„Az nem trauma, hogy apád néha rád szólt, akkor sem, ha te ezzel magyarázod a problémáidat” – Horváth Linda pszichoterapeutával

Horváth Linda pszichológus Kolozsváron és Svájcban végezte tanulmányait, a Zürichi egyetemen klinikai pszichológiát és kínai gyógyászatot tanult. Néhány év svájci munka után Kolozsvárra költözött, itt folytat magánpraxist. A pszichoterápia mellett akupunktúrával, reflexoterápiával, gyógymasszázzsal, köpölyözéssel, moxaterápiával is foglalkozik.

Egy ideje nézem a Helikonban a havi sikerkönyv-listát és a nem fikciós irodalom kategóriában hosszú ideje kizárólag pszichológiai, önismereti, életvezetési témájú könyvek szerepelnek. Tehát ezekre a könyvekre hatalmas igény van. Mit mond neked ez?

Ez a magánynak a jele. Ami főleg a coviddal és az elzárásokkal vált akuttá. Sok ember van egyedül és szükségük van ilyen táplálékra. A covid csak egy katalizátor volt, de előtte is láthattuk, hogy az emberközi kapcsolatok mennyire degradálódtak. Hiszen ha beültünk egy kávézóba, elmentünk egy esküvőre vagy más társasági közegbe, láthattuk már korábban is, hogy az ott levő emberek fele a telefonját bámulja és vagy csetel vagy netezik, és nincs jelen. És a jelenlétnek ez a hiánya, az emberközi kapcsolatok megromlása az, ami végül létrehozza azt a könyvlistát.

Tehát az emberek keresnek valamit, amit ezekben a könyvekben próbálnak megtalálni. Mit keresnek az emberek? Mert ha valaki mondjuk Máté Gábor valamelyik könyvét olvassa, akkor őt valami odavezette ahhoz a könyvhöz, valamit keres.

Két dolog is eszembe jut erről. Az egyik az, hogy manapság a boldogság keresésének témája nagyon túl van tolva. Lázasan keressük az elégedettséget, a normálisan levést, a jól levést. A másik pedig az, hogy amikor én klinikai pszichológiát tanultam Zürichben, a betegségek klasszifikációs rendszere, az ICD a 10-es verziónál tartott, a mentális zavarokat osztályozó DSM a 4-esnél (most már az ICD a 11-esnél, a DSM az 5-ösnél tart), és engem már akkor irritált ez a dolog, a zavarok, a diagnózisok inflálódása. Mert ha beleásod magad a témába, akkor szinte az összes itt megjelenő zavart tudod magadon produkálni, és nem nehéz, hogy az agyad produkálja ezeket a zavarokat, ha azzal a témával foglalkozol. Ha ez a klasszifikáció felsorolja egy zavarnak a tíz kritériumát, tünetét, akkor én ebből nyolcat simán felfedezek magamon.

Ez olyan, mint amikor egy fejfájás okát keressük a Google-n és egy perc múlva „kiderül”, hogy agydaganatunk van?

Igen, pontosan. Én nem akarom támadni a modern pszichológiát vagy pszichiátriát, de például a kognitív viselkedésterápia (CBT) nagyon messze áll a lélektől (tudom, ezért sokan fognak engem utálni). Mert ez arról szól, hogy beprogramozom az embert, hogy miként működjön, és ha az az ember ezután működik, akkor azt mondjuk, hogy jól van. Ezért is ennyire felkapott az a pszichológiai irodalom, amit említettél. De mindez igen messze áll attól, hogy annak az embernek a lelke elégedett legyen. Na és mivel én is éreztem, hogy én magam is reprodukálni tudom a zavarok tüneteit, azt mondtam, hogy mindenképpen be kell hoznom valami olyasmit, ami arról szól, hogy van a test, és a testen keresztül elvezessem magam a lélekhez, a terápiáim során is. Mert nem tudok csak annyit tenni, hogy leülünk az emberrel, aki hozzám eljön, beszélgetünk és arra számítunk, hogy megoldódjanak a problémái. Az első mindenképpen a test, ami jelez, és ha az ember figyelmes, akkor igen hamar érzi, hogy mit jelez a teste, és ebből kiindulva pszichoszomatikusan a testet és azon keresztül a lelket is kezeled.

