„Nagyon kevés olyan dolog van, ami igazából rossz a művészetnek” – beszélgetés Szentes Zágon festővel, fotóssal

Szentes Zágon csíkszeredai származású képzőművész, fotós, reklámgrafikus, aki már hosszú ideje elsősorban Kolozsváron tevékenykedik, mint ő fogalmazott a beszélgetés alatt, „Kolozsváron ragadt”. Képeit, festményeit számos önálló és csoportos tárlaton mutatta már be. Érdekes vonása Zágon munkásságának, hogy míg a fotói zömében fekete-fehérek vagy monokrómok, inkább a formákra, a kontrasztokra építkeznek, addig nagyon sajátos stílusú festményein igazi színkavalkád bontakozik ki, furcsa, groteszk lényekkel, űrbéli/álombéli tájakkal. Zágon ugyanakkor több száz könyvborítót is tervezett már eddig (elsősorban az Erdélyi Híradó Kiadónak, de dolgozik többek között a szintén kolozsvári Koinóniának is), és ezen a területen szintén egyedi, jól felismerhető stílust alakított ki magának. Mit adnak nekünk a mesék, miért olyan fontos a gyermeki látásmód, hogyan találja meg a művész a saját stílusát, jót tesznek-e a művészetnek a divatok, milyen volt a romániai fotóklubrendszer a ’80-as években, mennyire szép tárgy egy Krokus nagyítógép, kell-e műterem egy festőnek – többek között erről beszélgettünk vele.   Mit rajzoltál le először életedben? Emlékszel? A legelső rajzra talán nem emlékszem, emlékszem viszont kettőre is, amik tíz éves korom előtt születtek. Az egyik egy nagy palota volt, kartonra rajzoltam ceruzával. Zegzugos palota volt óriási tetővel, ami rombuszokból állt össze. Azért is emlékszem rá, mert a szüleim is úgy látták, hogy jól sikerült, és megtartották, egy darabig fent is volt a falon. Azt hiszem megihlettek a meseillusztrációk, az olyan típusúak, amik például Az Ezeregyéjszaka meséiben voltak – paloták griffmadarak, szultánok, nagyvezírek… Emlékszem, hogy amikor kicsit nagyobb lettem, úgy gondoltam, hogy fel kell javítani azt a ceruzarajzot, mert elég halvány volt. Nekifogtam tussal újrarajzolni, ráerősíteni a vonalakra. Elkezdtem a tetőnél, de rájöttem, hogy nem tudom szépen megcsinálni, csak elrontanám, úgyhogy úgy maradt félig ceruza-, félig tusrajzként. Édesanyám különben grafikát végzett, de sok mindennel foglalkozott, régi zoknikból csinált például a testvéreimnek és nekem egy hosszú kígyót, készített bőrpárnákat, textillel is foglalkozott, szőnyeget szőtt, varrt nekünk ruhákat, kesztyűt, sapkát is. Szóval mindig voltak kézműves dolgok otthon, és egyik alkalommal maradék bőrdarabokból készítettem egy lapra ragasztott mesejelenetet A holló és a róka tematikájára. Volt egy fa, azon egy holló a szájában egy darab sajttal, lent pedig két róka – valahogy így jött ki a lépés, úgyhogy az lett a címe, hogy A holló és a két róka. Az eredeti talán már nincs meg, de készült róla fotó. Nagyon expresszív volt – így felnőtt fejjel visszanézve is örülnék sokszor, ha tudnék ennyire tisztán, őszintén expresszíven kifejezni dolgokat, mint akkor, gyerekként.   Azt látom a festményeiden, hogy most is van egy „mesés” világod, ha nem is kimondottan mesékből építkezik. Mennyi idő alatt alakult ki ez az egyedi stílus? Sok munka van emögött? Kellett dolgoznom rajta, de nem úgy, hogy most aztán nekifogok és kialakítom a saját stílusomat, hanem tulajdonképpen jött magától. A gyerekkor utáni első dolgaim főleg fekete színnel készültek, vagy feketével és vörössel, tehát monokróm dolgok voltak. Mentem a haverjaimmal, Bajkó Attilával, Csillag Istvánnal Csíkszereda környékén mindenfelé, Somlyóra, a falvakba, tájképeztünk, rajzoltuk a régi zsindelytetős házakat, akkoriban inkább tussal dolgoztam. Aztán elkezdtem a pasztell-technikát, azok a munkák már fekete alapon színesek voltak, de nem annyira színesek, mint a mostani képeim. Aztán jött egy olajkorszak, azok főleg tanulmány-jellegű dolgok voltak – portrék, önarcképek, kezesportrék, ilyen-olyan kompozíciók, néhány akt –, amikben azért már talán megjelent az a világ is amiről kérdeztél. A mostani stílusom szerintem akkor kezdett körvonalazódni, amikor először voltam Horvátországban, Hvar szigetén egy alkotótáborban. Ott megihletett az Adria, a horvát tengerpart, ami nagyon színes. De különben mindig is szerettem a furcsa lényeket, furcsa figurákat, formákat. Gyerekkoromban például nagyon szerettem Bosch művészetét. Ő volt az első igazi példakép, wow-élmény, amire azt mondtam, hogy ez már valami, de a németalföldi festészetet úgy általában szerettem. Vagy említhetném Friedensreich Hundertwasser osztrák festőt is, akinek szintén nagyon színes festményei, grafikái vannak, lehet, hogy ő is befolyásolt valamennyire.

