„Nagyapám volt magyar levente, wehrmachtos, aztán román tisztiszolga” – interjú Fischer Botond költővel, íróval

A nagykárolyi származású Fischer Botond részben elmagyarosodott szatmári svábok leszármazottja, a 20. századi családi legendárium pedig bőven szolgáltatna anyagot egy családregényhez. A költő, író egyelőre még nem kezdett bele az említett regénybe, de verseiben, novelláiban rendre visszatér ehhez a legendáriumhoz, és ehhez a nagyon sajátos kettős kisebbséghez, valamint a rendszerváltás utáni, határ menti kisvároshoz, ahol felnőtt, és ahol írni, zenélni kezdett. Persze emellett ezer más dologról is ír, Cancer Culture nevű zenekarával saját dalokon dolgozik, pár hete pedig szerkesztőként csatlakozott a Látó marosvásárhelyi irodalmi folyóirat csapatához. Hogyan járta meg apai nagyapja a ’40-es években wehrmachtosként a frontot, hogy aztán az amerikai hadifogság után a román hadseregbe is behívják, miért szeretik a fogolytáborban az agresszív kutyákat, milyen volt a zenei és a szociális élet a ’90-es években Nagykárolyban, milyen bulik voltak hétvégente a Szőlőben, hogyan jósolta meg Boti óvodás korában, az első újságcikk-zsengéjében a diktátor halálát még a diktátor halála előtt, miért stigmatizáljuk a magyar nyelvjárásokat, veszélyezteti-e a mesterséges intelligencia az irodalmat, hogyan felejtettük el a túlélésünket közvetlenül elősegítő tudásokat – minderről és még egyéb kérdésekről is beszélgettünk.

Te mindkét ágról sváb gyökerekkel rendelkezel?

Csak ez egyikről, az édesapám ágáról, viszont édesapám száz százalékosan sváb volt, sváb parasztcsaládból származott. Édesanyám részéről bihari-érmelléki magyar a nagyanyai ág, az apai ág meg valami károlyi, de az, hogy milyen nemzetiség, vagy milyen társadalmi státus, az nem egyértelmű, mert a nagyapám szerelemgyerek volt. A város közvéleménye tudni vélte, hogy ki az igazi apa, egy sváb valaki. De a nagyapám anyja meg görög-katolikus volt, tehát vagy ruszin vagy román származású, de a neve Buschman volt, szóval nem lehet tudni melyik nemzetiséghez tartozik. Fele részt sváb, fele részt érmelléki magyar a családom és valami károlyi etnikai és kulturális zagyvalék, ami egyébként jellemző a városra.

Vagyis apai ágon elmagyarosodott svábok vagytok Romániában.

Igen.

Double fuck…

Ja. Néprajzosként foglalkoztam is elég sokat ezzel a kettős kisebbség, kisebbség a kisebbségben helyzettel, másrészt meg az etnikai és nemzeti identitásoknak a kérdéseivel, és konkrétan azzal, hogy a szatmári sváboknál ez miben nyilvánul meg, egyáltalán mivel azonosulnak – ezek nagyon izgalmas kérdések társadalomtudósként is, íróként is. A novelláskötetemben belementem ezekbe a kérdésekbe, még ha szubtilisen is.

Írtál több novellát és néhány verset is a sajátos szatmári sváb-magyar dialektusban. Miért fontos neked, hogy megmutasd, és az irodalomban konzerváld a nyelvnek ezt a sajátos rétegét?

Nem biztos, hogy konzerválni akartam. Azt tudom, hogy egyetemista koromban – néprajzos koromban már, mert először dramaturgiára jártam – engem már nagyon elkezdtek érdekelni a nyelvjárások, ezeknek a szociolingvisztikai beágyazottsága. Például az, hogy miközben a székely nyelvjárás nincs stigmatizálva, gyakorlatilag minden másik magyar nyelvjárás stigmatizálva van még a mai napig is. Értelmiségiekkel való beszélgetés során is felmerül az, hogy a diák nem tud rendesen magyarul, miközben egy tájnyelvet, egy dialektust használ. Igazából az a magyar nyelv, nem pedig az a konstrukció, amit mi standard nyelvként ismerünk. Azt is láttam, hogy más nyelvekben ez nem feltétlenül van így, például a német nyelvjárásoknak a státusa nem egy alsóbbrendű státus, több száz évre visszamenőleg vannak tájszólásban írt irodalmi szövegek német nyelvterületen, tehát ez sem egy nóvum. Innentől kezdve engem már érdekelt a nyelvjárások hasznosíthatósága, nyelvi anyagként való felhasználhatósága az irodalomban, elkezdtem vele kísérletezni. Azzal is az egyetemen szembesültem, hogy Teiszler Pál – aki az egyik nyelvészprofesszor volt itt a kolozsvári egyetemen, és szintén mezőfényi származású, mint az édesapám – egy egész könyvet jelentetett meg annak idején a Kriterionnál a Nagykároly környéki svábok magyar nyelvjárásáról. Ez egy jól leírható nyelvi rendszer, aminek ő elsősorban a fonetikáját vizsgálta. Nagyon izgalmas, hogy az egykori sváb nyelvjárás hogyan befolyásolja a mostani magyar nyelvjárást, hogy ez a magyar nyelvjárás melyik környező magyar nyelvjárásokból táplálkozik. Ez felvet egy csomó mindent, van benne nyelvészet, szociolingvisztika, néprajz. De felveti elsősorban a novellák kapcsán a tájszólás, a tájnyelv irodalmi alapanyagként való használhatóságának a kérdését is, és én abban a novelláskötetben törekedtem arra, hogy a nyelvet jól kezeljem anyagként, hogy merjek kísérletezni azzal is, de mindenféle egyébbel is.

