Befellegzett a Gutenberg-galaxisnak is? – beszélgetés Szonda Szabolccsal

Sok vidéki könyvtár csak papíron létezik, holott a rendszerváltás óta eltelt időszakban a könyvtár szerepköre jócskán kibővült: már nemcsak az alapfeladata, a könyvek kikölcsönzése miatt fontos, hanem közösségi térként, a helyiek egyik találkozási helyeként is működnie kell. Szonda Szabolcs pontosan tudja ezt, hiszen már 2008 óta dolgozik a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár vezetőjeként, ezalatt az időszak alatt pedig az intézmény és a város is igazi kulturális központja lett a térségnek. Beszélgettünk vele az országok rongyáról, a nyomtatott lapok és könyvek kilátásairól, a közösség kultúrára hangolásának praktikáiról, a műfordításról, illetve a román és magyar irodalom átjárhatóságáról és arról is, miért fontos az optimizmus, a lelkesedés a kulturális területen dolgozók számára.

2008 óta vagy a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója, így tőled kell megkérdeznem: „Országok rongya, könyvtár a neved”? Hogy alakult át a könyvtár szerepe az internet korában, és akár csak az elmúlt 15 évben, amióta te vezeted az intézményt?

Optimistább vagyok, mint Vörösmarty ebben a „könyvtárgondolati” versében, és nem a munkaköri leírásom egyik pontja az, hogy derűlátóbbnak kell lennem. Valószínűleg alkati kérdés – persze, adódik elég dolog az én mindennapjaimban is, amin el lehet és el is tudok keseredni átmenetileg –, de úgy vagyok a munkámmal, hogy addig tudom rendesen végezni, amíg hiszek abban, hogy értelme van, rövid és hosszabb távon is. Hogy ha lassan is, de biztosan megy a könyvek és az olvasás által a világ elébb. Jókor vállaltam ezt a munkát, pontosan 2008-tól lett következetes, kitartó építkezéssel egy olyan üteme és lendülete a háromszéki közművelődési életnek, amelyben érdemes dolgozni, mert van, lehet szellemi sikerélmény is ebben a munkában. Ezt a ritmust nyilvánvalóan fenn kell tartani a szükséges anyagiakkal és intézményileg is, és ebben meghatározó érdeme van mind Sepsiszentgyörgy, mind Kovászna megye önkormányzatának, mert tudják és vállalják, hogy a kulturális fejlődés időigényes folyamat, de úgy erősíti a közösséget, ahogyan semmi más nem tudja. És ez, bizony, kihat még a gazdasági teljesítőképességre is.

A közkönyvtárak, ha igazán képesek működni – sajnos, túl sok helyen, főleg vidéken, csak papíron léteznek… –, erős pillérei tudnak lenni ennek az egésznek. És a szerepük – ritka eset ez nálunkfelé! – úgy alakult ki, ahogyan a szakírások és az elméletek előrevetítették a rendszerváltás után. Hosszú lenne részletezni, milyen új irányokat vehetett fel tevékenységei és szolgáltatásai körébe egy hazai közkönyvtár, hogy ténylegesen azzá váljon, aminek a nyugati és amerikai „szakjóslatok” kijelölték útját: közösségi központtá – mint a múzeumok és a többi, közönségszolgálattal rendelkező művelődési intézmény –, ráadásul olyan szellemi kínálattal, amely ebben a formában máshol nem található meg. A szabadidő könyvekkel, olvasással, írott kultúrával, megbízható dokumentálódással történő értelmes eltöltése – ehhez tud a közkönyvtár érdemben ajánlani és biztosítani anyagot és eszközt, legyen szó könyv- és periodikaállományról, író-olvasó találkozókról, könyvvásárról és irodalmi fesztiválról, a legzsengébb kortól olvasásra ösztönző foglalkozásokról, műhelyekről, vetélkedőkről, olvasótáborokról stb.