A 2022-es csapdája (2022)

  Mennyire fontos a gyermeki képzelőerő megőrzése? Ez attól is függ, hogy ki mit akar kifejezni, milyen a stílusa, munkamódszere. Számomra, azt hiszem, fontos. Gyermekkorban nagyon letisztult, expresszív dolgok születnek. Ösztönös, őszinte és éppen emiatt nagyon kifejező. Egy gyerek azzal a szűkös eszköztárral, amije van, nagyon őszinte és jó rajzokat tud létrehozni. Ha példának vesszük Picassót, akkor azt látjuk, hogy elkezd rajzolni, festeni, a húszas évei elejére már tökéletesen uralja a technikát, tökéletes portrékat, emberi alakokat, tájképet tud festeni, aztán elkezdi ezt elemezni, boncolgatni. Picassónál volt egy kék korszak, ahol már nem számított annyira a tökéletes anatómia, aztán következett a rózsaszín korszak, ahol még inkább az absztrakt felé ment. Az analitikus kubizmusban elkezdte szétszedni, szögletesíteni a formákat, megformálni őket egyszerűbben, a szintetikus kubizmus korszakában pedig már nem is a formát szedte szét, hanem a képzeletéből rakott össze dolgokat. Az élete vége felé pedig annyira egyszerű, egyetlen vonalból készült, nagyon letisztult, minimál rajzocskái, munkái voltak, amikkel egy picit szerintem visszakanyarodott egyfajta gyerekkori látásmódhoz. De más festőknél is megfigyelhető ez az ív, ez a visszakanyarodás, visszaegyszerűsödés.   Éppen Picasso mondta: „Tizenkét évesen úgy rajzoltam, mint Raffaello. De egy egész élet kellett ahhoz, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyerek”. Lehet ezen dolgozni, hogy az ember megőrizze magában a gyereket, azt a látásmódot, vagy egyszerűen vannak olyan alkatú emberek, akiknek ez ösztönösen sikerül? Azon mindenképpen kell dolgozni, hogy minél tisztábban, kifejezőbben meg tudd fogalmazni a mondanivalódat, hogy el tudd érni, ki tudd alakítani az egyéni stílusodat, amilyen csak te vagy. De szerintem hagyni kell, hogy ez a munka során magától forrjon ki. Ha már az elején az a célod, hogy valami nagyon sajátos stílust alakíts ki, éppen attól fog nehezebben kialakulni, mert sokkal görcsösebb vagy. Ezzel szemben persze mindig voltak a nagy irányzatok – most is vannak, csak most már nehezen lehet követni –, amibe egy adott korszak művészei beleállhattak, például az impresszionisták: az volt a divat, az elavult, akadémista művészetnek az ellentéte, a progresszív vonal. Szóval mindig volt egy erős irányzat, ahova lehetett csapódni, akkor is, ha nem volt annyira benne a véredben ez a stílus, de mindig volt egy-két vezér, aki kitalálta a dolgokat, aztán őket lehetett követni. Ez egy jó út ahhoz, hogy trendi légy, kifejezd magad olyan módon, amit az emberek éppen észrevesznek, értékelnek. Most is vannak ilyenek, csak már sokkal több fut párhuzamosan. Nálunk például van a kolozsvári iskola – a volt ecsetgyár művészei –, aminek a csúcsegyénisége Adrian Ghenie, aki már több százezer vagy akár millió dollárért tudja eladni a festményeit aukciókon. Ennek a stílusnak nagyon sok képviselője van, akik a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemről (2002-től Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem – UAD) jöttek ki. Közel áll a hagyományos festészethez, valamennyire figuratív, de ez is egy kicsit szét van azért szedve. Szerintem egy picit hasonlítható az analitikus kubizmushoz, amiben szétszedték a formákat és keresték az újat, de a figuratív jelleg még látszik benne, nem annyira absztrakt. Van, akinek tetszik és működik ez a vonal, van, akinek tetszik, de nem tudja csinálni és van, aki egyáltalán nem is akarja csinálni. Szerintem az a legjobb, ha a művész hagyja, hogy oda jusson, ahova vezeti az egyénisége.

