„De ki a franc megy Szibériába?”

Egy negyvenéves lelkész-tanár és mérnöknek tanuló, huszonéves egykori tanítványa vesznek egy leharcolt, 24 éves, jobbkormányos Toyota Land Cruisert, amit hétszemélyes járműből kétszemélyes mobil apartmanná alakítanak át, ággyal, hűtőszekrénnyel, zuhannyal, és elindulnak egy 30 ezer kilométeres útra, a világ másik végére – így hangzik egy középkategóriás hollywoodi road movie alapötlete.

Pedig ez nagyon is valós és közép-kelet-európai történet: pontosan ezt tette Solymosi Zsolt, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója és társa, az elektronikai kérdésekben szakértő Mátyás-Metz Dávid, kalandjukról pedig be is számoltak, a Nyitott szemmel rendezvénysorozat keretében, a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban, ahol – szinte szó szerint – a csilláron is érdeklődők lógtak.

De miért indul el két kolozsvári férfiember egyenesen a Távol-Keletre, miért utazik a sarkkörön túlra? Solymosit, elmondása szerint, a hosszas és mindennapi mókuskerékből, a munkás túlhajszoltságból való időleges kilépés vágya mozgatta – csak ő épp nem valamelyik turistaparadicsom felé vette az irányt repülővel, mert arra mindenki képes – „de ki a franc megy Szibériába?”, ráadásul egy lestrapált terepjáróval. Némi tapasztalata az utazásban persze volt, hiszen ő vezeti évek óta a JZSUK legendás, országhatárokon átnyúló biciklitúráit, de Belső-Ázsia mégiscsak más terep.

Üzbegisztán úttalan útjain|Fotók forrása: Transylvania to Magadan Facebook-oldal

A két vándor - akinek útját a Transylvania to Magadan Facebook-oldalon lehetett követni - ugyanis nem „légvonalban”, Moszkva felé vette az irányt, hanem a Selyemút vonalát követve haladt át Kisázsián, a Kaukázuson, Üzbegisztánon, Kazahsztánon, Mongólián, hogy elérjen az Ohotszki-tenger mellé, a kelet-szibériai tengerpartra, Magadanba. Ez a város legfennebb onnan lehet ismerős számunkra, hogy a második világháborút követően civilek millióit hurcolták oda, az ott működő, még a „Gulág-szigetvilágon” belül is ritka kegyetlennek számító Kolima-vidéki kényszermunkatáborokba.

Ne szaladjunk azonban ennyire előre, hiszen a Solymosiék által szenvedéllyel és élvezettel elmesélt élményanyagban könnyű „eltévedni”, és főként képtelenség visszaadni azt a rengeteg élményt, történetet, benyomást, amely – elmondásuk szerint – érte őket a fél világot átölelő út alatt.

Találkozások ismeretlen helyiekkel (akik közül többeket véletlenszerűen választottak ki a facebookos profiljuk alapján), szintén ismeretlen hazaiakkal (milyen lehet egy magányos bukaresti motorossal összefutni a tajga kietlen útjain?), gasztronómiai élvezetek és „élvezetek”, gyomorszorító katonai ellenőrzések közép-ázsiai diktatúrák határán, Vámbéry Ármin szellemének megidézése Buharában, kalózzenei kollekciók (vagy zenei kalózcédé-kollekciók?) bagóért való felvásárlása Taskentben – elvégre a hosszú-hosszú úton valamivel csak szórakoztatnia kell magát az embernek –, vergődés mongóliai földutakon, jakutföldi hidegben, súlyos történelmi emlékeket hordozó helyszínek meglátogatása – mindez benne van a „csomagban”, amit hazahoztak.

Kadikcsan, a szellemváros

Benne van Beszlán, ahol 2004-ben csecsen és ingus terroristák több mint háromszáz embert, többnyire gyerekeket öltek meg a helyi iskolában egy balul sikerült túszejtő akció során. „Ott láttam életemben először szomorú plüssállatokat” – meséli a torokszorító élményt az unitárius lelkész-vándor. De az is, hogy az utasokat később újdonsült csecsen ismerősök látják vendégül, a legnagyobb tisztelettel és kedvességgel.

Benne van az is, hogy az ember elvetődik egy igazi szellemvárosba: Kadikcsan – amely kezdetben fogolytáborként működött, itt raboskodott a híres író, Varlam Salamov is – egy kilencvenes évekbeli bányarobbanást követően lassan, de teljesen elnéptelenedett, és ma már csak a szél fúj át az elhagyott blokképületek, iskolák, intézmények üres terein, az élővilág jelenlétét pedig csak a grizzlyk közelségére utaló medveürülék jelzi.

És szinte érintetlenül, a kíméletlen időjárás szabad prédájául maradt ott minden (barakkok, szögesdrótok, épületmaradványok) a kolimai bányavidék egykori lágereiben, ahol – mint már tudjuk egy Gulág-kutatóval készült beszélgetésünkből – alig három hetet ért egy emberélet. Az útépítés embertelen körülményei közepette egy méternyi szakasz átlagosan egy ember halálát jelentette, az örök fagy, a mínusz 40-50 fokok világában a halottakat el sem temették, egyszerűen bedarálták őket az útalapba – a Kolima gyorsforgalmi út alatt tíz-, vagy inkább százezrek alusszák örök álmukat, ezért nevezik mindmáig ezt a Csontok útjának. A sztálini terror, a szovjet idők örök mementójaként, amelyet – erősítették meg a kolozsvári utazók – arrafelé (is) máig nagyon sokan visszasírnak.

Gulág-maradványok

De benne van a pakliban az a rengeteg emberség, barátságos fogadtatás, amelyben részesültek. Ez nemcsak a nemzeti hovatartozásuknak szólt (a magyarokkal szembeni tiszteletben sok minden szerepet játszik, a közép-ázsiaiak közt mai napig élő közös – hun – eredettudattól az Ikarusz buszok iránti nosztalgikus rajongásig), hanem annak is, hogy – amint egy kazah férfi megfogalmazta – arrafelé „minden utazó, minden vándor szent”. Nem árt ez egy olyan autóúton, ahol a GPS néha olyanokat mond, hogy „maradj ezen az úton 1800 kilométert, aztán fordulj jobbra...”

Magadanban egyébként szobra van Vlagyimir Viszockijnak, az oroszok fenegyerek nemzeti bárdjának, a „moszkvai Cseh Tamásnak”, aki két dalt is szentelt a börtönvárosnak. Az egyik dalban azt énekelte, hogy „a barátom Magadanba ment, nem küldték, szabad akaratából ment oda”.

Akárcsak a két kolozsvári világutazó.