„Az íráshoz belső nyugalmi állapot kell, ami kívülről őrült pörgésnek tűnik” – interjú Márton Evelin íróval

Márton Evelin három novelláskötet és három regény szerzője, a Bukaresti Rádió magyar szerkesztőségének a munkatársa, valamint a Helikon prózarovatának szerkesztője. Milyen volt Bukarest másfél évtizeddel ezelőtt, Kolozsvár még korábban, vertek-e magyarokat a Funar-korszakban, milyen volt indulásakor az Insomnia, mi lesz ha elsüllyed a szárazföldek nagy része, milyen bélyeg erdélyinek lenni – ilyesmikről beszélgettünk vele.

Kolozsváron nőttél fel, aztán az egyetem után tizenegy évig, 2002-től 2013-ig éltél Bukarestben. Milyen volt számodra az a város, megvolt-e még az a balkáni bája, varázsa, amiről szoktak beszélni?

Részben megvolt, de eloszlott a város különböző negyedeiben. Az első munkahelyem a régi városmaghoz közel volt, az RMDSZ elnöki hivatalában voltam sajtós, és ez a hivatal akkor az örmény templom és negyed, illetve a Foișorul de Foc között találtattott. Ez utóbbi tűzoltótorony, és nemcsak az építése, hanem a neve is a magyarokhoz kapcsolódik, mert Széchenyinek köszönhetően építették, a foișor megnevezés alapja pedig a magyar folyosó. Bukarestben több történelmi városrész is van, nem csak a közismert Lipcsei utca, azaz a Lipscani. A munkahelyem környékén szerényebb családi házak álltak, főként görög származású emberek lakták, akik nyáron kiültek az utcára tablézni. Kihoztak egy asztalkát meg valami halászszékeket és ott a járdán játszottak. A balkáni báj főként az emberek interakcióiban nyilvánult meg, a szomszédok beszélgettek egymással, ami nyilván a blokkokban is megtörténik, de az újabb építésű negyedekben már nem annyira, ott elég sterilnek tűnik minden. Meg hát vannak ezek az óriási negyedek, mint például a Titan, a Vitan, ott egy kicsit időutazásszerű volt a létezés, mintha a kommunizmusban, vagy valamiféle átmeneti állapotban lettem volna. Aztán később leszigetelték a tömbházakat, kitakarították a zöldövezeteket, játszótereket építettek, szóval a 11 év alatt sokat változott.

Milyen volt a kulturális, szociális élet?

Az is nagyon rétegzett, amihez én hozzáfértem, az csak egy része volt az egésznek. Ott például gyakrabban eljutottam színházba, mint itt. Ez nem minősítés, ott egyszerűen valahogy jobban érdekelt ez a dolog. De egy csomó minden érdekes volt számomra vagy teljesen új. Sok underground hely működött akkor még – nem tudom, hogy most megvannak-e, és ha igen, mennyire alakultak át. A Cotroceni negyedben volt egy Ota nevű fickó, aki a háza alagsorában működtetett afféle illegális kocsmát, ahol koncertek, képzőművészeti kiállítások is voltak, de működött több ilyen, padlásterekben, itt-ott, aztán idővel átalakultak – akárcsak itt, Kolozsváron az Insomnia, ami nemrég ünnepelte fennállásának 27. évfordulóját. Bukarest különben egy kincsesbánya. Rengeteg kis múzeum, kisebb gyűjtemény van, ahol soha nincsenek sokan. Valószínűleg mostanra már felkerültek a turisztikai térképekre, de akkor csak véletlenszerűen botlottál bele, vagy tudott róla valaki, és ajánlotta. De be lehetett járni a képzőművészeti egyetemre is, ott is voltak dolgok.

Akkor menjünk még korábbra. Milyen volt az a Kolozsvár, amiben te felnőttél?

