaposan megtanította a növényeket. Egy időben még büszkélkedtem is vele, hogy latinul is tudom bizonyos lágyszárú növények nevét.

Az iskolában sporttagozatra iratkoztam 9-ikben, mert volt egy mások által ajánlott franciatanárnő – addigra már elhatároztam, hogy francia szakra megyek a magyar mellett, és voltaképpen ez döntötte el, hogy abba az iskolába iratkozzak, ahol Bartos Katalin tanított. Hozzá is járhattam három másik iskolatársnőmmel együtt két éven át heti háromszor is magánórákra. A Sétatéren laktak, közel a főtérhez, és ez is érdekes volt, hogy ott egy másfajta nyelvtanulás zajlott, mint amit előírtak – ez is hozzátartozik a kolozsvári élményeimhez.

Miben állt ez a másfajta nyelvtanulás?

Ő azon kevesek közé tartozott, akik engedélyt kaptak – ezt később tudtam meg –, hogy alternatív módszereket használjanak megengedett módon. Akkoriban valamiféle oldódás kezdődött a nyelvtanításban, de aztán ez mégsem ment végbe általános szinten. Az akkori államvezetés szempontjából ugyanis nem az volt a cél, hogy megértsük a másik nyelv által közvetített kultúrát, és tudjunk kommunikálni azon a nyelven, hanem úgy fogalmaztak, hogy tudjuk elmondani azon a nyelven a mi hazánk realitásait. Emiatt aztán borzasztóan primitív szövegek francia nyelven való megfogalmazása volt a tankönyvekben. Bartos Katalin viszont azzal kezdte a tanítást, hogy a tankönyvet tegyük be a táskába, és többet ne hozzuk el az órára. Ezen elcsodálkoztunk. Ő gépelt szövegeket hozott, és arra kért, hogy tanuljuk meg azokat a dialógusokat, mondjuk rá az ő magnetofonszalagjára. Azt aztán meghallgatta, leírta, kijavította – sokat dolgozott velünk. Persze ehhez kellettek olyan diákok is, akik hajlandók voltak ezt végezni. Nem volt egyértelműen barátságos a környezet, amelybe ő bekerült, hiszen a kolozsvári iskolák léte elég gyakran forgott veszélyben – és itt a magyar nyelvű oktatásról beszélek. Ide tartozott az is, hogy a sporttagozatot, mint magyar tagozatot áttelepítették az egyik iskolából a másikba. Így került be az úgynevezett 11-esbe, és hát nem örvendtek a betolakodóknak, néhány év múlva meg is szűnt aztán a sporttagozat, de én még le tudtam ott érettségizni.

A középiskolai és egyetemi tanári tevékenységed között az Utunk szerkesztője is voltál, ráadásul éppen a rendszerváltás környékén.

Igen, nekem a tanárságom mellett fontos volt az is, hogy lehetőségem nyílt betekinteni, sőt beleilleszkedni az irodalmi lapszerkesztésbe. 1988 őszétől dolgoztam az Utunknál, a fordulat is ott ért. Azután 1990-től az egyetemen tanítottam a nyugdíjazásomig, 2022 őszéig, de a kapcsolatot megtartottam a lappal. Az Utunk szerkesztősége a központban volt, és igaz ugyan, hogy a pártbizottság is ugyanabban az épületben székelt, de nagyon jó volt a pozíciója: oda be lehetett térni, és szokásuk is volt az embereknek bejönni. Jól emlékszem, hogy például Palocsay Zsigmond minden nap bejött, leült, beszélgetett, és onnan ment haza, de bejárt Benczédi Sándor is, Rónai Antal karvezető a román operából, képzőművészek, mások. Nagyon jó beszélgetések alakultak ki a szerkesztőségben emiatt – persze voltak lehallgatókészülékek is, de akkor is folyt a duma, még ha nem is a legélesebben. Bejárt Bálint Tibor, bejött Fodor Sándor – a Napsugár szerkesztősége, ahol ő dolgozott, nem volt messze. Volt egy igazi szerkesztőségi élet.

