„Metamodern időket élünk” – beszélgetés Horváth Benji költővel

Horváth Benjit talán fölösleges bemutatni annak, aki egy kicsit is követi a kortárs erdélyi művészeti életet, arra viszont bárki mérget vehet, hogy mindig meg tudja lepni valami újjal. Költőként és slammerként már szélesebb körben ismert, a kolozsvári Helikon szerkesztőjeként vagy a Beatwándor nevű audiovizuális költészeti formáció egyik tagjaként is sokan emlékezhetnek a nevére, de Cancer Culture nevű zenekarával is hamarosan bemutatkozásra készül. Újabban regényterveken dolgozik, és keresi az elvonulás lehetőségét, hogy ezekkel többet tudjon foglalkozni. Punk volt, így aztán most is punk, hiszen aki egyszer az volt, mindig az marad. De mi is az a punk, milyen volt a 2000-es évek punk és általában underground szcénája Romániában, hogyan tűnnek el lassan az internet korában a korábban oly élesen elhatárolódó szubkultúrák, hogyan használják az erdélyi magyarok a nyelvet, miért lesz mindig más az itteni irodalom, mi az a metamodern, és miért élünk ilyen világban, hogyan szorulnak ki szép lassan a művészek Kolozsvárról, és hogyan hatnak a farkasok a folyómedrekre? Minderről, és még sok egyébről is beszélgettünk vele.

Kezdjük a járványtól. Hogyan élted meg azt az egész globális pánikot, a bezártságot, ami 2020 tavaszán a nyakunkba szakadt?

Nekem alapvetően sokat segített az első időszaka, a karantén, meg ami utána következett. Egyáltalán nem volt könnyű, egyedül voltam nagyrészt a karantén alatt, de ez az egyedüllét segített abban, hogy egy csomó minden letisztuljon. Jó volt egy kicsit leállni, és végiggondolni a dolgokat. Rájöttem, hogy már 7-8 éve nem gondolkodtam ennyit magamon, mert nem volt rá időm. Letisztult, hogy azokból a dolgokból, amiket addig csináltam szerkesztőként, szervezőként, szabadúszva, mi az, amit tudnék folytatni, mi az, amit nem, mit szeretnék még elkezdeni. Szóval alapvetően jól éltem meg, végre nem éreztem az ingert, hogy folyton emberek között legyek, örültem, hogy nem kell azon aggódnom, hogy mi történik nélkülem, mert tudtam, hogy nem történik semmi. De nyilván nehéz volt nagyon, az egyedüllét sosem könnyű, akkor sem, ha szükség van rá, és hát voltam nagyon magam alatt is közben, voltak nagy mélységek is. Volt némi lelki meló, amit el kellett végezzek. Alapvetően másképp csináltam azóta a dolgokat, persze nyilván van, amin még dolgoznom kell. Nagyon megválogatom azóta, hogy milyen munkákat vállalok el, akár nagyobb összegekről is lemondok időnként, csak hogy ne terheljem túl az idegeimet. Jobban fókuszálok mostanában a zenére, a prózára is próbálok, bár az egy kicsit nehezebben megy, mert abban még nincs kialakított rutinom.

Mesélj a zenei projektjeidről.

Az egyik a Beatwándor nevű úgynevezett audiovizuális költészeti formáció. Valamikor 2015 tájékán slammerekként összeálltunk André Ferivel és néhány zenésszel közös zenei-költészeti performanszokat létrehozni. A nevet talán Feri találta ki, de ebben már nem vagyok biztos. Volt egy-két koncertünk, élveztük és élvezték a zenészek is, csak nagyon nehéz volt összeegyeztetni az emberek idejét, és egy adott ponton úgy döntöttünk André Ferivel, hogy megpróbáljuk ezt ketten. Vett egy loop pedált, volt egy szar gitárja, és elkezdtünk kitalálni számokat, eleinte többnyire szövegalapú, kísérleti, zajos zenékkel dolgoztunk. Csatlakozott hozzánk Bányász Berci, vagyis VJ Lamaskier, aki a visualokat hozta. Így alakult ki a Beatwándor mai felállása, a szöveg, az ének, a zene és a vizuális része egyformán fontos. Általában Berci is ott van a próbákon, közösen találunk ki mindent. Most megint egy kicsit megújultunk, volt múlt héten egy koncertünk Csíkban, és sok mindent átalakítottunk, Feri pedig most átváltott akusztikus gitárra, ezzel egy teljesen új hangzásvilág alakult ki.