Ebben az útkeresésben és -találásban egyrészt rengeteg lelkesedésre és találékonyságra van szükség – mert egyébként az intézményi struktúrák és költségvetés-szerkezetek nagyrészt még a rendszerváltás előtti-körüli társadalmi igényeknek és állapotnak megfelelőek –, másrészt gyakori a szirénének, elcsábulhat a könyvtár, olyasmikkel foglalkozni kiemelten vagy rendszerint, amelyeknek nemigen van közük a könyvállományukhoz, alapvető szolgáltatásaikhoz, küldetésükhöz. Mi a Bod Péter Megyei Könyvtárban maradunk mindenben, amit végzünk, annál, amihez értünk, mert csak mi kínáljuk: az olvasás és az egyén, a közösség kapcsolatának életre szóló szövetséggé fűzése, az ily módon biztosított közösségépítés és -erősítés, programjaink révén konkrétan már a születéstől kezdve.

Mindezért a Vörösmarty-félsort csak abban a jelentéssávban szeretném értelmezni, hogy – mondjuk – ronggyá olvasott könyvek.

Hogyan változott az utóbbi évtizedekben az állandó látogatók száma, érzékelhető-e visszaesés, illetve egy átlagos napon milyen a forgalom?

Azzal nem mondok újat, hogy a hazai országos kultúrügynek egyik mostohagyereke a könyvtári mozgalom, amely emiatt csak annyira mozog, ahogyan az egyes könyvtárak tudják mozgatni a rájuk vonatkozó részét. Ilyen körülmények között nem meglepő – hozzászokni mégsem lehet –, hogy sikerélményként kell elkönyvelnünk, ha sikerül szinten tartanunk a könyvtárhasználati mutatókat. A járvány minket is komolyan megviselt intézményileg, közel harminc százalékos csökkenést okozva, amit 2022 végére sikerült visszatornázni, semlegesíteni. Viszont a statisztikai helyreállás, akár növekedés még nem minden, tehát, teszem azt, hogy hány száz látogató keresi fel az intézményt egy átlagos napon. A minőségi megrugaszkodás legalább ugyanannyira fontos, és ebben lényeges a „lassú víz partot mos” elv alkalmazása, másképp az érzékenyítés és a szokás kialakulása, elmélyülése nem a megfelelő módon tud megtörténni. Egy kicsit olyan ez, mint egy puzzle, egy mozaik, amelyhez naponta hozzá kell tenni egy-egy részecskét, hogy nagyobb szeletek kerekedjenek ki, majd végül az összkép, teljesen, jól, szépen.

Biztató visszajelzések vannak, ezek igazi katalizátorai a dolgozói-szervezői lelkesedésnek, kitartásnak könyvtári berkekben is. Ilyen például az, hogy legutóbb a második SepsiBook könyvvásár és kortárs irodalmi fesztivál több vendégétől, így gyermek- és ifjúsági irodalmi szerzőktől is érkezett vélemény, miszerint különlegesen érdeklődő, felkészült, kíváncsian az eseményekre hangolódó közönséggel találkozhattak. Hisszük, hogy ebben nekünk is részünk van könyvtárként.

A nyomtatott sajtó kis túlzással már az utolsókat rúgja. Te, aki a Romániai Magyar Szótól az Új Magyar Szóig és a Cimboráig számos nyomtatott lapnál, magazinnál dolgoztál már, hogyan látod ezt a folyamatot, és szerinted merrefelé tart?

Tény, hogy nagyon sok kiadvány hagyta ott papír-otthonát, és felköltözött az internetre. A könyvtári állomány dinamikája tekintetében ilyen vonatkozásban kiemelt figyelmet kérnek a különböző szak- és tudományterületek periodikái, mert azok gyorsított iramban teszik meg ezt a lépést. De érezhető ez a napi- és hetilapok, illetve a kulturális és irodalmi folyóiratok háza táján is. Míg előbbieknél, saját tartalomgeneráló ritmusuknak köszönhetően is, talán könnyebb megszokni a virtuális kiadásuk olvasását, azt hiszem, ezt nehezebb megtenni a kiadósabb, „ráérősebb” olvasmánykínálatú, más böngészési ütemet igénylő folyóiratoknál, amelyek esetében ugyan szintén át lehet futni a szövegeket, de nem érdemes így, mert sok minden elvesz. Nagyjából azt lehet erre mondani, amit a különböző típusú olvasások esetében állapíthatunk meg: mindegyiknek megvan a szükséges és sajátos ideje, üteme, a hozzá illő gondolati és lelki állapot, illetve az ennek megfelelő platform és hordozó, jelen esetben a görgethető képernyő vagy a fellapozható nyomtatvány. Én azt hiszem, ez még sokáig nem lesz két azonos élmény.

