„Ha az emberek nem tértek meg, nekünk egy dolgunk van: vonjuk szorosabbra a kapcsolatunkat Istennel”

Ön néhány hónapja a Szilágy megyei Zsobokon szolgál lelkipásztorként, előtte a közeli Egeresen volt évekig. Hogyan látszik egy református pap szemén keresztül az erdélyi kistelepülés, az ott élő magyar közösség?

Fontos tudni, hogy Zsobok csak adminisztratív szempontból tartozik Szilágy megyéhez, de ízig-vérig kalotaszegi falu minden hagyománnyal, viselettel stb. Igazából azon kevés falvak egyike, ahol a lányok, asszonyok még most is népviseletben járnak ünnepen templomba. Szilágy megyéhez csak a Ceaușescu-féle megyésítés miatt került az egész Almás mentével együtt, ami igazából a kiszakítását jelentette a sok évszázados hagyományos kapcsolati rendszerből. Ezer szállal kötődik a közeli Bánffyhunyadhoz, nyolcadik osztály után a gyerekek Kolozsvárra, Kalotaszentkirályra vagy Bánffyhunyadra járnak iskolába, a távoli Zilahra csak a hivatalos dolgaik elintézése miatt járnak a zsobokiak.

Zsobok egyébként jó példája annak, hogy az átgondolt beruházások hogyan képesek megtartani egy települést. Ha a Molnár házaspár (Molnár Irma lelkipásztor és férje dr. Molnár János professzor) a kilencvenes évek elején nem szervezi meg külföldi támogatással a falufejlesztést, Zsobok ma minden valószínűséggel skanzen lenne, ahová a hétvégén hazajárnak az elszármazott fiatalok, és a panziók több vendéget fogadnak, mint ahány helyi lakos van. De hála az itt felépített szociális és gazdasági egységeknek,

Zsobokon ma is fiatal családok élnek, az Almás völgyében egyedül itt maradt meg a magyar iskola,

és bár itt is fogy a közösség – mindössze kétszázötvenen laknak helyben –, annak összetétele még lehetővé teszi a pezsgő életet. A közösség színmagyar, homogén, vegyes házasságok csak elvétve vannak, ez pedig nagymértékben segíti a magyarság kulturális reprodukcióját.

Ezzel szemben Egeres – ahol többen vannak magyarok, mint Zsobokon –, az asszimiláció miatt sorvadó közösség. A legtöbb magyar embernek román unokája van, elemi iskola csak Bogártelkén, a vallásos ünnepélyeken legfeljebb féltucatnyi gyermeket lehetett megszólítani. Még a magyar családokban is nagy eséllyel megtörténik a nyelvváltás, és mivel a református hit kötődik a magyar nyelvtudáshoz, ez a református közösség jövőjét illetően nem túl biztató.

A zsoboki közösség aktív, faluját szereti, szépíti, csinosítja, a közmunka megszokott, és az emberek szívesen jönnek, akár a gyermekotthon szükségleteiről, akár a templom tüzelőjéről, akár a játszótérről van szó. A falunak saját kulturális egyesülete van, a tavaly összesen 22 közösségi rendezvényt szerveztek. Köztük a Kalotaszegen híres falunapot, ahol a fő fellépő a Zanzibár volt. Hány falu büszkélkedhet ezzel? A német Förderverein Kinderheim Zsobok nevű szervezetnek köszönhetően több tízezer euró értékben érkezett segély a községnek és Ukrajnának is. Az emberek jó szívvel pakolják le a segélykamionokat, az asszonyok éjszakába nyúlóan rendezgetik a segélycsomagokat, amelyeket az egyesület autójával vittünk a háború kezdete óta immár harmadszor a kárpátaljai Viskre.

Milyen szerepe van vagy lehet ma az egyháznak, a parókiának az ilyen viszonylag zárt kistelepüléseken? Érvényes-e még a „templomot s az iskolát” elve?

