„Az olyan fiataloknak is a saját lábukra kellene állni, akiknek megvan mindenük.”

Gherebenes Márk és Benjámin egypetéjű ikrek. Szilágysomlyón születtek 2002-ben, anyjuk elhagyta őket, ezért árvaházban nevelkedtek. Kolozsváron végezték iskolai tanulmányaikat: Márk zeneiskolába, Benjámin a református kollégiumba járt. Jelenleg bárosként, pincérként dolgoznak. Márk kántorként is szolgál. Kolozsváron élnek.   Egypetéjű ikrek vagytok. Rengeteg történet kering arról, hogy az ikrek valamiféle misztikus kapcsolatban állnak egymással. Megérzik egymást, hasonló szokásokat vesznek fel, hasonló szakmát, sőt, hasonló párt választanak. Igaz ez? Gherebenes Márk: Igen, ez így működik. Például az is, hogy ugyanazt a szakmát választottuk. De emlékszem, amikor kisebbek voltunk, én nekifogtam zongorázni, úgy magamtól. Aztán egyszer kaptunk valakitől egy gitárt, elkezdtem gitározni is. A tesóm azonnal ott termett, veszekedtünk is, ő is gitározni akart. Végül átadtam neki a gitárt. De nem úgy volt, hogy látta nálam, és azért. Egyből mindkettőnket elkapott a gitározási vágy. És Beni is megtanult gitározni. Gherebenes Benjámin: Hát, volt olyan, hogy Márknak megtetszett egy csaj, és nekem is azonnal megtetszett. Vagy épp fordítva.   És mi a helyzet a legendás megérzéssel, amelyről az ikrekkel kapcsolatban annyit beszélnek? Benjámin: Márk egyszer bajba keveredett, kórházba került. Én nem tudtam róla. És a semmiből nagyon rosszul kezdtem magam érezni. És ez többször megtörtént: ha ő nincs jól, valami baja van, én is érezni kezdem, hogy valami nincs rendben. Például, ha Márknak vizsgája van, összpontosít, izgul, én meg épp dolgozom, akkor váratlanul én is izgatottá válok. Márk: Ez akkor is működik, ha nem vagyunk egymás közelében. Ha két másik országban vagyunk, akkor is. Benjámin: Ugyanez történik, ha valamiért Márk ideges vagy dühös lesz. Bennem is felgyűlnek az indulatok.   Jó dolog ez? Vagy néha teher? Márk: Mi ezt megszoktuk, belenőttünk. Normális dolognak tekintjük. Benjámin: Ez nem rossz, ez van. Nem húz le minket. Nem zavar.   És mi lett a hölggyel, ha mindketten vonzódtatok iránta? (Itt kezdett feltűnni, hogy az ikrek gyakran egymás mondatait folytatják, kettőjük szavaiból áll össze a gondolat.) Márk, Benjámin (nevetnek): Régebben viták voltak ilyen esetekben, ma már szépen megoldjuk, ha véletlenül felmerül. Tinédzser korunkban volt köztünk ilyen értelmű versengés, de ma már nincs.   És akkor menjünk vissza a kezdetekhez. Hogy emlékeztek vissza az első életévekre? Benjámin: Miután megszülettünk, ez Szilágysomlyón volt, akkor a mi, úgymond, anyánk otthagyott. Elkerültünk egy nevelőotthonba, Zilahra, egészen kétéves korunkig. Márk: 2005-ben, két évesek voltunk akkor, a zilahi otthonból Zsobokra kerültünk.   Anyukátokról van emléketek? Márk, Benjámin: Egyszer meglátogatott bennünket. És akkor, amikor elmentünk útlevelet csinálni.   Tehát ismertétek… Márk, Benjámin: Nem, nem ismertük igazából. Számunkra idegen. Úgy ismertük, hogy találkoztunk vele összesen vagy ötször-hatszor. Nem biztos, hogy felismernénk az utcán. Ma már azt se tudjuk, hogy él-e még.   És apátok? Róla nem tudunk semmit. A születési bizonyítványban sem szerepel a neve.   