Nagyon fontos volt az a bizonyos 1989. decemberi fordulat, és az azt követő esztendő, mert tanúja lehettem annak az óriási nagy eufóriának, annak a cselekvési kedvnek, ami a fordulatot megpróbálta leképezni társadalmilag. Meg kell mondanom, hogy a testvérem szkeptikusabb volt ezzel kapcsolatban, és voltak mások is a környezetemben, akik azok voltak, de én naivságból vagy mert éppen olyan életkoromban ért ez a változás – ’89-ben 32 éves voltam –, nem tartoztam a szkeptikusok közé. Láttam, hogy lapok születnek, hogy a fiatalok szervezkednek, szerveződnek – azt volt igazán jó látni! De utána jött az a félelmetes nagy váltás, hogy az elfoglalt terekből ki kellett menni, mert a szervezkedőknek mégsem volt anyagi fedezetük, hogy folytassák, amit elkezdtek. Azt hiszem, hogy alkukra is sor került, és pénzügyi kavarodásokra, úgyhogy aztán, mint a gránát repeszei, szaladtak szét a nagyvilágba a kezdeményező szellemű ifjak. Abból a nagyszámú kezdetből kevés tudott megmaradni, nem is beszélve arról, hogy következett egy nagyon szűkös évtized, és nem csak anyagilag, hanem szellemileg is Kolozsváron. Nehéz volt elviselni, hogy a várakozásainkat el kell odázni.

Hogyan zajlott a rendszerváltás a szerkesztőségen belül?

Amikor ez a bizonyos változás sorra került, Szilágyi István akkori főszerkesztő-helyettes telefonált, hogy gyűljünk össze. Létay Lajos főszerkesztő ezen a találkozón azt mondta, hogy most akkor vegyük ki a fiókból valamelyik lemondását, és vegyük is komolyan, és abban a pillanatban Marosi Péter is azt mondta: „Hát mi együtt kezdtük, mindig mondtam, hogy együtt is fogjuk abbahagyni” – ő is kilépett. Szilágyi István lett a főszerkesztő, és minden törekvése arra irányult, hogy a fiatalokat bevonja, nemcsak az olvasótáborba, hanem a szerkesztésbe is. Az első ilyen kísérlete Jakabffy Tamással volt, aki, amikor elfogadta a szerkesztőségbe való meghívását, kedvesen, de önérzetesen mondta, hogy itt a versenytárs, hiszen ő maga is egy saját lapnak a szerkesztő-alapítója volt akkor. Mivel az a lap nem tudott fennmaradni, Szilágyi felajánlotta neki, hogy az akkor már Helikon nevű lapon belül egy külön lapocskát szerkesszen. Ez volt a Szempont egy darabig, amíg ő volt ott. Jakabffy után került a szerkesztőségbe Sigmond István, aki aztán nyugdíjba vonulásáig, ha jól tudom ott volt, és úgy láttam, Szilágyinak nagy segítségére volt abban, hogy kapcsolatot tartson a bukaresti írószövetségi központtal. Aztán mások is érkeztek, tudjuk, Fekete Vince, Sántha Attila, Karácsonyi Zsolt, aztán persze Demeter Zsuzsa, Papp Attila Zsolt és a többiek.

Említetted egyszer, hogy a ’70-es években Dsida Jenő síremléke afféle csöndes tiltakozás helye volt, szimbolikus jelentőségű volt oda kimenni, ott ácsorogni, beszélgetni.

