„Én is kimennék” – mondta a költő, majd bent maradt

A költészetről nem lehet beszélni, igaz, nem is érdemes.

Nem azért, mintha a költészet jelentéktelen volna, hanem azért mert a költészetről való beszélés aktusa szükségtelen.

A jó költők ezt alighanem tudják. A rosszaknak meg megmarad vigaszdíjként a róla való parttalan beszélés.

Láng Orsi szemmel láthatóan nem szeret a költészetről beszélni, paradox módon éppen ezért érdemes eljárni a könyvbemutatóira. Egy ilyen alkalmon ugyanis lényegében arra van kényszerítve, hogy a költészetről beszéljen, ezt pedig szimpatikus öniróniával teszi, hiszen tisztában van vele, milyen nevetséges tud lenni olykor a költészetről való túl komoly beszélés.

Új verseskönyvét (Ház, délután) kedd este mutatták be a kolozsvári Planetáriumban (ez egy kocsma – a szerk.), az est moderátora, Csutak Gabi író pedig

Ugyanis Orsi előző verseskötetének (Személyes okok, 2021), meg a mostaninak a borítóján is lábak láthatók (utóbbin a sajátjai). Mindkét borítón a szerző saját fényképe szerepel: előbbi egy Makaóban (Kína) készült „elrontott” panorámakép, amelyen egy férfi átmasírozott. A felvételen azonban csak a lábai és az árnyéka maradt meg, „a felsőteste kisétált a képből”.

A véletlen művészete.

Orsinak erről eszébe jut az új kötet egyik verse (Az első ember, akit fénykép őriz), amely Louis Daguerre 1838-ban készített Boulevard du Temple című dagerrotípiájáról szól. A párizsi utcakép azért nevezetes, mert úgy tartják, hogy ez az első dagerrotípia, amely emberi alakot is megörökített

Mivel Daguerre akkori szerkezete több percen át exponált, a mozgó alakok elmosódtak, mintegy láthatatlanná váltak az utcaképen, kivéve egy férfialakot, aki azért állt egy helyben perceken keresztül, mert egy cipőpucoló fiú szolgáltatását vette éppen igénybe. Ennek az alaknak is a lábai hangsúlyosak.

Mindebből a nyájas Olvasó (meg a nyáj nélküli is) bizonyára rájött már, hogy Orsi több médiumot használ az önkifejezésre. Már csak az irodalomban is változatos, amit csinál, hiszen eddigi öt kötete között nemcsak verseskönyveket, de kisregényt és útirajzot is találni, emellett pedig grafikusként, könyvillusztrátorként, animációs filmesként is ismert (Makaóba is egy filmfesztivál kedvéért utazott el annak idején, és lám, kötetborítót hozott onnan haza), de a fényképezésben is jeleskedik. (Utálom ezt a szót: jeleskedik.)

Közönséges este volt. (Fotó forrása: Lector Kiadó/Facebook)

Szóba kerül az új kötet hátsó fülén szereplő szerzőportré is, ami szintén saját kép,

Ezzel kapcsolatban elmondja, hogy ezen a téren alapvetően két stratégia van: vannak szerzők, akik minden könyvükhöz ugyanazt a portrét használják, annak ellenére, hogy az ember egy idő után már nem úgy néz ki, mint a kedvenc képén. Az ezt a stratégiát alkalmazók tehát „nem akarnak szembenézni az idővel”. A másik út, hogy mindig aktuális képet használsz magadról, ez pedig olyan,

„Szerintem jobban jellemez engem ez az árnyékfotó, mint egy stúdióportré” – teszi hozzá.