Zsobok csak „viszonylag” zárt. Az a tény, hogy egy gödörben van (Zsobok szláv eredetű szó, azt jelenti, hogy gödör) csak annyiban fontos, hogy nincsenek viharok, és ilyen mélyre a nagy köd sem ereszkedik le. De amikor mindenkinek autója van, és vasút is érinti a falu határát, a zsobokiak is mobilisak. Nyolcadik osztály után a gyermekeik városra mennek iskolába vagy egyetemre, a polgári élet minden kényelmével rendelkeznek (noha gáz és csatornázás még nincs), és az emberek mentalitását is nagy fokú érdeklődés, nyitottság és tájékozottság jellemzi. Az igehirdetéseket érdeklődve hallgatják, az üzenetre sokszor hónapok múlva is emlékeznek, és sok mindent komolyan is vesznek.

Mindez nagymértékben annak köszönhető, hogy a Molnár házaspár mindent a „templom és iskola” elvének rendelt alá. Ez sokkal többre vonatkozott annál, hogy az egyházi intézmények segítették az iskola fennmaradását, és az iskola és a templom nem csak szomszédok, hanem elválaszthatatlanul összefonódtak. Egyrészt arra, hogy az egyház deklaráltan felvállalta és végezte az emberek kulturális emancipációját. A tiszteletes asszony és a professzor úr minőségi igehirdetései, a rengeteg meghívott, a sok kulturális esemény (pl. a festőtábor), az iskolába folyamatosan tudatosan válogatott és mindenféle kedvezménnyel itt tartott tanári kar jelenléte olyanná tette Zsobokot, mint az angol gyep: meglátszik rajta a több évtizedes odafigyelés és törődés. Igényes, kulturált, művelt, magára sokat adó közösség lett belőle.

Másrészt a templom és iskola szimbiózisa ott is meglátszik, hogy Zsobokon van egy kényes, determináltságon alapuló rendszer. Itt minden mindennel összefügg: az egyháznak 41 alkalmazottja van, ez majdnem negyvenegy család megélhetését jelenti. A gyermekotthon létezése meghatározza az iskola fennmaradását, ami újabb munkahelyeket jelent. Ezek mind fiatal vagy középkorú családok, akik itt élnek, itt járnak templomba, és itt tevékenykednek a közösségben. Ezért itt nem kérdéses, hogy a gyermekotthon és az iskola jövője egyben a falu jövőjét jelenti, efölött pedig mint elkötelezett és hűséges gazda őrködik az egyházközség, élén a tizenegy tagú presbitériummal.

Nekem meggyőződésem, hogy a zsoboki közösségszervezés példaértékű és előremutató,

mert a magyar közösség megtartása egy integrált rendszerben történik, ahol minden szereplőt a hasonló értékekhez való igazodás jellemez, ez pedig erősíti a kohéziót, és a közösség erejének koncentrált hatékonyságához vezet.

És nem utolsó sorban az emberek megszólítására, az üzenet közvetítésére is sokkal több esély adódik, hisz itt nem csak a templom falai között hangzik az ige, hanem az egyház és a közösség közös munkája folytán az egyház által hirdetett üzenet nem csak a diskurzus, hanem a mindennapok gyakorlata által is átmegy az embereknek.

Akkor, gondolom, a kapcsolat kétirányú, a közösség részéről is érezhető az odafigyelés az egyház irányába.

A zsobokiak nagyon szeretik a templomukat. Elég oda belépni, és az ember látja a példás rendet, tisztaságot és pedantériát, a faragott kazettás mennyezetet, varrottasokat. Az átlag vasárnapi templomlátogatás 80–100 körüli, de karácsony szentestéjén 210-en voltunk a templomban. És az adakozás és áldozathozatal is példás, erre is szoktatva voltak. Nagy dolog, hogy ez a közösség úgy építkezett, hogy megértette, mit miért tesz, minek mi a következménye, és ebben a lélekápolásban az előttem szolgáló lelkészeknek, a Molnár házaspárnak és Barta Istvánnak komoly szerepe volt. Sokszor fogalmazódik meg bennem, hogy már az is nagy eredmény lesz, ha én csak ápolom és megtartom ezt a lelkületet az itteni szolgálatom alatt.