André Ferenccel a csíkszeredai Beatwándor-koncerten (Fotó: Kelemen Kinga)

Csináltunk is három új számot, régieket is átalakítottunk, szóval úgy néz ki, megint beindult egy kicsit ez a projekt, hiszen a Coviddal ez is lelassult. Ez alapvetően úgy lett kitalálva, hogy többnyelvű legyen, ne csak a magyar közönséghez szóljon: sok benne az angol, vannak román szövegeink is, ezt szeretnénk megtartani. Amellett pedig van a Cancer Culture nevű zenekarunk, amiben te is benne vagy, meg Fischer Boti és Kiss Dávid, ami alapvetően pszichedelikus rock vonal. A repertoárunk szép lassan épülget, reméljük, hogy hamarosan elkezdünk koncertezni is.

A zene és az irodalom hogyan fluktuál az életedben?

Mindig egy kicsit összetartozott a kettő, valahogy mindig meghatározta a zene azt, hogy ki vagyok és hol vagyok. A zenei szubkultúrák is erőteljesen benne vannak abban, amit írok. Kezdődött annak idején a rockkal, aztán jött a punk, de a jazzt is nagyon szerettem kamaszkoromban. Mindig nagyon sokféle zenét hallgattam. Később a hardtek szcéna volt az, ami beszippantott egy darabig, sokáig arra írtam, arra aludtam el, és mindent arra csináltam, valahogy az agyam hiperaktivitását, enyhe diszlexiáját helyre tette az, hogy állandóan valami kalapált a fejemben, nem csúszott szét a figyelmem, jobban tudtam csatornázni az energiákat. Persze ez azzal is járt, hogy rengeteg illegál tek partyra járkáltam akkoriban Pesten is, meg Kolozsvár környékén is, az is érdekes része volt az életemnek. Aztán elkezdtem elég sok hip hopot hallgatni, az elmúlt években ez volt talán a meghatározó a pszichedelikus rock mellett, de alapvetően mindent hallgatok. Azt hiszem, hogy abban, ahogy én zenélek, de abban is, ahogy írok, a mondataim ritmusában is abszolút része van a zenének, amit hallgatok.

Te nemcsak hallgattál punk zenét, hanem punk is voltál sokáig életvitelszerűen. Mit jelent punknak lenni?

Erre az a rövid válasz, hogy a punk az punk, és aki egyszer az volt, az mindig az lesz. Mindenkinek mást jelent ez, akinek bármi köze van hozzá. Szerintem, ha a régi punk barátaim közül bárkit megkérdezel, mindenki mást mondana arról, hogy mi is az a punk. Ami viszont nem változott bennem ezzel kapcsolatban, az az, hogy elsősorban energiaátadás az, amit a punk megvalósít. A Ramonesék például soha nem mozogtak a színpadon, beálltak, és úgy tolták le a másfél-két órás koncertjeiket, és azt a színtiszta energiát tolták rá a közönségre. Nagyon gyorsan játszottak, végigtolták, a közönség meg bulizott, mint az állat. Energia-, illetve feszültséglevezetés – de az a fajta energia, amit a punk képes mozgósítani, az valahol mindig a szabadságérzetemmel áll összefüggésben. Sok jó zenét azért szeretek, mert azt érzem, hogy fel tud szabadítani, szabaddá tud tenni, és valahol ez az egyik legfontosabb dolog a punkban. A lázadás, a nonkonformizmus – persze ez is a punk, bár soha nem voltam egy elkötelezett nonkonformista, mert azt gondolom, hogy mindenkinek a maga útját kell járnia, és adott esetben nem baj, ha az beleilleszkedik a konformba. Abban viszont hiszek, hogy mindent meg kell kérdőjeleznünk, és meg kell találnunk a saját utunkat. Persze mást jelentett a punk akkor, amikor a 2000-es évek végén volt egy nagyon aktív punk szcéna Romániában, jöttünk-mentünk, bliccelgettünk a vonaton, stoppoltunk, csapatostul mentünk koncertre más városokba. Többnyire spontánul felhívtuk egymást, akkor még főleg fix telefonon, mert nem mindenkinek volt mobilja, és megbeszéltük, hogy hol lesz Los Pogos- vagy Molotov Cocktail-koncert, vagy egyszerűen megbeszéltük előző este, mert igazából minden este találkoztunk, aztán, aki tudott, jött. Belekeveredtünk mindenféle balhékba, gyűjtöttük a büntetéseket jegy nélkül való vonatozásokért, balhé miatt vagy közterületen való alkoholfogyasztásért, meg… Hogy mondják jogilag a közterületen való hugyozást? Na mindegy. Sokkal szigorúbbak voltak akkoriban a rendőrök is, most azért el lehet sétálgatni a központban egy sörrel a kezedben, és nem feltétlenül fognak megbüntetni, de akkor még ez nem volt elfogadott.

Verekedni verekedtél?