A szabad választás illúziója (2023)

  A divat és az ennek való megfelelési kényszer jó a művészetnek? Szerintem minden jó a művészetnek. A divat is, mert vagy tetszik és követed, vagy nem tetszik, ellene fordulsz és esetleg csinálsz egy másik divatot. A megfelelési kényszer is motiválhat: ösztönöz, hogy fejlődj, hogy azt, ami tetszik, végül te is meg tudd csinálni. Szerintem nagyon kevés olyan dolog van, ami igazából rossz a művészetnek. Mindenből lehet építkezni.   Te nemcsak festőművész, de fényképész is vagy. Azt vettem észre, hogy a festményeid és a fényképeid nagyon elütnek egymástól: a nagyon színes festményekhez képest a fényképek vagy eleve fekete-fehérek, vagy egyszerűen nem a színekre, hanem inkább a formákra fókuszálnak. Ezzel valahogy el akarod különíteni a fényképek által ábrázolt valóságot a festmények fantáziavilágától? Ezt már mondták mások is. Igen, tudatos az, hogy amit a festészetben a színek és a fantázia szabad szárnyalása képvisel, az a fotókon legyen teljesen az ellenkezője. Miért próbálnék ki olyasmit a fotókon, amit a festészetben jobban ki lehet teljesíteni és fordítva?

Fotó: Mărcuțiu-Rácz Dóra

A fotó esetében az is számít persze, hogy édesapám is fotózott. Nagyon komoly fotóklubrendszer volt a ’80-as években, apám vitt engem is Szebenbe komoly fotóbiennálékra. Ezek nemzetközi tárlatok voltak, Japántól kezdve rengeteg országból küldtek rá fotókat. Lenyűgözött a technika, a precizitás, a fotográfiának az esszenciája, amit ezeken a tárlatokon megtapasztaltam. Viszont akkor még nálunk a színes technika nem volt túl jó, mert ahhoz minőségi alapanyagok kellettek, amikhez a ’89 előtti Romániában nagyon nehezen lehetett hozzáférni. Még jobbacska fényképezőgépet úgy-ahogy be tudtál szerezni, de ahhoz kellettek filmek, fotópapír, vegyszerek és így tovább. A fekete-fehér technika viszont aránylag jó volt nálunk is. Apám is fekete-fehérben dolgozott, mint ahogy nagyon sok fotós akkoriban. Talán ez is visszahatott az én későbbi képeimre. A fekete-fehér technikát valamennyire már apámtól elsajátítottam, aztán az egyetemen az egész folyamatot megtanultam, megismertem a különböző érzékenységű filmeket, az előhívás, a nagyítás fortélyait, a különféle vegyszereket. Aztán jött a nagy váltás a digitális fotózásra. Talán 2004-ben vagy 2005-ben vettem az első digitális fényképezőgépet, egy Nikon D70-est – az volt talán a második digitális, tükörreflexes gép a Nikontól, amihez már elérhető áron lehetett hozzájutni –, azzal már színesben kezdetem el fotózni. Nagy volt a váltás, szokatlan is volt nekem, a digitális gépekkel valahogy másképp kell dolgozni. Akkoriban úgy tartották, hogy a filmes felbontást a digitális soha nem fogja elérni – ma már tudjuk, hogy túl is szárnyalta felbontásban a hagyományos technikát. Szóval az elején nem nagyon tudtam megszelídíteni a digitális, színes fotózást, így szép lassan visszatértem a fekete-fehér fotókhoz, mert rájöttem, hogy ezzel ki tudok szűrni egy csomó fölösleges információt, sokkal jobban tudom tömöríteni, absztrahálni a mondanivalót, azt, ami elém tárul. A festészet ennek az ellenkezője, ott belefér a teljes színskála.