Egy versben írod az egyik nagyapádról, hogy „volt magyar levente, wehrmachtos, aztán román tisztiszolga”. Akkor ő az apai nagyapád volt…

Igen, a sváb nagyapám.

Ő még beszélt svábul?

Igen, neki a sváb volt az anyanyelve, és ő nagyon jól beszélt hochdeutschul is, mert ők kiszöktek Németországba a front elől a második világháborúban magyar leventeként. Ez egy szép történet, meg is akarom írni, mert nagyon pontosan megmutatja az akkori történelmi kontextusát ennek a régiónak. Ugye Észak-Erdély akkor épp Magyarországhoz tartozik, ’40-es évek, nagyapám fiatal, 16 éves magyar levente (ez egyfajta előkatonaság volt), és elterjed az a hír, hogy el fogják vinni őket a frontra. Ezért egy maroknyi sváb gyerek, nagyapámmal együtt, megszökik. Keletre, a front felé nyilván nem indulnak, elindulnak nyugatra, és eljutnak egészen Németországig. Ott valami farmon, Passau környékén elszegődnek napszámosnak. De nem telik el néhány hét, német állampolgároknak nyilvánítják, és viszik is el őket a Wehrmachtba. Cseh front; utána amerikai fogságba esett nagyapám – de szerencsére megúszta a szibériai deportálásokat, mert pont akkor még nem volt itthon, amikor ezeket lerendezték. Miután hazajött az amerikai fogságból, elvette nagyanyámat feleségül; elég jól tudott gazdálkodni, mert nagyon kevés férfi volt itthon, pont a szibériai deportálások miatt, így nagyon keresték, és jól megfizették a munkaerőt, el tudta indítani az életét. És akkor megkapta a behívót a román katonaságtól is, el is vitték, azt hiszem két évre, kötelező katonai szolgálatra. Úgy gondolták, miután ez az ember volt magyar levente és német katona is, akkor még behívják a román hadseregbe is pár évre. Mesélt is nagyapám ilyen vicces dolgokat, hogy főleg az elején, amikor a kiképzést kapták, neki háborút megjárt emberként egy olyan román tiszt magyarázta, hogy hogyan kell a puskát megtölteni és célozni vele, aki korábban nem is harcolt.

Róla írod azt is egy másik novellában, hogy ők a hadifogolytársaival a hamis kutyákat szerették, mert azokat könnyebb volt elkapni?

Ezt nem róla mesélem, mert ő nem volt Szibériában, ezt a család más tagjainak, ismerőseinek elbeszéléseiből ismerem. Ennek a sváb nagyapámnak volt egy jó barátja, aki viszont megjárta Szibériát, szeretett mesélni, és ezt is ő mesélte. Az agresszív kutyákat szerették, mert az nem szaladt el előlük, hanem támadt, és így könnyebb volt megölni és megenni. Ott a kutyahús ínyenc falatnak számított. Sokszor örültek, ha egy kis cukorrépát tudtak lopni maguknak.

Azért itt van egy elég erős alapanyag egy családregényhez.

Igen, és akkor még a kollektivizálásról nem is beszéltünk. Vagy a családnak arról a részéről, akik a német hadsereggel együtt elszöktek Németországba a front visszavonulásakor. Ők vissza sem tértek – az volt az első nagy exodus a faluban. Nekem vannak olyan második unokatestvéreim Németországban, akik már ott születtek, és csak egzotikumként tudnak arról, hogy ők innen, Romániából származnak. De például voltak olyanok, akik Kelet-Németországban kötöttek ki, ők gyakran látogattak haza, mert szintén szocialista ország volt. Jöttek nyaralni a román tengerre, és odafele is, meg visszafele is megálltak egy hétre nálunk.

Ekkor már Nagykárolyban éltetek.

