„Az irodalmi élet személyes közegeiben szinte csak Erdélyben vagyok jelen” – interjú Antal Balázzsal

Antal Balázs író, költő, kritikus, irodalomtörténész, ráadásul utóbbi minőségében azon kevés magyarországi irodalomtörténészek közé tartozik, akik behatóan tanulmányozták az erdélyi irodalmat, különösen a ’60-as évektől errefelé. A Nyíregyházi Egyetem mellett a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen is tanít, de Kolozsváron, Cs. Gyimesi Éva vezetésével doktorált, sokrétű erdélyi kötődéseit pedig mi sem jelzi jobban, mint az, hogy magyarországi írószervezetek mellett az Erdélyi Magyar írók Ligájának is a tagja. Mennyire társtalan Bodor Ádám írásművészete, milyen is az erdélyi abszurd az irodalomban – ami a ’60-as, ’70-es években élte a virágkorát – és milyen az erdélyi abszurd a valóságban, mennyire takargatjuk vagy nem takargatjuk a balkániságunkat, mennyi esélyük van a regionális kánonoknak a magyar kultúrában – ezekről, és még sok másról is beszélgettünk vele.   Mennyire „társtalan” Bodor Ádám írásművészete szerinted? Ezt azért is kérdem, mert azon kevesek egyike vagy, akik magyarországi létükre elég jól és pontosan beleolvasták magukat az erdélyi irodalomba, kiemelt tekintettel a Forrás-nemzedékek szerzőire. Attól függ, honnan nézzük. Ha a kezdeténél, akkor nem annyira. Ez semmit sem von le az értékéből. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján egy csomó olyan szöveget írtak Erdélyben, ami a normális gondolkodás, valamint az akkori próza tapasztalatán edződött olvasói elvárások felől közelítve tiszta gyagyaságnak hatott, úgy történetalakításában, mint ahogy nemegyszer a mesélés módozataiban is. Talán Páskándi a kezdeményezője, de a legkövetkezetesebb, legegyenletesebb életmű a Bodoré ebből a hullámból. Valóban sokat olvastam oda és vissza ezt a jobb híján abszurdnak nevezhető irodalmi kísérletet, amely Magyarországon a maga idejében nem lett, nem is lehetett mélyebben ismert, mostanra meg már Erdélyben is javarészt elfelejtődött. Én ennek mentén haladva olvastam bele magam a Forrásba Bodor Ádám, majd később Bodor és Szilágyi István műveiről születő szakdolgozataim írásakor. Meglehet, én is beleestem abba a hibába, amikor már azt hiszi az ember, minden mindennel összefügg, valamint, hogy amivel ő foglalkozik, az magyarázat és megoldás a világ összes bajára, nemkülönben pedig ide (mármint nem nekem, hanem azoknak, akiket olvasok) az irodalmi Nobel-díjjal!, de az bizonyos, hogy sok olyasmi megtörtént itt, amit később a magyar irodalomtörténet-írás komolyan vehető részében konszenzuálisan prózafordulatnak nevezett jelenség rendkívül jelentős eseményénél szoktunk megemlíteni. Jogosan ott, hiszen az egy sokkal reflektáltabb jelenség volt – míg az abszurd hullám reflexiója sok esetben maga is igen abszurdnak hatott. Hiszen arról volt szó, hogy a fájdalmasan rövid ideig tartó politikai enyhülés idején jóval többen jutottak publikálási lehetőséghez Romániában, mint korábban és később, s olyasmi szövegek sem akadtak fenn a cenzúrán, amelyek az egyén és közösség kontra hatalom kérdéskörében egészen durván idiótának, vagy éppen ördögien gonosznak állították be az utóbbit. Persze mindezt azért a korszakban uralkodó realista próza eszközkészletével mégiscsak túl direkt, vagy még inkább: védhetetlen lett volna ábrázolni (hiszen azért szó sem volt demokratikus