Nem sokat, többnyire én békítettem az embereket, de nem lehetett mindig békíteni.

Kivel verekedtetek?

Mindenkivel. A rockerekkel, a kokálárokkal, azzal akivel épp volt valami balhé. Valakinek valaki nem volt szimpatikus, és kezdődött. Benne volt a levegőben egy kicsit, energialevezetés volt ez inkább, mint bármi komoly nézeteltérés vagy ideológiai különbség. Igazából sok emberrel úgy barátkoztunk össze, hogy először összebalhéztunk. Volt egy érdekes dolog a kolozsvári szubkultúrákban azokban az években: a Matyi téren, a tér egyik végében ittak a nácik, a másikban meg a punkok. Elég gyakran előfordult az, hogy egyikük, másikuk velünk jött tovább inni ide-oda. Volt egy ki nem mondott egyezség, amit még a bukarestiek vagy a temesváriak is tiszteletben tartottak, hogy Kolozsvár a béke városa, ott nem balhéznak egymással a nácik és a punkok, miközben meg más városokban folyton balhé volt köztünk. Érdekes egy világ volt.

Mondjuk egy punk–kokálár bokszmeccset megnéztem volna. Megvannak még Romániában ezek a szubkultúrák? Hogy néz ki most az underground?

Olyan formában, mint akkor, nem találod meg. Inkább kis klikkek vannak különböző formákban. Itt Kolozsváron például van az LMA collective., akik többnyire hardcore punk profilban szerveznek koncerteket, de nem csak. De ez egy nagyon kicsi szcéna. Ilyen kis szcénák még akadnak; amúgy nagyon vagány, nagyon barátságos emberek. Az az igazán vagány élmény, amikor egy kis pincében, ahol, ha kinyújtod a kezed, akkor eléred a plafont, megoldják azt, hogy felvegye a tömeg a gitárost, és nagyon vigyáznak arra, hogy ne legyen semmi baja. Azért van egy hangulata…

De régebben olyan szempontból is más volt, hogy az emberek identitását nagyon nagy mértékben a zene határozta meg. Ez már azért nincs. Lehet, hogy van kicsiben, klikkekben, de gondolom nagy mértékben az internetes, információs boomnak is köszönhetően – nagyon könnyen elérhetővé, meghallgathatóvá vált minden – már sokkal diverzebb az, hogy miből rakják össze az emberek, főleg a tinik a maguk kis világát. De akkor még kazettákra meg CD-kre másoltuk a zenéket, azok, akik jobb forrásokkal rendelkeztek, odaadták a többieknek. Meg volt a Napoca utcán a Hollywood Music & Film nevű videotéka és kölcsönző, ott lehetett CD-ket, kazettákat is vásárolni. Emlékszem, hogy onnan vette az öcsém az első KoRn-albumot, talán az első Eminem-albumot is. Aztán ezeket másolgattuk, írtuk a CD-ket, és jártunk koncertekre.

Valahogy azt hiszem, hogy a 2000-es évekkel ért véget az az időszak, amikor a zene egy generációs identitást jelentett. A romániai punk szcéna a ’90-es években kezdődött és a 2000-es évek végéig tartott kábé. De akkor meg már bejött a dubstep, meg a drum and bass, amire azt mondja Mark Fisher, hogy a dubstep volt az utolsó, klasszkus értelemben vett zenei műfaj. Bár az elektronikus zene, az már egy teljesen más világ, és lehet, hogy akik jobban beleásták magukat az elektronikus zenébe, ezzel vitatkoznának, de Fisher konkrétan arról beszél, hogy a ’90-es évektől elkezdett megszűnni Nagy-Britanniában – ez nálunk a 2000-es évektől kezdődött – az a dolog, hogy az emberek az újabb zenei hullámokat átvegyék, és az új generációk azzal azonosuljanak. Nálunk a 2000-es években még nagyon konkrétan elhatárolódtak a punkok, a rockerek, a rapperek – és hát voltak a kokálárok, akik a klubokba jártak, house-t hallgattak, és villantottak a pénzükkel meg az aranyláncaikkal. Rajtuk mindannyian nevettünk. Számunkra ők voltak bohócok, mások számára meg mi.

Ők azért megmaradtak…

Megmaradtak. Nyilván átalakultak ők is, többpólusú a dolog. De valahogy az információs boommal elkezdtek a szubkultúrák felszámolódni. Annak idején ez egy komoly hálózat volt. Bármelyik nagyobb városba mentünk Románián belül, biztos, hogy volt egy ismerős, akinél lehetett aludni.

Fotó: Kelemen Kinga

Az internet korában ez megváltozott?