Én Károlyban születtem, sosem laktam Fényen, csak a nyaraimat töltöttem az apám falujában. Fény az eredeti magyar neve a falunak, a Mezőfény csak egy utólagos hozzáragasztás eredménye. Ez is egy magyar falu volt régen, mint szinte mindegyik sváb falu ott a környéken, amik aztán elnéptelenedtek a különböző járványok, kuruc harcok, török dúlások miatt…

Fotó: Szentes Zágon

Milyen volt Nagykárolyban felnőni, milyen volt az a határ menti kisváros a te gyerek-, illetve kamaszkorodban?

Igen, ez a másik olyan élményanyag, amiből a novelláskötetem táplálkozott: hogy milyen volt a ’90-es években egy ennyire kicsi városban szocializálódni, kamasznak lenni, felnőni. Sőt a mai napig írom ezt a történetet, annyira meghatározó volt számomra. Nyilván az embernek a kamaszkora az, ami meghatároz egy csomó mindent, ami a legerősebben benne van élményként…

Te, eljutottak hozzánk a zenék a ’90-es években, az internet előtti korban, amikor nem volt egyértelmű, hogy az ember meg tudja hallgatni azt a zenét, amire kíváncsi, főleg ha underground zenéket hallgatott. Külön stratégiák sorozata volt megszerezni ezeket a zenéket, de eljutottak hozzánk. Aztán a ’90-es évek közepe után szinte real-time-ban meg tudtuk szerezni az új zenéket: ha megjelent egy új album, akkor, ha nagyon akartuk, még abban az évben hozzájutottunk valahogy. Nekem ez volt a legfontosabb, mert nekem a zene volt a központi dolog a kamaszkoromban. Az irodalom és a zene, de az irodalom nyilván egy magányos dolog. Anyáméknak volt egy elég okés könyvtáruk, lehetett válogatni, volt jó könyvesbolt akkor Károlyban, hozzá lehetett jutni viszonylag megfizethetően kortárs irodalomhoz is. A zene egy nehezebb ügy volt, de azt is megoldottuk, és nyilván a zene volt az, ami a szociális életet is meghatározta. Azok voltak a haverek, akik hasonló zenéket hallgattak, meg egyáltalán, akiknek fontos volt ez az egész zene dolog.

Az is érdekes volt, hogy nem volt internet. Például mi gördeszkáztunk annak idején, pulya koromban, de szó nem volt arról, hogy nagyon ügyesen tudtuk volna csinálni az ilyen meg olyan trükköket. Ma már egyszerű: az ember felmegy a YouTube-ra, megnéz egy tutorialt, vagy utánaolvas, az információhoz könnyen hozzá lehet férni. Akkor nem lehetett, ez is egy érdekes élmény: mit tudtál kihozni valamiből információ híján. Nyilván, ha valakit nagyon érdekelt valami, az utána tudott keresni, videókazetták másolásával, ilyen olyan magazinok által meg lehetett ezt csinálni. Drogok nem voltak a ’90-es években egy ilyen kisvárosban, viszont nyilván az alkoholizmusba meg beleszocializálódtunk. Ez valahogy akkoriban egy teljesen normális dolog volt – lehet, hogy most is az, nem tudom, remélem, hogy nem –, hogy kölyökkoromban ittunk, mert mit csináljunk…

Hogy nézett ki a szocializáció?

Főleg hétvégi nagy bulik voltak, nyáridőben minden szombaton, kint a Szőlőben. Ez a Szőlő nagyon érdekes: Károlynak a szélén van egy teljes városrész, ott régen szőlőültetvények voltak és présházak, ez átalakult valamiféle szórakozási, rekreációs zónává a városban. Minden szombaton voltak vagy egyik vagy másik háznál bulik, én főleg a rocker bulikba jártam. Volt jó sok házi bor, olcsó vodka, kazettákon előre össze voltak válogatva az önjelölt DJ-knek a bulis számok, volt pogó, nagy beszélgetések, néha sütöttünk is, bár azt kevésbé.

Ezek magánbulik voltak?

Igen, magánbulik voltak, kvázi házibulik valakinek a szabadidős házzá bővített présházánál. De ezek nagy bulik voltak, úgy kell elképzelni, hogy esetenként akár száz ember is összegyűlt. Olyan is volt, hogy az, akié a szőlő volt, megvett nem tudom hány láda sört és hány üveg vodkát, és akkor ott pénzért eladta, már nem emlékszem hány lej volt a sör, és hány lej a vodka. Szóval házibuliknál többek voltak ezek, a klubéletet pótolták valahol ebben a kisvárosban.

De voltak zenekarok, koncertek is, például a Psycho Symphony egy legendás progresszív metal zenekar volt Nagykárolyban, tényleg ismerik az elvetemült prog metal rajongók szinte világszerte, azt lehet mondani. Ott éltek Károlyban, együtt is buliztak velünk, haverek azóta is. Közben ők csinálták a saját zenéjüket, néha volt egy-egy hazai koncert is, nyilván ott voltunk az első sorban, rajongtunk, supportoltuk őket. Imádom a mai napig a zenéjüket, csodálatos, elképesztő, komplex és kreatív zene. Nem működnek most már sajnos egy jó ideje. De aztán tizenévesen megcsináltuk mi is a Trockij nevű zenekarunkat. Hát túl sok lehetőség azzal nem volt, meg hát mi sem vettük annyira komolyan, de azért csinálgattuk. Volt egy demófelvételünk négy saját számmal, ilyenek.

