„Az emberi kalandot nem lehet csupán a technológiai fejlődésre redukálni”

Miért tartja magát még mindig a dákoromán elmélet, holott már vannak román kutatók is, akik túlléptek rajta? Mi fán terem a Mithrász-kultusz, és mi köze volt a rómaiak által meghódított Daciához?

Mit adtak nekünk a dákok, és miért áll fel a szőr a Román Akadémia történészeinek hátán, amikor a román nyelv és a Bizánci Birodalom kapcsolatáról hall? Mivel járhat a humán és bölcsészettudományok szerepének csökkenése a hi-tech és AI-korszakban? Hogyan lesz egy erdélyi magyar progresszív-liberálisből radikális centrista?

T. Szabó Csaba vallástörténészt, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének egyetemi adjunktusát kérdeztük.

Régész vagy történész vagy?

Történészként végeztem, régészként mesteriztem, vallástörténészként oktatok és kutatok.

Kolozsváron végezted az alapképzést és a mesterit. Doktori képzésben már Magyarországon és Németországban részesültél, utána Nagyszebenben kötöttél ki, most a Szegedi Tudományegyetemen oktatsz. Miért nem maradtál Kolozsváron?

A doktori képzést is Kolozsváron képzeltem el, de akkor éppen úgy alakult, hogy a témavezetők közül senkinek nem volt doktori helye. Eleve román vonalon próbálkoztam, mivel magyar szakon nincs ókorképzés, viszont éppen akkor mentek nyugdíjba a szakma nagy öregjei és kialakult egy űr, nem volt biztos, hogy lesz doktori hely.

Ekkor Pécsre mentem, ahol egy év doktori képzés után jött egy németországi ösztöndíj lehetőség, és kotutelláris rendszerben folytathattam a tanulmányaimat Erfurtban a Max Weber Kollégiumban a római vallás legismertebb kutatójával, Jörg Rüpkével. Azaz gyakorlatilag Németországban kutattam, ott is fejeztem be a diplomadolgozatomat, miközben évente néhány alkalommal Pécsett is jelenésem volt.

Nagy ugrás volt, mert sok kihívást jelentő szakmai közegbe csöppentem. A kelet-európai oktatási rendszerben szocializálódott hallgatóként teljesen különböző világként éltem meg az ottani viszonyokat. Két teljesen különböző dimenzióról beszélünk, pozitív és negatív értelemben is.

A doktori képzést követően, 2016-ban két opcióm volt: ott maradok Németországban, további ösztöndíjakat vadászva, ahogy sokan csinálják, ami egy nagyon kompetitív, stresszes világ, hisz több százan pályáznak egy-egy helyre. A másik lehetőség, hogy szakmán kívül dolgozom az erfurti Mcdonald's-ban, ami egy szörnyű hely, úgy általában is, de ott főleg.

Kolozsvár még képben volt ekkor?

Persze. Reménykedtem, hogy majd tárt karokkal fogadnak ott engem a külföldi doktorival. Aztán hazaérkezve szembejött velem a valóság, az, hogy négy év távollét után nem olyan könnyű visszailleszkedni. Volt egy ilyen furcsa távolságtartó, vagy inkább bizalmatlanságot árasztó állapot a tanszékeken. Múzeumokban is próbálkoztam, mindenhol, ahol lehetett. Ígérgettek fűt-fát, de másfél év útán sem jött össze semmi a szakmában. Ingyen munkát persze ajánlottak, de arra azt válaszoltam, hogy Kolozsváron már nyolc éve sem lehetett abból megélni, így másfél évig dolgoztam a Szabadság napilapnál és a kolozsvári tévé magyar adásánál. Ezután kerültem Nagyszebenbe.

Nagyszebenről elsőre nem a régészet jut az ember eszébe.

Vészmegoldás volt. Egykori kolozsvári témavezetőm említette, hogy éppen megnyílt ott egy állás, próbáljam meg. Románul sosem tanítottam, és ugyan viszonylag jól beszéltem románul, de négy év alatt kicsit kopott a román tudásom, és amikor nincs gyakorlatod ebben, mégiscsak más egyetemen oktatni román nyelven. Ráadásul egy olyan szakon, egy olyan karon, ahol egy magyar sincs, egyszerűen nincs magyar oktatás Nagyszebenben, alig vannak magyar diákok. A diákság nagy része Vâlcea, Gorj megyéből érkezik, legtöbbször a Kárpátok másik oldaláról, így érdekes kihívás volt.

Nagyszeben tényleg gyönyörű város, nagy élmény volt három évet ott tölteni. Az is tény, hogy szatmáriként először szembesültem a szórványléttel, azzal a helyzettel, hogy Nagyszebenben alig van magyar kulturális élet. Igaz, a Híd Egyesület mindent megtesz az ottani magyarságért, a Serfőző Levente vezette csapat mentette meg az én kis magyar igényeimet ott, ők tényleg fantasztikus munkát végeznek ma is.

Az ottlétem felét bezárva kellett töltenem a koronavírus-járvány miatt, de ennek ellenére megtapasztaltam Szeben pörgős oldalát is, sokféle élmény ért. Amikor viszont lejárt a szerződésem, valahogy természetes fejlemény volt, hogy sem én, sem az egyetem nem igyekezett azon, hogy meghosszabbítsuk. Nem láttam magam ott egy életen át, és nagyon nehéz magyarként egy olyan közegben tanítani, ahol nincsenek magyar hallgatók.

Azon túl, hogy korlátozottak voltak a magyar identitás megélésének lehetőségei Nagyszebenben, milyen tapasztalataid voltak a hétköznapi életben a román kollégákkal, a diákokkal, a szomszédokkal?