Sokkal kisebb volt fizikai kiterjedésében, így értelemszerűen sokkal kevesebb ember élt benne. Sokkal kevesebb helyen lehetett szocializálódni, de emiatt sokkal nagyobb társaságok voltak, és azt hiszem, az emberi kapcsolatok voltak teljesen mások. Például, ha el akartam volna jutni hozzád, de nem tudom a telefonszámodat, meg azt sem, hogy hol laksz, akkor elég lett volna, ha egy közös ismerősünktől megkérdezem, hogy mikor látott utoljára, vagy hova jársz, és akkor jó eséllyel össze lehetett futni, vagy üzeneteket lehetett hagyni. Ez még a mobiltelefonok előtti időszak, amikor mégis kiválóan megtaláltuk egymást. Tudom, hogy sokan úgy szokták felemlegetni, hogy milyen szürke volt a Funar-korszak, de én nem erre emlékszem, biztos éppen azért, mert kamasz voltam. Funaron inkább szórakoztunk, miközben felfogtuk azért az egésznek a tragikumát is. Agresszívebb volt a hangulat a városban, ez tény, nem volt például szokatlan, hogy rendőrök igazoltassanak, ha este 11 után a Sétatéren kóricáltál. A buszellenőrök is meglehetősen agresszívek voltak, de úgy tapasztaltam, hogy ezt a jó szokásukat mind a mai napig sikerült megőrizniük.

Etnikai konfliktusokba nem keveredtél a Funar-korszakban?

Én személyesen nem. Az tény, hogy a tömbházban, vagy az edzőpályán szívattuk egymást, és a lehető legdurvább vicceket sütöttük el az egymás nemzetiségét illetően. De ez a kilencvenes években legalábbis hozzátartozott a lépcsőházakban zajló, amúgy is mindig kiélezett harchoz, ami különféle dolgok miatt dúlt. Viszont sok barátom keveredett etnikai konfliktusba – főleg a hosszú hajú fiúkat szerették a Mărăști téren, meg a Monostoron is jó becsületesen meggyepálni.

Ha már szóba került a 27 éves Insomnia, hogyan emlékszel erre a kultikus kocsmára a régi időkből?

Már nem emlékszem, hogy ki ajánlotta annak idején a galériát – mert galériaként indult, legalábbis az én fejemben egy fotógaléria jelenik meg. Ez ’96-ban volt valamikor, közvetlenül az indulása után, és amikor bementem, az első ember, aki szembe jött a még most is élő alapítók közül, az nyilván Márkos Tünde volt. Tetszett nagyon az akkori Insomnia, mert bár jártunk különféle tárlatokra Kolozsváron, azok nagyon porosnak és öregesnek tűntek ahhoz képest, amire mi vágytunk akkoriban. Nem nagyon volt a hagyományos helyszíneken kívül – mint mondjuk a Szépművészeti Múzeum – túl sok ilyen jellegű tér, újítónak tűnt mindenképpen. Utána elég sokat jártunk oda barátkozni, inni, néha tanulni. Jó hangulata volt a helynek, a legjobban talán a „létrás” időszak tetszett (létrákra aggatták a lámpákat egy időszakban). Nem tudom, neked ez mennyire van meg, de volt egy idős hölgy, aki ott lakott – a nevére már nem emlékszem –, volt egy külön lakrésze, és ő időnként átsuhant a mulatóközönségen. Egy csomó történet kapcsolódik az Insomniához, és rengeteg ember. Az én fejemben az Inso például sokáig Brédához kötődött.

Mesélj el egy történetet, ami nyilvánossá tehető, mondjuk Brédával kapcsolatban!

Amikor Bukarestben éltem, akkor igyekeztem időnként Kolozsvárra is elevickélni, bár ez nem túl gyakran jött össze. De azért általában az Insomniában szilvesztereztünk. Egyik évben amikor a férjemmel jöttünk, leült hozzánk Bréda, mert régen nem látták egymást. Kikérdezte a férjemet mindenféléről, hogy hol járt, mit csinált, mióta nem találkoztak. Aztán Bréda átült egy másik asztaltársasághoz, ahova én is odakerültem egy idő után, mert ismerőseim ültek ott, és arra lettem figyelmes, hogy Bréda már erősen kiszínezve mesélte, hogy egy másik asztalnál ott ül egy Kovács István nevű ember, neki jóbarátja, aki mélytengeri biológus, szóval egy teljesen más történetet tolt, azzal szórakoztatta a társaságot, és abszolút nem érdekelte, hogy ez a valóságtól már igen messze van. Különben amikor visszaköltöztünk Kolozsvárra – azt hiszem akkor már megvolt az első kötetem, sőt talán a második is –, akkor nagyon leszidott, hogy én ezt hogy képzelem, ezeket a dolgokat nem így kell csinálni, hanem előtte el kell járni a Bretter körre, ott meg kell mérettetni, mert ez így nem megy, hogy az ember csak úgy kiad egy könyvet.