Fotó: Codra Botond

Mi lesz az országok rongyával? Befellegzett a Gutenberg-galaxisnak is?

Volt nemrég egy országos turisztikai jelszó, miszerint Románia mindig meglepő. Sokféleképpen lehetett ezt érteni, ezért a szlogen is inkább viccek tárgyává vált. Ebben a sokféle meglepőségben az is benne van, hogy itt nemcsak a vonatok járnak lassabban, hanem egyes tendenciák is, mint amilyen a nem nyomtatott könyv erőteljesnek beharangozott térvesztése is. Amíg az előbb említett, legalább kétféle ritmusú olvasás létezni fog, addig a nyomtatott könyv is várhatóan tartani fogja a pozícióját, még ha érezhetően nagyobb előállítási költségek árán is. Viszont az eredmény, a fellapozható, szemnek, kéznek, orrnak, agynak egyszerre élmény nyújtó könyv semmivel nem helyettesíthető. És ismétlem magam: várja, hogy ronggyá olvassák.

Honnan jött az írói álneved, a Periszkóp Pál, és miért volt rá szükség?

Nem mondanám, hogy szükség volt rá, bár utólag az összképben valószínűleg megvan a sorsszerű helye. Nem is állandó szerzői álnév, alkalomszerűen használtam valami olyasmiben, amit mai szóval irodalmi projektnek nevezhetnénk, de amikor ez az alteregó megszületett, még nemigen gondolkodtunk ilyen művészi huncutságokban. Valamikor a kilencvenes évek közepe volt, a Romániai Magyar Szó szerkesztőségének egyik irodájában üldögéltem Ferencz L. Imre és a nemrég elhunyt Cseke Gábor társaságában – Isten nyugtassa, sokat köszönhetek neki újságírás és írás terén is… –, a sornyomtatók ontották a hírügynökségek anyagait, akkoriban még végtelennek tűnő papírszalagokon, és felvetettem akkor, játékból, viccből, hogy mi lenne, ha a gyakran groteszknek vagy abszurdnak tűnő híreket egyféle bökversekben kommentálnám a lap utolsó oldalán, fiktív névvel. És lőn. Egy ideig csak Periszkóp Pál írta ezeket, aztán Cseke Gábor, azaz Bakter Bálint is kedvet kapott hozzá, és attól fogva egymásra is reagáló versikék jelentek meg a lapban. Úgy értesültünk, szerették az olvasók ezeket a lírai szösszeneteket, amelyek eléggé korán túlléptek alkalmi vers mivoltukon, sokkal többről kezdtek szólni, többet hordoztak soraikban. Én jó néhányat a Vagyontárgyalás című kötetembe is beillesztettem a PP-versek közül, a teljes anyagból pedig négykezes könyv jelent meg a csíkszeredai Státus Kiadónál 2003-ban, Robogni örök úthengeren avagy mit vétettek a dáliák? címmel, ez azóta a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható.

Máris jelentős a műfordítói tevékenységed, csaknem 40 román szerzőtől ültettél már át magyarra teljes köteteket vagy egyes műveket. Hogyan látod a magyar–román „átjárás” helyzetét jelenleg a kortárs irodalomban? Mennyire kiegyensúlyozott a románból magyarra, illetve magyarról románra való fordítások aránya?

Az átjárás konstans, az arányok változók, mind olyan tekintetben, hogy évente más-más számú műfordításkötet jelenik meg, néha több, néha nagyon kevés, mind abban a vonatkozásban, hogy melyik irányban jelenik meg nagyobb számú könyv, magyarról románra vagy románról magyarra fordítva. Nekem úgy tűnik, hogy az utóbbi szűk tíz évben a ro→hu viszonylatban volt több megjelenés, mindent összevetve, de a közelmúltban a magyarról románra fordított művek is kezdenek ismét sűrűbben közönség elé kerülni, tehát a mérleg kiegyensúlyozódhat. Más kérdés és résztéma egyrészt az, hogy milyen sok, fordításra érdemes mű született és születik mindkét irodalomban szinte folyamatosan, le lehet-e képezni mindezeket, legalább keresztmetszetben a másik nyelven – ebben mostanában is mérvadó antológiák segítenek –, másrészt az, hogy miképpen tudhatnánk jobban egymás aktuális, idevágó munkájáról mi, akik ebben dolgozunk? Mert néha megtörténik, még ha inkább versekkel is, hogy ugyanazt fordítjuk párhuzamosan vagy kevéssel egymás előtt-után, és csak akkor derül ki ez, amikor az átültetések megjelennek.

