„Erdélyi filmről akkor beszélhetnének, ha lenne erdélyi filmgyártás. De nincs, mert nincs hozzá politikai akarat”

Fél éve mutatták be Lakatos Róbert Ki kutyája vagyok én? című egész estés fikciós dokumentumfilmjét. A nézők az erdélyi mozikban is láthatták, láthatják a filmet, amelyben a kutyák példáján keresztül, hol humorosan, hol ironikusan, hol keserűen beszél nemzeti identitásról, erdélyiségről, együttélésről, ezek problémáival együtt. Az 54 éves filmrendező 2001-ben jelentkezett első filmjével, a Csendországgal, majd olyan címekkel folytatta, mint az Ördögtérgye (2003) kisjátékfilm vagy a Bahrtalo! Jó szerencsét! (2008) dokumentum-játékfilm. Filmes alkotói tevékenysége mellett a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári filmművészet, fotóművészet, média szakának docense.   Pár hónappal ezelőtt kezdték játszani a mozikban a Ki kutyája vagyok én? című dokumentumfilmedet. Milyen a fogadtatása, hogyan reagált a szakma és a nézők? Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy közepes a fogadtatása a filmnek. Nem közelíti meg az előző egész estés filmem, a Bahrtalo! fogadtatását.   Szerinted miért? Több oka is lehet, úgy gondolom. Elsősorban az, hogy ez a filmem kicsit kevesebbet szerepelt fesztiválokon, legalábbis egyelőre. A Bahrtalo! Karlovy Varyban, tehát egy nagy, A-kategóriás fesztiválon debütált, a Ki kutyája vagyok én? Varsóban, egy kevésbé híres, de ugyancsak A-kategóriás fesztiválon. És nem nagyon kapkodtak érte a fesztiválok, aminek szerintem több oka is van. Az egyik az, hogy nem kerültünk be startból, még filmterv szintjén abba az európai dokumentumfilm-hálózatba, mint annak idején a Bahrtalo!-val. Ez azt jelenti, hogy projekt szintjén a filmedet elviszed úgynevezett pitching-fórumokra, finanszírozási fórumokra. És jó esetben egy-egy workshopra, amit ezek a pitching-fórumok felkészítésként szerveznek. Innen kezdve ők a magukénak tekintik a filmedet és elkezdik promoválni.   Vagyis odateszik mögéje a marketing-gépezetüket… És a hálózatukat, a kapcsolati hálózatukat, igen. Mondok egy példát: annak idején a Bahrtalo!-t a csehországi Jihlavába vittük el egy ilyen pitching-fórumra, amit a cseh Institute of Documentary Film szervezett, A filmem ott nyert, ezzel kijutott az amsterdami pitchingre, ahol már beszálltak televíziók, de ugyancsak az IDF-nek köszönhető, hogy a Karlovy Vary fesztiválon bemutathattuk az előzetesét. Még nem volt kész a film, de fesztiváligazgatók már látták a rövid prezentációt, hogy milyen lesz ez a film. Tehát bekerült ebbe a hálózatba, annak köszönhetően, hogy még finanszírozást kerestünk hozzá. Viszont a Ki kutyája vagyok én? esetében úgy történt, hogy megnyertük a finanszírozást a román filmközponttól és a magyar filmalaptól is, és nem kellett tovább keresnünk. Ezért nem is vittük el ilyen fórumokra a filmtervet, tehát azt is mondhatnám, hogy senki sem érezte, hogy az ő kutyája kölyke ez a film, így nem is promoválták. És így elég nehéz versenyezni. Tiszta szerencse, hogy Varsó beválogatta, de az is csak úgy történt, hogy épp itt volt Kolozsváron, a TIFF-en a fesztiváligazgató, és egy zárt körű vetítésen bemutatták a filmemet, ott látta. Vagyis nagyon sokat számít a felfuttatása a filmnek. A közepes fogadtatás másik oka az lehet, hogy úgy érzem, a nemzetközi közönséget nem érdekli a téma. Mi úgy gondoljuk, hogy kisebbségek mindenütt vannak, viszont mindenhol más-más a helyzet és úgy veszem észre, hogy a nemzeti kisebbségekről való diskurzus ezekben az európai kultúrelit körökben valahogy nemkívánatos téma. Nem divatos téma manapság Európában nemzeti kisebbségi problémákról beszélni. Kicsit nem is illik ezzel előhozakodni, úgy érzem.   