Hogyan látja a fiatalok viszonyulását a hithez, a valláshoz, az egyházhoz? Minden korban mondogatják, hogy „ezek a mai fiatalok, már nem olyanok, csak a léhaság és a szórakozás”, aztán végül persze sosem lesz világvége „a fiatalok” miatt, sőt…

Az Írás szerint Krisztus az atyák szívét a fiakhoz fordítja. Szerintem ez lehet a nemzedékek közötti különbségek evangéliumi kezelési módja. Régóta mondom, hogy a Z nemzedék arra kényszerített minket, hogy a régi toposzainkat újragondoljuk és újrafogalmazzuk. Elsősorban miattuk, de saját magunk miatt is. Sok mindenről kiderült ugyanis, hogy nem csak a fiataloknak lesz jobb tőle az élete, hanem az időseknek is. Persze, ez az egyház dolgaival csak akkor működik, ha a fiatalokban van elegendő kíváncsiság és spirituális igény arra, hogy az üzenetet befogadják és újrafogalmazzák.

De a fiatalokat mi neveltük. Úgy, ahogy a gyermek attól szereti meg az olvasást, hogy a szülő örömmel és szívesen olvas (neki is), és a szókincse ettől fejlődik exponenciálisan, meggyőződésem, hogy a mi – az ő szavukkal: „boomerek” – hiteles vallásosságunk, spiritualitásunk és az abból fakadó elkötelezett evangéliumi életvitel példája őket is fogékonnyá teszi. Ha pedig ez megtörténik, valószínű, hogy

szétszedik és a maguk szája íze szerint újra összerakják az értékeinket.

De a világ előre megy, nem visszafelé, és számomra természetes az, hogy az ő világuk akkor lesz jó nekik, ha ott ők érzik magukat otthonosan. Ha viszont közben nekünk is jó lesz ebben a világban megöregedni, az csak nyertes-nyertes felállás lehet. Azon viszont nincs mit csodálkozni, ha mindazt, ami nekünk nyűg, amit mi sem veszünk komolyan, csak megszokásból őrizgetünk, az nekik is teher és azt ők sem hajlandók tovább vinni. És ez nem is baj: Jézus nem a megrögzött szokások vallásosságát, hanem a folyton új életet gerjesztő evangéliumot hirdette.

Nemrég A káté nem uncsi jelszóval kezdett egy sorozatot posztolni a Facebook-oldalára és a Heidelbergi Káté tételeit fogalmazza át, értelmezi. Miért kezdett neki, miért látja szükségesnek a „lefordítását”?

Nagy felismerés volt nekem, hogy a Heidelbergi Káté mekkora érték, mennyi gyöngyszemet rejt, és milyen progresszív mentalitás körvonalazódik benne. Szerintem aki megérti a kátét, egyben azt is megérti, miért olyan nagyszerű dolog reformátusnak lenni. Ugyanis a vigaszra szoruló embert szembesíti azzal, hogy arra van szüksége, hogy betöltse az Isten és a felebarát szeretetére vonatkozó parancsot. De erre csak Krisztus által képes, nélküle az élete pokol és nyomorúság. A Krisztus váltságáért pedig nem tartozik mással, csak hogy hálából megélje azokat az értékeket, amelyeket Ő hozott el ebbe a világba. Hálából élje meg a vallásosságát, hálából legyen morális lény, és hálából legyen aktív imakapcsolata az Istennel.