A Bukarestben egyetemen és ottani munkahelyeken eltöltött 7 év tapasztalata mennyire segített, segít neked a műfordítói munkában?

Úgy érzem, egy életre megalapozta ezt a munkámat. Főként, hogy a fővárosból történt hazatelepülésem után még nyolc évig hetente visszaingáztam tanítani az egyetemi tanévek alatt, és ez is hozzáadódik az idevágó össztapasztalatomhoz. Egyetemistaként a Hungarológián magyar főszakos és román mellékszakos voltam, utóbbin pedig szerencsém volt olyan tanárokhoz, mint Mircea Cărtărescu, Simona Popescu, Ioana Pârvulescu, Ion Bogdan Lefter, Eugen Negrici és sokan mások, markáns szépírók, irodalomértelmezők, nyelvészek. Szinte észrevétlenül kezdtem magam otthonosan érezni a román irodalomban, irodalmi életben, a kulturális sajtóban, ahol közöltem is viszonylag rendszeresen, olyan nyelvi-gondolati magabiztossággal és kreativitással, ami ma már számomra hihetetlennek tűnik, ha visszaolvasom azokat a cikkeimet. Tehát igen, az az életszakaszom segített és ma is segít, az odafigyelésben, az affinitásban, a fordításban, a nyelvben-levés érzésének megőrzésében, hiszen, ugye, a műfordítás során, nemcsak irodalmi szöveg, hanem vele együtt érzés, tapasztalat, tudás, egyszóval élet is átközvetítésre kerül. Ezért örülök, hogy megvan számomra az az életérzés is, amely Bukarestben, illetve az ország más, román többségű vidékein jártomban-keltemben hozzám szegődhetett.

Mennyire nyitottak a magyar kiadók (itt és Magyarországon egyaránt) a román szerzők magyar megjelentetésére? Az egyértelmű, hogy egy olyan szerzőt, akinek már nemzetközi hírneve van, mint mondjuk Mircea Cărtărescu, szívesen kiad akármelyik kiadó. De mi a helyzet a többiekkel?

A nyitottság létezik, de az elmúlt időszak mindenféle globális problémái, főleg pénzügyi gondjai miatt óvatossággal is társul, érthető módon. Akár még Mircea Cărtărescu műveinek esetében is, hiszen például Koszta Gabriella évekkel ezelőtt elkészült a Solenoid magyar fordításával, de úgy tudom, csak mostanában akadt kiadó, amely megjelenteti. Az említett elővigyázatosság enyhülhetne, ha a kiadók stabil, kiszámítható, rendszerességgel meghirdetett pályázatokon vehetnének részt a műfordítások tekintetében. Ráadásul ha ők tervezni tudnak ilyen ügyben, akkor a velük dolgozó műfordítók is ezt tehetnék a munkájukban. Nem azt mondom, hogy nincsenek pályázati lehetőségek jelenleg ilyen vonatkozásban, viszont ezek zöme általánosan könyvkiadásra irányul, nincsen benne elkülönítve a műfordítás-szelet. El tudom képzelni, hogy ezekből ki lehessen kombinálni egy olyat, amelyik csak ezt a szakmai-kulturális területet erősítené, ennek adna konstans lendületet, és társulna hozzá az a szakmai platform is, amit az előbb említettem, hogy általa tudnának egymás munkájáról jobban a műfordítók is. Azért is lenne lényegesen hasznos egy ilyen keretrendszer, mert a közelmúltban is, napjainkban is számos olyan könyv jelenik meg a térségünkben, amely megérdemelné, hogy mihamarabb a másik nyelven olvasó közönség elé kerüljön.

Rendszeresen hívsz el román szerzőket is Sepsiszentgyörgyre, főleg olyanokat, akiknek magyarul elérhető műveik is vannak, amiket az érdeklődők akár ki is kölcsönözhetnek a könyvtárból. Mi a tapasztalatod, mennyire nyitottak a székely olvasók a román szerzők műveire?