Rögtön eszembe jut, hogy például a nemzeti kisebbségek jogbővítéséről szóló Minority Safe Pack európai polgári kezdeményezést elutasította az Európai Bizottság… Igen, ez ugyanez a történet. Szerintem az európai kulturális elit úgy érzi, hogy a nemzetiségi vagy nemzeti kisebbségi kérdéskör meghaladott. De közben én meg úgy gondolom, hogy nem. A covid, a háború és a gazdasági helyzet romlásának következtében látjuk a nacionalizmus és a rasszizmus egyfajta felerősödését, még a fejlett európai országokban is, vagyis ez a dolog nem hogy meghaladott, hanem egyre inkább kiéleződik. Hogyan viszonyultak itthon, Erdélyben, a nézők a filmedhez? Hiszen elég sok helyen vetítették a mozikban. Általában az volt, hogy elég kevés néző ment el a moziba, amikor a filmet csak úgy magára vetítették. Ha viszont rendeztek köréje egy kis közösségi eseményt, például közönségtalálkozót a film alkotóival, akkor sokan eljöttek. De ilyen esemény csak néhány vetítésen volt. Tartalmi szempontból úgy érzem, hogy pozitívan fogadták a filmet, vagy akinek nem tetszett, nem mondta. Magyarországon is inkább pozitívnak éreztem a fogadtatását, habár én sejtettem, hogy ez egy nagyon megosztó film lesz. És az is, mert vannak, akik utálják. És a kritikák, ismertetések is inkább pozitívak, mind a jobboldali, mind a baloldali sajtóban.   Politikai erőtérben kell értelmezni azt, hogy utálják vagy szeretik? Akiknek nem tetszik, azért nem tetszik, mert úgy érzik, hogy a film megsérti őket a nemzeti öntudatukban? Nem tudom pontosan, De igen, valószínűnek tartom. Ez a film, viccesen ugyan, de oszt jobbra is, balra is, mindenfelé, mert ez egy szatirikus film. De ugyanakkor nem foglal állást egyetlen oldal mellett sem. Az volt a szándékom, hogy a film arról szóljon: minden ideológia, ha eltoljuk a végletekig, akkor hülyeségbe, abszurdumba megy át. Úgy gondoltam, hogy ez nem fog sérteni senkit, hanem egyrészt mindenki megmosolyogja majd a másikat, de saját magán is fog mosolyogni. Ez volt a szándék. De hát egyesek nem tudnak görbe tükörbe nézni, ilyen emberek mindig lesznek… És igen, azt hiszem, politikai okokból van így. Nincsenek sokan, akik úgy gondolják, hogy filmnyelvi okokból gagyi a film.   Szerinted létezik-e erdélyi film? Ha visszatekintünk az elmúlt évekre, évtizedekre… Nem, szerintem nem beszélhetünk erdélyi filmről. Akkor beszélhetnénk, ha lenne erdélyi filmgyártás, ha lenne erdélyi filmközpont, amely itteni alkotók itt forgatott filmjeit finanszírozná. Elvétve születnek Erdélyben filmek, magyar–román koprodukcióban vagy magyar finanszírozással készülő filmek. De ezek se mind tisztán erdélyiek, ha az alkotó csapatot nézzük. Mert például Felméri Cecília Spirálja is inkább magyar–román koprodukció, mint erdélyi film. Hiába erdélyi a rendező, nem Erdélyben forgatta a filmet, az egyik színész magyarországi, a másik bukaresti. Mitől lenne erdélyi ez a film? Születik egy-egy alkotás, amelyre valahogy rá lehet sütni az erdélyi címkét, de semmiképpen nem beszélhetünk jelenségről. Épp tegnap részt vettem egy beszélgetésen, a volt diákjaink dokumentumfilmjeit idéztem fel, és azt láttuk, hogy az alkotó vagy Pesten él és itthon