Negatív élményem alig volt, talán egy-kettő. A kollégák nagy része fiatal volt, de még az idősebb tanárok is teljesen jó fejek voltak. Az egyetem mégiscsak más közeg, meg valahol lehet, hogy én is egy buborékban éltem ilyen szempontból. A helyi baráti köröm is, ha nem is teljesen az értelmiségi közegből került ki. Úgyhogy javarészt művészi, értelmiségi körökben mozogtam.

A diákok persze megmosolyogták néha az akcentusomat, de szerintem nekik is ugyanannyira érdekes, furcsa vagy szokatlan volt mindez, mint nekem. Tehát, ahogy az ősember találkozik az európaival, mindketten nézzük egymást, meg kísérletezünk, de nem volt feltétlenül negatív élmény, inkább a furcsaságérzet marad, hogy mennyire új helyzet volt ez nekem is, meg nekik is. A diákok nagyon kedvesek voltak, bár nem tudták soha kimondani a nevem. De ez megszokott, a németek se tudták kimondani. Nem éreztem diszkriminációt, inkább a kultúrák találkozásának sajátos kísérőjelenségeit.

A tanári karról szólva, egy-két ember volt, aki úgymond visszamaradt a kilencvenes évekből, hisz ugye Nagyszeben a Vatra Românească egyik nagy székhelye volt a ’90-es években. Egy kisebb csoport a románságon belül úgy került jó helyekre, akár a kilencvenes években, vagy még azelőtt, hogy a Securitate odatelepítette őket a németek helyére, és akkor a megüresedett házakba beköltöztek ezek a szekusok. Belőlük egy-kettő akad az egyetemen, és őket nagyon zavarta a tény, hogy én most odakerültem, de mondom, nem ez volt a döntő, vagy nem ez volt az alaphang. Többségében nagyon kedves emberek voltak a tanszéken és ma is jó kapcsolatot ápolok néhány kollégámmal.

Szebent Szeged követte.

Határ menti gyermekként folyamatosan jártam Magyarországra, de soha nem éltem ott huzamosabb ideig. Szegedre kerülni megint egy izgalmas élmény volt, meglepett, hogy Szeged mennyire más. Nem számítottam arra, hogy itt is egy ilyen kulturális alkalmazkodásra van szükség, szembesülnöm kellett azzal, hogy az erdélyi magyar mennyire más, mint a magyarországi. Nem ugyanazok vagyunk, másképp látjuk a világot, másképp gondolkodunk. Nagyon sok tekintetben más a mentális, kulturális hátterünk és „szerkezetünk”. Ezt elmondták sokan előttem is, de személyesen más megtapasztalni azt, hogy hiába beszéljük ugyanazt a nyelvet, tanuljuk ugyanazt az iskolában, nem feltétlenül ez számít. Három-négy év alatt ehhez is sikerült valamelyest alkalmazkodni.

Nem egy tipikus egyetemi karrierkezdetet mondhatsz magadénak, inkább self-made man vagy, aki mindig a saját feje után megy.

Valóban így van, ráadásul többször szembesültem az egyetemi előrehaladás kevésbé dicséretes módjaival is. Az egyik nagyszebeni kolléga néhány sör után eldicsekedte a diákoknak, hogy ő azért került az egyetemre, mert kifestette a volt tanárának a szobáját.

Sajnos nekem nem kenyerem a kilincselés, a hízelgő törtetés. Konfrontatív személyiség vagyok, annak minden előnyével és hátrányával együtt, kimondom, ami a szívemen van, és ez nem mindenkinek tetszik.

Jó, hogy említed ezt, mivel meglehetősen aktív vagy a közösségi médiában, ahol nem rejted véka alá a véleményedet az aktuális közéleti kérdésekben.

Nagy dilemmám, hogy egy egyetemen dolgozó ember mennyire vehet részt a közéletben, milyen formában nyilvánuljon meg az online térben. Azt látom, hogy a romániai román és magyar egyetemi oktatók is sokkal aktívabbak ilyen téren, mint a magyarországiak.

Magyarországon síri csend van, félnek, nehéz megérteni, miért nincsenek jelen az online térben az egyetemi oktatók, egy-két kivétellel, akik fel mernek szólalni. Apátia, furcsa csend uralja itt az egész világot, amit otthon én nem látok ilyen szinten megnyilvánulni. Elég, ha követjük a decemberi romániai elnökválasztás körüli online vitákat, mindenki mondja a magáért, szidják egymást és a politikusokat.

Ez szerintem furcsa, hisz nem ezt látjuk például a franciáknál. A nagy múltú értelmiségi hagyományokban pont az a lényeg, hogy az értelmiség aktívan részt vett a társadalmi vitákban, amit én a magyar értelmiségi rétegnél csak csendesen vélek felfedezni. A magyar társadalom tényleg nagyon aktív, vagy legalább olyan aktív, mint a román, de valahogy az értelmiségi, az egyetemi réteg passzív. Ennek számos oka lehet, a félelem az egyik ilyen.

Szeged mennyire jelenti a végállomást?

Szeged a hetedik város az ötödik országban ahol élek. Jelenleg adjunktus vagyok, állandó állással, de nagyon sok minden történhet az akadémiai életben, amikor az ember másképp dönt, vagy mások másképp döntenek felette. Tehát, ameddig nem történik valami nagy váltás, addig Szegeden maradok.

Ha történelem, régészet kerül szóba, az erdélyi magyar ember a honfoglalás mellett rögtön a dákoromán kontinuitás elméletre gondol. Mi a romániai szakma jelenlegi álláspontja ebben a kérdésben?

A román történetírás jelen pillanatban három választ ad erre a kérdésre. A protokronisták, azaz a pszeudo-történészeknek, vagy áltörténészek álláspontja a mítoszképzés, az ősiség hangsúlyozása, a dákok mindenek felettisége. Szerencsére ma már nem ők alkotják a fősodratot, de a ’90-es években nagyon népszerűek voltak. Mára kiszorították őket az akadémiai vonalból is, így a legvaskalaposabb akadémiai irányzat tagjai sem állnak mellettük annak ellenére, hogy egy-egy eseményen közösen mutatkoznak.