Miért lesz az ember író?

Mert – bár szeretné – nem tud például asztrofizikus lenni, mert az agykapacitása egyszerűen nem engedi meg. Na jó, ez megint pejoratív minden íróra nézvést…

Ezt akartam kérdezni, hogy akkor csak buta emberek lesznek írók…

Nem, dehogy. Nem tudom… egyrészt nem tudom azt sem, hogy író vagyok-e, ez még mindig kérdés. Hogy írok, az tény.

Miért kezd el írni valaki szépirodalmi igénnyel?

Mert valamikor rájön, hogy valakinek ezzel örömet szerez, megkacagtatja vagy szomorúvá teszi, de mindenképpen kérdéseket ébreszt benne. És ez egy jó érzés. De ez csak az első kör, utána jönnek a belső tépelődések, hogy valóban jó-e, amit írsz, egyáltalán jó-e az, hogy írsz. De másképp nem tudom kifejezni, amit gondolok a létezésünkről. Hogy miért érzem a kényszert, hogy ezt elmondjam, erre nem tudok válaszolni neked.

Félsz a klímaváltozástól?

Mit érnék vele, ha félnék tőle, lévén, hogy ez így is, úgy is be fog következni –, illetve hát folyamatban van.

Azért kérdem, mert a legutóbbi regényed, a 2021-ben megjelent Solea Minor egy disztópikus világot fest fel, ahol a szárazföldek nagy része már a tengerbe veszett, és a regény hősei egy apró, 800 négyzetkilométeres földkockán tengődnek, amit lehet, hogy az utolsó darab szárazföld.

Igen, így tudják azok, akik ott ragadtak rajta, de természetesen reménykednek benne, hogy nem az övék az egyetlen bánatos kocka, ami az óceánban lebeg. Viszont semmi köze nincs a klímaváltozás okozta szorongáshoz annak, hogy megírtam a Solea Minort. Semmiféle szorongásom nem volt írás közben, és ez ritka dolog, egészen jól éreztem magam ezen a szigeten. A kataklizma, aminek a következtében csak ez a sziget marad a szárazföldből, inkább csak a bevezetője ez egésznek, az érdekelt valójában, hogy mi történik, ha hirtelen lekapcsolják a villanyt, és többé soha nincs is. Illetve azon gondolkodtam el elsősorban, hogy ha bekövetkezne egy ilyen, akkor mire lennék képes. Képes lennék-e összerakni bármilyen szerkezetet, ami segítene engem a létezésben. Meg arra is gondoltam, hogy milyen lenne az a világ, ahol nincsenek nők. Halvány emlék van ugyan arról, hogy voltak, de már nincsenek, az ember szaporodni képtelen, bezárult számára a kör, a szigeten már csak a fókák képesek erre, és a sirályok és más szerencsésebb teremtmények – bár ez is kérdés, hogy akkor ez szerencse-e vagy sem, ilyen körülmények között.

Vannak viszont a regényben félig ember, félig állat lények, mint a dempo, ami valami ijesztő átmenet ember és madár között. Honnan jönnek ezek? Lélekben mi is ilyen összetákolt, félig állat, félig ember szerzetek vagyunk?

Igen, minden bizonnyal, csakhogy erről nem nagyon esik szó a közbeszédben. Még mindig snassz elismerni, hogy igen, valóban értelmes lények vagyunk, de a viselkedésünk sok mindenben állati. A félreértések elkerülése végett: például olyan cselekedeteinkre gondolok, amelyek ösztönösek, például az, hogy vakarózunk, vagy az, hogy libabőrösek leszünk. Ugyanúgy ki vagyunk szolgáltatva a szükségleteinknek, vagy talán még inkább, mint a többi lény.