forgat, vagy Pesten él, de a Duna-deltában forgat, vagy Sepsiszentgyörgyön él, de Máramarosban forgat, román közegben. Tehát nem lehet azt kijelenteni, hogy itt van bizonyos számú erdélyi alkotó, akik erdélyi filmeket készítettek. Másrészt még mindig elég kevés ilyen film készül Erdélyben. Ez egy fura köztes állapot, ugye, Bukarest és Budapest között, hiszen csak onnan lehet filmesként támogatást kapni egy-egy filmhez. Állami támogatásról beszélünk, ugye, mert magántőke, gondolom nem nagyon van ezen a területen… Nincs, valóban. Mégpedig azért, mivel a film egyrészt egy nagyon költséges műfaj, másrészt nem hozza vissza az árát ilyen kis közönséggel számolva, tehát piaci alapon nem tud működni. De egyébként ez minden ilyen kis vagy közepes országban így van, ott sem működik piaci alapon a filmgyártás. Állami támogatásból működik a film ezekben az országokban és sokba kerül, ez a két döntő és meghatározó elem. Az állam finanszírozza ezeket a produkciókat, hogy legyen nemzeti filmes kultúra.   Hogy kell elképzelni, mekkora költségekről beszélünk? Mennyi pénz van egy film elkészítése mögött? Nyilván eltérő összegekről van szó, de körülbelül, nagyságrendileg mekkora ez a költség? Hát, persze filmje válogatja, de például az én utolsó filmemnek, ami egy egész estés mozi-dokumentumfilm, szinte nyugat-európai szintű finanszírozása volt. Ez valamivel több mint 300 ezer eurót jelentett. És nem gazdagodtunk meg belőle, senki. Egy nagyon olcsó és nagyon egyszerű játékfilm költsége szerintem olyan 500 ezer euró körül mozog. Nyilván születnek időnként független filmek, szinte nulla költségvetésből is. Egy televíziós dokumentumfilm olyan 20 millió forintból (kb. 53 ezer euróból) születik, és tegnap tudtam meg, hogy kisjátékfilmre olyan 16 millió forintot lehet nyerni jelenleg. Tehát ilyen költségvetésekről beszélünk. És úgy, hogy az alkotók nincsenek agyonfizetve. Az én filmem több mint három éven keresztül készült, és a rendezői fizetésből nem tudtam volna megélni, ha csak azt csinálom.   Ha végignézünk az utóbbi évtizedek erdélyi filmtermésén, akkor azt látjuk, hogy túlsúlyban vannak a dokumentumfilmek és szinte teljesen hiányoznak a nagyjátékfilmek. Ennek is anyagi oka van? Főleg anyagi oka van, igen. Nem a tudással vagy az alkotókkal van a baj, fel tudnék sorolni jó néhány fiatal erdélyi rendezőt, aki megérett már nagyjátékfilmre. Pénzkérdés, persze. Nagy a verseny és távolról nehéz versenyezni. Ha megnézzük a román filmeseket, aki labdába akart rúgni, leköltözött Bukarestbe. Például Tudor Giurgiu is kolozsvári, de elköltözött Bukarestbe. Jönnének haza, de mivel ott kell intézni mindent, nem tudnak hazaköltözni. Kicsit hasonló a helyzet a magyarokkal is, a fiatalok jelentős része elmegy Budapestre a tűz közelében lenni. Én nagyon szerencsés helyzetben vagyok ilyen szempontból, nem kellett odaköltöznöm ahhoz, hogy lehetőséghez jussak. És például Felméri Cecília is szerencsés helyzetben van ilyen szempontból. De manapság már nehéz így, mivel elsősorban meg kell ismerned egy producert, aki intézi a dolgaidat, egyengeti a filmterved útját, és ez nem könnyű.   