Betekintés a tudománymetria működésébe – mit is akar most a Román Akadémia?

Amióta tudomány a tudomány, azóta övezik mindenféle viták. Szerencsére, mégis milyen lenne az, ha mindig, mindenki, mindenben egyetértene. És hát hol máshol kellene a vitának történnie, ha nem a tudományban és az oktatásban. Káosznak azonban nem kellene lennie. Sem a tanügyben, sem pedig az akadémiai szférában.

A tanügyben bevezetett reformokról és a tanévszerkezeti változásokról korábban itt írtunk, most pedig a 2026-2027-es tanévben nem csak a gyerekek tapasztalnak változásokat az ötmodulos tanév felosztásával és az új kerettantervekkel, hanem a kutatók és egyetemi káderek is kaptak a nyakukba új, országos minimumkövetelményeket. Például az egyetemi docensi vagy professzori kinevezésekhez és habilitációhoz. Ezért nem véletlenül időzítette a Román Akadémia sem azt az állásfoglalást, amelyben lényegében hadat üzent a „cikkgyáraknak” és „ragadozó folyóiratoknak”. A továbbiakban elmagyarázzuk, hogy mit is jelent ez pontosan, és miért fontos ez a tudástermelési hálózatokban, lévén hogy ezekben is sok visszaélést lehet tapasztalni (és még mesterséges intelligencia sem kell hozzá).

Marius Andruh, a Román Akadémia elnöke (egyébként kémikus) hétfői közleményében

ez pedig a minőség rovására történő tömegtermelésre ösztönzi a kutatókat. Arra is rámutatott, hogy a kutatások és a kutatók értékelése leegyszerűsített tudománymetriai mutatók alapján történik, emiatt a publikációk és hivatkozások száma vagy a folyóiratok impaktfaktora súlyos torzulásokat okozott a romániai akadémiai körökben.

A közlemény kitért arra is, hogy a közpénzekből finanszírozott kutatási költségvetések elosztásának módját radikálisan megváltoztatnák. Jelenleg az oktatási minisztérium határozza meg az értékelési kritériumokat a neki alárendelt Nemzeti Kutatási Hatóságon keresztül.

2026-tól új rendszer lépett életbe: harmincöt különféle követelményrendszer van, és a minisztérium szigorú feltételek mentén állapítja meg és dönti el, hogy egy egyetemi oktatóból lehet-e egyáltalán professzor, kutatóként megüti-e a mércét ehhez a címhez. Mármost egy matematikust, egy történészt vagy egy orvoskutatót nem lehet ugyanazokkal a mércékkel mérni, viszont minden szakterületen ugyanazok a kérdések húzódnak meg:

Az idézettség azt jelenti, hogy más tudósok is használják egy kutató munkáját, és ha mások újra és újra hivatkoznak valamire, az nagy valószínűséggel hatott a tudományos közösségre. Ugyanakkor, ha mondjuk a Harvard egyik kutatócsoportja egy komoly szaklapban azért hivatkozik egy tanulmányra, mert arra épít egy másik, áttörő munkát, az nem ugyanannyit ér, mint ha valaki és másik öt kollégája folyamatosan egymás cikkeit idézgetnék. Mindkettő megdobja a számlálót… csak épp nem egyforma a súlyuk. Az önhivatkozás is egy gyakori dolog, abban az esetben szokta egy tudós használni, ha folytatja egy kutatását és az új cikkében hivatkozik a régire – az viszont teljesen más, amikor azért csinálja ezt valaki tömegesen, hogy felpumpálja az idézettségi faktorát.

Itt van például rögtön a Web of Science (WoS), egy nagy nemzetközi adatbázis, óriási tudományos katalógus, amely nyilvántartja a folyóiratokat, tanulmányokat, szerzőket, és a legfontosabbat ebben a kérdéskörben: hogy mely tudományos cikk hivatkozott egy másikra. Ha a minisztériumi szabály szerint egy kutatónak kell legyen X darab WoS-ben nyilvántartott cikke, akkor nem elég bárhol publikálnia, mert olyan folyóiratban kell megjelenniük ezeknek, amelyeket ez a rendszer nyilvántart. Ez tehát egyféle belépőszűrő. Viszont a csavar ott van, ahol az Akadémia is mondja: attól, hogy egy lap szerepel ebben az adatbázisban, abból egyáltalán nem következik automatikusan, hogy minden itt megjelenő cikk kiváló.