Hogyan kezdtél el zenélni?

Nekem óriási szerencsém volt a zenével, mert a ’80-as években, amikor én kisgyermek voltam, nagyon sok jó zenetanár került oda Károlyba: Deák Endre, Visnyai Csaba és a felesége, Visnyai Ágnes, Bogáti Bokor Ilona, ők odaadóan foglalkoztak a gyermekekkel, akár magánórán tanítottak hangszert, akár zeneovit csináltak, mint Visnyai Ágnes. Károlynak amúgy is van egy nagyon erős zenei kultúrája, már a 19. században nagyon híres, országosan ismert cigányzenészek kerültek ki onnan. Ugyanennek a cigányzenész-dinasztiának a leszármazottja Ruha István, aki a legnagyobb klasszikus prímás szerintem Romániában és Magyarországon a mai napig. De könnyűzene is volt, ott volt például a Castelanii nevű zenekar, amelyik könnyűzenét csinált már a ’70-es évektől kezdve a pionírházban. A hétvége is arról szólt régen, hogy az emberek kint voltak a szőlőkben, a cigányzenészek meg jártak házról házra. És ehhez, amint már mondtam, jöttek olyan zenepedagógus személyiségek, akik pont akkor kerültek oda, és pont akkor voltak fiatalok, amikor én kisgyermek voltam. Zeneoviba jártam, a Kodály-módszerrel egy olyan zenei nevelést kaptunk ott, aminél jobb alap nem kell.

Közben volt egy reneszánsz gyerekzenekar, ahol már hétéves koromtól blockflötéztem, megtanultam kottát olvasni. Egy évig tanultam zongorázni. A szomszédom volt Deák Endre, a fiával együtt megtanultunk tőle gitározni, megtanította az akkordokat, az alapokat. Egy olyan zenei alapot kaptam én gyermekként, ami ma már szinte elképzelhetetlen. Főleg úgy, hogy ehhez az ember kvázi ingyen jutott hozzá, azért, mert jókor volt jó helyen. Persze ezt nem lehet egy kicsit nem ironikusan mondani, hogy a ’80-as évek Romániájában élni, az jókor jó helyen, de ilyen értelemben tényleg igaz volt. Aztán amikor tizenévesek lettünk, megfogtuk mi is a basszusgitárt, az elektromos gitárt, elkezdtük a saját zenénket csinálni.

Fotó: Ciprian Hord

Mi volt a legelső hangszered?

A blockflöte, a klasszikus furulya, azt tanultam meg először, illetve azelőtt még dobokat ütögettem a kis régizenekarban, de mindenképp feljebb akartam lépni a ranglétrán, úgyhogy a tesómtól megtanultam gyorsan blockflötézni. A mai napig fontos hangszer számomra, nyilván már nem a blockflöte, hanem a népi furulya, amivel aztán olyan 17–18 éves koromban kezdtem el komolyabban foglalkozni.

Hangszereket könnyű volt szerezni?

Az elején, a ’80-as években még egy ilyen kisvárosban is volt hangszerbolt, ahol potom pénzért hozzá lehetett jutni mondjuk egy blockflötéhez vagy egy gitárhoz, ez nem volt gond még egy szegényebb családnak sem.

Régeni gitárok voltak?

Régeni gitárok, igen, és az a klasszikus fa blockflöte. Nem jó hangszerek, de használhatók, viszont tényleg olyan áron, hogy szinte akárki megengedhette magának. Az már nehezebb volt, amikor a ’90-es években elkezdtük a saját zenénket csinálni. Endike barátom apukája volt a már említett Deák Endre bácsi, aki zenész volt, és neki volt elektromos gitárja, azt Endike kölcsönkérte tőle. Basszusgitárt a katolikus egyháztól szereztünk, mert ők kaptak adományba hangszereket: szintetizátort, elektromos gitárt, basszusgitárt és ilyen dolgokat nyugatról.

Höfner gitár volt?

Nem emlékszem már. Az Endike gitárja lehet, hogy épp egy Höfner volt, de nem emlékszem, hogy a basszusgitár milyen márkájú volt. Nem lehetett valami hű de milyen komoly gitár. De mondom, az egyháztól kértük kölcsön, mert én benne voltam ott a gyerekkórusban, használtuk ezeket a hangszereket ilyen soft rock hangszerelésű ifjúsági énekeket előadni a reggeli ifjúsági miséken. Dobszerkó volt a próbateremben. Oda is protekcióval sikerült bejutni, szintén Endike apukáján keresztül, aki a kultúrházban dolgozott, és lebeszélte a Castelanii zenekar vezetőjével, Karácsonyi Péter bácsival – aki szintén egy legendás zenepedagógus volt a városban –, hogy amikor a Castelanii este 8-kor befejezi a próbát, akkor mi még mehessünk 8-tól 10-ig zajongani a saját hülyeségeinket, és használhattuk a dobszerkójukat, meg az erősítőiket a próbateremben. Azonkívül meg otthon, vagy az én szobámban vagy Endikénél vagy Bobinál két száraz gitárral próbáltuk a témákat megírni, meg az énekdallamokat.