Ez a felismerés késztetett arra, hogy „leporoljam” a Kátét, és elkezdjek intenzíven foglalkozni vele. 2017 és 2020 között, több mint három és fél éven át minden vasárnap egy-egy kátékérdésről prédikáltam Egeresen. Végigmentünk az egész Heidelbergi Kátén. Ez alapos és mély vizsgálatát jelentette a hitvallásnak és a hozzá kapcsolódó szakirodalomnak, de hamarosan elkezdtem a tanítás mellett a Káté érzelmi, egzisztenciális hozadékával is foglalkozni az első kérdés szellemiségében, ti., hogy mivel vigasztal minket, ha ezt vagy azt hisszük és tudjuk.

Amikor Zsobokra kerültem, viszonylag népes konfirmandus csapattal lett dolgom hirtelen, és láttam, hogy a Káté kifejezéstára: bűn, kárhozat, üdvösség, Isten haragja, megigazulás, vagyis a fogalmi keretrendszer sajnos az ifjaknak kínaiul van: még akkor is, ha egyébként veretes teológiai értékeket írnak le. Választanom kellett: megtanulják a régi fogalmakat, és melléje próbálják rögzíteni a meghatározásokat és hosszas magyarázatot, vagy újrafogalmazom nekik parafrázisok formájában úgy, hogy az üzenet és a lényeg nem csorbul, de a szöveg érthetőbb és hozzájuk közelebb áll. És nem utolsó sorban annak az igénynek is meg kellett felelnem, hogy a válaszok legyenek rövidebbek. Ez nagy szellemi kihívás és érdekes feladat. Mindenütt rövidítek, néhol a fogalom korszerű szinonimáját használom, néhol inkább a tanítás érzelmi következményét írom le, de igyekszem mindenütt megőrizni a káté szellemiségét úgy, hogy barátságossá teszem a fiatalok számára.

Karácsonykor jött az ötlet, hogy keressek képeket, és motivációs idézetek formájában kezdjem közzétenni a kátéparafrázisokat a Facebookon. Minden nap egyet közzéteszek, a kollégák és laikusok visszajelzései nagyon pozitívak. Az emberek örülnek neki, és bátorítanak, hogy adjam közre az összeset. Még van mit csiszolni rajta, de remélem, hogy hamarosan szépen illusztrált kézikönyv lesz belőle.

Ma igen sok ember az online térben tölti ideje egy részét, a közösségi médiában vagy egyéb felületeken. Sokszor nézem a buszon, hogy a nagymamák is előkapják az okostelefonjukat és Facebookot, YouTube-ot, TikTokot néznek. Hogyan viszonyul egy lelkipásztor ezekhez a változásokhoz? Megpróbálja a Facebookról a templomba „visszavinni” az embereket vagy igazodik a helyzethez és adaptálódik?

Az, hogy az idősek is youtube-oznak és tiktokoznak, azt mutatja, hogy ami általában véve jó, az nekik is jó. Egyébként Jézus a samáriai asszonynak pontosan azt mondta, hogy az Istennel való kapcsolat nem helyhez kötött: az Isten Lélek, és akik őt imádják, Lélekben és igazságban imádják. Nem látom ijesztőnek azt, hogy ennyire összekapcsol minket az online világ. Ma több igehirdetés olvasható, hallgatható egy kattintásnyi távolságra, mint valaha. Motivációs idézetek, rövid igemagyarázatok, Istent dicsőítő énekek, igei lelki támasz mind elérhető a közösségi médiában. Én sokkal inkább érzem ezt az Isten kegyelmének, és ajándéknak, mint ijesztőnek.

Persze, ugyanakkor fontosnak gondolom, hogy a hit ne csak fogyasztás legyen, azaz ne csak a médiafogyasztás szintjén mutatkozzon meg, hanem maradjon meg a közösségi jellege is. Meg lehet hallgatni a templomi online közvetítést a levesfőzés közben is, de a templomnak más szerepe van. Bebizonyították például, hogy létezik kórház-placebo, ami azt jelenti, hogy az ember könnyebben gyógyul, ha fehér köpenyes emberek veszik körül, és úgy kap orvosi ellátást. Ha ez igaz a betegségre, miért ne lenne igaz a lelkünkre is? Ahol énekelnek, imádkoznak, ahol rítusok és gesztusok sokasága van, ott a spiritualitás is intenzívebben megélhető. Ez az online közvetítéssel biztosan nem megy át, és azt a hangulatot és miliőt, ami a templomban van, otthon vagy a villamoson egyszerűen képtelenség megteremteni. Ezért én igen,

megpróbálnám az embereket visszacsalogatni az istentiszteletre, de azt vallom, hogy marketingfogásokkal ez nem megy.