Nem gondolom azt, hogy az emberi kapcsolatok a hitelüket vesztették volna, viszont átalakultak. Valóban nincs már olyan, hogy egy szubkultúra egy országos hálózatot tud spontánul kialakítani. Bár ha az erdélyi magyar irodalmat szubkultúrának tekintjük, akkor van még ilyen, de nem nevezném annak, inkább kisebbségi kultúrának. Már nem a zenei műfajok kötik össze az embereket, viszont más dolgok összeköthetik. Nem tudom, hogy működnek a mostani tizenévesek, de nem gondolom azt, hogy az emberi viszonyok mélysége vagy autenticitása eltűnt volna.

„Újtranszilvanista kisebbségi komplexus” – írod egy versedben. Hogyan látod a kisebbségi létet?

Ezt inkább poénnak szántam abban a versben. Van némi törekvés az utóbbi időben arra, hogy kisebbségiként a többséggel harmóniában műveljük a saját művelnivalónkat, és a többséggel is szóba álljunk. Viszont van egyfajta kisebbségi komplexus, amit valahol mélyen erdélyinek érzek, de nagyon nehezen tudnám ezt megragadni. Talán összefüggésben van ez a többnyelvűségünkkel is, hogy mindig méregetni kell, hogy amit a másik mond, az mit is jelent tulajdonképpen, van-e valami hátsó jelentése, és azt hiszem, hogy a saját erdélyi magyar hétköznapi nyelvünkben, ahogyan egymással kommunikálunk, abban is benne van ez.

Nem beszélünk nyíltan?

Nem erről van szó. Inkább az van, hogy sokszor burkoltan fejezzük ki magunkat, hátsó jelentésekkel ruházzuk fel azt, amit mondunk. Azt hiszem, hogy jellemző az erdélyi magyar nyelvre, hogy érzékenyen és körültekintően fogalmazunk sokszor, sokszor meg nagyon képletesen. Ami nem azt jelenti, hogy adott esetben nem tudunk nyíltak és őszinték lenni, viszont van egy árnyaltsága annak, ahogy a nyelvet használjuk, és ahogy kommunikálunk a dolgokról. Ez adott esetben akár cinkosságként is lecsapódhat, de akár számításként, manipulációként is vagy akár óvatosságként is. Képletesen gondolkodunk alapvetően a nyelvről, azt hiszem.

Mennyiben használjuk másképp a nyelvet a magyarországiakhoz képest?

Ezt millió szemszögből meg lehetne fogni, de az biztos, hogy nem lehetetlen megértenünk egymást. Azt tudom, hogy amikor 2008-ban Budapestre költöztem, akkor az első egy-két év nekem nagyon nehéz volt, főleg azért, mert Kolozsváron akkor már voltam valaki, az emberek ismertek, bárhova mentem a városban, megvolt az öntudatom, a helyem a világban, Budapesten pedig nem működött a nyelvem, amit itt használtam, azt vettem észre, hogy teljesen másak a gondolati logikák, a kommunikációs stratégiák, más a pszichológiája a kommunikációnak valahol. Aztán valahogy megszoktam, sikerült egy kicsit belehelyezkedni abba a nyelvbe, átvenni azokat a logikákat, amik ott működnek. De ezek tényleg nagyon megfoghatatlan dolgok, nem vagyok nyelvész, sem pszichológus, ezért nagyon nehéz lenne ezeket megmagyarázni. Arról nem is beszélve, hogy más Budapest és más a vidék, mint ahogy mások a kolozsvári, vásárhelyi, temesvári, bukaresti vagy székelyföldi magyarok is.

És az erdélyi irodalom mennyire sajátos? Mi a helyzete az összmagyar irodalomban?

Úgy látom, hogy mostanság az összmagyar irodalomban nem rossz a helyzete, talán picit több figyelmet kap, mint máskor, főleg költészeti vonalon. Egy nagyon erős kortárs erdélyi költészeti közegünk van a fiatalokkal és idősebbekkel együtt, nem megkerülhető már magyarországi szemszögből sem. Nagyon jó volt látni, hogy a Címtelen föld antológia, amit André Ferivel csináltunk meg, megmozgatta egy kicsit az ottani irodalmi közeget is, nagyon sok recenzió, kritika jelent meg róla, a szóbeszéd része lett, és a mai napig az. Ez egy fontos projekt volt, és nagyon örülök neki. Alapvetően valóban vannak Erdélyben elég komoly megmozdulások, főleg a költészetben az utóbbi időben, ami figyelmet is kap. Hogy ez meddig tart, azt nem tudom. De azt gondolom, hogy mindig különbözni fog az erdélyi a többi magyar irodalomtól, ez mindig egy kicsit másfajta irodalom lesz. Hogy mik a jellemzők, amik megkülönböztetik, azok szerintem változnak az időkkel. Amit talán ki lehet emelni, hogy az erdélyi irodalmi nyelvnek megvan az a sajátossága, hogy nem mindig azt mondom, amit gondolnál, de ezzel együtt nagyon fontos a játék és az akár az abszurdig elmenő kísérletezés: szabadabban próbálgatni új szemszögeket, formákat, ötvözni a nyelvet idegen nyelvekkel akár – ez inkább megvan nálunk, mint Magyarországon. A magyarországi irodalmi nyelvet picit szigorúbbnak látom, de ott is nagyon izgalmas dolgok történnek, és sokféle hang van.