viszonyokról), így kicsi elmozdításokkal, áttolásokkal, görbe tükör-szerű „torzítással” sci-fik, disztópiák, krimik határain is átmerészkedő szövegek születtek echte szépírók tollából, vagyis valami olyasmi, ami eleve nem is lehet túl súlyos, amire épp ezért nem kell gyanakodni – közben viszont a szövegek tematikai/ideológiai vonatkozásai nagyon is aktuális politikai-társadalami téteket tartottak. Ezeket persze a korabeli értelmező közösségnek is el kellett hallgatnia, sőt tulajdonképpen szerencsésebbnek tűnt a lényegről elterelni a figyelmet a kritikákban. Beszélhetett mindenki mindenről, csak arról nem, amiről igazán kellett volna. Mindezzel megszületett egy olyan termékeny nyelvhasználati és szemléleti mód, amely utalások és metaforák rendszerén keresztül képes ideológiai mondanivalóját minden különösebb szájbarágás nélkül is megértetni – ezáltal pedig le is tud válni arról a politikai diskurzusról, amelyben nemcsak megszületett, de amely valósággal életre is hívta. Mármint meg tudja értetni az iróniára és a metaforákra fogékony és nyitott attitűddel közelítő befogadókkal, de sosem lesz alkalmas az egyértelműségből (sem) értő tágasabb „közönség” Erdély-élményét kielégíteni – mely a szó valódi értelmében persze sosem lesz olvasóközönség, ám nem csak véleményt alkot a fogalma-sincs-róla-miről, de politikai képviseletén keresztül jogot formál a (közoktatás) kánon(jának a) meghatározására is. Ez meg így legalább akkora abszurdum, ami egy ilyesforma regénybe illenék, hogy röhöghessünk rajta, amikor pedig sírni kellene. Pedig a már mondottak mellett megemlítendők közül Vári Attila vagy Sigmond István kapásból szórakoztatónak is mondható, Bálint Tibor újrafelfedezhető (bár az abszurd vonulathoz csak egyik-másik műve passzol, teljes egészében újrafelfedezésre érdemes), a nehezebb olvasmányélményt jelentő Panek Zoltán vagy Pusztai János pedig küzdelmes munkával a formaérzékeny olvasónak különösen érdekes lehet ma is. És akkor Köntös-Szabó Zoltánról, meg annyi más mindenkiről nem is beszéltem még. Ez a névsor persze nem válthatja le semmilyen újabb magyar prózatörténeti narratíva élcsapatát, de talán kiegészítheti azt, még inkább sok tekintetben árnyalhatja a transzilvanizmus második világháború utáni diskurzusait, és mindenképpen hozzájárulhat a félmúlt történelméről szóló újabb irodalom megértésének a tapasztalatához. Említettem a prózafordulatot, de gyorsan nyomatékosítanom kell, hogy itt nem úgy és nem azért történnek a dolgok, nem annyira formai-esztétikai vétetésű a kísérlet, és amiképpen elkezdődik, azonmód hirtelen is fejeződik be, amikor a cenzúra újra szigorodik – csak éppen nyomtalanul nem tűnhet már el, a folyományai szemmel láthatóak, még akkor is, ha nagyon távol kerültünk már a f(F)orrástól – ez a „kis” fordulat nem is lenne talán ennyire látható a „nagy” nélkül. Egy-egy irodalmi hullám-mozgalom-áramlat, vagy nevezzük bárminek, sokszor csak a legkiemelkedőbb alakja révén lesz látható az irodalomtörténeti narratívákban – ha, ahogy ma kinéz, Bodor Ádám lesz az, akkor végül is nyugodt lehet az ember. Mint ahogy az is rendben van, ha ma már ezt nem is annyira „abszurd irodalomnak” nevezzük, hiszen ezzel a kifejezéssel rengeteg baj van, hanem „csak” az abszurd eszközkészletével (is) élő irodalomnak. Még ezzel a kifejezéssel is sok a baj, de ezt most már én itt befejezem.