Milyen nyelven írtátok a szövegeket?

Angolul. Nem játszottunk…

Ki írta őket?

Bizonyos szövegeket Bobi, bizonyos szövegeket én. Bobi ő Bodea Tibor gyerekkori barátom, ő most színész Szatmáron. Ő volt az énekes, jó hangja van nagyon.

Zenéltünk már együtt egy párszor, tudom, hogy szeretsz és tudsz is improvizálni több hangszeren is…

Hogy tudok, az túlzás, inkább szeretek.

Az improvizáció fontosabb neked a zenében vagy a megkonstruált, begyakorolt zeneszámok?

Szerintem ez mindenkinél egyedi és helyzetfüggő. Engem most az improvizáció izgat, abban szeretnék fejlődni. Pont azért, mert gyerekkoromtól kötött formában zenéltem, kezdve ezektől a reneszánsz, lekottázott daraboktól a kórusművekig vagy amikor dalokat írtunk és feldolgozásokat próbáltunk játszani. Nagyon sajnálom, hogy nem lettem zenész egyébként, így utólag, de nem lettem az, és nem is játszok olyan jól technikailag. Nekem az improvizálás lehetetlennek tűnt nagyon sokáig. Már a harmincas éveimben voltam, amikor még mindig nem mertem improvizálni. Mert azt hiszem, az ember sokszor csak nem mer. Mert az is improvizáció, ha csak két hangot játszok arra a témára, nem olyan ördöngös ez, nem kell az embernek egyből jazz-zenésznek lenni ahhoz, hogy saját maga szórakozzon ezzel, hogy átérezze ennek a csodáját. Amikor ott helyben létrejön valami, ami sosem volt gondolat szintjén, terv szintjén sem, és ott be is fejeződik, soha nem is fog megtörténni ugyanúgy. Engem mostanában ez érdekel.

Akkor már meg se kérdezem, hogy zenélni vagy írni kezdtél el hamarabb, mert egyértelmű, hogy zenélni…

Nem egyértelmű, mert még óvodás voltam, és furulyázni még biztosan nem furulyáztam, amikor megtanultam olvasni, és elkezdtem olvasgatni meséket. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy milyen vagány dolog lenne írónak lenni. Mondtam a szüleimnek, hogy én író leszek. Mondták, hogy jó, de abból nem lehet megélni, amellé kell valami más mesterség. Mondtam, hogy na jó, mit szoktak emellé választani, és mondták a szüleim, hogy az újságírást. Mondtam, hogy jó, akkor újságíró leszek. Írtam is egy újságot – még nem voltam iskolás – nagy nyomtatott betűkkel, aminek az volt a címlapján, hogy Nicolae és Elena Ceaușescu meghaltak. Ez volt a Breaking News, a címlapsztori. Amikor ezt a szüleim meglátták, rohadtul megijedtek, mert akkor még élt a diktátorházaspár…

Gyakorlatilag megírtad a jövőt…

Igen. Bár azt hiszem, csak a cím volt megírva, nem volt kifejtve a sztori. De tudom, hogy anyukámék nagyon megijedtek, és elmagyarázták nekem, hogy ilyesmivel nem szabad viccelni, isten őrizzen. Így indult az újságírói karrierem legalábbis. Amikor a ’89 decemberi események történtek, akkor azt meg már konkrétan leírtam: benne is van a novelláskötetemben az a néhány sor – azokat tényleg akkor írtam, hatévesen. Azt én már irodalmi szövegnek szántam. A karcolat című novellában van benne, ami a ’89 decemberi események alatti disznóvágásról szól. Szóval az volt az első irodalmi szándékkal megírt rövid szövegem, de azóta is próbálok írogatni verset és prózát is.

Most min dolgozol?

Prózán dolgozgatok most inkább, illetve a próza és a vers határmezsgyéjén álló szövegeken, de mostanában inkább útkeresésben vagyok. Sok-sok éve mondom, hogy mindenképp kéne írni egy regényt. De ezt szoktuk mondani mindannyian, akik irodalommal foglalkozunk. Én is úgy gondolom, hogy kéne írni egyet. Emellett foglalkoztat mostanában a populáris irodalomnak az eszköztára, az, hogy miért jó, mikor jó, és hogyan lehetne ebből jó szövegeket csinálni.

Milyen populáris irodalomra gondolsz?