A fő irányzatot, amit mindenki tanul az iskolában és néhol még az egyetemen is a Román Akadémia képviseli, míg a harmadik vonalat az a történész- és régészgeneráció jelenti, akik 10-15 éve próbálják ezt a kérdést sokkal tágabb kontextusba helyezni. Egyrészt tisztázni a fogalmakat, hogy az ókor vonatkozásában nem lehet nemzetről beszélni, nem létezik még a modern értelmében vett nemzeti identitás. Nem léteznek azok az összefogó kapcsok, amelyek nemzetté kovácsolnak egy közösséget a 18. századtól kezdve. Tehát eleve hibás a megközelítés, hogy román nemzet, román nép az ókorban. Nincs ilyen.

A másik nagy kérdés a román nyelv, amely kapcsán a nyelvészek jönnek a maguk elméletével. A két nagy kortárs botrányhős, Dan Ungureanu és Dan Alexe mindketten írtak egy-egy könyvet, ahol próbálják a maguk elméletét népszerűsíteni. Alexe a klasszikus rösleri irányt viszi tovább, mondván, hogy a román nyelv valahol a Balkánon, Macedónia, Albánia környékén jöhetett létre a késő ókorban, a kora középkorban, és onnan szivárognak föl a románul beszélő népelemek a mai Románia területére. Hogy mikor történik mindez, arra neki sincs válasza, és az a nagy probléma, hogy nyelvészként gondolkodva ezt nem tudja rekonstruálni, ráadásul teljesen ignorálja például a régészetet.

Még mindig az van, hogy ennek a fiatal generációnak a tagjai, akik ugyan már eltávolodtak a dákoromán, meg mindenféle fura elmélettől, még most sem jutottak el oda, hogy közös asztalhoz üljenek nyelvészekkel, egy régészekkel, történészekkel, antropológusokkal, genetikusokkal és ezeket az elméleteket, a forrásokat megvitassák, mert abból kialakulhatna egy árnyaltabb kép. 



Hiába vannak fiatal kutatók, akik érdekes dolgokat közölnek mostanság és tágabb kontextusban, akár a korai Bizánci Birodalom kontextusában akarják megérteni a román nép eredetét, vagy a Balkán 4-5. századi történetének nagy kontextusában látják a képet, és nem csak a románokat keresik, hanem tudják, hogy ott még tucatnyi más ember is él, de nem jutnak el oda, hogy egymással beszéljenek. Ami nagy kár, mert rengeteg adat összegyűlt az utóbbi időben.

Ma már létezik a Balkán egyetemes régészete, több száz 4-5. századi temetőt kiástak már a bolgárok, a szerbek, az albánok. Genetikai adatok is szép szerével gyűlnek a Balkánon is. Ezeket kellene egybegyúrni, mert az eleve szegényes irodalmi források már nem fognak bővülni, legfeljebb százévente egy-két új forrást fedeznek fel (például a Scythica Vindobonensia felfedezése a 21. században). Tehát alapvetően a modern, interdiszciplináris régészet és az összehasonlító nyelvészet hozhatna újat, ha lenne közöttük intenzív párbeszéd.

A Román Akadémia viszont mintha befogná a fülét, a szemét, a száját, és nem vesz tudomást ezekről a fejlődési irányokról, hogy mi megy végbe jelenleg a régészetben, mi történik a nyelvészetben. Ha megnézzük a 2010-es Románia története című kiadványt, ami az utolsó ilyen nagy szintézis, nagyrészt a ’70-es évek irodalmát idézi. Döbbenet, hogy 2010-ben, amikor már rengeteg új régészeti adat, új modern nyelvészeti forrás létezett, teljesen ignorálják a modern és nemzetközi kortárs szakirodalmat, de még a saját román kollégáikat is, és ugyanazt képviselik, mint Ceaușescu idején. Apró módosításokkal enyhítettek ugyan a ’80-as években kiteljesedett dákoromán kontinuitáson, de alapvetően a 2010-es történelemkönyv is még mindig ugyanazt a hivatalos kontinuitáselméletet nyomja, ami szöges ellentétben áll azzal, ami valójában történik a román régészetben.

A nagyobb gond az, hogy az Akadémia dönti el még mindig, mi kerül a tankönyvekbe és az ismeretterjesztő kiadványokba, így a három irányzat közül még mindig az akadémiai a legdominánsabb. Holott a fiatal kutatók rengeteg újdonságot hoztak. Elég itt Dan Dana, Sorin Nemeti, Vlad Lăzărescu, Ioan Stanciu, Dobos Alpár, Radu Harhoiu vagy Gáll Erwin munkáira gondolunk, akik jelentősen hozzájárultak a régió 3-10. századi történetének újraértelmezéséhez az elmúlt 2-3 évtizedben.

Kíváncsi vagyok a te szakmai véleményedre is ebben a kérdésben. Hová pozicionálod magad, mit gondolsz a román nyelv, a román nép kialakulásának körülményeiről?

A mai román nyelv a 19. században alakult ki. Jelen állás szerint a legkorábbi román szöveg a 16. századból való, ezért eleve nagyon szűk a nyelvészeti korpuszuk. Nagyon erős szláv hatás érte a korai román nyelvet, ami azt bizonyítja, hogy egy olyan környezetbe született és fejlődött, ahol a szláv jelenlét, a szláv kultúra erős volt. Ez az egyik aspektusa a román fejlődéstörténetnek.