Részlet a Kolozsvár változó arcai munkacímmel készülő sorozatból

  Fotózol még filmre is? Egy hülye analógiával azt mondhatnám, hogy aki alkoholista, az mindig az marad, akkor is, ha nem iszik. Megszerettem időközben a digitális fotózást, mert könnyen kezelhető, rengeteget fejlődött időközben a technika, óriási képeket lehet nagyítani nagyon jó minőségben, ráadásul sokkal olcsóbb. A New York-i képeimből összeállított kiállítás anyaga is digitális géppel készült – abban például volt egy-két színes a sok fekete-fehér között, de ezek sem voltak olyan harsányak, hogy elüssenek a többitől, így sokakban úgy maradt meg, hogy az egész anyag fekete-fehér volt. Az analóg gépemet – egy ’78-as Canon A-1-est – 2006-ban tettem le, erre nagyon tisztán emlékszem, de nem végérvényesen tettem le, inkább félretettem. Azóta is gyakran gondolok arra, hogy jó lenne újra filmre fotózni, mert vagány az érzés, ami a folyamathoz társul bennem. Most is megvan otthon a Krokus nagyítógép, amit még apámtól örököltem – az egy gyönyörű tárgy egyébként, bár ma már a legtöbben nem is tudják, mire való. A pandémia alatt, amikor volt időm ilyesmin gondolkodni, akkor el is döntöttem, hogy valamikor újra nekiállok, és dolgozok egy kicsit filmre, mert számomra ez élvezetes. Olyan, mint egy jó borkóstolás. Persze nem mindenkinek az: nemrég beszélgettem erről egy fotós ismerősömmel, nézett nagy kerek szemekkel, hogy ő mennyire utált matyukálni a vegyszerekben, macerás volt neki az egész, és mennyire örül, hogy a digitális technika megmentette ettől. Nálam biztosan számít az is, hogy gyerekkoromban óriási élmény volt, amikor ültünk a sötétszobában apámmal, és láttam, hogyan jelennek meg a fehér papíron a képek.