Nem tudom, Tolkien, a Trónok harca-könyvek vagy akár sci-fik. Tehát zsánerműfajok. De nem a rossz minőségűek, hanem azok, amik tényleg jók, működnek, és valamiért be tudnak kerülni akár még az irodalmi köztudatba is. Az a baj, hogy nagyon sok gyenge fantasy és sci-fi regény van.

Viszont vannak kiemelkedők…

Vannak nagyon jók is, igen, de ott is kérdés, hogy ami nagyon jó, az már tud-e úgy működni. Mert például Asimov vagy Ursula K. Le Guin, bármennyire fantasztikusan nagy szerzők, azt gondolom, hogy már annyira szofisztikáltak, annyira másra koncentrál az, amit ők írtak, hogy ott már nincs meg minden, vagy nem olyan komfortosan van meg, mint mondjuk Tolkiennál vagy George R. R. Martinnál. Egyébként imádom Ursula K. Le Guin regényeit, elképesztő, de nem úgy működik kényelmes, escape irodalomként, önmagát olvastató szövegként, mint a már említett szerzők.

De például az is egy olyan problematika, amin gondolkozom mostanában – most ezt szeretném úgy megfogalmazni, hogy ne legyen átpolitizálva, ami nyilván lehetetlen –, hogy egyre problematikusabb manapság, hogy az elbeszélő miről beszélhet és miről nem. Én fehérként beszélhetek-e autentikusan a cigányokról, férfiként beszélhetek-e autentikusan nőkről – amik reális problémák, érhető, hogy miért vetődnek fel, miért pont most, ebben az irodalmi paradigmában vetődnek fel, amiben az autenticitás fontos faktor, de ennek van egy olyan következménye, hogy ellehetetleníti a prózaírást valahol. Valószínűleg fel fog értékelődni a nem fikciós próza, a riportok, szocioriportok, antropológiai leírásszerű szövegek, mert ez egy olyan irány, amit meg lehet csinálni irodalmi igénnyel, megfelelő nyelvvel úgy, hogy jó irodalom legyen és nem fikciós irodalom.

Másrészt az is megfigyelhető, hogy hogyan prózásodik a kortárs vers, hogyan jelennek meg benne a történetek, a narráló hang. Ezek a mozgások érdekelnek, és inkább efelől mondom azt, hogy vers és próza közötti szövegeken dolgozom most, mert ha olyan prózát írok, ami már csak az én szempontjaimról, érzéseimről szól, mert autentikus akarok maradni, és nem is akarok bántani senki mást azzal, hogy róla beszélek, akkor az már hogyan tud vers lenni, miközben én prózát írok. Meg ilyesmik.

Nemrég Martin McDonagh ír dráma- és forgatókönyvíró beszélt arról, hogy szerinte ez egy rossz kor az írók számára. Abból indult ki, hogy a kortárs érzékenység jegyében a színházak nem veszik meg az újabb drámáit, csak ha a nyelvezeten finomít, nehogy felkavarja a közönséget. Nem jelent ez túlzott veszélyt az írói szabadságra nézve?

Nem hiszem, hogy ezek veszélyek. Vagyis hát úgy is meg lehet élni. De amíg az író azt ír, amit akar, addig nagy veszély nincs. Aztán az, hogy ezt bemutatják-e, publikálják-e, az egy másik kérdés. De az irodalom alakul. Mivel az autenticitás fel van értékelődve, mivel ez a fajta szociális érzékenység fel van értékelődve, valahol organikus az, hogy ez így történik.

Nem gondolom azt, hogy el kéne ragadtatnunk magunkat, hogy temetni kéne az irodalmat. Azt gondolom, amit a prózáról az imént elmondtam, de ezt se fájdalomként vagy veszteségként élem meg, hanem tudatosítom, hogy ez a pillanatnyi helyzete az irodalomnak, aztán ki tudja, még mi lesz ebből. Egyéb veszélyek is vannak, amik az irodalomra leselkednek, ha azt vesszük: például most itt a mesterséges intelligencia, ami eléggé központi téma lett. Ez is érdekes, hogy néhány hónapja megjelenik valami, ami ennyire rövid idő alatt ennyire felforgat mindent – elképesztő és ijesztő.

Egy közepes könyvet meg tud írni szerintem lassan a mesterséges intelligencia gond nélkül. Főleg, amilyen kortárs magyar prózaszövegekkel találkozik olykor az ember – szerintem simán megüti a Chat GPT is azt a szintet akármikor. De ugyanúgy, ahogy nem hiszem azt, hogy az emberek robot által írt zenét fognak hallgatni, azt sem hiszem, hogy aki egy picit is komolyan veszi azt, hogy olvasni akar, az ne az emberek által írt szövegeket választaná. De attól még ez is egy veszély.

Fotó: Szentes Zágon

Azt nem tudod elképzelni, hogy a mesterséges intelligencia olyan szintre fog fejlődni, hogy akár az embernél jobb irodalmi műveket is tud majd írni?