Tény (legalábbis széles körű egyetértés van e tekintetben): az ideális helyzet az, hogy a gyermekek a szüleik mellett nőnek fel. Talán ennek is köszönhető, hogy az emberekben általában sötét kép él az árvaházakról. Ti árvaházban nevelkedtetek, Zilahon, majd Zsobokon. Mi volt a ti tapasztalatotok erről? Márk: Nekem csupa jó tapasztalatom vannak a zsoboki árvaházról. Hozzá kell tenni, egyházi, református intézmény, nem állami. Ha visszagondolok, hétköznap iskolába jártunk, hétvégén meg nyáron, a vakációban mindig volt valami munka vagy kirándulás. Bejártuk egész Erdélyt. Hét órakor keltünk, nyolckor volt a reggeli, iskola után ebéd, utána szilencium. Reggeli ima is volt, én ott kezdtem el a kántorkodást, olyan tíz éves koromban. Benjámin: Én ott minden szeretetet megkaptam, amit egy család adhat, sőt, talán többet is, más gyerekekhez képest, akik családban élnek. A kellő nevelést megkaptuk, a programok is jók voltak. Rengeteg tábor volt, külföldi kirándulásokra is mentünk. Jó emberek közt éltünk, a falubeliek is jól viszonyultak hozzánk, befogadtak. Sőt, most is bármikor visszamehetünk oda, egy hétvégére vagy egy hétre is akár. Mintha hazamennénk.   És szoktatok? Benjámin: Igen, amikor van egy kis szabadidőnk. Most húsvétkor megint tervezünk menni. Márk: A nevelésre, ottlétünkre visszatérve... a nevelőnőket úgy szólítottuk, hogy mámá. És tegeztük őket. Mind nők voltak, egy kivétellel. De őt is úgy szólítottuk, hogy Laci mámá. Azt biztosan állíthatom, hogy jó nevelést kaptunk. És nem bánom, hogy ott nőttem fel. Nyilván, volt szigor is, de ettől függetlenül. Benjámin: Néha még egy sapka sem árt. (Nevet.)   Roma származásúak vagytok. Ez egy másik dolog, amelynek, nos, adott esetben diszkriminatív társadalmi megítélése van. Ért-e ilyen értelemben megbélyegzés benneteket? Márk: Emlékeim szerint nem. Maximum egy-két esetre, amikor valaki azt mondta, nem szereti a cigányokat, de ezekre is homályosan, nem tudom felidézni a konkrét eseteket. Márk, Benjámin: A mi esetünkben biztos nem voltak ilyen problémák. És ez ma is jellemző. Sok barátunk van, eszükbe se jut. Igaz, mi se beszélünk róla nyíltan. Roma származásúak vagyunk, ez a papírjainkban is benne van. Viszont magyar környezetben nőttünk fel. Márk: Én nem is tudok cigányul, talán ha egy-két szót. Néha meg is kérdezik, ha előkerül a téma, hogy nem tudsz cigányul. Beni se tud.   Nem sajnáljátok? Benjámin: Hát szerintem jobb, ha magyarul tudunk rendesen. Márk: Nem. Mi a magyar közösségbe nőttünk bele.   Milyen volt az iskola? Hogy viszonyultak hozzátok a tanárok, osztálytársak? És ti hozzájuk? Márk: Zsobokon nagyon jó volt az óvoda, iskola. Amint mondtuk, olyan volt, mint egy család. Nyolcan voltunk, együtt jártuk végig az óvodát, iskolát, egészen nyolcadik osztályig. Kerültek még oda páran közben, de volt ez a nyolcas csapat, akik együtt nőttünk fel, mindent együtt csináltunk. Az óvó néninek a mai napig mi ketten vagyunk a kedvencei. Pedig a kedvencezés a pedagógia szerint tilos. Semmiféle rossz emlékem nincs erről az időszakról. Kilencedikben aztán kicsit nehéz volt, mert különváltak az útjaink. Más iskolákba kerültünk, én a zeneiskolába. A Benitől való elválás, az nehéz volt, főleg kilencedikben. Olyan is volt akkor, hogy el akartam menni az iskolából. Tizedik osztály végére aztán megszoktam a helyzetet, hogy távol vagyunk egymástól, és sikerült megszeretni az iskolát is. A bentlakásban szintén jó társaság alakult ki. Ott is voltak felügyelők, velük szintén tartom a kapcsolatot ma is.   Milyen hangszert tanultál? Márk: Orgonát.   Benjámin, neked mik voltak az élményeid? Benjámin: Én a református kollégiumba kerültem, villanyszerelő szakosztályba. Vegyes társaság volt, akadtak jó fejek, akadtak rosszak. De mindent összevetve, nem voltak rossz élményeim. Nagy Tibor igazgatót nagyon szerettem.   