A Helikon Kemény Zsigmond-díjának átadóján Lövétei Lázár Lászlóval 2021-ben (Fotó: Szentes Zágon)

A Címtelen föld antológia alcíme: fiatal erdélyi metamodern líra. André Ferivel egy hosszabb előszót is írtatok hozzá, amiben megpróbáljátok körüljárni, mi is az a metamodern. Ha egy laikusnak kellene elmagyarázni röviden, akkor mit mondanál?

Lehet, hogy megpróbálnám, lehet, hogy nem. Régebben jobban izgattak az ilyen kihívások, mondjuk a román punk haverjaimnak elmagyarázni egy verset… Alapvetően a metamodern nem egy esztétikai kategóriaként működik, hanem egy érzelmi struktúraként, ami azt az időt jellemzi, amiben élünk. Inkább egyfajta elemzése annak, amit megélünk az utóbbi évtizedekben. Mert metamodern időket élünk. De el lehet indulni sok nyomon, attól is függ, hogy annak, akinek el kellene magyaráznom, mi az érdeklődési köre, mivel él az internettől a bármiig…

Mondjuk egy negyvenéves villanyszerelő, Gyuri, akinek már van okostelefonja, de azért nem lóg egész nap a Facebookon.

Akkor biztos, hogy ismeri a fake news fogalmát is, talán hisz egy-két összeesküvés-elméletben. Ha egy kicsit meggondoltabb és reflektívebb, akkor talán nem, de azért vannak kétségei a fennálló világrenddel kapcsolatban… Azt biztosan érzékelné, hogy mennyire komplex és sokpólusú az, ahogyan az információt feldolgozzuk, ahogyan reagálunk rá, ahogyan dúlnak a Facebookon ezek a sehova sem vezető kommentháborúk a legnagyobb hülyeségek miatt sokszor. Ezek mind a metamodern kor tünetei, mert alapvetően az van, hogy nincs egy narratíva, amire fel tudunk mindent építeni, nincsenek univerzális narratívák, nincs általános műveltség a szó régi értelmében, mert annyi információhoz hozzájutunk – legyen az hamis, vagy hiteles –, hogy lehetetlen felépíteni egy közös narratívát, ahogyan a világról gondolkodunk, ahogyan a történelmet látjuk, ahogyan az ideológiai, hitbeli kérdésekhez viszonyulunk. Felépíthető egy ilyen, de mindig hiányos lesz, és mindig kimozdítható a maga szépen felépített rendszeréből. Annyi inger ér, annyi információval találkozunk akarva-akaratlanul, hogy folyamatosan újra kell gondolnunk mindent. Nagyon nehéz így következetesnek maradni, nehéz hiteles információkat összeszedni. Valahol itt, ebben a káoszban ragadható meg, hogy mit is jelent a metamodern. Mindig elmozdulnak a hangsúlyok, a jelentések, állandó oszcillációban vagyunk, így kommunikálunk, így osztjuk be az időnket…

Ilyenek a verseink is?

Ilyenek a verseink is, így reagálunk a világra. Így gondolkodunk, így építjük fel a saját kis világunkat. Megnézzük a tokiói koncertet YouTube-on, majd elmegyünk egy koncertre Kolozsváron. Szinte mindenhez hozzáférünk, ami éppen érdekel. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem törekednénk arra, hogy teljes életet éljünk, és felépítsük a saját kis narratívánkat, csak nem tud már olyan szilárd és biztos pontként működni, mint régebben. Valahogy ezt a részét ragadnám meg, de ez még mindig csak szubjektív kis szelete annak, hogy mit nevezünk metamodernnek.

A koncentrációnkat mennyire befolyásolta ez a metamodern világ? Én például gyakran érzem azt, hogy nehezebben koncentrálok egy dologra hosszabb ideig, mint korábban. Nálad nincs ilyen?