Én úgy látom, hogy túl nagy a tudás, az információhalmaz, amivel rendelkezünk és túlságosan könnyen dobálózunk a szavakkal: ez pszichopata, a másik depressziós, ezeket túl könnyen mondjuk. Szóval az öndiagnosztika és ezeknek a szavaknak és minősítéseknek a fellazulása vezet oda, hogy totál el vagyunk veszve.

Mondhatjuk, hogy az elveszettség korában, a szorongás, a szorongások korában élünk?

A szorongás megint egy ilyen szó, aminek a jelentése rettenetesen fel van hígulva. Én kezelek szorongással hozzám érkező embereket, de én őszintén nem tudom, mi az a szorongás. Persze, a kritériumai le vannak írva, valamiféle félelmi struktúra, rendben, de melyek a reális félelmek? Ha visszamegyünk mondjuk nyolcvan évet, akkor háború volt, ott volt egy reális félelem, mert bármikor lebombázhattak és hasonlók. De most, ma, itt, nincs ilyesmi (sajnálatos, hogy Ukrajnában éppen van). Igen, a politikai rendszer olyan, amilyen, lehet miatta elégedetlenkedni, a kapitalizmust is lehet szidni, de ezeket leszámítva csend és nyugalom van.

Szerintem az, amit ma szorongásnak nevezünk, egy belső, lelki síkon létezik, mert ha reálisan nézzük, akkor ma nincs olyan külső oka a félelemünknek, mint például egy háború. Az ember magától fél.

Miért?

Hogy nem teljesít jól, hogy nem felel meg az elvárásoknak, hogy ő nem az az ember, amilyennek nevelték, vagy amit a környezete elvár tőle, tehát egy állandó belső nyomást helyez önmagára.

De a belső nyomás nyilván a külső nyomás hatására születik, a megfelelési kényszernek például igenis lehet külső forrása. Azt mondod, hogy a külső – és hatására a belső – nyomás túl van tolva?

Igen. De mondok valamit: a pánikroham azóta létezik, amióta létezik a diagnózisa.

A diagnózis megalkotása előtt nem létezett pánikroham? Vagy volt, de nem annak tekintették?

A freudi időszakban hisztériának nevezték. Oké, rendben, kiakad valaki, de miért nem akadhatunk ki? Ki mondja azt, hogy nem lehet kiakadni? Miért ne akadhatsz ki, ha van benned egy belső feszültség és azt kiadod?

Vagyis rendben van, ha valaki kiakad…

Ha én a magam világában kiakadok, és nincs senki a környezetemben, akit ezzel bántanák, akkor miért ne lenne az rendben? Ez ugyanolyan, mint amikor a plusz energiáimat mondjuk táncolással vezetem le otthon. Persze, ismernem kell önmagam ahhoz, hogy tudjam: mire van szükségem, hogy le tudjam vezetni a felgyülemlett energiáimat.

Ha jól értettem, amit mondtál, annak a hátterében van egy kicsi abból is, hogy egy adott korban a pszichikai zavarok, diszfunkciók, betegségek mintha attól függenének, hogy mi az uralkodó elmélet a pszichológiában.

Igen.

Tehát ha kalapács van a kezemben, akkor mindent szegnek látok?

Jó, hát az, amit ma pánikrohamnak nevezünk, biztosan létezett valamilyen formában korábban is, de nem volt ennyire túltolva, mint ma. Senki nem mondta, hogy na most nekem pánikrohamom van, mert igen hamar diagnosztizáltam magam. Ráadásul – amint már érintettem –, igen hamar tudom megkreálni is. Ez pedig miért jó nekem? Valami felgyülemlett energia, ki nem mondott dolog, valami, ami erősen foglalkoztat, oké, de ezt miért nem vezetem le valahogy másként? Például fizikailag. Elmegyek mozogni, futni, úszni, tehát a pánikroham fizikai tüneteire fizikai választ adok, vagyis a fizikai testet kielégítem, utána pedig veszek egy fehér lapot és leírom, hogy mi az a gondolat vagy érzés, ami engem ennyire kimozdít az egyensúlyomból. Igen sok ember kívülről keresi az egyensúlyt, pedig annak belülről kellene meglennie. De azt nagyon nehezen tudom elmagyarázni, hogy mit jelent a belső egyensúly, mert az egy érzés. Terapeutaként csak valahogy terelgetni tudom az embert a saját egyensúlya felé, de azt neki kell megtalálnia, erőfeszítéssel, munkával.