Tehát azt mondod, hogy lenne igény nagyjátékfilmre alkotói szempontból is, vagyis lenne, aki megcsináljon ilyen filmeket, de gondolom, a nézők, a közönség oldaláról is lenne rá igény. Látjuk, hogy a román filmtermésben az utóbbi egy évben született néhány abszolút közönségsiker film, például a Taximetriștii vagy a Team building. Nyilván ezek elsősorban szórakoztató filmek, de százezrek nézték meg, ami azt mutatja, hogy óriási igény van arra, hogy akár a kommersz szintjén is, de a helyi és kortárs életet bemutató filmeket lássanak az emberek. Erre valószínűleg az erdélyi magyaroknak is igényük lenne. Igen, időnként születnek ilyen független alkotások, mint ez a Team building, de szerintem a nézettségük nem feltétlenül arról szól, hogy egy igényt elégítene ki. Habár számomra is talány, hogy miért nézik meg annyian. Én direkt nem nézem meg, hogy ne növeljem a nézettségét, hogy ne mondhassák, hogy lám-lám, lehet közönségnek tetsző filmet csinálni. Mert nem gondolom, hogy a közönségnek tetszik az a film. Nagyon sokan kíváncsiságból nézik meg. Azt hallották, hogy gagyi és azt mondják, hogy na lássuk, mennyire gagyi. Úgyhogy én nem bízok ezekben a népszerűségi, nézettségi számokban. Nem gondolom, hogy ezek a közönségfilmek azok, amelyek az itteni embereknek a közönségfilmes igényeit kielégítik. Ezek a filmek amolyan érdekességek, kuriózumok, amikre az emberek kíváncsiak. Ha sok ilyen lenne, ha jelenséggé válna, biztosan nem néznék meg annyian. Ha már itt tartunk, beszélhetünk-e megragadható erdélyi filmes közízlésről? Hát, nem tudom… Kevesen vagyunk, de ahányan, annyi félék, nem gondolom, hogy lenne ilyesmi.   Azért kérdezem, mert Erdélyben a filmfesztiválok általában telt házzal szoktak zajlani, van szép számban közönség, nem csak a TIFF-en, hanem más városokban is, a magyarlakta városokban is… Azért, mert ezek közösségi, társasági események. Konkrét példát is tudok mondani: az egyik Cristian Mungiu-filmet játszották a moziban és alig pár néző volt egy-egy vetítésen. Ezután jött a TIFF és nem lehetett jegyet kapni erre a filmre. Most voltam Sepsiszentgyörgyön a filmemmel és mondták, hogy Mungiu filmje, az RMN közönségtalálkozós vetítésére nem lehetett bejutni, annyian voltak, két nap múlva pedig csak hárman-négyen ültek a moziban a vetítésen. A fesztiválokon mindenki megmozdul és rámozdul és egymásra mozdul, mindenki ott szeretne lenni, ahol történik valami. De egy filmvetítés önmagában nem esemény számukra. Én személyesen, nézőként nem is szeretem a közönségtalálkozókat, azt szeretem, hogy ha véget ér a film, maradjak egyedül a filmmel egy ideig. Aztán majd elolvasom valahol az interjút a rendezővel, ha kíváncsi vagyok rá. Ott, akkor nem érdekel, mit mondanak vagy kérdeznek. De úgy látszik, az emberek nem csak filmért mennek, hanem hogy egymással is találkozzanak és beszélgessenek.   Annál is inkább, mert ha az emberek filmet nézni nem a moziba mennek, akkor otthon nézik a Netflixet vagy a HBO-t. Hogyan lehet és mennyire nehéz erdélyi filmesként bekerülni mondjuk a HBO filmkínálatába, műsorába, ahol azért vannak rendesen európai, magyar, román filmek, dokumentumfilmek is? Nem tudom pontosan, hogy ennek mi a folyamata, de azt hiszem, eléggé egyszerű: felajánlod és vagy megvásárolják, vagy nem. Ez jó is, meg nem is az alkotók szempontjából, mert ha már megvásárolták, már nem adnak ki semmilyen adatot, például a nézettségről. Az az előnye, hogy sokan megnézhetik. Az én filmem nem került fel a Netflixre, viszont a Cinego platform kezdi a napokban forgalmazni, területi korlátozással, de Romániában, Erdélyben is nézhető lesz. Kíváncsi vagyok, hogyan fog menni, mert kicsit kényelmetlen a nézőnek egyenként megvenni a filmeket, ezen a