A másik a kereszténység. Bizonyított, hogy a román nyelvben a keresztény fogalmak jelentős része latin eredetű. Ezeket csak olyan környezetben kaphatták meg, ahol hosszú időn át latint beszéltek és ugyanakkor hosszú időn át keresztény kultúra hatása érte őket. Ez nem lehetett Daciában, mivel ott nem volt jelen az intézményesült kereszténység a 3-4. században. Néhány mécses ugyan előkerült a föld alól, de Dacia teljes régészeti anyagából hiányzik az intézményesült kora keresztény elem, nincsenek bazilikák, nincsenek szentek, nincsenek mártírok, nincsenek templomok egészen a gyulafehérvári Árpád-kori (feltehetően István-kori) templom megjelenéséig. Legfeljebb néhány keresztény tévedhetett a provinciába, de közösségről nem lehet beszélni. Ezért olyan hülyeséget sem lehet állítani, hogy Dacia keresztény provincia volt, bár erre is van számos példa a szakirodalomban. 



Tehát egy olyan környezetben kellett kifejlődjön a román nyelv, ahol szlávok is éltek, és stabil latin kereszténység létezett. Egyetlen opció van, a korai Bizánci Birodalom, a jusztinianuszi birodalom a 6. századig, a Dunától délre. Jóval bonyolultabb dolog, hogy pontosan hol történt mindez. Albánia északi része, Macedónia, vagy Szerbia déli része? Ez szerintem kideríthetetlen.

Egyébként is teljesen mindegy, mivel a 6. századig a Bizánci Birodalom egységes területéről beszélünk. Az Osztrák–Magyar Monarchiában is nagyjából ugyanúgy nézett ki a városkép Ljubljanában is, mint mondjuk Kolozsváron, ez volt a helyzet Bizánc esetében is. A Szófiában élők ugyanúgy a részei voltak a birodalomnak, mint akik Albánia északi hegyeiben éltek. Valahol a Balkán-hegységtől északra a latinul beszélők éltek, a mai Bulgária déli határától délre a görögök. Valahol itt alakult ki a proto-román nyelv.

Nagy kérdés, hogy a Jusztinianusz utáni időszakban mi történik, amikor létrejön az első bolgár cárság, amely a Dunától északra is terjeszkedik, elérve a mai Olténia és Fogaras vidékét, esetleg Gyulafehérvárt is. Egyet lehet érteni azzal, hogy az akkor a bolgár társaságon belül már akadtak olyanok, akik beszélték az ősromán nyelvet. Véleményem szerint ezek a latin nyelvű csoportok több hullámban érkeztek, mivel szabadon mozoghattak. Nem tartom kizártnak azt sem, hogy a magyar honfoglaláskor már éltek ezen a vidéken újlatin nyelvet beszélő csoportok, de fogalmunk sincs ezek nagyságáról, mivel nem köthetők régészeti kultúrához. A Ceaușescu-korszakban találni kellett ezeknek a feltehetően újlatint beszélő népeknek egy anyagi kultúrát, mert másképp nem lehet bizonyítani, hogy léteztek itt. Ekkor találták ki az úgynevezett Dridu-kultúrát, ami egy kitaláció volt, egy teljesen hamis régészeti mítosz.

Ha éltek is szórványosan valamilyen újlatin nyelvet beszélő csoportok Dél-Erdélyben, valahol a Hátszeg vidékén, nehéz bizonyítani, mert Romániában nincs hegyi régészet és kevés a nyelvészeti adat. Ellentétben az osztrákokkal, akik elképesztő hegyi településhálózatot tártak fel a 6-7. századból is. Ha a románság tényleg egy ilyen hegyi kultúra, ahogy állítják, kellene ásni is, de a 12. századig egyszerűen teljesen hiányzik a régészeti, és nagyon kevés a nyelvészeti anyag.

Nehéz rekonstruálni, hogy ezek az újlatin nyelvet beszélő protoromán csoportok mikor szivárogtak fel a Kárpát-medencébe. A magyar történeti álláspont szerint a román nyelvet beszélő csoportok tömeges megjelenése csak a tatárjárás utáni időszakban következett be. Pár száz- vagy ezer fős csoportokról beszélhetünk, tehát szó sincs román államalakulatokról meg kenézekről, ezek Nicolae Iorga mítoszai. Ugyanakkor nem zárható ki, hogy korábban kisebb szórványcsoportok jelen voltak a Kárpát-medencében, főként a Hátszeg vidékén és Olténiában.

Miért olyan nehéz és fájdalmas tudomásul venni mindezt a román történetírói fősodornak, az akadémiának? Mi restellni való van a román nyelv, a román nép bizánci gyökereiben?

Sajnos ez egy 19. századi hagyaték, akkor rögzült a köztudatba. A kontinuitáselméletnek Nagy-Románia vágyálma adta a legitimitását. Amikor megvolt a politikai cél, akkor egyesíteni kellett a románságot egy országban. Ez egy történeti mítosz, ami politikai célokat szolgált. 1920-ban végett kellett volna érjen a történet, hisz sikeres volt a projekt, csakhogy legitimizálni is kellett ezt az frissen „létrehozott” országot az örök Dacia mítoszával. Ezt szolgálta valójában hosszú távon ez a mítosz, azért kellett fenntartani, hogy az országnak legyen egy eredettörténete. Másképp nem nagyon lehetett keretezni, hisz akkor egy nagyon multikulturális történelmet kellett volna írni, ami akkoriban sehol nem volt igazán divatos.

Emiatt ignorálják a valós tényeket. Például a nagy jászvásári nyelvész, Alexandru Philippide már a Trianon után leírja, hogy a román nyelv valahol a Balkánon alakult ki, de egyszerűen leereszkedett egy mentális sorompó, és az ilyen megközelítésekről egyszerűen nem beszéltek. A román nép sajnos beleragadt egy mentális kalitkába, nem akarják elfogadni a késő római, bizánci történetüket.

Pedig hát Alföldi András, a világhírű magyar ókortörténész és régész több vitát is lefolytatott Constantin Daicoviciuval, a neves román ókortörténésszel és régésszel a ’30-as, ’40-es években, amikor a két jeles tudós összemérte a vándorláselméletet és a kontinuitáselméletet. Alföldi gyönyörűen leírta, hogy nincs mit szégyellni a bizánci történelmen, hisz gyakorlatilag egy birodalomnak az utódai a románok.