Fotó: Mărcuțiu-Rácz Dóra

  Kolozsváron, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen doktoráltál, jelenleg pedig a Nyíregyházi Egyetem és a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatója is vagy. A határ két oldalának „magyar” csomópontjai mennyire különböznek egymástól művészi értelemben? Hát, a kietlen Alföld itt is, ott is ugyanolyan. Váradon valamivel mindig melegebb van. És persze ott már közel a révi szoros, mint ahogy itt meg a Zemplén. És innen nézve az egyik mögött Kolozsvár van, a másik mögött meg a szülőföldem, Borsod megye északi része. Nyíregyházán nincs meg feltétlen a csomópont-élményem, de benne van a pakliban, hogy erről én tehetek, nem annyira Nyíregyháza. Váradon intenzívebb közeg vesz körül, bár már lassan kiöregszem a korábbi Élő Várad-mozgalom pezsgő és eleven társaságából (is), ami ma már az Újváradé. Meg aztán úgy vagyok vele, hogy inkább sokkal több mindent kéne rendesen megírni, nem csak úgy villogni a nálamnál tevékenyebb és tehetségesebb fiatalok között, hogy mekkora nagy arc vagyok, és ugye, hogy még mindig nem is vagyok olyan öreg. A Helikon szerkesztőségében legalább a korom miatt nem jövök már zavarba. De ezzel el is érkeztem oda, hogy tulajdonképpen csomópont meg művészeti értelemben vett pörgés igazából mindig annyira vett körül, amennyire csináltam magamnak ilyet, amennyire kivettem a részem abból, amire lehetőségem adódott – és inkább adódott, mint nem. A Műút portál Kabai Lóri barátommal való közös szerkesztésekor ez a kicsi pecó a Nyíregyházához tartozó falu egyik szélső utcájában, a periféria perifériáján valóságos kis világközepe tudott lenni nekem (hogy ezzel meg Bodor Ádámhoz érjek megint vissza) a sűrű és nyughatatlan zsizsegést tekintve, most meg, amikor ezt ugyanott írom a kérdésedre válaszolva, a tikkasztó nyári punnyadás és kiégés évadjában a pusztaságmélyi depresszió kellős közepe, ahol az írás sem működik. Ami inspiráló tud lenni, az a mozgásban levés, a felfedezés, a helyek bejárása és megérzése. Ez a határ mindkét oldalán működik, ha olyan a hangulatom. A hosszú, magányos erdélyi útjaimon többször ilyen. Csak persze már egyáltalán nem érzem annyira idegennek magam sem a Partiumban, sem Erdélyben, de még Csángóföldön sem, mint amennyire vagyok, és így lassan-lassan nem jut eszembe, hogy találgatni kezdjem valami zord hodálynak a funkcióját – mivel úgy érzem, tudom, mi volt, milyen ember lógott ott, és minek és hogyan beszélt. Ez pedig csökkenti a képzelet lehetőségeit – miközben nekem meg valahogy mégiscsak jobb. De persze lehet, hogy te nem is erre voltál kíváncsi. A váradi egyetem körül a kollégáim igen intenzív életet teremtettek, persze vannak sűrűbb és kevésbé sűrűbb időszakok, de amikor Váradon vagyok, többnyire annyi minden történik egyszerre, hogy nem tudom, hova menjek. Az egyetemi élethez tartozónak mondható rendszeres könyvbemutatók, konferenciák, vendégelődások mellett nyári egyetemen, a vakáció ideje alatti hallgatókkal szervezett irodalmi kiránduláson épp úgy volt alkalmam részt venni, mint a részben a hallgatókból kinőtt Élő Várad írótáborában, a színházzal, vagy az Újvárad folyóirattal való közös rendezvényeken. Váradon pezsgő élet van, noha kisebb a kolozsvárinál – de hát a város is, az egyetem is, a lap is kisebb. Én hiszek az egyetemben, a hallgatókban