Beszéltünk a nyomásokról… A fentiek alapján az is egy nyomás, hogy folyton szembejönnek ezek a pszichikai zavarok, hogy folyton beszélünk, olvasunk, hallunk róluk? Az interneten, a tévében, a rádióban, minden csatornán, és látjuk: a könyvekben is, amit szépen mutat az a bizonyos toplista. Tehát ez egy öngerjesztő folyamat is?

Igen, és ezek közül az online dimenzió az, ami drámaian megváltoztatta a létezésünket, az azonnaliság, a gyorsaság, az elérhetőség, az információdömping. Nincs csend. Folyamatosan bombáz bennünket valami információ. Pedig a csend igen fontos lenne, mert a csend a kreatív közege az agyamnak. Ha nincs csend, akkor előbb-utóbb nyugtalan leszek, és ez a gyökere annak, amiről az imént beszéltünk. És kiüt, persze, hogy kiüt valamilyen formában, ha nem találom meg a belső csendet.

A csend azt jelenti, hogy nem történik semmi, ugye. Például gyerekpszichológusok mondják, hogy a gyerekeket kell hagyni unatkozni és bátorítani őket, hogy teljesen rendben van, ha unatkoznak. A rengeteg inger, a rettentően felgyorsult világ, a folyamatosan ránk zúduló információzuhatag azonban nem kedvez a csendnek. Vissza lehet-e találni a csendhez? Mi szükséges ehhez? Kell valamit aktívan tenni, vagy elég csak csak figyelem magam és hagyom, hogy történjen, hogy jöjjön magától?

Szerintem mindig vissza lehet találni ehhez az állapothoz. És jó, hogy említed a gyerekeket, mert valószínűleg mindenki gyerekkorból ismeri ezt az állapotot, legalábbis remélem. Hogy ül egy gyerek órákig egy játékkal vagy pusztán csak a fantáziájával és nem történik semmi különös, elvan csendben, és ez neki jó.

Hogyan lehet visszatalálni… ez nagyon jó kérdés. Szerintem az első lépés mindenképpen az, hogy levezetjük a felgyülemlett fizikai energiát. Utána meg lehet próbálni mondjuk meditálni, mondanám, de a meditáció témája is fel van fújva jelenleg, úgy érzem. De akár egy kád vízben is lehet üldögélni. Vagy zenét hallgatni, és csak ezt csinálni. Mert a csendnek belsőnek kell lennie, a fejemben, nem azt jelenti, hogy csendben ülök. De mindenképpen egyedül kell magammal találkoznom, és mindenkinek meg kell találnia a találkozási felületét önmagával.

Talán az emberek félnek újra megtalálni ezt a csendet és találkozni önmagukkal… Te hogyan látod, terapeutaként, amikor azt mondod egy embernek, hogy például hallgasson klasszikus zenét és csak nézzen ki a fejedből egy órán át, legalábbis próbálja meg, neki mennyire nehéz megfogadni ezt a tanácsot?