Azért nem lehet erre a kérdésre válaszolni, mert mi az, hogy jó irodalom. Tényleg mi az? Bizonyos értelemben már most jó szövegeket tud írni a mesterséges intelligencia. De ez a jóság nagyon szubjektív. Egész életemben irodalommal foglalkoztam, nem tudom már leegyszerűsíteni ezt a kérdést. Annyira sokféle jó irodalom van, hogy nem hiszem, hogy tudnék egy közös dolgot mondani, mert valószínűleg lenne olyan jó irodalom, amiben pont az nincs meg. Talán a hangulata egy szövegnek ilyen lehet – azért minden jó szövegnek van hangulata. De nyilván én technikai dolgokat is nézek, mert ezzel foglalkozom. Borzasztóan idegesít például, ha valami nincs jól megcsinálva. De önmagában a technikás szövegek sem érdekelnek, annál még több kell. Lehet például egy technikátlan, naiv szöveg is zseniális.

Épp ma olvastam egy korábbi színikritikádat, amiben feleleveníted Márquez önéletírásából azt a momentumot, amikor a Száz év magány írója nagy megkönnyebbülésére egy mestere felhívja a figyelmét arra, hogy az ókori görög tragédiák igazából már az összes fontos emberi történetet elmesélték, mi már csak újramesélünk mindent.

Igen, nagyon szerettem ezt a részt.

Mondjuk ha az erdélyi magyar irodalmat vesszük, mi is csak újramesélünk történeteket vagy vannak tényleg saját, egyedi történeteink is?

Azt gondolom, hogy ugyanúgy, ahogy a meséket annak idején tipologizálni tudták, úgy minden elmesélt történet visszavezethető ugyanazokra a pattern-ökre. Minden, ami az emberrel történik, mégis tökéletesen egyedi. Az én tapasztalatom, az csak az én saját tapasztalatom, nincs két egyforma történet. De ennek ellenére mindig ugyanazokat meséljük újra azt hiszem – a kettő igaz egyszerre. Ez egy érdekes paradoxon.

Tehát az irodalom csak attól újul meg, hogy másfajta díszletek között meséli újra ugyanazokat az egyetemes történeteket?

Nem csak attól. Más a nyelv, amit használunk, más a világ logikája, amiben élünk, más a társadalom struktúrája, minden más. Ezek nem díszletek, ez a húsa-vére a világnak, ami most van. Összefügg minden mindennel.

El tudunk még tájékozódni ebben a világban, ebben az információzavarban?

Azt hiszem, ez megint egy olyan dolog, ami tökéletesen leírható. Van ez a most, ami még soha nem volt, legyen szó a fake news-ról vagy arról, hogy belaktuk a bolygó teljes területét, legyen szó a klímakatasztrófáról – ez a helyzet nem volt még soha, a világ történetében egyedi. Ugyanakkor ez a tapasztalat, amit mi most megélünk, mégis ugyanaz a tapasztalat, amit minden korábbi ember megélt. Minden ember káoszként éli meg alapvetően a külvilágot, a natúra az mindig káosz, mindig értelmezhetetlen. Az entrópia a legfőbb törvénye, nem tudunk mit kezdeni vele. Maga a kultúra az, amivel megszelídítjük a natúrát úgy, hogy pattern-öket csinálunk, és ezeket a pattern-öket rárakjuk a káoszra, hogy tudjunk eligazodni benne. Ezt csináljuk, amióta csak emberek vagyunk, és most is ezt csináljuk, ilyen értelemben ez is egy olyan élmény, egy olyan szorongás, tapasztalat, ami egyetemes.

Mennyire vagy aktív a közösségi médiában?

Egyre kevésbé, mert én egy nagyon függő személyiség vagyok, nagyon könnyen ráfüggök mindenre. Az Instagramot leszedtem a telefonomról már évek óta, már egy jó fél éve Facebook sincs rajta. Gépről oda még belépek 2–3 naponta, megnézem az értesítéseket, eseményeket, pörgetek egy kicsit, de az se jó a lelkemnek. Igazából arról is leszállnék lassan, csak nem jutnának el információk akkor hozzám, például eseményekről. Ez az egész közösségi média, meg egyáltalán a piacorientált társadalom, azt érzem, hogy a függőségeinkre játszik rá, amit én nagyon nem tartok etikusnak. És ezt próbálom tudatosítani, még akkor is, ha nyilván én is benne élek ebben a rendszerben.

A kommentfolyamokat elnézve, szerinted jó hatással van az emberi természetre a közösségi média?