Ezzel a líceumban szembesültem, én erről nem tudtam korábban. A párhuzamos osztályból szólt az egyik iskolatársam, hogy oda szoktak menni Dsidához. Fiatalok mennek a temetőbe csoportosan – ez nekem morbid volt. Ráadásul ez nem egy kötelező dolog volt, hiszen tudjuk, hogy volt egy csomó kötelező kivonulás, felvonulás, hazug ünneplés. De miért éppen Dsida? Azért mert ő mégiscsak kolozsvári volt a költészetből, ráadásul egy olyan ember, akinek semmi kifogásunk nem lehet a műveivel szemben, hiszen a legletisztultabb líra az övé. Egyszersmind valami számonkérés is van abban a feliratban, hogy „felejtsd el arcom romló földi mását”, talán a tartozás emlegetésével (Dsida Jenő házsongárdi síremlékén saját sorai állnak: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / kinek tartoztam, mindent megfizettem. / Elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását.” – a szerk.), az az általános bezártság vagy tehetetlenségérzet, hogy a világ nem olyan, amilyennek lennie kéne – benne volt ez a Dsida-kultuszban. Aztán később én úgy láttam, hogy nagy filozófusok, az egyetem inkább Szilágyi Domokos emlékét ápolná. Szilágyi Domokos intellektuálisabb versformáját, felekezetek fölöttiségét preferálja. Ehhez képest volt különös dolog, hogy Gyimesi Éva még jóval a halála előtt, de már a ’90-es években mégiscsak egy hatalmas és nagyon szép Dsida-ünnepélyt rendezett a városban – lehet, hogy ő is visszaidézte ezt a Dsida-szeretetet, vagy talán felfedezte magának azt az istenélménnyel is összekapcsolható szabadságvágyat, függetlenségvágyat, ami Dsidában van. Igen, ez nagyon fontos, amire rákérdeztél, a gyülekezés nemléte vagy tiltása – úgy éltünk Kolozsváron, hogy utána aztán tanulni kellett a nyilvánosság előtti bátor gyülekezést. Nem voltak március 15-ikék se, csak szűk családi körben vagy az osztály bezárt ajtaja mögött egy-két szó. Az hogy csak a lakásokban gyűlhettünk össze, még csak nem is kávéházakban, mert mindent folyton megfigyeltek – ez jellegzetessége volt a kolozsvári létnek, annak a szinte 50 esztendőnek, ami megelőzte a fordulatot.

Azóta a kolozsvári nyilvánosságnak nagy ünnepe lett a Kolozsvári Magyar Napok. Nekem nagy élmény, mert egyáltalán nem voltam, hozzászokva, hogy mi, magyarok szabadtéren összegyűljünk, és ünnepeljünk. Amikor például a barátnőm először meghívott Budapestre szilveszterezni, és ahelyett, hogy barátokkal egy szobában mulatoztunk volna, azt mondta, na akkor menjünk ki a Vörösmarty térre, aztán a Duna-partra – számomra felfoghatatlan volt az az érzés, az a szabadság, hogy itt sok emberrel együtt várjuk az új esztendő beköszöntét. Valami ilyesmit érzékeltem akkor is, amikor először komolyan vettem a magyar napokat. Amikor belekóstoltam, rájöttem, hogy mennyire jó dolog találkozni az emberekkel, felszabadultan ünnepelni tereken, utcákon. Persze másokkal együtt is, románokkal együtt is, csak azelőtt annyira elszoktunk attól, hogy büntetés nélkül tudjunk gyülekezni, hogy az már nehezebben alakult ki.

Neked nagyon sok kellemetlenséged volt a Szekuritáté tevékenysége miatt?

Én azon csodálkoztam, hogy engem békén hagytak, azt hittem, hogy én mentes vagyok. Azon is csodálkoztam, hogy nem hívtak meg ezekbe az ellenálló körökbe, de lehet, hogy csak fiatal voltam. Aztán, amikor már tanszékvezető voltam az egyetem magyar irodalom tanszékén, egyszer csak felszólítottak, hogy van dossziém a belügynél, és ha szeretném, megnézhetem. Kiderült, hogy valóban követtek. Én azt hittem, hogy annak idején azért követnek, mert a házasságom nem jó irányba ment, el akartam válni, és azt hittem, hogy mindez családi bosszúból adódó nyomkövetés vagy én vagyok üldözési mániás. De kiderült, hogy nem.