Fotó: Mărcuțiu-Rácz Dóra

A depresszióról írod ebben a regényben, hogy régen (a kataklizma előtt) megpróbálták kezelni, bár kevés sikerrel. Nem lehet kezelni szerinted a lelki betegségeket?

De, valószínűleg lehet kezelni, bár nem hiszem, hogy valaha is megtalálják azt az általánosan alkalmazható gyógymódot, ami mindenkin tud segíteni. Nem biztos, hogy az, aki egyáltalán kezeltetni akarja a problémáját, az a megfelelő szakemberrel fog összetalálkozni. Szerintem a depressziónak is sok ága-boga van, olyan is van, amit mi magunk tartunk „életben”.

Szeretünk szenvedni?

Nem hiszem, inkább automatizmussá válik sok minden: visszatérsz ugyanabba a rossz spirálba. Legalábbis magamon olykor ezt tapasztalom, belefutok ugyanazokba a hülyeségekbe. Ha az ember nagyon önreflexív, akkor talán az ezeréves traumákat is meg lehet valamilyen módon szelídíteni.

A művészet tudja kezelni a lelki bajokat valamilyen szinten?

Igen, minden bizonnyal tudja, csak a művészet is a maga nemében – mint minden más –, el is szigetel ugyanakkor.

Ez jó vagy rossz?

Valahol ez is hozzátartozik. Mindig van egy belső kör, ahol egyedül állsz. Szóval nem olyan rossz ez. A művészettel kapcsolatban mindig az merül fel, az az állandó vita tárgya, hogy akkor mennyire kell hozzáférhető legyen mindenki számára – de szerintem rossz a megközelítés. Inkább az a kérdés, hogy akarják-e az emberek azt, hogy részesei legyenek bármilyen művészetnek.

A részben önéletrajzi ihletésű Szalamandrák éjszakái című regényedről olvastam egy kritikában valami ilyesmit, hogy az öröklődő hazátlanság könyve. A kisebbségi lét valamilyen szinten hazátlanságot is jelent? Hogy állsz a haza dolgával?

A hazátlanság érzete nem feltétlenül csak a kisebbségi léthez köthető. Hazátlannak érezheti magát bárki, aki valamiből kifolyólag úgy érzi, hogy a haza mégsem azt nyújtja számára, amit ő az ideális hazától várna. Találkoztam például sok olyan román emberrel is, akik ugyanúgy hazátlanoknak tartották magukat, mint mondjuk én. Jobb pillanataimban az egész országot, Romániát a hazámnak tudom tartani, és nem csak Erdélyt, de ha nagyon szűkíteni kell a kört, akkor valószínűleg vissza fogok jutni egy nem tudom hány négyzetméteres kolozsvári kockába, illetve egy nagyobb kockába, ami mondjuk a Székelyföldön van, és akkor ez a kettő a haza és az út, ami innen oda visz, meg onnan ide.

Bekattant neked ez a kocka.

Igen, bekattant a kocka. De lehet, hogy majd egy komplikáltabb idomra fogok áttérni –, bár nem hiszem.

Miért érdekel Erdély?

Azért érdekel, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden szegletét ismerem, és mindent tudok róla. Ugyanúgy, ahogy az országon belül, Erdélyen belül is vannak olyan helyek, olyan dolgok, amiket még nem láttam, nem tapasztaltam, és érdekelnek. Felemás a viszonyom a hellyel, de nem tudnám elképzelni saját magamat nélküle. Mindenképpen az vagyok én is. Van ennek az egész földrajzi, meg kulturális tájnak valami kisugárzása, ami beléd ivódik, rád ragad, mint egy bélyeg, és hordod magaddal. Például a nyelvekben, amiket beszélsz – meg hasonló, nehezen megfogható dolgokban.

Az írásaidon nagyon érződik szerinted az erdélyiség?