és a kollégákban egyaránt – ahol egyetem van, ott értelmiségi és minőségi művészeti élet is van, Váradon az egész még mindig felfelé ível szerintem, érezhetően dinamizálta és dinamizálja az értelmiségi életet az egyetem. És persze túltekintve Váradon, az irodalmi életnek az íráson és a publikáláson túltekintő személyes közegeiben szinte „csak” Erdélyben vagyok jelen, írótáborokba például ide járok. Ezt nem valamiféle értékválasztásként szeretném láttatni, egyszerűen úgy alakult, hogy Erdélyben több az olyan barátom, akit e táborokbéli estéken nyakon lehet ragadni, hogy na kicsi barátom, mikor iszunk már meg valami jó mocskot? Magyarországon befelé az irodalmi élet sűrűjébe számomra szinte az egyedüli személyes kapocs, de a legerősebb kapocs, Kabai Lóránt volt, a legjobb barátom – ha valahova hívtak vele, akkor mindenféleképpen elmentem. Nélküle nem szívesen tervezek én már semmit (Kabai Lóránt tavaly ősszel tragikus körülmények között elhunyt – a szerk.), és művészi értelemben meg, ha valaha egyáltalán volt is másként, teljesen talajt vesztettem, mióta neki nem mutathatom meg a dolgaimat. És ez csak a legeslegkisebb csepp abban a tengerben, amely az ő elveszítésével párolgott el egy csapásra – de nem az egyetlen önző mondatom, amit kapásból mondani tudnék.   Egy alkalommal elküldtem néhány versemet egy budapesti kollégának, aki nagy magabiztossággal ajánlotta fel, hogy ő majd segít a szerkesztésben. Néhány hét hallgatás után azonban a következő üzenetet kaptam tőle: „Elkezdtem, de aztán rájöttem, hogy annyira más nyelvet beszélünk, hogy nem tudok segíteni.” Mennyire más nyelvet beszélünk? Én ezt olyan nagyon másnak soha nem éltem meg. Vagy ha igen, akkor nagyon régen, és nem valami nagy pofon következtében kezdtem másképp érteni. Közhelyes apróságok persze vannak. De a könyves ember nyitott ember, neki nem lehet akadály, hogy a gondolkodásmódot, az élet kereteit felmérje és megértse. Amivel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy minden úgy működnék az erdélyi életben, mint az erdélyi irodalomban. Mindenesetre hasonló mód együtt dolgoztam Borcsa Imolával és Fülöp Dorottyával, ahogy te tervezted a kollégával, vagy tényleges szerkesztőként Kemenes Henriette-tel és Ozsváth Zsuzsával. Ráadásul négyükből kettő székelyföldi, kettő partiumi, mégsem adódtak soha köztünk félreértések. Na oké, néhány szót meg kellett kérdezzek. Amúgy legfeljebb az életkorbeli távolság miatt tartottam attól a velük való munka során, hogy valamit majd egészen egyszerűen nem leszek képes megérteni. De azt hiszem, olyasmi sem lett. Amit általánosságban, a nagyobb képet tekintve mondhatok, az nem különbözik attól, amit akárki más is elmondhat: hogy más a tétje a vallásosságnak, egyáltalán, az identitás mindenféle kódjai tényleg élesebben artikulálódnak – anélkül, hogy az embernek a gyomra forogna, mintha ez Magyarországon történnék –, egészen más hangulatú egy március 15-i ünnepség Kolozsváron, mint akármely magyarországi vidéki városban. Meg lehet érteni, hogy ezeknek a dolgoknak súlyuk van. Nem biztos, hogy ez jó, nem biztos, hogy ez rossz, de van. És persze, ha már ’48: az is egy mentalitástérkép, amikor egy éjszakai kocsmában elővesznek, hogy „na, kedves tápos barátom, hogy is vagyunk azzal a 12 ponttal? Mondjad csak, hányadik a pestiben az unió, és hányadik