Nem mellesleg, milyennek értékelitek azt a közoktatási rendszert, amelyben iskolába jártatok? Márk, Benjámin: Lényegében sok minden a tanártól függ, hogy ki hogy és mennyire tanulja meg, amit kell. Sokszor előfordul, hogy ha egy tanár kiáll egy gyerekért, úgy értem, hogy többet segít neki, akkor a kollégák megszólják. Az is van, hogy talán az életre való nevelés veszett el a sok tantárgy között. Aztán az is, hogy sok olyan hülyeséget tanulunk, aminek az élethez nincs semmi köze. Ja, és az érettségire is egy csomó tételt kell megtanulni, amit aztán az ember másnap elfelejt. Nem lenne jobb kevesebb tételt megtanulni jól? Hogy nem felejtjük el?   Szerintetek vannak értelmetlen tantárgyak, mondjuk az általános műveltségen túl? Benjámin: A tantárgyak nem értelmetlenek. Viszont tantárgyon belül van sok minden, ami elhagyható lenne. Lehetne kevesebbet, jobban. És fölösleges órák helyett lehetett volna román felkészítőt tartani, például.   Amúgy a román hogy megy? Márk, Benjámin: Amikor Kolozsvárra jöttünk, szinte semmit nem tudtunk románul. De most már megy.   Az ikrekkel kapcsolatban van egy másik történet (filmekben is feldolgozták): az ikerpár egyik tagja felveszi a másik identitását, a testvére hegyébe lép. Csináltatok ilyesmit? Márk: Benjámin bement helyettem órákra. Amikor már más iskolákba jártunk, beküldtem őt magam helyett. És nem vették észre.   De nem zeneórára… Márk: Nem, pedig az is eszembe jutott. Magyar órára küldtem be. Mert a tesóm kicsit smekkerebb volt mindig. Én pedig visszahúzódóbb. Voltam és vagyok most is. Ja, azért ritkán fordult ez elő, sokszor nem mertem megreszkírozni.   És hogy mentek ezek az órák, Benjámin? Benjámin: Nagyon jól. Egyáltalán nem izgultam. Akkoriban nagyjából ismertem már a Márk osztálytársait. Volt aki tudta, hogy nem Márk vagyok, volt aki nem. Márk: Amikor bement, úgy csinált, mintha én lettem volna. Odament mindenkihez, köszönt, beszélgetett. Benjámin: Volt még egy eset, kisebbek voltunk és valamit csináltam, amiért fejmosást kaptam volna. De bebújtam az ágy alá és így Márkot találták elő, azt hitték, én vagyok. Persze, nem szándékosan hagytam a bajban, csak megijedtem és elbújtam. Márk: De én se mondtam meg a nevelőnek, hogy nem vagyok a tesóm. Utólag aztán kiderült. A nevelők ma is emlegetik az esetet.   Ma is csináltok szerepcserét? Márk: Gondolkodtunk rajta. De a munkahelyen már ismer minket a főnökasszony. (Nevetnek.) Benjámin: Volt egy eset. Amikor elkezdtem dolgozni a kávéházban. Bejött Márk, akkor ő még nem dolgozott velem együtt. Az egyik kolléga meglátta és leküldte, hozzon fel valamit a raktárból. Azt hitte, én vagyok. Persze, Márk valami mást vitt fel és a kolléga csak nézte, hogy hát tegnap óta elfelejtetted, mit kell felhozni… Persze, ez már a sok eset közé tartozik, amikor más téveszt össze minket.   Az iskola elvégzése után merre vettétek az irányt? Benjámin: Iskola után elkezdtem az Insomnia kávéházban dolgozni, munkakönyves állásban, bárosként. Két éve dolgozom itt. És jól megy. Később nyilván mással is szeretnék foglalkozni, de most megfelel. Márk: Iskola után egy hónapig dolgoztam Németországban. Idén januártól aztán beálltam én is dolgozni a tesóm mellé, az Insomniába. Nyáron pedig ismét megyek külföldre dolgozni. Aztán pedig felvételizek az egyetemre, zenepedagógiára.   