Az emberi természetre alapvetően nagyon kevés dolog van jó hatással. Ez egyáltalán nincs jó hatással, én nem is olvasok kommentfolyamokat. Mert benne van az – tudod, a múltkor beszéltünk róla –, ami a vicces videóban, amiben két kutya vicsorog egymásra a kerítés két oldalán, meg akarják ölni egymást, és akkor egyszer csak kinyílik a kapu, és hirtelen mind a két kutya leáll, és mintha mi sem történt volna, tovább sétál. Megvan ez a Facebookon is: nem lesz senki fizikailag agresszív, tehát lehet tolni, ahogy a csövön kifér, az összes frusztrációmat és gyűlöletemet ki tudom adni, mert nem lesz semmi közvetlen következménye. Másfelől meg az emberek inkább okádják egymást a Facebookon, minthogy öljék egymást fegyverrel. Az emberi természetre nagyon sok minden tud annyira rossz hatással lenni, hogy elkezdjük ölni egymást, ami azért még mindig rosszabb. Nagyon könnyű a primitív agyunkat motiválni, ez veszélyes, és ezt nagyon kihasználja a hatalom, meg azok az emberek, akik manipulálni akarnak.

Te anarchista vagy?

Ha ezelőtt egy évvel megkérded, akkor egyértelműen azt mondom, hogy igen. Alapvetően most is az vagyok, csak nem szeretem annyira hangoztatni ezeket az ideológiai dolgokat, mert nagyon rossz a közhangulat, és az ilyen provokatív címerek felmutogatásának sok értelmét nem látom. De igen, most is anarchista vagyok. Egyrészt ezzel a szubkultúrával mélyen tudok azonosulni, ami a kölcsönös segítséget, és a hatalmi rendszerek nélküli közös együttélésnek a formáit próbálja meg a gyakorlatban megélni, másrészt azt gondolom, hogy a hatalom egyértelműen nem való embereknek. Az egyetlen etikus társadalmi szabályozás az lenne, hogy próbáljuk meg úgy működtetni a dolgokat, hogy minél kevesebb embernél minél kevesebb hatalom legyen. Mert azt gondolom, hogy a legfaszább embereket is nagyon negatív módon tudja a hatalom eltorzítani – nap mint nap találkozunk mindannyian ezzel. Úgy kéne megpróbálnunk élni egyénként és társadalomként is, hogy minél kevésbé legyen a hatalommal járó toxicitás benne. És igen, az anarchisták fejéhez szokták vágni, hogy ez utópia, sosem lehet megcsinálni, ami bizonyos értelemben igaz is. Nem olyan mértékben, mint ahogy az emberek ezt általában elgondolják, mert vannak működő ellenpéldák is, de az igaz, hogy lehet, hogy egy tökéletesen hatalom nélküli rendszer nem fenntartható vagy nem megvalósítható – viszont mégis ez kell legyen az erkölcsi cél, ami felé orientálódni kell, ha megvalósítható, ha nem. A függvény sem éri el sosem az aszimptotáját, tökéletes ember nincs a világon, attól még vannak ideálok, amiket szem előtt kell tartsunk, főleg ha az együttélésről van szó.

Vissza tudnál vonulni a természetbe, mondjuk egy önfenntartó közösségben élni?

Remélem, hogy igen, akár, de nem látom azt, hogy én erre most képes lennék. Egyrészt mert én annyira nem működök jól közösségben, illetve nagyon érzékeny vagyok minden negatív, meg toxikus, meg hasonló manipulációs dologra, és ez a legtöbb közösségben, akármilyen jóindulatú is legyen az a közösség, minél több ember van együtt, annál jobban elő fog jönni, és én ezt nagyon nehezen kezelem. Nyilván ezt most is nap mint nap meg kell oldani, de egy ilyen szituációban valószínűleg még jobban meg kellene oldani. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy ez az az életforma, ami a leginkább működőképes lenne. De falun sem tudnék lakni, mert ott sem tudnám elviselni, hogy egy zárt közösség annyira ellenőrzi az én mindennapjaimat.

Másrészt meg pont az fogalmazódott meg bennem a napokban, mennyire felháborító és abszurd az, hogy azokat a dolgokat, amik közvetlenül a túlélésünket segítenék, mi már rég nem tudjuk. Fogalmunk sincs, hogy milyen gombákat, milyen vadon élő növényeket lehet megenni, hol keressük a táplálékot, ha a természetben, a természetes közegünkben vagyunk, nem nagyon tudjuk már a mezőgazdaságnak a minimális technikáit sem. Tudunk egy csomó mindent, egy csomó mindenbe beleszocializálódtunk, egy csomó skillünk és készségünk van, de az, hogy közvetlenül túléljünk a természetben, az már nincs meg. Az összes majom azt tanulja meg először, hogy melyik gyümölcsöt kell megenni, ezt nekünk nem tanította már meg senki.

Mik a legközelebbi művészeti terveid?

Csinálni. Zenélni és írni. Jó lenne ha tudnánk tartani egy koncertet a Cancer Culture nevű zenekarunkkal, ez például egy közvetlenül megfogalmazható művészeti cél. Egyébként pedig írni. Szülessenek szövegek, aztán meglátjuk, hogy mi alakul ki belőlük.