az erdélyiben? Na, akkor most rakjuk össze, hogy kinek is volt fontosabb a másik minden időben: nektek mi, vagy nekünk ti…” Aztán mikor kellően leizzadsz bele, mert a pestiben nem tudod, az erdélyiről meg nem is hallottál, akkor majd egy nagy röhögésben oldódik fel a helyzet, és valaki rendel egy újabb kört. Mindettől lehet idegenkedni, és lehet abszolút respektálni. Engem, azt hiszem, árnyaltabb gondolkodás felé vittek az erdélyi útjaim, és végső soron még nyitottabbá tette eleve szabadelvű gondolkodásomat. Az erdélyi barátaim zöme nagyobb terekben gondolkodik, mint az otthoniak, mivel a tanulmányaik során (vagy aztán a munkájuk miatt) nagyon sokan kerülnek sok-sok órás utakra hazulról, miközben Magyarországon egy megyén belül végig lehet járni az összes fokot, de egy megyényi távban mindenképpen. A mobilitás nagyobb, és ami lényeges: szinte állandó az igénye. Egyszerű, szorongó falusi ember vagyok, nem túlságosan világlátott, az otthonról való kimozdulással kapcsolatban elég sok félelmem volt és van, körülményeskedés, a mindent-újra-átgondolás, s a nem magyarokkal kapcsolatos gyanakvás aktiválódnak bennem szinte azonnal, ha készülök valahová: ezeknek egy nagy részétől Erdély megszabadított, és nem Erdélyen múlik, hogy az összestől úgyse tud. Nekem jó érzésem van, amikor átlépem a határt, pedig maga a határátkelés kellemetlen, kizökkentő dolog tud lenni, unde merge?, meg matricavásárlás – mégis, sokszor felszabadító érzés nekem.

Fotó: Antal Zsuzsi

  Nyíregyháza, Miskolc (az ottani Műút folyóirat és könyvkiadó is fontos számodra), Nagyvárad – mi a közös bennük szerinted? Egyáltalán a magyar, fővárosközpontú kultúrában mennyi esélye van manapság egy „vidéki” szerzőnek? Attól függ, mire akar esélyt. Végül is a legjobban szerintem mindenki akkor jár, ha megpróbálja nagyjából belőni, hogy mennyire futja az alkatából meg a tehetségéből, és ehhez méri magát, és gondolja el, hogy hol volna jó élnie. Már ha egyáltalán van módja meggondolni, mert az ilyesmi persze nem csak szándék kérdése. Akkor már mindjárt komfortosabban éli meg a küzdelmét az üres képernyővel, és a világban is üdvösen csökken a sértődöttség – bár igaz, nem látszik meg. Különben meg hiába mondom, hogy „mindenki”, biztosan nem is így van, akkor inkább magamnak mondom, hogy csináljam így. Nem így csinálom. Én nem nagyon élem meg ezt a fővárostól távolság – ahhoz való közelség dolgot végletesen, de valószínűleg én ezt nem csinálom jól, úgyhogy nem hiszem, hogy mérvadó lenne a véleményem. Éltem Budapesten és nem lett belőlem budapesti ember – nem azért, mert Budapest ilyen vagy olyan, hanem mert én vagyok olyan, amilyen. Nyíregyházi se lett belőlem, és valószínűleg váradi vagy kolozsvári se lenne, még ha el-eljátszottam és játszom is ilyesmi gondolatokkal. Ami az én tehetségemből kitelik, ahhoz maradéktalanul hozzáférek itt is, meg mondjuk akárhol lennék, ott is. Nem hiszek abban, hogy egy igazán tehetséges ember akárhol élve nem tudja megtalálni a jelenlétnek azokat a formáit, amelyekre feljogosítja a tehetsége. Persze van, ami nem mindegy. A kulturális javakhoz való hozzáférés lehetősége, vagy ha nyakába akarsz lihegni a mittudoménmilyen bizottságnak, vagy ha odavagy a szereplésért, akkor igyekezz minél nagyobb népességű helyre költözni. Nekem inkább egyetlen észszerű dolog jár az eszemben: a minőségi társaság, akikkel az általános dolgokon túl tudsz beszélni – ennek a hiánya megnyomorító tud lenni. Ha az ember távol él a központoktól, akkor időnként esetleg fel kell kerekedni nagyobb utakra. Számomra csak a legutóbbi, a társaság miatt éri meg. Hogy a három városban mi a közös, már fogasabb kérdés, mert ehhez ismernem kéne ezeket jobban – nem is az, hogy a hármat, de legalább egyet. Ám annyira nem ismerem.   