„De hát én erdélyi vagyok, na” – a 90 éves Bodor Ádámot köszöntötték Kolozsváron

Először meglep, milyen halkan beszél. Persze nem lep meg valójában – mégiscsak a 90. életévét töltötte be februárban, ennek apropóján köszöntik a Helikon által Kolozsváron, a szülővárosában szervezett eseményen, ráadásul a mikrofont, ezt a halk, megfontolt, a nyilvánosságtól inkább elvonulni hajlamos természetétől annyira idegen eszközt is távol tartja a szájától.

– ez is erősíteni látszik az öregségére méltán kialakult kultuszát, különösen egy olyan korban, amikor már alig tudunk odafigyelni bármire is.

Amikor a beszélgetőtárs, Márton Evelin (a Helikon szerkesztője, író) rákérdez, milyen egzotikus, távoli úti célok csábítják még (az író tudniillik az utóbbi években kétszer is megfordult Belső-Ázsiában, Üzbegisztánban), lemondó, de beletörődő válasz érkezik: nem érzi már a megvalósításhoz szükséges támogatást, nem is a társadalom vagy a család részéről – ő maga nem bírja már annyira.

Pedig lett volna még vágyott úti cél, ami igencsak izgatta hosszú élete során: a közép-ázsiai Tien-san, a Kína, Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán területén mintegy 2500 kilométer hosszan húzódó láncos röghegység, a földkerekség egyik legnagyobb tömegű hegysége, és egyben az egyik legkietlenebb vidéke, amelyben az ember jelenléte – legalábbis bizonyos magasság fölött – a zord viszonyoknak köszönhetően máig igen korlátozott.

– mondja Bodor, derültséget keltve a hallgatóság soraiban.

Közép-Ázsiából hirtelen visszatérünk Erdély kies vagy éppen kietlen tájaira, hiszen – néhány rendhagyó kivételtől eltekintve, mint amilyen a szintén a kelet világát idéző A Zangezur hegység című novella – mégiscsak ez a vidék, ennek a Bodor által megtapasztalt, és részben általa hozzáköltött aspektusai adják az életmű gerincét,

Az erdélyi táj esetleges változásait firtató kérdésre felidézi, hogy a mintegy negyven évvel korábban történt súlyos autóbalesete előtt a túrázás – és ezáltal a hegyekbe való elvonulás – valóban kitöltötte az élete jó részét. Azóta is felkeresi legalább két-háromévente régi kedvenc helyeit, a Radnai-havasokat, telenként a Hargitát, a Gyimeseket családostól, hosszú hetekre, a Székelyföldet, mint olyat, de a régi hosszú, hátizsákos gyalogtúrák már rég elmaradnak.

A tájjal azért így is szembesül.

Jön az elmaradhatatlan kérdés: van-e köze a szereplőiből áradó magánynak a fiatalkori börtönévek tapasztalatához – Bodor Ádámot ugyanis 16 esztendős korában két év börtönre ítélték kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt.

Bővebben? Inkább megérzett valamit, amit majdhogynem általánosítani tud az egész kelet-európai periféria közös identitásaként.

– ad vonakodva egyfajta kulcsot a műveihez, bár szemmel láthatóan nem jókedvéből teszi. Evelin azonban nem hagyja magát, ő úgy érzékeli, hogy nagyon is közelít ez az „elvonatkoztatott” bodori világ a bőrünkön tapasztalható valósághoz, de nem vitatkozik, hiszen mégiscsak a szerző tudja, hogy miről ír.

– veti oda a szerző, mire ismét felcsattan a nevetés, mint ahogy az őszinte megjegyzésekre egyre gyakrabban ebben a kitalált írókra és kitalált művészi koncepciókra gerjedő kitalált világunkban.

Bodor Ádám és Márton Evelin

A szülővárossal való kapcsolatára, illetve a korosztályabéli ismerősök egyre nyomasztóbb elmaradozására terelődik a beszélgetés.

– mondja megrendítő őszinteséggel.

Olykor azért a város „díszletei” között még élesen felsejlenek az egykori emlékképek, például amikor az egyik utcán sétálva eszébe jut, hogy hajdan ott volt a keresztanyja zongoralerakata. Ma is emlékszik rá: egy homályos, nagy terem, tele zongorával – írói képnek sem utolsó az ilyen.