Ehhez elég lehetne azt elmondanom, hogy a román meghívott szerzőkkel szervezett találkozók közönsége legalább felerészben magyarokból áll. Ami jó hír, de csak magyar vonatkozásban, mert azt is jelenti, hogy a román közönség ráhangolása, érdekeltté tétele még mindig olyan zóna, ahol nem látunk eléggé tisztán, milyen okai vannak ennek a jelenségnek. Hiszen statisztikailag annál sokkal népesebb románság él már csak Sepsiszentgyörgyön is, mint amennyi ebből a kulturális rendezvényeink közönségében megjelenik. Természetesen mi nem olyan rendezvényeket szervezünk, amelyeken esetleg, bizonyos nemzeti ünnep vagy évforduló kapcsán, megjelenik nagyobb létszámban egy olyan közönség is, amelyik másképp nemigen vesz részt a település közösségi életében, tehát nem erre utaltam. Hanem arra gondolok – és ez mind román, mind magyar tekintetben érvényes kihívás a kultúraszervezőknek –, hogy a fenntartható-fejleszthető közművelődési élet és a kulturális intézmények eredményessége érdekében is újabb és újabb érdeklődőket, résztvevőket kell bevonzani, azok közül, akik egy-két lépésre vannak attól, hogy rendszeres közönséggé váljanak, de ezt még nem lépték meg, vagy csak alkalomadtán. Bízom abban, hogy például egy olyan könyvvásár és kortárs irodalmi fesztivál, mint a SepsiBook, hozzájárulhat ahhoz, hogy ez megtörténjen idővel, ami – hogy haza is beszéljek – a könyvtárhasználatnak is jót tehet.

Fotó: Vargyasi Levente

Amúgy is azt szokás mondani, hogy Szentgyörgyön mindenki művész, és valóban rendkívül színes a város kulturális élete a méretéhez képest, ebben pedig neked személyesen is fontos szereped van. Hogy bír el ez a város ennyi kultúrát? Mi a titok?

Nem szeretném, ha ez fellengzősen, észosztásnak, hasonlónak hangzana, de azt hiszem, nincs titok, csak munka van, illetve ebben találékonyság, lelkesedés, odafigyelés arra, hogy milyen igényei vannak a közönségnek, közösségnek. Ez valójában minden olyan kulturális tettre és folyamatra érvényes, amelyiknek rövidebb vagy hosszabb távon jó a fogadtatása, pezsgést, szellemi gazdagodást, erősödést eredményez a közösségben. Természetesen az nekünk, szervezőknek, intézményirányítóknak, sőt a fenntartóknak is mindig kérdés, mit és hogyan bír el a város, a régió, hiszen egyik sem nagy méretű, de azt hiszem, ennyi év tapasztalata alapján is, hogy jó ráérzéssel a közönséggel való „partnerség” kölcsönösen jótékonyan alakulhat mindkét fél számára, illetve az előbb említett kihívás, a közönségbővítés tekintetében is természetszerűen kínálhat megoldásokat.

Közben eszembe jutott, hogy talán mégis lehet egy „titok” mindebben: az, hogy a szervezők is értsék, szeressék, élvezzék munkájukat és annak eredményét. Másképp az csupán feladattá szűkül, projektté és programmá, és ez a kultúrában igencsak visszaüthet.

Költőként kezdted az irodalmi pályafutásod, de aztán az irodalomszervezés, az intézményvezetés és a műfordítás eléggé kitöltötte az életedet. Saját művekre lehet számítani tőled a közeljövőben?

Nem tudom. Azt sem, hogy – a költővel szólva – van-e olyan kávéházi szegletem, ahol magam meglephetem. Beszélni könnyebb nekem, mint írni – ezt példázza jelen interjú is, hiszen ötödszöri nekirugaszkodással sikerült végre megválaszolnom a kérdéseket –, az írásra való ráhangolódáshoz szükséges lelkiállapot és idő hibádzik egyelőre. A szerzői véna megvan még, kitapogattam párszor, legalábbis az elmúlt években, különböző felkérésekre, tematikus lapszámokhoz vagy kötetekhez, írtam három verset, néhány más alkalomból a tárcanovella és az esszé határán barangoló szövegeket, és nagyon jóleső érzés volt – de nem tudom, nem látom egyelőre, hogy ebből rendszeresség lehet. Pedig legszívesebben prózát írnék, és ahhoz bizony többek között ez kellene.