Nehéz ezt kívülről nézni, és erre válaszolni. Hogy mennyire erdélyi, amit írok, azt nem tudom, de az biztos, hogy érződik, hogy kelet-európai. Az erdélyiség valami megfoghatatlan dolog, ami folyton ott van, de egyáltalán nem szégyellem, sőt.

Solea Minor, ez a kis darab föld Erdélyből maradt meg?

Létezhet egy ilyen hipotézis is, de nem kötelező, hogy ez így legyen. Annyit tudunk erről a helyről, hogy egy, a múltban szétesett nagy birodalomnak egy igen kicsi darabkája. Ilyen alapon lehet Erdély, lehet Vajdaság, Kárpátalja, Bosznia-Hercegovina és mind így.

Mennyire mintázod létező emberekről a figuráidat?

Ez már az alkotás nem teljesen tudatos részéhez tartozik. Ha nekilátnék, hogy tudatosan szétszálazzam a szereplőimet, valószínűleg el tudnék jutni az idézőjeles mintához, de ez nem lényeges. A jellemvonások rögzülnek, gesztusok, történetek – és ez nem feltétlenül egy tudatos folyamat eredménye.

L’Tót úr nem Vida Gábor (író, a marosvásárhelyi Látó folyóirat szerkesztője – a szerk.)?

Nem, nem Vida Gábor. A névjátéknak az az oka, hogy a Solea Minor legelső szövegét a Látó 30. születésnapjára írtam felkérésre, abból lett aztán a regény. Ezért vannak benne ilyen viccek, mint a L’Tót úr, vagy a macska, aki a nyugati hadtestről értekezik.

Mikor érezted azt, hogy ebben a kezdeti, felkérésre írt szövegben van egy regény?

Úgy emlékszem, hogy nem sokkal ez után az írás után Gábor kért még szöveget, és én még benne voltam ebben a flow-ban. Akkor írtam talán a Macska az óceánban 1-et. Így kezdődött. Megsajnáltam a szereplőket, hogy csak ennyit kaptak az élettől, egy kopár szigetdarabot, ahol mindenki bánatosan jön-megy. De általában ez szokott történni. Valami bekattan és akkor nem tudom abbahagyni – egy darabig. Persze van olyan, amit viszont abbahagyok, és látni sem akarom soha többé, és nem is közlöm. Vannak zsákutcák is.

Ezek szerint ösztönösen írsz, nem úgy ülsz le írni, hogy ott lebeg a fejedben, hogy merre akarsz indulni. Nincs egy elképzelt olvasód.

Nem, ezen soha nem gondolkodom, legalábbis a könyveim esetében. Viszont a Helikon miatt arra kényszerülők, hogy időnként vezércikket írjak. Ez terjedelmileg is korlátozott, ami nem baj, sőt ez a legjobb része; a legrosszabb része az, hogy soha nem tudom, miről is lenne jó írni, hogyan szóljak az olvasókhoz, hogy amit „mondok”, ne legyen elcsépelt, unalmas, érthetetlen. Ez a könyveim esetében soha nem fordul meg a fejemben. Miért, te amikor írsz, látod előre magad előtt, hogy kiknek és mit akarsz megfogalmazni?

Én nem, viszont látom, hogy sok író kimondottan bizonyos célközönségeknek, bizonyos módon ír, előre megfontolt szándékkal, ami nem feltétlenül tesz jót a szövegek minőségének.

Nekem ez nem nagyon menne. Már egy vezércikk megírása is rettenetes kínszenvedés.

Jó az más műfaj, az publicisztika.

Jó, de én nem tudok publicisztikát írni.

Az is széppróza valamilyen szinten, amit vezércikknek írsz meg?

Igen. Javasoltam is a szerkesztőségben, hogy amikor én írom, akkor vezessük be a nu-vezércikk műfaját, hogy érezzem én is jobban magam. Mert így mindig két-három mondat kísérő-, magyarázó szöveget kell mellékelnem az épp leadott vezércikkhez, amit én soha nem nevezek vezércikknek, hanem cuccnak vagy egyszerűen szövegnek. Nem, nincs nálam ilyen, hogy elképzelt olvasó. Próbálkoztam ezzel valamikor régebben, de ott akkor nagyon összefolyt az alkotás a szerelemmel. De aztán szétváltak a vizek.