Nekem mindig voltak bajaim a koncentrációval, mindig volt egy kis diszlexiám. Emlékszem, gyerekkoromban tudatosan rágyúrtam, hogy amikor olvasok, akkor a külső ingereket és zajokat, bár észlelem, és nem tudom kizárni, de azért tudjak figyelni arra is, amit olvasok. Szóval ez valahol nekem mindig ott volt. Aztán elkezdtem meditálni, és biztosan mondhatom, hogy az javított a koncentrációs készségemen. Dolgozni pedig úgy dolgozom, ahogy manapság a legtöbben: folyamatosan arra kényszerülök, hogy multitaskeljek, ami nem feltétlenül egészséges, és hát felületessé tesz sok mindent, sokszor azt is, amit kiadok a kezem közül, azt is, ahogyan befogadok valamit. Lehet, hogy ez probléma, de azt hiszem ez inkább nekünk nehezebb, az ezredváltó generációnak, akik még egy olyan világban nőttek fel, amikor még nem volt internet. Nehezebben adoptálódunk ehhez, mint azok, akik már ebben nőttek fel. Az ő figyelmük már másképp működik, és az oktatásnak is valahol ehhez kellene alkalmazkodnia. Úgy érzékelem, hogy a fiatalok nálam jóval otthonosabban mozognak ebben a világban, kicsi koruktól kezdve olyan tudásokat szednek össze, amit én soha, és lehet, hogy már nem is fogok. Szóval inkább nekünk nehezebb ez, az átmeneti generációnak.

Említetted a sehova sem vezető kommentháborúkat. Nem hoz ez túl sok fölösleges agressziót az életünkbe?

De, van nekem is egy ilyen érzésem. De azt gondolom, hogy nem az a veszély, hogy az emberek egymásnak esnek egy Facebookon való vita miatt a valóságban is, inkább az jelent veszélyt, hogy állandóan ki van ennek téve az ember, ha fent van egy közösségi oldalon. Aggasztónak látom, hogy ilyen agresszíven kommunikálunk online, és talán észrevehető az is, hogy az emberek egyre türelmetlenebbek, de azt is gondolom, hogy ezek a dolgok fel is vannak fújva. Ezzel párhuzamosan azt is látjuk, hogy egyre többen vonulnak el ettől a világtól vissza a természetbe, saját kis közösségeket hoznak létre, visszatérnek az organikushoz, és békében éldegélnek. Itt nagyon sokféle dolog van egymással párhuzamosan, sokszor még a szakemberek rálátása is eléggé feltételes arra vonatkozóan, hogy mit tesz velünk az internet.

Mi a véleményed a PC jegyében történő könyvátírásokról?

Nem nagyon tudok erről véleményt nyilvánítani. Nem tudok azonosulni sem a PC-vel, sem a cancel culture-rel, sem a tabukkal, azt gondolom, hogy a kultúrának, a művészetnek nem az a dolga, hogy PC legyen, de nem is az a dolga, hogy érzéketlen legyen. Van amit nyersen kell megmutatni, ebben hiszek, viszont az egy árnyaltabb befogadást igényel. Ugyanakkor azt is meg tudom érteni, hogy nem várhatom el mindig ezt az árnyaltabb befogadást a másiktól. Ha egy olyan korban élünk, ahol az embernek végre van joga kimondani, meghallgatják, amikor kimondja ami rá nézve sértő, és ami benne generációs traumákat idéz fel, és fájdalmat okoz, akkor nagyon fontos ezeket meghallgatni. A magam részéről a hétköznapjaimban, a viszonyaimban igyekszem nem sértőnek lenni senkire nézve, de az, hogy milyen szót írhatunk bele egy irodalmi műbe és milyet nem, az elsősorban kontextustól függ. Másrészt azért az érzelmi intelligenciát is bele kéne építeni abba, ahogy a műalkotásokról gondolkodunk, és nem vagyok annak a híve, hogy visszamenőleg mindent kijavítsunk – azt ugyanolyan butaságnak tartom, mint amikor komplex klasszikus nagyregényeket újramesélünk leegyszerűsítve gyerekeknek: fogunk egy műalkotást, és „elérhetőbbé” tesszük. De alapvetően én nem mászok a falra, ha egy-két szót kicserélnek az újabb kiadásokban. Nem gondolom feltétlenül helyesnek, de azt sem gondolom, hogy az adott mű feltétlenül veszítene ezzel az értékéből, mert több annál az egy-két szónál. Ha az lenne, hogy ideológiai szempontok mentén durván átírják az illető könyvet, az ellen mindenképpen tiltakoznék én is. De engem rohadtul nem háborít fel, ha például egy fekete nő lesz James Bond. Vagy Jane Bond. Mért ne lehetne? Attól a korábbi James Bond-filmek megmaradnak, nem fognak kitörlődni. Szóval szerintem ez sem akkora nagy probléma, mint amekkorát csinálunk belőle, és ez a legkárosabb része ezeknek az online közösségi vitáknak, hogy nagyon sokszor jelentéktelen dolgokból csinálunk élet-halál kérdéseket. Azoknak az embereknek, akik ezt nap mint nap művelik, egy kicsit hátra kéne lépni, és körülnézni az életükben, hátha lenne egyéb, amit csináljanak, mint az, hogy egész nap véresen verik a nyálukat a Facebookon.