A spiritualitás nem portéka, amit reklámozni kéne. Az igehirdetés csak akkor hatásos, ha valós hiányra és szükségletre, nem pedig gerjesztettre válaszol. Ezért úgy gondolom, hogy aki kulturális eseményekkel, bingóval vagy szeretetvendégséggel van a templomba odacsalva, az nem fog ott maradni. Az marad, aki Krisztust keresi, és annak néha egy társasjáték-est, egy gyülekezeti kirándulás, vagy egy pingpongverseny jól esik, de alapjában véve nem ezért jött.

Állítólag Charles Spurgeon, a 19. századi angol prédikátor mondta, hogy a lelkipásztor dolga a bárányok legeltetése, nem a kecskék szórakoztatása. Ahogyan az úrvacsora lelki betegeknek való orvosság, az istentisztelet azoknak való hely, akik őszintén vágyakoznak az Istennel való kapcsolatra.

Említette a templomi online közvetítéseket. Hogyan fogadták a hívek az internetre költözést a pandémia, a karanténidőszakok alatt, részt vettek-e a távistentiszteleteken? Mivel szembesül a lelkész, aki online tartja az istentiszteletet?

A pandémia alatt egeresi lelkész voltam. Nekem nagyon nehéz volt egy fekete kameralencsének prédikálni két hónapon keresztül, csak halványan remélve, hogy a túlsó oldalon annyi figyelő, rezzenéstelen szempár van, mint amikor a híveim ott ültek a templomban. Emlékszem, jeleztem a híveknek, hogy a hangulat úgy teremthető meg, ha az ember felöltözik, mintha a templomba menne, nem fürdőköpenyben és papucsban ül, nem hever a heverőn, hanem székre ül, akár a templompadban, kezébe veszi az énekeskönyvet és énekel, imádkozik, akárcsak az istentiszteleten.

Ezért nagyon fontosnak tartottam, hogy közvetítsem az egész liturgiát, mintha a hívek egy fal mögött lennének, és hallanák a teljes istentiszteletet. Kivetítettem az énekek szövegét is, és noha a kántorral ketten énekeltünk, akkor is végigvittük a liturgia minden elemét. Nagyon elleneztem, hogy csobogó patakos háttérrel és összevágott videókollázzsal készítsünk online médiatartalmakat, például úgy, hogy minden liturgia nélkül elhangzik egy rövid prédikáció.

Számomra az istentisztelet nem médiaesemény volt,

hanem a közvetítés azoknak szólt, akik az istentiszteleten nem lehettek jelen. Később megőriztük az online közvetítést, mert örültünk, ha azokhoz is eljut az üzenet, akik nem jönnek el a templomba. És persze, azért is jó volt, mert olyanok követtek, akik nem a településünkön laktak, de tőlünk származtak el, vagy nem is hozzánk tartoztak, de tetszett nekik, amit láttak. Az online térben való jelenléttel kétségtelenül nőtt a láthatóságunk, és ezt végeredményben jó dolognak tartom.

Erdély-szerte felújítottak, újjáépítettek sok templomot. Mit gondol, ez elegendő-e az egyházi közösségek, gyülekezetek jövőjének biztosításához?

Nagyon nehéz erre a kérdésre jól válaszolni. Mert ha az ember nemmel válaszol, akkor rögtön elégedetlenséggel és fanyalgással vádolják. Az biztos, hogy a rendkívüli templomjavítási projekt nagy és komoly terheket vett le sok gyülekezet válláról. Talán elképzelhető, hogy a felszabaduló erőforrásokat most már a közösségfejlesztésbe és a humánerőforrás fejlesztésébe fogják fektetni.