Például amikor akupunktúrás kezelést alkalmazok, a páciens egyedül marad önmagával. Csendben, de ha akarja, akkor zenével. Vagy ha masszázsról van szó, mindig megkérdezem a pácienst, hogy kér-e zenét, csendet akar, vagy beszélgessünk, meséljen magáról, én pedig ráhangolódva jelen vagyok. A pszichoterápiára érkező pácienseknél mindig az a kiindulás, hogy ventiláljon, vagyis verbálisan engedje ki magából, az agyából a gőzt, mindig ez az alap. Nem ugrom neki senkinek azonnal, az első lépés mindig az övé, az első félóra mindig erről szól. Hogy beszéljen, hogy elmondja, most éppen miben van benne, utána pedig próbálom fenntartani a reflektáltság állapotát. És én is reflektálok, hogy azt az érzést, ami miatt hozzám jött, próbálja félretenni és foglalkozzunk vele kicsit később, most próbáljunk védekezni, találjuk meg ennek a módját. Mert ez a nyitja a dolognak: hogy az ember tudja megvédeni magát a negatív érzéseivel szemben.

Ha hozzád ellátogat, akkor nyilván nem tudja és segítséget keres…

Igen, és én ezt próbálom neki nyújtani. Eszközöket adni neki a saját munkájához.

De eseteként iszonyú nehéz lehet neki ez a munka. Elég ha például csak arra gondolunk, hogy mára teljesen felborult a munkaidő-szabadidő-énidő viszonya, amire a covid idején az otthoni munkavégzés csak rátett egy lapáttal. Mert igen sok ember nem tudja megcsinálni, hogy 9-től 5-ig dolgozik, majd 17:00-kor abbahagyja és teljesen mással foglalkozik, mert ott a telefon, a laptop, amelyen a magánszféra teljesen összekeveredik a munkával, befut egy email, egy értesítés, elérhető vagyok stb. Tehát a külvilág folyamatosan benyomul a privát szférába, ami összezavarja az embert és fenntartja a stresszt.

Ezzel tökéletesen egyetértek. Csakhogy az időm fölött én rendelkezek és meg kell tanulnom, hogy az én időm számomra esszenciális fontosságú és meg kell tanulnom kezelni. És nem történik semmi ha én délután 5-től este 11-ig vagy éjfélig, amíg elalszom, nem vagyok elérhető. Megoldom másnap. Ez valóban nehéz, de meg kell tanulni meghúzni a határokat. Az én telefonom például úgy van beállítva, hogy este 8-tól reggel 8-ig semmiféle értesítés nem jön be, hogy még véletlenül sem csábuljak el, hogy azzal foglalkozzak. Tehát 12 órát működöm, de a másik 12 óra szóljon a csendről.

És az a helyzet, hogy az embereket nem tanította meg senki, hogyan viselkedjen ebben a megváltozott világban és hogyan kezelje az online létezéssel járó stresszt. Nem tudtuk előre, hogy például a facebookozás vagy a tiktokozás mivel jár, hogy ez az entertainment szünet nélkül, 24 órában történik, ami igen könnyen magába húzza az embert, aki viszont igen nehezen tud belőle szabadulni. Mire észbe kap, már függő. És senki nem is tudta volna elmagyarázni előre, hogy miről szól, mert mindenki egyszerre szembesül az éppen zajló történésekkel és mire kezdenénk valamit úgy-ahogy kiismerni, máris jön egy újabb jelenség, ami ránk zúdul. Túl gyors az eltechnicizálódott világunk változása, egyre nehezebben tudunk adaptálódni. Lehet-e védekezni valahogy a gyorsuló valóság ellen?

Jelen maradni, ez lenne a lényeg. A jelenlét, hogy igényeljem saját magam és mások jelenlétét. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ha leülök valakivel kávézni, ne nézegessem a telefonomat és ez tudatos. Eldöntöm, hogy így teszek és az embernek muszáj döntenie, ezt nem lehet megspórolni. Vagy ne döntsön, akkor viszont megy az árral. Az ösztönei ellenében kell döntenie. Van olyan ember, aki például elmeséli, hogy milyen reelseket (Facebook-kisvideókat) néz és ezekkel, illetve ezek másoknak elmesélésével telik az ideje. Ilyenkor egyedül az ő döntése akadályozhatja meg az agya elcseppfolyósodását. Én persze segíthetek neki terapeutaként, de a döntés egyedül az övé.