1979-ben három évi sikertelen diákpályázat után végre engedélyt kaptam, hogy egy nyári egyetemen részt vegyek Franciaországban. Volt nekem a már említett franciatanárnőmnek köszönhetően egy levelezőtársam Párizs mellett, és az a család meghívott, hogy az ösztöndíj időszaka alatt egy hétre hozzájuk is elmenjek. Úgyhogy három hétig hallgattam az előadásokat, majd egy hétre – mert a meghívó család azt kérte, hogy egy román diákot is vigyek magammal – egy kedves román lánnyal eltávoztunk, és aztán a repülőtéren ismét találkoztunk a csoporttal és hazajöttünk. Ott a francia nyári egyetemen egy tanárnőnek elmondtam, hogy mire irányulnak az államvizsga-kutatásaim és leveleket váltottunk, még francia tankönyvet is küldött nekem, mert azt hitte, hogy franciát fogok tanítani (ez később nem így alakult).

Viszont ebben az említett dossziéban az szerepel, hogy én francia kém vagyok, nacionalista, soviniszta az egész családom, és még egyebek is, hogy én ilyen-olyan vagyok, nemileg eltévelyedett, szektás és amit csak akarsz. Magyarországra különben már 1984-ben sem utazhattam, attól kezdve egészen ’90-ig. Kollégám nyilatkozata is ott volt a dossziéban, elfogott levelek, olyanok is, amit nem tudom, hogy ki írt rólam vagy nekem.

Ilyen dossziéval utólag boldog vagyok, hogy a szülővárosomban taníthattam. 1980-ban kivételesen megnyitották a városokat az egyetemi végzettek, legalábbis a filológusok előtt, és nem a Kárpátokon túlról kellett válogatni – pedig arra is rá voltam készülve – iskolákat, ahol elkezdhetem a pályámat, hanem Kolozsváron is voltak helyek. Hatan kerültünk abban az évben Kolozsvárra. Sem azelőtt, sem azután, mármint ’80-tól ’90-ig ez nem történt meg. Éreztem, hogy szűkek a lehetőségek, de próbáltam azon belül tevékenykedni. Az irodalmon belül olyasmiket válogatni, amivel értékeket tudtam közvetíteni. Amikor az Utunk szerkesztőségébe felvettek, akkor már szinte lehetetlen volt az iskolában dolgozni. Magyarul már nem lehetett egy szót sem kifüggeszteni a falra, nem lehetett a ballagáson magyar verset mondani vagy énekelni, egyszerűen a nyelvnek a létét vonták kétségbe. Nem voltak eszközeink, hogy ezen változtassunk. Ehhez képest volt aztán óriási szabadság az irodalom felé, az emberi kapcsolatok irányába az, hogy én az Utunknál dolgozhattam, hallottam az írók beszélgetését, kaptam tőlük jó feladatokat. Az elején korrektor voltam, mielőtt szerkesztővé avanzsáltam volna, de már akkor is adtak témákat, amiről írhatok a lapban, és ha én magamtól verset vagy esszét hoztam, azt is közölték. Igazán megbecsültek – ez nagyon jó volt.

Mesélj egy kicsit a te Arany János-képedről.