Amúgy rádiós újságíróként mit gondolsz a sajtó jelenlegi helyzetéről?

Nem is tudom, mit mondjak. Néha úgy tűnik, hogy haldoklik, vagy a szerepe változott meg. Felhígult, ugyanakkor sokkal inkább befolyásolja az embereket, már azokat, akik hozzáférnek. Talán kevésbé kritikus az olvasás, nem tudom, vitatkoznak-e még az emberek élőszóban egy-egy cikk miatt, ismerik-e az újságírókat, várják-e egy-egy írás vagy lap megjelenését, úgy mint 15-20 évvel ezelőtt. Talán tévedek, de elég nagy minőségi romlást látok – ezt a hazai sajtó egészére értem, talán a sebesség teszi, az állandóan jelző stopperóra, hogy újabb és újabb szenzációt kell fabrikálni, és hírt adni róla, ez pedig a szövegek minőségének rovására megy. Engem személyesen nagyon idegesítenek a bombasztikus címek, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a tartalommal. Megértettem, hogy ez a kattintás- és lájkvadászat miatt történik, ám ettől csak rosszabb lesz minden, hitelét veszti. A felhígulás azzal is magyarázható, hogy a Facebookon bárki sajtósként járhat el: látok az utcán valamit, azt kiírom a falamra, és máris úgy érzem magam, hogy hírt adtam a világnak valamiről. Szóval valahogy elmosódtak a határok, minden összefolyik, és ilyen szempontból, igen, talán haldoklik a sajtó is.

Ez az egész Facebook dolog jó vagy rossz nekünk?

Nem hiszem, hogy jó. A Facebook olyan platformmá vált, ahol mindenki kígyót-békát kiálthat a másikra, és ez semmiféle következménnyel nem jár, legfeljebb azzal, hogy letiltogatjuk egymást. Amellett óriási időveszteségnek tartom az egészet. A jó oldala az, hogy összehozta a világban szétszóródott embereket – osztálytársakat, barátokat, rokonokat –, és a kapcsolattartásra most is jó. De a többi része nem tetszik, mert minden azonnali reakciókat vált ki, nincs idejük a dolgoknak, azaz híreknek, történeteknek megérni, nem létezik már valódi higgadtság – legalábbis ebben a közegben. De hát ezt te is nagyon jól tudod, hiszen te készítetted nemrégiben azt az interjút, amitől aztán teljesen kiment szűkebb pátriánkban a biztosíték. És ezzel egyáltalán nem az volt a gond, hogy a tárgyalt témát illetően vita alakult ki, az egyenesen örvendetes, viszont a kontrollálatlan kommentáradatban zuhogtak a szónyilak az interjúalanyodra, rád, sokszor anélkül hogy a nyilazók elolvasták volna az interjút. Ez egyébként a leggyakoribb és a legdühítőbb egyben. Másrészt hogy lehet állandóan posztolni, kommentelni, résen lenni? Én mindig időzavarban vagyok, folyton a körmömre van égve a gyertya, akkor sem érnék rá ilyenekkel foglalkozni, ha lenne bennem késztetés ilyesmire. De az is egy hipotetikus dolog, hogy mi is az idő.

Mi az idő?

Na ez az. Én mindent az alvásidőhöz mérek, ahhoz hogy jól tudjak működni, legalább 6 órát kell aludnom, ez nem mindig jön össze. Az idő, azt hiszem, emberi találmány, viszonyítási alap, hogy valahogy elboldoguljunk nappal és éjszaka között, és követni tudjuk a saját belső időnk múlását. Amúgy meg egy kétségbeesett próbálkozás ez az ember részéről, hogy valahogy megmérje a megmérhetetlent. Az ember folyton méreget – és kevésbé mérlegel.

Mérlegelni jó, méregetni rossz? A méregetés is az állati ösztöneinkben gyökerezik.

Logikus. Ha most bejönne a szobába egy nagyon magas ember, akkor rögtön bekapcsolna az ösztön, hogy felmérd az erőviszonyokat: el tudnál-e bánni vele vagy sem. Ezt persze tudatosan végig se gondolod, de ott van.