Aztán itt van az Impact Factor, vagyis JIF, ami az adott tudományos folyóiratban megjelent cikkek idézettségét mutatja. Egy magasabb JIF besorolású lapot nagyobb tudományos hatású folyóiratnak tekintenek, és a kutatókat ez arra ösztönzi, hogy ezekben jelentessenek meg tanulmányokat, de még ebből sem következik az, hogy egyes cikkek kiválóak…

A betűleves következő bajnoka a Q1, Q2, Q3, Q4: itt a q a kvartilist jelenti, vagyis ebből a táblázati besorolásból az egyik „negyedet”. Ez tulajdonképpen egy rangsor, felső, két közepes és egy alsó szintből áll, egy kutató számára pedig segít eligazodni, hogy egy tudományterület folyóiratainak idézettségi mutatója milyen besorolást kap. A mostani minimumkövetelmények között a romániai tudományos szférában szerepelnek konkrétan is Q1/Q2-es küszöbök.

Az AIS, vagyis az Article Influence Score viszont azt méri, hogy ki idéz. Egy egyszerű idézetszám világos, X cikket Y-szor idézték, de ennél az a releváns különbség, hogy

mivel a rendszer nagyobb jelentőséget tulajdonít egy jelentős, sokat idézett folyóiratnak. Romániában ez például a közgazdaság-tudomány területére vonatkozó követelményeknél hangsúlyos.

Végül pedig ott van a h-index, ami tulajdonképpen egy olyan szám, ami megmondja, mennyire sikeres egy kutató. Azt jelzi, hogy sok, rendszeresen hivatkozott munka áll mögötte. Például egy 10-es h-index azt jelenti, hogy a kutatónak van legalább 10 olyan tanulmánya, amelyeket egyenként legalább tízszer idéztek, ha van 30, akkor azokat egyenként harmincszor idézték, és így tovább.

A kutatóknak tehát az új keretrendszerben is publikációkból és idézetekből álló pontszám kell az előmenetelnél, csakhogy a Román Akadémiának az oda való eljutásnál akadt problémája, ha visszakanyarodunk a közleményükhöz, ugye. Ha elképzeljük, hogy egy fiatal kutató benne van ebben a rendszerben, ahol a megfelelő folyóiratokban megjelent publikációk, megfelelő idézettség és pontszám kell, akkor

A sebes publikálás mögött húzódik az az üzleti modell, amelyet a Román Akadémia is bírál, és ragadozó folyóiratoknak nevezi a jelenséget, ugyanis a kutató azért fizet, hogy megjelenhessen,

és még akkor sem biztos, hogy megjelenik (mert visszautasíthatják esetleg). A normális tudományos folyóiratoknak az a dolguk, hogy megszűrjék a beküldött publikációkat, az adott témához értő kutatók pedig kritizálják, javításokat kérnek vagy azt mondják, hogy ne jelenjen meg – ez a peer review.

A ragadozó folyóirat, ha minden tanulmány után kap mondjuk 2-3 ezer eurót, akkor az nagyon sok pénzt generál neki, a visszautasítás esete pedig nem forog fenn. Az Akadémia szerint gyanús, hogy ha egy lapnál azt látjuk, hogy nagyon gyors az elfogadás, feltűnően keveset utasítanak vissza, sok a speciális lapszám, vadásznak a szerzőkre, sok az önidézés, vagy a kiadó a saját lapjai között sok a kereszthivatkozás. (De például a fizetős nyitott belépésű folyóirat nem automatikusan ragadozó.)

Az eleve szűkös romániai kutatási költségvetésből származó pénzek egy jelentős része tehát ilyen modellre épülő kiadókhoz kerül, a peer review meg kétséges. Az Akadémia legfontosabb üzenete tehát tudománypolitikai szempontból az, hogy csökkenteni kellene a fent említett impact factort, AIS-t és h-index súlyát, és

amely eldönti, hogy egy munka tényleg eredeti, új, jelentős stb. Az idézettség fontos, a mértéke is az, de a legfontosabb: ki idézte, milyen összefüggésben és milyen folyóiratban.

A Román Akadémia közleménye és tudománypolitikai állásfoglalása beleilleszkedik annak az európai kutatásértékelési reformnak az irányába, amely a közelmúltban körvonalazódott, és a mennyiség helyett a minőséget tartja szem előtt. Ehhez már korábban 700 kutatóintézet, egyetem, finanszírozó és értékelő szervezet, valamint tudományos társaság csatlakozott, a reformmegállapodást még az Európai Bizottság is aláírta. Idén pedig azt is megállapította, hogy a folyamat szerencsére a nyilatkozatok szintjéről kezd átcsorogni az intézményi gyakorlatba is, persze országonként eltérő ritmusban.