A gyerekek és a fiatalok különösen sérülékenyek e tekintetben, mert náluk még nem, vagy nem teljesen alakultak ki a védekezési mechanizmusok. Nagyon sok iskolás, kilenc-tizedikes gyerek jött hozzám a pandémiás lezárások után, és mindegyikük esetében igen hamar rájöttem a problémamintázatra, miután megkérdeztem, hogy mennyi időt töltenek el a telefonjukkal a kezükben. Egyiküknél sem volt napi 8 óra alatt. Az ő esetükben azt az utat választottuk, hogy minden héten napi egy órával csökkentjük a képernyőidőt, amíg el nem jutunk a napi 3 óráig. De ezt bennük tudatosítani lehet, a kilencedikes lány ott, nálam döbbent rá, hogy mennyi időt tölt el az interneten. Tehát szembesül vele és felfogja ennek a súlyát. Persze ehhez kellek én is, a terapeuta, az objektív külső szemszög, a szülő hiába mondja neki, hogy tedd le azt a telefont, mert azonnal bekapcsol az ellenállás, a dac, az azértsem.

Mit gondolsz a traumajelenségről? Ma bárhova nézünk, interneten, a filmekben, a könyvekben, a közbeszédben, de a pszichológiában is, mintha minden a traumákról szólna. Mi az oka ennek a traumaáradatnak?

Most felhoztad azt egyik olyan témát, amin mindig fel tudok mérgelődni. Ma minden trauma. Minden apróság! Nekem ez teljesen kisüti az agyam, mert az igazi trauma az sokkal mélyebb valami, mint amit ma oly sokan annak neveznek. És biztos, hogy nem ezek a most tapasztalt felszínes dolgok jelentik a traumát. Elmesélek valamit. Tavaly elmentem egy tánctáborba, ahol nemzetközi volt a részvétel, és utána úgy alakult, hogy néhány résztvevő nálam aludt, mert később indult a repülőgépük, kinek Argentínába, kinek máshova. Egy részük transzgender volt, és ezt ne értsd félre, csak azért említem, mert ezek az emberek jellegzetes problémákat, mintázatokat hordoznak. Nos, kivétel nélkül mindegyiküknek az volt a magyarázata az összes problémájára, hogy az édesapja mekkora zsarnok volt, ami őt mélyen traumatizálta. Aztán beszélgettünk, és kiderült, hogy otthon nem történt semmi szörnyűség, egyszerűen csak gyereknevelés zajlott, az apjuk meg természetesen néha rájuk szólt. És ők ezért most nem járnak haza és utálják az apjukat. Na ez az ember találja meg a boldogságát, ha tudja, ha ennyire el van veszve…

Most ugye nem arról van szó, hogy gyerekkori traumák nem befolyásolják egy ember életét, mert igenis befolyásolják, és nem csak ma, hanem mindig is így volt. Mert amikor a fejlődő embert ebben a szakaszban trauma vagy erős negatív hatás éri, akkor az igenis befolyásolhatja a további életét…

Így van, természetesen, egy válás, egy haláleset ilyen reális trauma. De nem lehet minden nekem nem tetsző hatást traumának tekinteni. A banális helyzetek nem traumák. Ha otthon egy gyereknek a szülei meghúznak bizonyos határokat, az nem trauma.

Látjuk, hogy ma ennek a felfogásnak van egy kívülről erősített, ideológiai oldala is, erre épül az áldozatkultúra, amit lépten-nyomon tapasztalunk. Ez pedig arra fut ki, az a lényege, hogy én ne találkozzak semmilyen rosszal és csak a jó legyen az életemben. Szüntessük meg a világban a Rosszat és maradjon csak a Jó, nekem csak jó élményeim legyenek, mert nekem ez jár. Ami nyilván képtelenség, mert ilyen világ nem létezhet.

Azt is megkockáztatnám, hogy az igazi nagy traumák helyrepakolják az agyad. Ezek a traumák nagy felkiáltójelek az ember életében és azt jelzik, hogy menj tovább. És ha továbbmész, akkor abból a helyzetből csakis a jobb önmagad jöhet ki.

De mindenki képes erre? Hogy továbbmenjen?