Jártam a szalontai múzeumban, de sokat olvastam a kritikai kiadásokat is, amelyekből sok információt lehet gyűjteni a szerző életéről, eljárásairól. Legújabban ezekről a kérdésekről Vaderna Gábor, korábban Hász-Fehér Katalin értekezett. Az az igazság, hogy belénk rögződött egy szomorú bajuszos öregember képe Arany Jánosról, és ez nem helyes kép. (Persze Petőfi is egy ilyen bajuszost rajzolt…) Arany nagyon művelt ember volt, aki úgy tudott Budapesten megmaradni, hogy nagyon komolyan vette azt, hogy Budapest kezd világváros lenni, használta a tudományos élet információit, annak a hálózatát, mediális eredményeit is. Olvasott külföldi újságokat, és fel is használta ezeket a saját lapja, a Koszorú megírására – hiszen leginkább ő írt a lapba –: idegen nyelvű híreket magyarrá téve is publikált benne. Rengeteg időt tölt a Magyar Tudományos Akadémián, ahol titkár volt, hozzá érkeznek be a küldemények: nem puszta levelek, hanem levelek kíséretében szakmai tanulmányok. Miközben azokat archiválja, át is nézi őket. Emellett rengeteg könyvet olvas. Most már azt is tudjuk, hogy ő nagyon szerette a népszerű olvasmányokat, amit ma ponyvának nevezünk, a nagy példányszámban megjelent, középkori európai olvasmányokból magyarrá lett ilyen-olyan szerelmes vagy horrorisztikus meséket, versben vagy prózában megfogalmazott történeteket, és az ő műveiben ezek vagy mint narratív elemek vagy pedig mint szavak, rímmegoldások, nagyon gyakran visszatérnek. Egy olvasó emberre gondoljunk tehát, akinek nagyon tág a szemhatára. Mi eddig azt gondoltuk – én is benne vagyok ebben –, hogy a falusi világra tekintett még Budapestről is. Ma már nem tudom, hogy a falusi világra tekintett-e vagy pedig annak irodalmi megoldásaira és annak az évszázados irodalmi tradíciójára. Azt tudnunk kell, hogy a szalontai könyvtár csak egy töredéke Arany János könyveinek, hogy az ő könyvei katasztrofálisan pusztultak Budapesten, így maradunk ezzel a töredékélménnyel, ami baj is, meg nem is, mert soha nem fogjuk tudni a konkrét határait az ő forrásainak. Annyit azonban kisebb kutatásokból is lehet látni, hogy őt érdekelte, mi történik Nyugat-Európában, olvasott németül, franciául és részben angolul – ez nem jelenti azt hogy könnyedén megszólalt ezeken a nyelveken. Bátorság kell hozzá és egy-két szótár, és egy idő után már sok mindent megértesz egy nyelvből. Minden inspirációként szolgált számára. Leginkább Victor Hugóhoz tudnám hasonlítani Arany Jánost ilyen szempontból: olyan nyelvi könnyedségre volt készsége, hogy bátran nyúlhatott különböző műfajokhoz, és terjedelme is van a munkásságának, nem csak mélysége – ez is kell. Azt is tudjuk, hogy sok olyan műve, amiket ma leginkább illusztrált formában, gyerekirodalomként ismerünk, valójában feldolgozásai a népszerű olvasmányoknak, amelyek eredetileg nem gyerekeknek szóltak. A Rózsa és Ibolya például egyértelmű széphistória-feldogozás. Nem gyerekeknek szóltak ezek eredetileg, csak a 19. század végétől kezdve, a realizmus, a dokumentarizmus bűvöletében mindazt, amiben varázslat van, löktük a gyerekek felé. Most meg ugye, hogyha már Dél-Amerikából jön, akkor ismét elfogadjuk a csodát. De Arany ezt a csodát valamiért állandónak írta meg az ember életében, hol közelítve a népi hiedelmekhez, szokásokhoz, hol felfedezte azokban az irodalmi művekben, amelyek leginkább arab közvetítéssel jutottak el hozzánk, hiszen náluk csodaszerek vannak, szerelmi bájitalok vannak, orvosi tudás, valami ősi tudás. Arany például már csak azért is tiszteletreméltó elődünk, mert bátran bevezette az oktatásba a saját értékesnek tartott barátja, Petőfi műveinek elemzését. Ezt ki teszi meg? Talán ma el merünk térni a kanonizációtól, és belopjuk egy-egy kortársunk műveit az osztályterembe, de Arany még kockáztatott, amikor ezt a saját korában megtette.