Ha itt tényleg a nemzetek versenyéről, meg felsőbbrendűségi komplexusokról lenne szó, akkor a magyaroknak kellene inkább versengeni az európaiságért, mert mi mégiscsak Ázsia közepéről jövünk, egy nomád nép voltunk a 9. században, a románok ősei meg a Bizánci Birodalom berkeiben jöttek-mentek. Nincs mit ezen szégyellni, csak nem kéne ezt a hülyeséget, ezt a dákoromán kontinuitást sulykolni.

Szerintem valahol a lelke mélyén ezt még Daicoviciu is tudta, mert ő annál okosabb volt, hogy komolyan vegye ezeket a butaságokat, csak akkoriban nem lehetett leírni ezt politikai okokból. Románia egyszerűen még túl friss állam volt a két világháború között, aztán jött a másik bécsi döntés sokkja, így az egész történetet újra kellett indítani 1945 után. Valójában ott még azt is mondhatnánk, hogy a román állam de facto, meg de jure, az 1947 után jön létre mai formájában, Besszarábia elvesztésével. Ezt a történetet mindig újra kellett mondani politikai okoknál fogva, és akkor így beragadt ez a mentalitástörténeti lemez. Szerintem még egy-két generáció kérdése, és megtörik a jég.

Ha már így varázstalanítottuk a dákoromán elméletet, beszéljünk egy kicsit a dákokról. Mit tudunk róluk valójában? 


Velük keveset foglalkoztam, nem az én szakterületem, de néhány ismeretterjesztő cikket azért írtam a témában. Szerencsére a fiatalabb román történész- és régészgeneráció már objektíven vizsgálja ezt a kérdést. A dákok a késő vaskorban, a Krisztus előtti 3. századtól kezdve formálódtak, és a római hódításig, Krisztus után 106-ig uralták főleg a jelenkori Erdély területét.

Nem egy egységes népről van szó, szemben a ’70-es években hangoztatott állásponttal, amikor mindenki Burebista nagy egységes nemzeti államát dicsérte, sajnos még Bodor András ókortörténész is. Ez valójában a történelmi és politikai frusztrációból fakadt, és annak szolgált hátteréül, hogy miként Burebista és Decebal is beszólt a rómaiaknak, úgy Ceaușescu is provokálta a szovjeteket és az amerikaiakat is.

Ahogy Árpád magyarjai, úgy a dákok sem voltak egységesek. Még a mitizáló hagyományok szerint is hét különböző magyar törzs vezetői kötöttek vérszerződést, ami azt jelentette, hogy rövid ideig a közös érdeket próbálták nézni. Ugyanez játszódott le a dákok esetében is. Ptolemaiosztól tudjuk, hogy több törzsük volt, fennmaradt a lista is a törzsek nevével, de sajnos nem tudjuk pontosan térképre tenni melyik törzs hol élt.

A legnagyobb problémát a dák nyelv jelenti, alig maradtak fent dák szavak, és azok sem tőlük, hanem görög és római szerzők révén. A dák írásról ugyancsak nem tudunk sokat, ezért a 19. századi hamisítók kitalálták a híres sinaiai táblákat. Ami önmagában véve mulatságos, hisz az inkáknak, de még a galloknak sem maradtak fel terjedelmesebb írott forrásaik, számos nagy kultúra úgy teljesedett ki, hogy nem volt írásuk. A magyaroknak sem volt a 9. században.

Annyit tudunk tehát, hogy trák, vagy a trák nyelvhez hasonlóan beszéltek, ami egy indoeurópai nyelv, és néhány uralkodó, Decebal meg Burebista alatt egyesülhettek a dák törzsek, amelyek nagyon elkeltásodtak a már itt élő kelta népcsoportok szomszédságában. A nagyon erős kelta hatás mellett számottevő a görög hatás is, ezért vannak például görög betűk a dák fővárosban, sőt, hellenisztikus görög érméket is hamisítanak. A Koson dák király idejében vert hamis aranyérmék az ő találmányuk. Erre például büszke lehet a román állam, hogy nekik vannak Koson-érméik, amelyeken sokszor római liktorok és konzulok jelennek meg, csak a feliraton módosítanak kicsit. 



A dákok tehát a késő vaskor közép-kelet európai kultúrájához tartoznak, akikre hatottak a görögök, a rómaiak, a kelták. Ahogy egyre több helyszínt ásnak ki, a régészet tisztázza, hogy nem volt egységes birodalmuk, egységes országuk, nem egy fővárosuk volt, hanem több nagy központi településük. Az akadémiát persze hidegen hagyják az új kutatási eredmények, ők továbbra is ugyanúgy a ’70-es évekbeli hülyeséget nyomják. Szégyen, hogy a saját kollégáik munkáját ilyen szinten ignorálják.

Főként Rómával, a római vallással foglalkozol, ezen belül is a Mithrász-kultuszt tanulmányozod behatóan. Az ókor iránt érdeklődők ismerik ugyan ezt az istenséget, de már kevesebben vannak azok, akik részleteiben is eligazodnak ebben a kérdésben. Mit tudunk ma a Mithrász-kultuszról?

Római Birodalom nélkül nincs keresztény Európa. Az, hogy Pál apostol egyetemesíti a keresztény üzenetet, és mindenkit megtérít, nem csak a zsidókat, ez a nagy reform a Római Birodalomnak köszönhető. Mekkora kincs az, hogy ennyi európai országnak van egy közös gyökere, egy közös történelme. Viszont az is izgalmas, hogy akkor mit örököltünk a politeizmusból, a többistenhitű világból.

A perzsa eredettörténettel rendelkező, de római találmányként az I. század végén létrehozott Mithrász-kultusz az egyik ilyen örökség.