Hogy látod az erdélyi magyar irodalom helyzetét jelenleg az összmagyar irodalomban? A regionális kánonok ma már egyértelműen minden további nélkül jelen tudnak lenni a nemzeti kánon(ok)ban. Azt hiszem, nem sok elfogultság van abban, ha azt mondom, a tavalyi és az idei év nagy szenzációi között ott vannak Visky András, Vida Gábor és Tompa Andrea regényei is, Fekete Vince, Lövétei Lázár László vagy Markó Béla verseskönyvei is. Szilágyi István prózája az önálló könyvekben eddig kiadatlan novellákkal, elbeszélésekkel és esszékkel most mutatja meg igazán eddig valamiért titkolt világszerű mélységét – jó lenne, ha mostani kiadója el tudná juttatni e rendkívül értékes könyveket a boltokba legalább. Persze ő már az élő klasszikus kategória, például Király Lászlóval együtt, nekik minden könyvük megjelenése esemény, csak jusson el az olvasókhoz. De ha már a középgenerációval és az öregekkel kezdtem: a fiatal erdélyi szerzők ott vannak a FISZ-ben, és a legjelentősebb magyarországi folyóiratokban is. A Helikon, a Látó, a Székelyföld vagy az Újvárad szerzőgárdája töretlen és folyamatos átjárásról tanúskodik – a szerzők számára nincs határ, még ha a lapok és a könyvkiadók terjesztési ügyeiben van is. Mondjuk azt hiszem, csak nagyon nagy megengedéssel tudom ma már érteni a kifejezést, hogy „összmagyar” – és itt most egy nagyon hosszú, káromkodásokkal teli szövegrészt kihúztam, ami a politika ebbe a térbe való benyomulásáról szólt. Röviden ennyi: a párbeszéd lehetőségét veri szét a hatalmi szó, a belső önmozgás tradicionális összmunkájához köthető egyetlen kánont sem fogja átformálni. Azoknak árt, akiket nyomat. Nem hiszem, hogy ezt nem tudják ennek alakítói, és nem hiszem, hogy érdekli őket. Különben mindenki azt csinál, amit akar, amíg nem beszél nekem nyilvánvaló hülyeségeket.   Rád személyesen, illetve az írásművészetedre mennyire hatottak erdélyi szerzők? Kik a legfontosabbak számodra? Ezt a sort Bodor Ádámmal kell mindenképpen kezdenem, és Mózes Attilával folytatnom, akiről a monográfia formába is átdolgozott doktori dolgozatomat írtam. De hát itt egy nagy felsorolást kell tartanom nevek ismételgetésével: Szilágyi István, Király László, KAF, Láng Zsolt, Vida Gábor, Markó Béla. A hunyt mesterek között elsőként Áprilyt, Szilágyi Domokost kell mondanom. Hú, hát tényleg folytathatnám még a sort, de kapásból talán ennyi is elég.   Az olvasmányélményeid, illetve az itt eltöltött idő milyen Erdély-képet alakítottak ki benned? Mi szerinted az erdélyiség? Azt gondolom, jóformán ahány barátom van Erdélyben, mind különféle erdélyiséget képvisel. És hál istenek sok barátom van. Számomra az erdélyiség elsősorban őket jelenteni, túl okosat nem tudok mondani. Persze az útjaimban benne volt az is, hogy Erdélyt látni kell, és némelyik út még ma is nagy kaland, de általában „dolgozni” jövök Erdélybe, és előtte, utána, néha közben is a barátaimat