Szerintem az igazi traumák csak jobb irányba visznek. A folyamatos áldozati magatartás, annak az állapotnak a folyamatos és tudatos fenntartása, hogy én most hosszasan szenvedek egy trauma miatt, azt jelzi, hogy nem reális traumáról van szó. Egy reális trauma helyrepakol. És itt sietek hozzátenni, hogy ha egyedül nem megy, akkor igenis kérj segítséget tőlünk, szakemberektől.

Tehát ha én valamilyen nehézséggel találkozom az életem során, és ezt a külvilágra, a társadalomra fogom, és azt hibáztatom, akkor az passzivitásra ösztönöz és megszünteti a mindig szükséges énmunkát?

Igen, erről van szó. Itt tulajdonképpen a komfortzónában ücsörgésről van szó. Mert ha én azt mondom, hogy a külvilág okozta a sérelmemet és a megoldást is a külvilágtól várom, akkor én tulajdonképpen lemondok a megoldásról, amit – megint hangsúlyozom –, egyedül csak én találhatok meg. Tehát nekem az jó, hogy abban az állapotban ücsörögjek, különben nem ücsörögnék benne. A reflektálás, a tudatosság a megoldás. Fel kell tennem magamban azt a kérdést, hogy miért váltja ki belőlem egy történés, egy esemény azt, amit kivált. Miért traumatizál, úgymond. Miért szenvedek, miért félek tőle, miért szorongok, miért kerülök depressziós állapotba. Ehhez fel kell nőni, ezt jelenti a felnőtté válás: hogy nem ülünk bele valamilyen kényelembe, hanem vizsgáljuk magunkat. Ez folyamatos mozgást, lelki mozgást jelent, meg kell nézni, hogyan tudunk önmagunk legjobb, legkreatívabb verziói lenni. Ennyi a cél.

Ez jön magától az emberben, vagy meg kell tanulni?

Nem biztos, hogy mindenkinél jön magától, tanulni kell, és tanítani már gyerekkortól.

Sok pedagógus mondja, hogy a mostani iskolás generáció nem csak figyelemhiányos, hanem hiperérzékeny is, a kudarctűrő képessége is igen alacsony, az önértékelése viszont igen magas. Mit lehet ezzel kezdeni?

Mit lehet kezdeni vele? Röviden: példát lehet mutatni. Én is hallottam ilyesmit pedagógusoktól, ez egy igen kemény jelenség. Romániában ráadásul a tantervet sem sikerül ahhoz adaptálni, amilyen gyorsan működik a mostani iskolások agya. Mert gyorsabban, mint a mi generációnknak annak idején. A mostani 9-12-es diákok generációja a kütyü-generáció. Ez egy nagyon komplex kérdés, mert ez is az egyre gyorsabban változó digitális és online világ eredménye és nagy, megbízható és hosszú távú kutatásokat még nem lehetett végezni ezen a téren. Ráadásul a kábítószer-fogyasztás is óriási mértékű ebben a szegmensben, ami igen durva, mert az agyuk és a pszichéjük nincs teljesen kifejlődve, a drogozás pedig egy életre módosítja nem csak biológiai szinten a receptorokat, hanem a gondolkodást, az énképet is, azt, hogy mit gondol önmagáról és a világról. Nyilván az lenne az ideális, ha egyáltalán nem drogozna, de nézzük reálisan: kipróbálják. És a drogozás ebben a zsenge, fejletlen korban katasztrofális következményekkel járhat. Viszont én a közvetlen környezetemben azt látom, hogy új generáció érkezik, a még fiatalabbak teljesen drogellenesek, természetszeretők, természetmentők és mindenmentők. Ezek a jelenségek mindig ciklikusak, tehát valószínűleg nem vagyunk elveszve, van remény, legalábbis remélem.

Te nem csak pszichoterápiával foglalkozol, hanem olyasmikkel, amiket keleti gyógymódoknak szoktunk nevezni: akupunktúra, masszázs, akupresszúra, köpölyözés, moxaterápia. Ezeknek a szemléletében test és lélek nem választható el egymástól, és a gyógyítási folyamat mindkettőt célozza. Hogyan ültethető át ez a keleti szemléletmód, mivel tudjuk, hogy a nyugati tudomány sokkal markánsabban választja el a testet és a lelket?