Egy nagyon kicsi mozgalomról van szó, az 50 milliós birodalomban jó esetben 10-20 ezer ember lehetett a híve, ami még a mai jehovistáknál is sokkal-sokkal kisebb mozgalom. Egy nagyon elitista társaság voltak, viszont nagyon látványosak. A Mithrász hívők csak férfiak lehettek, nem tudni miért. Nincsenek írott forrásaink arra vonatkozóan, hogy női tagok is lettek volna.

A hívők zárt, kicsi templomokban, szentélyekben találkoztak, többnyire 20-30 fős közösségek voltak. Általában a középosztály vagy az alsó-középosztály tagjai, tehát a katonáktól kezdve egészen a különböző hivatalnokokig és kereskedők, néha még jó anyagi háttérrel rendelkező felszabadított rabszolgák alkották a közösségeket.

A római elit csak nagyon későn csatlakozik ehhez a mozgalomhoz, néhány kivételtől eltekintve főleg a 4. században, tehát tényleg a birodalom legvégén lesznek a szenátorok Mithrász-hívők. A Mithrász-kultusz egyike azon sok-sok római mozgalomnak, amely az individuumra, az egyénre, az egyén boldogulására és a lélekre teszi a hangsúlyt, szemben a hagyományos római vallással, amelyik az istenek kiengesztelésén alapult, a jól és precízen elvégzett rítusokon, a szabályszerűen bemutatott áldozatokon. A rómaiak rettegtek az isteneiktől, ezért precízen be kellett mutatni az áldozatokat, követni a jogi szabályokat, a hagyományokat.

Az új, keleti kultuszok a hellenisztikus görög nyelvű területekről szivárognak be Rómába. Ezek viszont a lelkiségen alapultak, elvontabb, absztraktabb filozófiai tartalmú vallási mozgalmak voltak. A Mithrász-kultusznál is hét beavatási fokozat volt, nagyon furcsa rituálékkal, amelyek részleteit csupán néhány ábrázolásból és későbbi keresztény szerzőktől ismerjük. Nem véletlen, hogy a 18. század óta a a kultusz beavatási szertartásait modellként használják például a szabadkőművesek is, mintegy újraalkotva a hagyományokat. Az a nagyon kevés forrás, ami fönnmaradt a beavatásokról, azok tényleg izgalmasak, egzotikusak, misztikusak. 



Amellett, hogy a kicsi csoportokban az egyén fejlődik lelkileg is, Mithrász a bikaáldozattal valójában megnyitja a lehetőségét annak, hogy a férfiak lelke a különböző beavatási fokozatokon utazva eljusson Szaturnusz világába, az aranykorba, a lélek utolsó fázisába, a hetedik szférába, a világ végére. Ugye Szaturnusz volt az utolsó ismert ókori bolygó is, oda kellett eljuttatni a lelket.

Nem tömegvallásról volt szó, mégis óriási hatással bírtak szerte a birodalomban, többek között ezért is ennyire izgalmas ma is. Sokan feltételezik, hogy ezek a lelkiségre épülő vallási mozgalmak hatottak a kereszténységre is, bár vita van, hogy melyik melyikre hatott, mert valójában ezek egyszerre születnek meg. A Jézus-mozgalom Augustus császár és Tiberius császár idején indul el, és Néró után válik igazán birodalmivá. Ekkor keletkezik a Mithrász-kultusz is, tehát valahol a Néró és Traianus közötti időszakban. Nagy Konstantinig együtt élnek a pogány kultuszok a politeistákkal, és köszönik szépen, jól vannak.

Például Dura Europos városában, a mai Szíriában fennmaradt egy teljes városnegyed, és ott egy utcában megtalálható a Mithrász-szentély, az első ismert keresztény imaház és egy zsinagóga is. Jól megvannak egymás szomszédságában, a tagjaik valószínűleg ismerik is egymást, még ha nem is tudják biztosan, mi történik bent a szentélyekben. Mint ahogy ma is vannak szombatisták, pünkösdisták, Jehova tanúi, a történelmi felekezetek egy-egy modern erdélyi városban. Az ókorban ezek a vallási csoportok szerintem nagyon élénken kommunikálhattak egymással, és nehéz rekonstruálni, milyen mértékben hatottak egymásra. Régi, de elavult elmélet, hogy a Mithrász-kultusz hatott a kereszténységre, és hogy a keresztények onnan vették át például az úrvacsorát.

A Mithrász-kultusznak vannak megnyilvánulásai Daciában? Tudunk ezt alátámasztó régészeti leletekről?

Majdnem 300 tárgy maradt fönt Erdélyben. Dacia egyike a leggazdagabb provinciáknak ebből a szempontból. Például a római Sarmizegetusában Király Pál és Téglás Gábor 1882-ben találnak egy hatalmas mennyiségű szobor- és domborműanyagot, több mint 150 tárgy és töredék kerül. Ma is vita tárgyát képezi, hogy mindez egy hatalmas Mithrász-szentélyből származik, vagy inkább egy műhelyt találhattak, ahol gyártották ezeket a tárgyakat, és onnan küldték szét a provinciába. Az biztos, hogy Apulumban, a római Sarmizegetusában és más kisebb településeken is számos Mithrász domborművet találtak. Róma és a két Pannónia után a negyedik helyen áll Dacia, annak ellenére, hogy csak 170 évig volt része a birodalomnak.

Mithras dombormű a Szilágy megyei Drág településről

Ez annak tulajdonítható, hogy Krisztus után 106-ban jön létre, a kultusz valamikor a ’80-as vagy a ’90-es években indulhatott, tehát mondjuk akkor volt igazán divatos. Az alapító generáció valószínűleg még élhetett, ezért is nagyon izgalmas, hogy kik hozták be a kultuszt Daciába. Valószínűleg a katonasággal jönnek az első emberek, de nehéz rekonstruálni ezeket a mozgásokat. Azért lehetett ilyen népszerű, mert az első generáció számára kapóra jöhetett egy új provincia, özönlöttek ide, mint az európaiak a kaliforniai aranyláz idején.