Fotó: Orbán Orsolya

Említetted, hogy a karantén alatt a próza is előtérbe került. Prózán dolgozol inkább mostanában?

Igen, bár újabban két nagyobb versen is dolgozom – de ritkábban jönnek mostanában versben az ötletek. Mindig ott van, nem fogom abbahagyni soha a versírást, de sokkal kevesebb verset írok, mint ezelőtt öt évvel. Szóval főleg prózán dolgozom, párhuzamosan több regényterven is, mikor melyik kerül előtérbe. Jó lenne eldönteni lassan, hogy melyiket csinálom végig első körben. Rövidprózán is dolgozom közben, de nálam a rövidpróza mindig azt szolgálja, hogy egy kicsit gyúrjak a nagyprózára. Nagyon kevés időm van rá, ha van időm, akkor azt mostanában a zenére, a szövegírásra áldozom, de azért időről időre akad egy délutánom, amikor prózát írok. Remélem, hogy a jövőben erre több időt tudok szánni.

Hogyan változott meg Kolozsvár számodra az évek során?

Ez egy nagyon-nagyon bonyolult szerelmi viszony. In a relationship but it’s complicated. Valahol mindig azt éreztem, hogy Kolozsvárra mindig vissza fogok jönni. Még mielőtt Pestre költöztem volna, ilyen-olyan kisebb hánytorgásaim voltak Nagyváradon, Vásárhelyen, de mindig ott volt a háttérben, hogy Kolozsvárra vissza fogok térni. Kicsit sokként ért, amikor 2014-ben visszatértem, hogy az akkori Kolozsvár jobban hasonlított a 2008-as Budapestre, mint a 2014-es Budapest a 2008-as önmagára – némi túlzással. A hat év alatt, amit Pesten töltöttem, teljesen kozmopolita város lett Kolozsvár, és ez azóta is egyre inkább erősödik. Még mindig imádom, szeretek itt lenni, otthon vagyok, izgalmas dolgok történnek a kultúrában, vannak periódusok, amikor jó az átjárás a románok és a magyarok között, vagy akár különböző művészeti ágak között – bár az utóbbi években, talán a pandémia miatt is, megint kicsit mintha bezárultak volna ezek a körök –, de az utóbbi időben azt érzem, hogy a város egy kicsit túlnőtt rajtam, és én is rajta. Nem tudom, hogy mi lesz a jövőben, hogy elmegyek-e, és ha igen, akkor mennyi időre, de valahogy egy kicsit sok nekem most már. Az a kis egyetemi város, ami volt a 2000-es években számomra, ahol történt egy csomó izgalmas dolog, de megvolt a maga Balkán bája is, az már nincsen. Nagyon jó kávé van minden utcasarkon, azt imádom – bár kurva drága is, de ez hozzá tartozik. Én szeretem a magányomat, szeretem a csendemet… Budapesten is az volt a bajom egy idő után, hogy nincs rá lehetőségem, hogy csak úgy elvonuljak egy kicsit, és most már Kolozsváron is egyre inkább ezt érzem – bár itt még mindig könnyebb kimenni az erdőbe, vagy kiruccanni falura. Az elmúlt 8 évben folyamatosan részt vettem a kulturális életben, állandóan szerveztem valamit, moderáltam, könyvet mutattam be, workshopokat vezettem, koncerteztünk, bulikat is szerveztem, mindemellett a szerkesztést is csináltam a Helikonnál, könyvet is szerkesztettem – de egy kicsit úgy érzem, hogy kezdek ebben kiégni, jöhetnek és jönnek is az új generációk, akik átveszik, amit csináltam az elmúlt 8 évben. Valahogy most inkább visszavonulnék, és a saját dolgaimra koncentrálnék, és ehhez nekem Kolozsvár egy kicsit most sok. Nem tudom még, mi a megoldás, de azon vagyok, hogy átgondoljam. Azt is el kell mondani, hogy nagyon durván megnőttek az árak Kolozsváron. Mert ugye az IT-szektor az, amibe a legtöbb pénzt fekteti a városvezetés, és azt szolgálja ki inkább, emiatt egy eléggé elit város kezd lenni, szóval ez is beletartozik abba, hogy egy kicsit kezd élhetetlenné válni számomra. Az az igazság, hogy ha nekem itt albérletet kellene fizetnem, azt nem tudnám megtenni, ha mégis, akkor nagyon át kéne gondolnom, hogy mit dolgozok és hogyan. 2015-ben minimálbérből nehezen, de ki tudtam jönni úgy, hogy lakbért is fizettem. Most nem fizetek lakbért, és jóval több pénzt kapok mint akkor, de a rezsit is alig tudom kifizetni.