Láng Orsi, amikor mégis muszáj költészetről beszélni, okosan, érzékenyen teszi, mint ebben a korábbi műhelyesszében, amelyből Csutak Gabi a következő passzust idézi:

„Most hull le a lepel a nagy kamuról” – ejti el Orsi a közönség általános derültségére. Aztán megpróbálja elmagyarázni mégis:

Amikor valami nagyon személyesen érinti, és amiatt szeretné megírni, hogy átlássa az adott helyzetet, akkor hátralép, eltávolodik, megpróbál tárgyiasítani. Amikor viszont úgy érzi, hogy a dologi világ, a tárgyak túlságosan személytelenül veszik körül, ha szeretne beljebb kerülni a körön, implikálódni egy hangulatba, akkor a személyesítés eszközével él, megpróbálja kihámozni az adott helyzetből azt, ami róla szól.

Számomra ennek van értelme, önirónia ide vagy oda.

Ez se rossz.

Még egy random idézet:

Ezt azzal párhuzamba állítva mondja, hogy milyen nevetséges az, amikor például a tudomány a maga bikkfanyelvével és behatárolt eszközeivel megpróbál megmagyarázni megmagyarázhatatlan dolgokat – sikertelenül. A versnek ilyen téren sokkal több esélye van.

Az úgynevezett konceptkötetekről azonban (hál’ Istennek!) sincs valami jó véleménye (példaként egy, a kizárólag a mélyvízi búvárok szemszögéből megírt fiktív kötetet említ), hiszen ezek egy idő után nagyon egysíkúak lesznek.

Orsi elsősorban arra kíváncsi,

Teccikérteni?

A korábbi, Pályamatricák című útirajz kapcsán szóba kerül az utazás, az „életvitelszerű többlakiság”, amelyek Orsi számára szintén meghatározó dolgok. Kolozsvár például (Szatmár vagy Marosvásárhely mellett) nemcsak egy hely, hanem az életének egyik korszaka, ami ijesztő is: ha most Kolozsvárra jön, nem ugyanoda jön, ahol az egyetemista éveit töltötte, hiszen az időben nem tud visszamenni.

Az ember visszakívánkozik néha a múltjába, bizonyos pillanataiba az életének, de hiába keresi fel utólag a helyeket, ahol ezeket a pillanatokat töltötte, mert nem kerülhet már vissza abba a dimenzióba, amibe vágyik. „Számomra a helyek személyesek, át vannak itatva az emberközi kapcsolatokkal” – mondja.

– üti meg a fülem az Oda-vissza című vers egyik sora felolvasás közben, és hát nem tudok vitatkozni.

Tallinnban írta, Észtországban ahol egy hónapig élt, az észt animációt kutatva (nem mintha elveszett volna), a honvágyról szól, az otthontalanságról, az idegenségről, meg talán arról, hogy mindez milyen otthonos. Milyen érzés megtapasztalni egy-egy pillanatra idegenben az otthonosságérzet olyan fokát, amit az ember otthon is ritkán érez.

Ha mégis ottmaradsz, akkor az örök hiányérzettel kell szembenézned, hiszen nem akarhatod egész életedben azt énekelni, hogy „Gyere velem a Hargitára…” Tallinnból. „Nem akarok ilyen torz nosztalgiát érezni” – mondja.

Jogos.

Dedikálás. (A szerző felvétele)

Orsi különben utólag ritkán és keveset javít a szövegein,

Az írás pillanatát felfokozott idegállapot, nagy erőfeszítés jellemzi, baromi kimerítő. Hogyan lehetne utólag hozzányúlni egy ilyen pillanatban született szöveghez?

„Olyan a vers, mintha távcsőbe nézne az ember” – hangzik el a Távcső című vers kapcsán. Csavargatod az optikát, más-más részlet kerül közelebb hozzád, élesedik ki, míg a többi elmosódik…

A közönség soraiból ekkor egy kislány válik ki édesanyjával, bájosan el is köszön a beszélgetésben megtorpant párostól, majd távozik.

– esik ki Orsi száján, a közönség nevet, és a könyvbemutató abban a pillanatban véget ér, annak ellenére, hogy elhangzanak még kérdések és válaszok is.

A költészetről nem lehet beszélni, és nem is érdemes. Maximum így, ahogy most megtörtént.

A nagy lényeg úgyis a versekben marad…