Témát váltva: ha emlékeim nem csalnak, te korábban progresszív, liberális orientációdról voltál ismert a közéletben, aztán történt valami, aminek hatására eltávolodtál erről az alapállásról.

A dolog talán onnan indult, hogy a haldoklását megjátszó, később új formában megjelenő Transindex nem közölte le egy cikkemet, amelyben arról írtam, hogy Robert W. Malone virológus, az mRNS-technológia egyik kidolgozója, nagyobb szakértő az oltások terén, mint Lady Gaga, aki bár énekes, az oltáskampány egyik szószólója volt. Malonét azért bírálták, mert óvatosabban nyilatkozott az oltások kapcsán és birálta annak terjesztésének módszereit.

Ezt a cikket elutasították, és onnantól kezdve persona non grata lettem a magukat pluralistáknak nevező csoport körében, akik bár Kolozsváron nagyon hangosak, de szerintem nincs közük a valódi közéleti párbeszédhez, ha Erdély egészét nézzük. A történet azonban ennél régebben indult.

Amikor Szebenbe kerültem 2018-ban, engem is meglegyintett az akkoriban zajló utcai megmozdulások és a politikai eufória szele. Annak a naiv illúziója, hogy tényleg autentikus változás jöhet, így az USR-vel kezdem el „kokettálni”. Nagyon aktív tagja voltam a mozgalomnak. Elsősorban a kisebbségvédelem, a nemzeti kisebbségek és a műemlékvédelem volt az én területem, és belülről láttam, hogy ez mennyire álszent, mennyire nem működik.

Nagyszerű kutatók, szakemberek voltak ott, nem ilyen politikusok. Például a több nyelven beszélő Vlad Alexandrescu egykori szenátor, aki neves román értelmiségi család sarja, tehát olyan emberek, akiktől sokat tanultam, de őket is idővel eltávolították, kitúrták a pártból. Nem hagyták ezeket a valódi szakembereket megnyilvánulni.

Másfél év kellett, hogy kijózanodjak, de belülről láttam a rendszer hibáit. Láttam azt, hogy nem lehet átvinni Romániában egy valódi kisebbségvédelmi törvényjavaslatot, vagy azt, hogy a kétnyelvűség valódi szinten megnyilvánulhasson, illetve mennyi probléma van a műemlékvédelemben. Ez volt az egyik csalódás, ha úgy tetszik, vagy inkább a szembesülés azzal, hogy amit liberális progresszív csoportnak nevezünk, az valójában nem úgy működik, ahogy mutatják.

A másik a világ nagy dolgainak alakulása az elmúlt években, amely a végletekig feszített identitáspolitika teljes bukását vetíti elénk. Mondok egy butácska, de sokatmondó példát a sok százból, amely szembejött velem saját szakmámban is. Az, hogy ma megkaphasd a nagy presztízsű, 100 ezer eurós Marie Curie ösztöndíjat két évre, egy olyan alfejezete kell legyen a pályázatodnak, ami a gendert is érinti. Mindegy, hogy matematikus, atomfizikus vagy, kvantummechanikával vagy nanotechnológiával, orvostudománnyal foglalkozol, netalán bölcsész vagy, ez ma egy kötelező elem.

A Mithrász-kutatásban én ugyan bevihetem a gendert, mert ugye csak férfiak voltak a tagjai a kultusznak, és akkor én ott elmélkedhetek, ha nagyon muszáj, hogy miért vannak kizárva a nők. Ahogy mondtam, fogalmunk sincs. Egy árva sor nem maradt az ókori forrásokból erre vonatkozóan. Nemrég volt egy vitám az egyik régész kollégával, aki szerint ez a jelenség a tudományos munkák alig 5 százalékát adja a mi tudományágunknak, vagyis alig van, aki genderrel foglalkozik az én szakmámban.

Igen, de ez a jelenség egyre inkább terjed az ókortudományban is, és egyre nagyobb hangsúlyt kap, főleg az angolszász világban. A németek még nem álltak annyira kötélnek, Közép-Kelet Európa végképp nem jutott ide, de az angolszász irodalomban megjelennek az olyan témák, mint pl. a toxikus maszkulinitás az ókorban. Azt vizsgálják például, hogy Héraklész kultusza mennyire sugároz toxikus maszkulinitást, vagy a különböző mítoszokban hogyan jelenik meg a férfiasságnak ez a toxikus, macsós mítosza.

Könyörgöm! Értem, hogy mai szemszögből és etikai értékrendünk szerint számos görög mítoszban megjelenik a nemi erőszak, Zeusz nem kérdezte meg senkitől, hogy ki akar lefeküdni vele. A mai morális szemüvegen keresztül nézve ezek tényleg erőszakos, negatív történetek. A teljes európai mesetörténet sem különbözik, a Grimm-mesék némelyike például valóságos horror történet. A kannibalizmustól kezdve a vérfertőzésig minden megjelenik ott is. Innen nézve a teljes európai irodalmat és mítoszvilágot kitörölhetnénk, de szerintem ez egy nagyon rossz irány.

Vagy amikor olyan állítások jelennek meg a Princeton Egyetem kutatójától, hogy az ókortudomány túl fehér, nincs benne elég színes bőrű kutató. Statisztikailag ez biztosan így van, de mit tehetünk ez ellen, hogyan pótoljuk radikálisan, mesterséges úton az ókortudományt ahhoz, hogy kiegyenlítsük ezt a problémát. Az ilyen hülyeségek miatt sok kutató és diák is szerintem elveszti a hitét és megtorpan.