Ugyanakkor több helyen is elmondtam, hogy a szép templom a közösségi spiritualitás áldott helye lehet, de a spiritualitás megéléséhez és fejlesztéséhez bizony felkészült és elkötelezett szakemberekre is szükség van. Szükségünk van arra, hogy gyásztanácsadóként, családgondozóként, a függőségek szakértőiként, lelkigondozóként, közösségszervezőként stb. ki tudjuk szolgálni a közösségek szükségleteit, de ehhez szakértelemre, támogató szakmai közösségre, párbeszédre, önreflexióra, szupervízióra van szükség, ezek pedig ugyanolyan költségesek, mint a templomjavítás, csak az a hátrányuk, hogy hatásuk egyáltalán nem annyira látványos, mint a torony felújított lemezborításának csillogása.

Egy régi bizánci történet szerint a derék császár azzal dicsekedett a jámbor szerzetesnek, mikor a kincstárát mutogatta, hogy Péter azt mondta a bénának: ezüstje és aranya nincs, de lám, ő elmondhatja, hogy neki bizony van. A jámbor szerzetes erre azt felelte, hogy az igaz, de vajon ő mondhatja-e Jézus nevében a bénának, hogy: kelj fel és járj? Ezért azt gondolom, hogy a templomjavítás akkor lesz több műemlékvédelemnél, ha az egyház ezeket a funkcióit is legalább olyan fontosnak gondolja, mint az építkezéseket.

Sokan úgy gondolják, hogy a templomok kiürülése, ami például nyugat-európai országokban erőteljesebben mutatkozik (tudjuk, olvassuk: sok helyen lebontanak templomokat vagy megváltoztatják az épület rendeltetését), az emberi fejlődés természetes folyamatának része, és előbb-utóbb nálunk is érezhető lesz. Erről mi a véleménye?

A szekularizáció minket is érint. Itt is növekszik a maguk módján vallásos, vagy a népegyházi keretekhez tartozó (megkeresztelt, esetleg konfirmált), de semmilyen spiritualitást nem gyakorló személyek száma. Ez elsősorban ott látszik, hogy egyre kevesebb gyerek akar konfirmálni, és a közösségnek nincs már elegendő normatív ereje arra, hogy legalább a nehézkedés törvénye alapján részt vegyenek az egyház életében. De őszintén ezt nem tartom kétségbeejtőnek. Az evangélium hirdetésének a lényege a személyes istenkapcsolat, és az abból fakadó közösségi vallásosság. Az igehirdetés és az egyházi szolgálat lényege elsősorban a személyes kapcsolat fejlesztése: nekünk azokkal van dolgunk, akik még keresik az Istent.

De nem tartom evolúciós állomásnak a vallásosság leépülését. A Szentírásban azt olvassuk, hogy Isten népének kapcsolata hullámzó volt Istenével. Illés azon kesereg, hogy jóformán nincs is Jahve-imádó Izraelben. A vallásosság nincs leépülőben, csak a keresztyén világ központja most épp nem Róma, hanem mondjuk Lagos.

A Szentlélek működését eddig sem lehetett szimulációk és trendek segítségével leírni, szerintem ez ezután is így lesz. A globális felmelegedés, a nyugati jóléti államokra nehezedő migrációs teher, a várható számtalan szociális probléma simán lehet egy újabb ébredés előidézője, mint ahogyan Trianon felrázta a magyar reformátusság sekélyesedő népegyházi vallásosságát, beindítva a két világháború között oly sikeres belmissziót. A mi Istenünk holnap is Isten, és legyenek bár trendek és divatok, azok mind elmúlnak egyszer. Lehet, hogy ez afféle kincstári optimizmus, de én Hamvas Bélával mondom, hogy ha az emberek nem tértek meg, nekünk egy dolgunk van: vonjuk szorosabbra a kapcsolatunkat Istennel.