látni és velük beszélni. Erdély mindenféleképpen a sokféleséget jelenti nekem legmélyebben, nincs egyetlen Erdély-képem. Vagy ha van, akkor azt az előzőekben már pontosabban elmondtam, csak magam sem vettem észre. Magyarországiként tudok értéket látni a kulturális szimbiózisban, noha közelebbről látva, tudom, hogy nincs is ilyen szimbiózis – vagy úgy van, hogy közben nincs. Magyarországon általában lenézően nevetni illik a balkáni káoszon, amelybe Romániát is bele szoktuk érteni – de persze Erdély magyarjai nélkül. Mert hogy a budapesti politika németes meg nyugatos pedantériát tart fent. Közben ez nincsen így: a magyarországi politikai elit ma már tiszta Balkán, és tiszta Balkán van Borsod vagy Szabolcs falvaiban – most csak arról szeretnék beszélni, amit ismerek. Ezeken a vidékeken ezt palástolni sem lehet már – csak éppen muszáj. Erdélyben ezt a muszájt nem láttam, nem látom. Ha beismerjük, hogy káosz van, akkor ez lehet termékeny káosz is. Ezzel olyan, mintha végül is azt mondtam volna, hogy Erdély egyenlő a káosszal, de nem ezt akartam, hanem azt, hogy nincs takargatás. De ez se igaz, mert van, csak másképp.   Mennyire sajátos az itteni abszurd – ami elsősorban a ’60-as, ’70-es években élte a virágkorát – a kelet-európai abszurdon belül? A Kolozsváron decemberben tartott Bálint Tibor-konferencián is újra felmerült ez a nehezen megválaszolható kérdés. Abszurdból is többféle van – és akármelyikről is kezdek beszélni, kénytelen vagyok nagyvonalúan átugrani magát az alapvető definíciót, hogy vajon maga az abszurd mi is? Most a legegyszerűbben kétfelé „osztanám”: a kafkai-becketti, egzisztencialista megalapozottságú, minden ízében fenyegető, sötét abszurdra, és a felszínen könnyedebb képet vetítő, a képtelenségeket a kisember hétköznapi világában felmutató ionescoi, hrabali, kunderai vonalra. Az erdélyi az elsőhöz van közelebb, míg a második a magyar irodalomban például Örkénynél tapasztalható meg leginkább. Persze van átjárás a kettő között, képlékeny a határ, ha van. Erre az első vonalra az absztrakció jellemzőbb: gyakoriak a metaforikus terek, a metaforikus események, a metaforikus alakok, közvetlenebb a kapcsolata az expresszionizmussal és a szürrealitással.

Moldvában (Fotó: Petres László)

  Te magad találkoztál-e már abszurd helyzetekkel itt Erdélyben? Manapság az abszurditás inkább a jó Pannóniában tanulmányozható egészen közelről, de természetesen az úton levés kalandja, az ismeretlen vidékek felfedezése mindig sok meglepetést tartogat. Majd két évtizedig vonattal, busszal, stoppal közlekedtem Erdélyben is, sok mindent láttam, hallottam. Tavaly már autóval mentem át Moldvába. Ott szembesültem egy történettel Benedek Márton trunki sírjánál. A néhai csodatévő, szinte szentként tisztelt orvos földi maradványai annyi márvány alá vannak temetve, amennyi talán a temető fennmaradó részében összesen nincsen. Mint kiderült, nem volt ez mindig így, ám élelmes emberek az „egyszerű” eredeti sír földjét rendre kiásták, hogy pénzzé tegyék. A helyiek visszatemették, de aztán kezdődött újra az egész – míg végül ilyen formában vetettek véget neki. Ja ez persze már nem is Erdély. De hát Erdély afféle expanzív módon létezik az ember tudatában…   Min dolgozol éppen, mikor számíthatunk kötetre tőled? Erre a két kérdésre magam is szeretném tudni a választ.