Márk, említetted, hogy kántorként is dolgozol. Mesélj erről. Márk: Először Zsobokon kántorkodtam. Olyan 16 éves lehettem. A kántor elment és a lelkész szólt nekem, hogy egy hétig orgonáljak én. Nyilván, akkor még nem volt annyi tudásom, mint ma. És az egy hétből lett két-három év, amíg elkerültünk Kolozsvárra. Most pedig Kolozsvár mellett orgonálok, Kolozspatán és Bodrogban. Vasárnap reggel kimegyek, aztán jövök is vissza. Azon is gondolkodtam, keresek Kolozsváron egy helyet. Van egy kántorvizsga, amit nyáron le lehet tenni. Na de nem hiszem, hogy van itt hely, a városban.   És a zenepedagógiával mit kezdenél? Márk: Elsősorban azért végezném el, hogy legyen meg az egyetem, meg hogy fejlődjek zenéből. Az iskola után kicsit kijöttem a gyakorlatból. És szeretnék továbbra is zenével foglalkozni. Akkor is, ha nem leszek profi zenész. Esetleg zenetanár. De az is lehet, hogy belefogok valamilyen vállalkozásba. Ezért járok külföldre dolgozni. Hogy összegyűjtsem a kezdőtőkét. De mindegy, mi lesz, a zene megmarad. Zene nélkül nem tudok élni. Benjámin: Ha összejönnek a terveim, én is mennék egyetemre. Vagy közgáz, vagy pedagógia. Mindketten nagyon szeretjük a gyerekeket.   A nézetek frontális ütközésének korát éljük. Egyesek szerint az identitás (nyelvi, nemzetiségi, nemzeti) alapvetően fontos az ember életében. Mások szerint nem. Ti hogy álltok ezzel? Fontos ez nektek? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem? Benjámin: Magyarul beszélek, magyarul nevelkedtem, románok és magyarok közt élek. Tehát magyar vagyok. És ez fontos. Ha én elmegyek külföldre, elmondom, hogy Erdélyből jövök, magyar vagyok. Márk: Magyarnak érzem magam. Ennyi. De ezen túl mindegy, miféle vagy. Végezd a dolgod, fejlődj.   Erdélyben éltek, amely ma Románia része. Hogy viszonyultok ezekhez a térségekhez? Otthon? Haza? Valami más? Márk, Benjámin: Erdély a hazánk.   Mi a különbség Erdély és Románi többi része közt? Márk, Benjámin: Erdély Magyarországhoz tartozott. Más a történelmünk, mások a hagyományaink. Benjámin: És Erdély szerintem soha nem lesz teljesen Románia.   A kivándorlással hogy álltok, mint lehetőséggel? Márk: Sajnos gondolkodtam ezen. Ugye, járok Németországba dolgozni nyaranta. De előfordulhat, hogy ott maradok. Benjámin: De később visszajönnél, így is, úgy is. Márk: Nem biztos. Lehet, találok egy lányt. Benjámin: De később visszajönnél, száz százalék. Márk: Nem biztos. Más ott az élet. Szóval tuti biztosra nem tudom mondani, hogy itt fogok élni örökre. Benjámin: De ezt nem tudhatod! Márk: Megélhetéstől függ.   Benjámin, te ezt hogy látod? Benjámin: Én is kimennék, de nem hosszú távra. Nem maradnék ott. Itt vagyok otthon. Mehet az ember, tanulhat, dolgozhat, aztán jöjjön haza és kezdjen neki valaminek. Itthon is meg lehet csinálni bármit. Csak esetleg nehezebb.   Szerintetek mi Erdély jövője? Márk: Igazából tőlünk függ. Tőlünk is. Tehát a mostani fiataloktól. És itt megint előjön a neveltetés kérdése. Ami nagyon sokat számít. Ismerek olyat, aki nagyon jó családban él, mindene megvan. Ha én olyan családban nevelkedtem volna, már nagy zongorista lennék. Ő meg nincs megelégedve az életével, depressziós. Az ilyesmi nagyon zavar. Amikor valakinek mindene megvan, közben meg csak úgy lóg a levegőben.   Mi az oka ennek? Márk, Benjámin: Elsősorban a neveltetés. És a szülők felelőssége. Vagy felelőtlensége. Persze, az is igaz, hogy mindenki fel tud állni, tovább tud lépni. Ahogy mi is megyünk tovább. Annak ellenére, hogy nincs vagyonunk. Az is tovább tud lépni, akinek van családja, háza, mindene. Annyi a különbség köztünk, hogy mi tudjuk milyen az, amikor nincs senkid, semmid. Lehet, az olyan fiataloknak is kicsit a saját lábukra kellene állni, akiknek megvan mindenük.