fizetős platformon pedig így lehet hozzáférni, kis összegért ugyan, de kicsit macerás. Szerintem az fogja megnézni, aki meg akarja nézni, de van egy sanda gyanúm, hogy az online forgalmazás jobban fog menni, mint a moziforgalmazás. Mert nagyon sokan megnéznék ott is, ahol nincs mozi. Ugyanis Erdélyben nincsenek mozik, ez nagy probléma. Például Marosvásárhelyen, ahol több színházi társulat és művészeti egyetem is működik, kitűnő képzőművészeti élet van, ahol van színészképzés és média szak is, nos, ebben a városban egyetlen működő mozi sincs a két városszéli multiplexen kívül, de azok nem vesznek be dokumentumfilmet. Vásárhelyen egyszerűen nem volt hol levetíteni a filmemet, csak a művészeti egyetemen, a stúdiószínházban, ahol nem egy ilyen célra kialakított vetítési rendszer és hangtechnika van. Szerencsére Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában nyílt mozi, de Erdély nem csak ezekből a városokból áll, ugye, a vidéki emberek is időnként néznének filmeket. De eltűntek a hajdani mozitermek. Vagy a plázákba költöztek, ez is egy kellemetlen fejlemény. Pedig régebben a legkisebb városokban is működtek mozik, még a falusi kultúrotthonokba is rendszeresen vittek filmeket.   Jelenleg mozgókép-dömpingben élünk, itt van a YouTube, a TikTok, a Facebookon is vannak rövid videók, széles tömegek nézik ezeket. Gyorsaság, felületesség, türelmetlenség, ezek határozzák meg ezeknek a fogyasztását. Elvárható-e még, hogy egy néző leüljön és végignézzen, egy másfél-két-három órás filmet? A megváltozott fogyasztási feltételek mennyire vágják az ágat a film, mint művészeti kifejezési forma alatt, mennyire gyilkolják a filmnézési kultúrát? Úgy gondolom, hogy a moziba járás kultúrája országonként változik. Azt tapasztaltam, hogy például Csehországban igenis járnak az emberek moziba. De ha bemész egy cseh moziba, akkor látod, hogy elég nagy büféje van, ahol le lehet ülni, fogyasztani és beszélgetni. Vagy említhetném a budapesti Puskin mozit, ott is van egy tágas kocsma. Pesten is eléggé járnak az emberek a művészmozikba. Nálunk kevésbé. Ami pedig a tartalmakat illeti… a múlt héten volt a vásárhelyi művészeti egyetemen egy médiakonferencia, az egyik előadó pedig mutatott adatokat arról, hogy az egyes országokban mennyi időt töltenek az emberek a közösségi médiában, TikTokon, ilyesmiken, és a legtöbb időt a harmadik világban töltik itt. Mi valahol középen állunk, a legkevesebbet pedig a fejlett nyugati országokban. Ők valahogy inkább élik az életüket és eszközként használják a közösségi médiát, őket valahogy kevésbé szippantja be ez a média. Valószínűleg azért, mert több lehetőségük van arra, hogy mit kezdjenek az életükkel, ne csak a képernyő előtt üljenek. A másik dolog, amit tapasztaltam az, hogy dokumentumfilmet moziban ismét csak a fejlett országokban néznek az emberek. Például a skandináv országokban, ahol az életszínvonal olyan szintű, hogy van ideje az embernek arra, hogy kultúrát fogyasszon, ne csak szórakozzon vagy ellazuljon. Valahol itt tudnám megvonni a határt a közönségfilm és a művészfilm között, habár a művészfilmnek is az a célja, hogy minél többen megnézzék, és a közönségfilmnek is az, hogy a szórakoztató felszín alatt azért komolyabb tartalmakat is közöljön. De mindkét dolog csak a legjobbaknak jön össze. Egyébként meg a nézettség szempontjából tudod, melyik magyar film a legsikeresebb a világon?   