Amikor maga mögött hagyja Kolozsvárt, mindig fáj egy kicsit. De hazamenni (Budapestre) is jó. Vagy átmenni Marosvásárhelyre, aztán onnan is jó hazamenni. Meg otthonról (Budapest) is jó hazajönni (Kolozsvárra). Mennyi búcsúzás, mennyi érkezés, mennyi fájdalom és öröm

– és ebben a dacosan hozzáfűzött, kissé meg is nyomott „na”-ban valóban mintha összesűrűsödött volna az egész karakán erdélyi öntudat, a maga gyarló, röstelkedő büszkeségével. Ez kitörölhetetlen az emberből – teszi még hozzá.

Kolozsvárra különben ezúttal nem pusztán a Helikon meghívására érkezett, nem is csak személyes látogatásra, hanem a Kolozsvári Magyar Opera Nikita című opera-performanszának bemutatójára is.

Megtiszteltetésnek vette a felkérést a barátai részéről, így kínosnak érezte volna kibújni a feladat elől – így magyarázza hogy tőle igen szokatlan módon ő maga írt librettót a Verhovina madarai című regényének egyik, a zeneszerző, ifj. Márkos Albert (a Márkos-családdal különben generációkra visszamenően jóban van) által kiválasztott fejezetére.

Az opera kedvéért azonban Bodornak le kellett fejtenie a regény egészére történő utalásokat, így alakult ki az illető fejezetből egy külön vonulat, amire rá tudott fűzni, a meglévő elemekből ugyan, de mégis egy új történetet. Meg kellett válni a nevek nagy részétől is. Egyet hagyott meg: Nikita.

Több ilyen felkérés kellene, hogy érkezzen, jegyezi meg Evelin.

Remélem, nem fog – válaszolja Bodor.

A közönség ismét felnevet.

Azt is derekasan bevallja, hogy egyre kevesebbet olvas, a napi híreket ugyan még átböngészi, de a szépirodalom, úgy látszik, sose volt a szívügye. A gyengébb idegzetű irodalomkedvelők innentől semmiképpen ne olvassák tovább: azt is hozzáteszi,

A zene például sokkal jobban illik az egész életébe anélkül, hogy hangszeres zenész lett volna. Tanult ugyan – mint a legtöbb polgári gyerek – zongorázni, de fel se merült benne, hogy hivatásszerűen foglalkozzon vele, mégis érzelmileg sokkal jobban kötődik hozzá, és a zenéről sokkal többet is tud – már amennyire egy művészetről egyáltalán tudni lehet, hogy az mi.

– mondta, újra csak megnevettetve a közönséget keresetlen őszinteségével.

A közönség hosszasan tapsolt az est végén

Korábban különben azt hangoztatta, hogy ő eredetileg meteorológus szeretett volna lenni, és ezt azzal indokolta, hogy elképzelése szerint egy meteorológus csak ül egy hegytetőn, és figyeli, leírja mi a helyzet… Közben kiderült, hogy beható matematikai és fizikai tanulmányok szükségesek ehhez a hivatáshoz, ráadásul rövidhullámú rádióadón félóránként le kell adni az észleléseket.

– ecseteli a meteorológusi karrier elé gördülő akadályokat. Majd kissé röstelkedve teszi hozzá:

Evelin a korábbiakhoz visszacsatolva még emlékeztet Bodor tavaszi fogadalmára, miszerint idéntől nincsenek tervek, de hozzáteszi, hogy nehezen tudja elhinni.

– utal válaszában az író Nikitára, minden tervek nagy meghiúsítójára.

Most is felharsan a nevetés, de ez a nevetés már feszengősebb, kissé erőltetett. Inkább a Nikitától való közös félelem leplezésére szolgál, mint a felhőtlen jókedv kifejezésére. Amolyan erdélyi nevetés ez, ha úgy tetszik – nem őszinte.

De azért dacos.

Az est végén még közös fotózkodásra kerül sor: Bodor Ádám a Helikon korábbi és jelenlegi szerkesztőinek gyűrűjében tekint bele a kamerába. Aztán rövid beszélgetések után lassanként mindenki elszéled – többen, köztük Bodor Ádám, a Kolozsvári Magyar Opera felé veszik az irányt, hiszen aznap is műsoron van a Nikita…