A Facebook virtuális világában hogyan alakult át ez?

Ott mindenki óriási, hatalmas. Még azok is, akik azt állítják a posztjaikban, hogy ők tulajdonképpen porszemek, de ennek ellenére igen hangos a posztjuk. Mondjuk az énekesmadarak is kicsik, de milyen szép, erős hangjuk van… (Le fognak ezért gépfegyverezni.)

Az irodalommal, annak befogadásával mit tesz a közösségi média?

Szerintem nem az irodalommal tesz dolgokat, hanem a szerzőkkel. Egy plusz terhet ró rájuk azzal, hogy most már sikk, ha van külön szerzői oldalad, ahol folyamatosan posztolni kell, mert ha nincs aktivitásod, akkor egy idő után elfelejtenek. Konkrétan az irodalomra szerintem semmilyen hatással nincs a Facebook, inkább az van, hogy ez egy olyan felület, ahova egy olyan szöveget is kirakhat bárki szépirodalomként, ami számomra például nyilvánvalóan nem az, de ettől még az illető szöveg rendkívül népszerű lehet. És aztán ki az, aki azt mondhatja utólag, hogy ez mégse irodalom?

2020 óta vagy a Helikon prózarovatának a szerkesztője. Mennyire volt nehéz belerázódni abba, hogy mások szövegeivel dolgozol, nem csak a sajátjaidat szerkeszted? Menyire nagy felelősség ez?

Szerkesztési előzmény azért volt, hiszen a rádiónál sok éve szerkesztek hanganyagokat, és hát az elvek nagyjából ugyanazok. A lényeg mindkét esetben az, hogy amit az illető mond, vagy leír, az ne változzon sem struktúrájában, sem üzenetében, sem a nyelvezetében a szerkesztéssel. Persze nem mindig konfliktusmentes a szerkesztői munkám, mert van, aki nem fogadja el azokat a javaslatokat, amiket teszek – és ez persze teljesen rendben is van. Nem volt nehéz belerázódni, sőt az a legjobb benne, hogy mások szövegeit olvashatom, érezhetem a szövegek a ritmusát. Részemről a szerkesztés folyamata nem egy akadémiailag megalapozott dolog, inkább a szöveg ritmusát kell érezni, hogy az hol csúszik el, és mit lehet rajta javítani. De ezeket mindig megbeszélem a szerzőkkel, úgy szerkesztek eleve, hogy látható legyen minden módosítási javaslat, és akkor azt meg lehet beszélni.

Szóval a zenei halláshoz, a ritmusérzékhez több köze van a szerkesztői munkának, mint bármilyen akadémiai elvárásrendszerhez?

Igen, ez így van, legalábbis ami engem illet. Meg hát folyamatosan olvasnia kell a mindenkori szerkesztőnek ahhoz, hogy nyugodt lélekkel szerkeszthessen bármit. Ahhoz, hogy érezd, hogy mi a jó irodalom – bár ezt is nehéz megfogalmazni, hogy mi az –, ahhoz sokat kell olvasni, rossz könyveket is időnként.

Szeretsz rossz könyveket olvasni?

Persze hogy nem szeretek rossz könyveket olvasni. De azokban is mindig van valami.

Minden könyvet végigolvasol?

Nem, van, amiről lemondok, bármennyire szégyen ez. Viszont ha egy pályázat zsűritagja vagyok, akkor a pályaműveket végigolvasom mindig, mert úgy gondolom, hogy így korrekt. Rájönnék az első két mondatból is valószínűleg, hogy működik-e az a szöveg vagy sem, de lehet, hogy a 18-ikban lesz valami.

Minden nap írsz?

Nem, szépirodalmat nem, sőt éppen most van egy nemírós időszakom megint, de tudtam, hogy jönni fog, és nem is idegesít. Az íráshoz valami belső nyugalmi állapot kell, ami kívülről őrült pörgésnek tűnik, és az most valahogy nincs meg, egy kicsit káoszban vagyok, és ebben a káoszban elég nehéz írni.