A Sátántangó, ha jól tudom… Pontosan, a Sátántangó, pedig az több mint hét órás. Én nem tudtam végignézni azt a filmet egyébként… Na és akkor mi is a közönségfilm, ugye… Közönségfilm az a jó film, végül is. De nem is ebben az értelemben említettem itt a közönségfilmet, inkább azokra a filmekre gondolok, amelyek szórakoztatnak, ellazítanak, szellemileg nem annyira veszik igénybe az embert.   Martin Scorsese ugye azt mondta a Disney és a Marvel által az utóbbi években futószalagon gyártott szuperhős-filmjeiről, hogy ezek nem mozifilmek, hanem vásári, vidámparkos látványosságok… Nyilván, mint minden ilyen nagy mondás, ez is kicsit sarkított azért. Egyébként épp a Disney stúdió készíttetett egy hatalmas tanulmányt, rengeteg pénzből, hogy kiderítsék: milyen film válik közönségsikerré és milyen filmet néznek meg évek után is az emberek. Kiderült, hogy azok a filmek szippantják be a nézőt és maradnak működőképesek évek múlva is, amelyekben a főhős egy adott utat jár be és több stáción végigmegy pszichológiailag. Szóval a Disney azért tudja, mit csinál, Scorsese ide vagy oda…   Kettőnknek és még sok embernek a társadalomban még vannak élő emlékeink az internet és a felgyorsult tartalomfogyasztás előtti világról, de a mostani tizen-huszonévesek nem csak mozit, hanem televíziót sem néznek, tehát sem a mozi, sem a tévé, mint műfaj számukra nem létezik. Hogyan látod ebből a szempontból a filmkészítés jövőjét, tíz-húsz-harminc év múlva lesz, akinek filmet készíteni, és lesz, aki filmet készítsen majd? Mindenképpen lesz, akinek filmet készíteni, hiszen a mozgóképfogyasztás megnőtt, a sorozatok is népszerűek és nagyon beszippantják a nézőt. Egy-egy fárasztó időszak után én is csak ülök egy hétvégén a képernyő előtt és megnézek egy sorozatot, és az az igazság, hogy vannak igen jó sorozatok. Az, hogy a mozi, a filmszínház, mint intézmény fennmarad-e… a film már ott tart, ahol az opera. De az opera is fennmaradt, ugye, ki gondolta volna. Az anyagi jólét összességében véve növekszik a világon. Jön egy-egy válság, de utána megint valahogy felállunk. És ezek a dolgok megmaradnak, nem tűnnek el. Mondok egy példát: a filmes nyersanyag, a filmszalag – nem tűnt el, tudok venni bármikor tizenhat milliméterest is, szupernyolcast is, a cseh Foma is gyárt, a német Orwo is újra elkezdett gyártani, nem nagy tételben, persze, mert kicsi rá a kereslet. De megengedhetik maguknak a gyártást, mert anyagi jólét van és fenntartják ezt az ágazatot is. Ha jön egy válság, akkor leállítják a gyártást, de aztán újraindul. Tehát nem tűnik el az analóg, hagyományos filmes nyersanyag sem, pedig a technikai lehetőségek már rég túlléptek rajta. Ugyanígy, a filmművészet sem fog csak úgy eltűnni csak azért, mert a közösségi médiában mozgókép-dömping van.   Te egyetemi oktató is vagy, a Sapientia film és média szakának tanára. Oktatóként hogyan látod ezt a generációs kérdést, a diákjaid, az évfolyamok szintjén milyen jellegű az érdeklődés a film iránt? És mihez kezdenek a fiatalok, miután elvégezték az egyetemet? Érdeklődés természetesen van, és tehetséges fiatalok is vannak, olyanok is, akik nem csak tehetségesek, hanem szorgalmasak is. Csak hát a fiatalok nagy részének, ahhoz, hogy filmkészítés közelébe kerüljenek, el kell menniük Erdélyből vagy Budapestre, vagy Bukarestbe. Budapesten például eléggé működik a filmgyártás, sok amerikai produkció is megy oda forgatni, ez például egy lehetőség a munkára. Persze nem