Mennyire szorulnak ki a művészek a városból ilyen árak mellett?

Sajnos egyre inkább, azt hiszem. Nagyon nehéz. Jönnek mindig újak, de valahogy egyre lehetetlenebb itt megélni a művészetből.

Ha egy év lenne hátra az életedből, mire koncentrálnál?

Szerintem egy regényre és a zenére.

Önéletrajzi ihletésű regény lenne?

Könnyen lehet. Kicsit mind a három regénytervem önéletrajzi ihletésű, sőt, az egyik konkrétan az én életemből indulna ki.

Beszéljünk a bolygóról és az emberiség jövőjéről. Klímaváltozás, járvány, háború, egyre nyomasztóbbak a kilátásaink, bár az is lehet, hogy csak az információáradat teszi ennyire elviselhetetlenné. Mi lesz a vége szerinted?

Fogalmam sincs, hogy mi lesz a vége; elég borúsan látom én is, de nem teljesen azért. Azt gondolom, hogy még mindig van lehetőségünk arra, hogy egy sokkal fenntarthatóbb és élhetőbb társadalmat hozzunk létre. De én se vagyok szakértő, én is csak a hírekre tudok támaszkodni. Van, aki borúsan látja, van, aki bizakodóan, de az biztos, hogy így, ahogy most csináljuk, még mindig nem fenntartható hosszú távon. Nem tudom mi lesz a vége, én elég esedékesnek látom azt is, hogy a civilizációnk így, ahogy most van, összeomlik, és kaotikus időszakba fogunk lépni. De annak is látom esélyét, hogy megoldódik minden, letisztulnak azok a dolgok, amiken változtatnunk kell, és azokat szépen lassan implementáljuk. Jó lenne, ha ezt szépen meg tudnánk oldani. Igen, az is hatással van ránk, hogy minden információt egyből az arcunkba tolnak, ahogy kinyitod az okostelefont, biztos, hogy ennek is van egy hatása: sok mindent sokkal erősebb impulzusként kapunk meg, mint amennyire kéne, de nagyon fontos az is, hogy ne legyünk közömbösek. Nagyon elszomorító az ukrajnai háború is, az hogy itt tartunk, ugyanakkor úgy tűnik nekem, mintha azt is megmutatná ez a háború, hogy ez már nem a 20. század, már nem lehet úgy intézni a dolgokat, mint akkor, ami azért sovány vigaszt jelent. De hogy mi lesz ennek a kimenetele, azt nem tudom – ott van a levegőben a nukleáris háború is, ami nagyon tragikus volna. Ha az megtörténne, valószínűleg tényleg összeomlana minden. Túlélné az emberiség, de kérdés, hogy mennyien, és hogyan, mennyire lenne élhető az, amit hagyunk magunk után. Ez az emberiség és az élővilág számára fontos, mert a bolygó regenerálja magát. A bolygót nem kell félteni, akármilyen pusztítást csinálunk is, idővel helyrejön, és talán újra benépesül. Elsősorban magunk és a jelenlegi fajok alatt vágjuk a fát, ez az, amire oda kéne figyelni. A túlélésünk érdekében kell megbecsülnünk a bolygót, és rezerválni az élet körforgását. Van egy videó a YouTube-on, az a címe, hogy How Wolves Can Alter The Course Of Rivers, mindenkinek ajánlom figyelmébe. Az amerikai Yellowstone parkban 7 évtizedre eltűntek a farkasok az emberi tevékenység miatt, emiatt felborult a természetes egyensúly, a szarvasok túlszaporodtak, lelegeltek mindent, sok mindent tönkretettek. Viszont amikor kísérletképpen visszatelepítették a farkasokat, elég hamar helyreállt ez az egyensúly. A farkasok elkezdtek vadászni a szarvasokra, erre válaszul a szarvasok olyan helyekre húzódtak vissza, ahol jobban elrejtőzhetnek, és ez hosszú távon a különböző láncszemek által még a folyók medrére is pozitív hatással volt. Az egész helyi ökoszisztémát befolyásolta a farkasok, egyetlen láncszem visszahelyezése, és nagyon fontos lenne azt felismerni, hogy emberekként nem a természet urai vagyunk, hanem mi is a lánc részei: ha nem törekszünk az egyensúlyra, akkor előbb utóbb tényleg elvágjuk magunk alatt a fát.