Nehezen ültethető át. Amikor visszaköltöztem Kolozsvárra, volt egy nagyon romantikus elképzelésem és elmentem kórházakba. Megkerestem orvosokat és mondtam, hogy én most végeztem a tanulmányaimat, most jöttem haza és amíg beindul a praxisom, bejönnék és segítenék, például a rákos betegek kezelésében. Összesen három orvossal beszéltem és utána majdnem sírógörcsöt kaptam, mert olyan válaszokat kaptam tőlük, hogy köszi, nincs szükség erre, mert már vannak ortodox papok, akik bejárnak a betegekhez. Namármost, én elhiszem, hogy egy pap tud szépen szólni egy bajban levő emberhez, de az ikonok és a szentbeszéd egy kicsit azért más világ, mint mondjuk egy kognitív terápiás megközelítése annak, hogy eljuss a lélekhez. Ez engem nagyon meglepett, mert én Zürichben tanultam és ott is dolgoztam hat évig egy termékenységi klinikán, és ott úgy volt, hogy az akupunktúra komplementer terápiaként működött, kiegészítve az orvosi tevékenységet. És elfogadott volt, hogy a mi terápiás megközelítésünk hozzátartozik az úgynevezett ganzheitliche Therapie-hoz, vagyis hogy az orvosokkal együtt dolgozva kezeljük a testet és a lelket. Az orvosok megvárták és figyelembe is vették a mi növényes, akupunktúrás terápiánkat és az eredményeit, mert mi valós eredményeket értünk el például a hormonháztartás vagy a laboreredmények javításában. Mert egy miómát, endometriózist vagy policisztás ovariális szindrómát lehet kezelni alternatív módszerekkel is, nem muszáj feltétlenül műteni vagy durva gyógyszereket alkalmazni, amelyek nagyon megterhelik a májat vagy a bélrendszert.

Tényleg működik az akupunktúra? Azért kérdezem, mert sokan nem hisznek benne.

Hát persze, hogy működik, ez nem hit kérdése. Annyira egyszerűen el tudom magyarázni laikusoknak is, hogy a meridiánrendszer az az érrendszer letérképezése, és hogy az, ami belül történik a testben, az követhető a bőrfelületen, a testfelületen és az idegrendszer szintjén is. És hogy az akupunktúrás pontok, a meridiánrendszeren keresztül aktiválják az agyalapi mirigyet és közvetlenül befolyásolják a szervi funkciókat is. Az akupunktúrában a szervek össze vannak kötve lelki síkokkal, érzelmekkel, színekkel. A tüdőről például nem beszélünk csak szervként, hanem egy olyan entitásként, esszenciaként is, amely igazából az elengedéssel, az elfogadással és a gyászfolyamatokkal függ össze a ki- és belégzésen keresztül. Évezredekkel ezelőtt még nem ismerték, hogy mi van a test belsejében, nem ismerték az érrendszert vagy az idegrendszert, de a meridiánrendszer térképe, amit az akupunktúrában azóta is használunk, már megvolt.

Na de ha tényleg működik, akkor a nyugati orvosi orvostudomány miért nem fogadja el általánosan?

Nem mondhatnám, hogy általánosan elutasítaná. De Romániában például nagyon kevés helyen alkalmazzák, de Bukarestben és Kolozsváron vannak ilyen klinikák. Az emberek szkeptikusak, mert az akupunktúrás terápia nem egy gyors módszer. Nem egy olyan rövid út, mint amikor az orvos azt mondja: tessék, itt van ez a gyógyszer, van itt van ez a beavatkozás, amivel gyorsan megoldjuk a problémát. Egy fejfájásra, migrénre bekapunk egy ibuprofent és ennyi. De egy migrént gyönyörűen lehet kezelni akupunktúrával. Migrént is. Én hat éve dolgozom önállóan és ez idő alatt kialakult, hogy melyik betegségeket tudom eredményesen kezelni. De persze vannak olyan betegségek is, amiket nem tudok ugyanolyan eredményesen kezelni.