mindenki, vagy nem egyből lesz például rendező – olyan fiatalt is ismerek, aki rendezői szakon végzett és elment világosítónak, jó pénzért. A művészi álmait nem biztos, hogy meg fogja valósítani így, de mit tehetne mást? Mi felkészítjük ezeket a gyerekeket, de itthon nincs filmgyártás, így ha itthon maradnak, frusztrálódnak, muszáj elmenniük. Mi itt, mondjam úgy, hogy a végvárakon, összegyűjtjük a közeli településekről a szürkeállományt, és kiképezzük, hogy aztán a fiatalok elmenjenek, ez erről szól. Egyesek azt mondják, hogy akkor meg minek ez a képzés, ha nincs ekkora igény rá itthon. De gondolkozzunk kicsit az egyén szempontjából: ha ő filmmel akar foglalkozni, akkor mit tegyen? Így megadatik neki az esély, az akkor is jó, ha végül el kell mennie innen, legalább tanulhat helyben. Tehát a képzés mindenképpen    pozitív dolog, az a sajnálatos, hogy nagyon kevesen tudnak itthon maradni, mert nincs itthoni filmgyártás.   Elég ironikus helyzet ez itt, Kolozsváron, ahol Janovics Jenő a magyar filmgyártás egyik úttörője lehetett… Csupán politikai akarattól függ az egész. Pénz kell a filmhez, és mivel – ahogy már szó volt róla –, a filmgyártás állami finanszírozású, ha van politikai akarat, akkor lesz pénz filmgyártásra Kolozsváron, ha meg nincs politikai akarat, akkor nem lesz.   Kolozsváron több filmszak is működik, románul és magyarul is, a BBTE-n és a Sapientián. Ha lenne politikai akarat, ki lehetne-e építeni egy kolozsvári filmbázist, filmgyártó központot, meglenne hozzá a szakértelem? Igen, emberanyag és szakértelem lenne hozzá, ez teljesen biztos, és kisegítő személyzet is igen hamar kerülne hozzá. Többféleképpen is lehetne csinálni: az egyik út egy nagy kezdeti befektetés lenne nagy reklámmal, teljes gőzzel, vagy pedig egy kis stúdiót fokozatosan meg lehetne erősíteni és fel lehetne fejleszteni. Lennének alkotók, akik kisebb produkciókkal, kisebb támogatásokból elindulnának és lehetne rájuk építeni. Én egyszer kidolgoztam egy ilyen hosszabb távú tervet, próbáltam elsütni itt-ott, de nem figyeltek fel rá. Pedig ha akkor odafigyelnek, akkor évente kis befektetéssel, fokozatosan építkezve mára elég erős filmstúdiónk lehetne itt.   Lenne, amit eladni, amiből filmet készíteni, lenne-e Erdélyben téma, olyasmi, amit meg lehet filmen mutatni? Vagy mindig van ilyen? Persze, mindig van, amit megmutatni. Remek ötletekkel jönnek tehetséges fiatalok, de aztán valamiért nem sikerül megvalósítani önmagukat. Vagyis alkotói szempontból is lenne értelme. Másrészt elkezdenének idejönni külföldi produkciók, és elég sokan szeretnének is jönni, mivel a környezet eléggé vonzó. De amikor kiderül, hogy nincs ez, nincs az, Budapestről vagy Bukarestből kell hozatni például egy alkatrészt vagy tisztítószert a kamerához, akkor inkább azt mondják, hogy túl sok a rizikó és végül drágábban jönne ki a forgatás.   Ha most valaki azt mondaná neked, hogy kedves Lakatos művész úr, itt a pénz, nincs anyagi akadály, csináld meg A filmed, mit lépnél? Ó, rögtön tudnám, mit lépnék. Természetesen van egy filmtervem, már pályázunk vele a Magyar Nemzeti Filmintézethez, ez a Kilóg a lóláb című nagyjátékfilmem terve, ami egy nagyon rég dédelgetett projektem és az Ördögtérgye című kisjátékfilmem egy fejezet volt ebből, 2003-ban, hű, annak már húsz éve… azóta nyilván már máshol tart a filmnyelv és a lehetőségek is, mint akkor. De azt a filmet mindenképp meg szeretném csinálni.