Részlet a Kolozsvár változó arcai munkacímmel készülő sorozatból

  Milyen gyakran adsz el festményeket? Ahhoz képest, hogy nem reklámozom, meg nem is az a célom, hogy eladjak, hiszen nem ebből élek, szerintem elég gyakran. Van amikor egy év alatt megvesznek hármat–négyet is, persze olyan év is van, amikor csak egyet–kettőt adok el. De ez az iram pont megfelel nekem.   Nemrég a marosvásárhelyi Szféra fesztiválon is volt egy kiállításod. Ott azt mondtad, hogy te nem akarod eladni a festményeidet, meg akarod tartani őket. Az poén volt? Vannak olyan képeim, amik jobban a szívemhez nőttek. Persze ennek ellenére mindegyik eladó, már csak azért is, mert nem is tudnám a végtelenségig tárolni őket. Az olajfestményeim 90 százalékát például Orbán János Dénes megvásárolta, ami nagyon jó, mert egyébként valószínűleg Zsögödben tartanám őket anyámék padlásán.   Ha már Orbán János Dénes neve felmerült, azt hiszem ő „hozott be” téged az irodalom világába, és azóta is rengeteg könyvborítót tervezel. Igen, az egy fontos találkozás volt. Lehet, hogy akkor is terveznék könyvborítókat, ha vele nem találkozok, ezt nem tudhatom, de tény, hogy azzal a találkozással indult el valami nagyon fontos az életemben, számított az, hogy errefelé kanyarodtak a dolgaim. Mondjuk a könyv szeretete gyerekkorom óta megvolt, rengeteg könyvünk volt otthon, apám könyvmániás volt, karácsonyra, szülinapra is mindig könyvet vagy hanglemezt kaptunk tőle. Gyerekkoromban ha valamit nem értettem, édesanyám rámutatott egy szótárra, hogy azt vegyem le és abban nézzek utána – az internet kora előtt onnan származott minden tudás. De különben most jut eszembe, hogy már az OJD-vel való találkozás előtt is volt kapcsolatom az irodalommal: volt Csíkszeredában a ’90-es években egy Zabhegyező nevű ifjúsági folyóirat, azt hiszem, mindössze hat szám jelent meg belőle. Apám volt a képszerkesztője, én pedig akkor már fotózgattam – volt egy Zenitem –, és nekem is jelentek meg fotóim a Zabhegyezőben.   Hogy állsz neki egy új borító megtervezésének? Nekem nagyon fontos a könyv címe, az a legjobb kiindulópont, de minden könyvnél elkérek a szerzőtől vagy a kiadótól néhány verset vagy prózarészletet, ami átadja a könyv hangulatát. Az is szokott segíteni, ha a szerző mond kulcsszavakat. Nem azt tartom jó borítónak, ami megpróbálja illusztrálni a könyvet, hanem azt szeretem, ha a könyvnek és borítónak van egy – akár távoli – kapcsolódási pontja, ami révén összekacsint a címmel vagy a tartalommal, de elég tere van a tervező egyéniségének is. Azt tartom jól sikerült borítónak, ahol a hozzá felhasznált kép, rajz, illusztráció látszólag teljesen másról szól, mint a könyv címe, mégis érzed a kapcsolatot a kettő között. Az irodalomban – talán a meséket leszámítva – szerintem nem is szerencsés dolog, ha a borító nagyon illusztrálni akarja a könyvet.   Számontartod, hogy hány borítót terveztél eddig? Csak saccolni tudnék. Az biztos hogy több százat, de szerintem ezernél még nem tartok.   Mondhatjuk azt is, hogy te vagy már vagy két évtizede az erdélyi, főleg a kolozsvári magyar irodalom fő fotósa is egyben? Lehet, hogy látszólag igen. Az E–MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája – a szerk.) és annak idején az Előretolt Helyőrség rendezvényein rengeteget fotóztam, az biztos. Meg is jelent egy fotóalbum Az első évtized fotói címmel 2012-ben – ez egy válogatás abból a sok fotóból, amiket tíz év alatt a különböző irodalmi rendezvényeken lőttem. Most már kevesebb rendezvényen fotózok, mint akkoriban, egyrészt vannak más fotósok is rajtam kívül, másrészt már lehet telefonnal is fotózni, úgyhogy sokszor nincs is igény a profi fotósra, meg lehet, hogy pénz sincs rá.

Lélekvesztő (2019)

  Menjünk be a konyhádba: korábban mesélted egyszer, hogy a konyhában festesz. Ez a szűk tér nem feszélyez alkotóként? Minden képzőművész szeretné, ha lenne műterme, ahova elvonulhat a vásznai vagy szobrai közé a saját világába, mint egy szentélybe. Ez alap dolog kellene legyen, de igazából hatalmas luxus, nem mindenkinek adatik meg. Nekem is sokáig nagy vágyam volt egy saját műterem, most is az valahol, de itt Kolozsváron a lakbér mellett esélyem sem volt megoldani ezt is. Régebben voltak olyan évek, amikor csak művésztáborokban tudtam festeni egy évben egyszer-kétszer. Aztán a régi albérletemben tényleg a konyha lett a műterem is, az állvány mindig ott volt, csak amikor festettem vászon volt rajta, amikor nem festettem, akkor fogasként funkcionált. Ennek is megvan a maga varázsa – mindenki ott fest, ahol tud, a lényeg, hogy megtalálja a saját útját. Én beletörődtem ebbe. Azóta saját lakásba költöztem – nyilván még fizetem a részleteket –, ott a nagy konyha-nappaliban zajlik minden: ott van a lemezjátszósarok, ott van a nagyítógép, a festőállvány és középen egy kanapé, ahova leülnek a vendégek, ha jönnek, minden egy térben zajlik. De nem zavar, mert megvan mindennek az ideje, és a helye. (Megjegyzés: az alkotó jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa, a közzétett két, Kolozsvár arcait bemutató fénykép e program részeként született.)