A hagyományos keleti gyógyító szemléletben hogyan tekintenek a pszichológiai zavarokra, diszkomfortra, a stresszre? Létezik-e egyáltalán a stressz fogalma a hagyományos keleti gyógyászatban, vagy ugyanazt jelenti-e?

Ilyen formában, megnevezéssel, hogy stressz, nem létezik. De az akupunktúrában létezik hasonló és azonosítja is azokat a szerveket, amelyek abszorbeálják a stresszt, ilyen például a máj. Mert ugye a máj tisztítja a vért, és a vér hordozza a hormonokat. Én mindig, minden páciensnél szúrom a máj 3-as pontot, mert nem nagyon létezik olyan páciens, aki ne lenne stresszes.

Túlzás-e azt mondani, hogy a nyugati életforma eleve predesztinálja az embert a lelki diszkomfortra és a stresszre? Elképzelhető-e olyan világ, társadalmi környezet, amelyben nincs stressz? Merthogy az ember a jót és a boldogságot kergeti, de maradéktalanul soha nem érheti el. Erre a kereszténység ugye azt válaszolja, hogy itt a földi létben nem is érheti el, de majd a mennyországban…

Ó, ez nagyon jó kérdés. Érdekes, nekem is egyből a keresztény tanítás ugrott be. Mi emberek, szegény bűnösök vagyunk és egész életünkben a bűneinkkel harcolunk, ugye. És ez szerintem így is van: mióta az ember csak létezik, a tudat azóta kreálja a problémákat, amelyekkel aztán harcolunk. Sőt, a transzgenerációs traumaelmélet szerint az elődeink problémáival is harcolunk. Csakhogy a tudatot lehet azért irányítani, teszem hozzá gyorsan.

Apropó, a transzgenerációs traumaelmélet a másik, manapság igen sokat emlegetett forró téma. Mit gondolsz erről?

Igen, hát ez ugye arról szól, hogy például a nagyanyám szenvedéseit én is viszem tovább, mert ez öröklődik… Én ezzel úgy vagyok, hogy vigye tovább, aki tudja és bírja, én nem fogom, az biztos, mert miért vigyem? És ezt én döntöm el. Az ember nem áll passzívan a traumák, a szenvedések és rossz érzések előtt, hanem eldönti, hogy kell-e neki vagy sem. Magamat én ismerem a legjobban, a testemet és a lelkemet is. Ha például húz a derekam, akkor nyújtok egyet-kettőt, vagy beülök egy kád vízbe, de megoldom, és ha így sem jó, akkor orvoshoz megyek vele. De nem fogok addig várni vele, amíg nem tudok járni. Jelen vagyok és reagálok. A testünkre általában ösztönösebben reagálunk, de ha kognitív vagy lelki problémád van, akkor is reagálni kell.

Akkor ha jól értem, mindennek a kulcsa bennem, az emberben van, és az én munkám elengedhetetlen. Akkor is, ha pszichológushoz fordulok segítségért, de lényegében magam oldom meg a problémámat, ő csak segít ebben.

Tökéletesen így van. Nem létezik az az út, hogy más megoldja helyettem a gondjaimat, azokat nekem kell megoldanom. De igen fontos, hogy lehet ehhez támogatást kérni. Senki ne szégyelljen pszichológusi segítséget kérni, ha úgy érzi, szüksége van rá, mert mi ezért vagyunk. Most már egyre jobb a helyzet, de nálunk még mindig él az a felfogás, hogy aki pszichológushoz fordul, az bolond. Ez egy szamárság. Mint ahogy az is, amivel én is találkozom, hogy „óó, te pszichológus vagy, akkor belelátsz a lelkembe”. Nem, nem látok bele, nem vagyok parafenomén vagy látnok, és pszichológiával sem azért foglalkozom, mert gondjaim lennének önmagammal. Én azért dolgozom, hogy ha szükséges, rajtad, neked segíthessek.