Mindezen tapasztalások miatt fordultam egyet. Ugyanakkor most is centristának vallom magam, ahogy Puzsér Róbert fogalmaz, a radikális középen, „szélsőközépen” állok. Mindegyik klasszikus ideológiából átveszem, ami jó, de nem tudok azonosulni most már egy tömbbel, mivel úgy az ún. bal- és jobboldalon elsüllyedtek az identitáspolitika harcában. Nem mellesleg fontos megjegyezni, hogy a neoliberális progresszió nem feltétlenül azonos a hagyományos baloldalisággal.

Előbbinek valódi gyökerei a technokráciában, a transzhumanista mozgalomban rejtőznek. Egyesek ezt visszavezetik a ’30-as évek eugenikai mozgalmaira. Céljuk, hogy szüntelenül fejlődjön az ember, míg robotok, vagy nemtelen androgünok nem leszünk, túlhaladtunk minden hagyományos identitást, minden klasszikus értéket és normát. Nincs megállás, nincsenek társadalmi és etikai fékek, felesleges megtorpanni és a múltra is tekinteni, mint tanitómesterre.

Ezt nem látom jónak. Történészként nekem fontos, hogy ami szép a múltból, azt ne dobjuk ki a kukába csak azért, mert dekonstruálni divatos.

Általános tendenciává kezd válni, hogy a hasznosság elvét szem előtt tartva lassan eltűnnek a humán és társadalomtudományok a felsőoktatásból. Mit gondolsz erről a jelenségről?

A tudományosság elüzletiesedése és a bölcsészettudományok hanyatlása ma nagy kihívást jelent. A jelenlegi rendszerben a kutatókat arra kényszerítik, hogy embertelen mennyiségű publikációt állítsanak elő a publish or perish (publikálj vagy tűnj el) jelenség jegyében. Ez a gyakorlat a minőség rovására megy, hiszen alig van idő alapos és jól kidolgozott tanulmányok megírására. Például egy könyvet éveken át kellene írni, manapság pedig néhány hónap alatt kell összehozni, és még évi 10-15 tanulmányt is közölni kell a nagy projektvezetőknek.

Eközben a nagy nemzetközi kiadók, mint az Elsevier vagy a Springer, milliárd dolláros üzleteket kötnek: óriási pénzösszegeket mozgatnak meg, míg a szerzők, a lektorok és a kutatók alig kapnak valamit, sőt, még neked kell fizetni, hogy letöltsd a tanulmányaidat. Az open access díjak, amelyek akár több ezer eurót is elérhetnek, tovább mélyítik a szakadékot a nyugat-európai és a kelet-európai kutatók között. Az anyagi korlátok miatt sok esetben ismét kalózoldalakról letöltött anyagokhoz kell folyamodni, akárcsak a kilencvenes években.

Mindezek miatt embertelen nyomás van a kutatókon.
A mai kapitalista gondolkodás a hasznosságot állítja középpontba, és a társadalom hajlamos alábecsülni a bölcsészettudományokat, mivel azok nem termelnek közvetlen gazdasági hasznot. Futószalagon gyártják a tudományt, aminek nagy része a minőség rovására megy. Egy mérnök vagy informatikus által létrehozott technológia azonnal alkalmazható az iparban, de mit produkál egy bölcsész? Könyveket, cikkeket, szakértelmet – és ezek ma már nem tűnnek eléggé értékesnek.

Pedig éppen a humán tudományok segíthetnek eligazodni a fake news, a hamis fotók és a mesterséges intelligencia által generált dezinformáció világában. Egy hamisított ókori tárgyat nem egy mérnök vagy kémikus fog tudni azonosítani, hanem egy történész vagy régész.

Szerintem ebből a szempontból van jövője a bölcsészettudományoknak, előbb-utóbb ezek ismét a klasszikus tudás, a tárgyi tudás, a forrásismeret miatt lesz érték, mert annyi hülyeség fog termelődni ebben az AI-világban, hogy egyszerűen csak az fog tudni szelektálni, akinek van még valódi szaktudása.

A másik reményt az adja nekem, hogy ez a kisiklott, pénz- és fogyasztásalapú világ néha megtorpan, rájönnek az emberek, hogy ez mennyire toxikus tud lenni, így vágyakozni fognak az olvasás, a csend, a kultúrturizmus iránt. Olyan élményekre gondolok, amit a bölcsészettudományok fognak megadni nekik, mert az élettelen tudományok, mint az informatika vagy a robotika, amelyek ugyan óriási szaktudást igényelnek, és valószínűleg tovább fejlődnek, meg szükségesek, de nem adják meg azokat az élményeket, amelyek révén az ember meg tudja haladni a kiüresedett porhüvely szüntelenül fogyasztói állapotát . 



Úgy vélem, a humán tudományok szerepe abban rejlik, hogy megőrizzék az emberi élményt, megadják a Hankiss Elemér által emberi kalandnak nevezett misztériumot és hasznos fékeket, tükröt tartsanak a transzhumanista és a technológiai fejlődésnek. A MI előretörése közepette fennáll a veszély, hogy elveszítjük azt, ami emberré tesz minket. Az emberi agy és psziché nem tud olyan gyorsan alkalmazkodni a technológiai változásokhoz, mint ahogyan azt a haladás diktálja.

Ezért szükség van egyfajta konzervatív megközelítésre, amely lassítja a progressziót, és tükröt tart a társadalom elé. A humán tudományoknak ez a lassító és reflektáló szerepe nélkülözhetetlen.
Bár egyesek emiatt konzervatívnak bélyegeznek, vállalom ezt a szerepet, mert hiszem, hogy a progresszió megfékezése elengedhetetlen a Hankiss Elemér-i értelemben vett emberi kaland és az emberi élmény megőrzéséhez.

Az élettelen tudományok, mint az informatika vagy a robotika és a mesterséges intelligencia hiába haladnak előre, sosem fognak tudni olyan szellemi, érzelmi, vizuális, művészeti élményt nyújtani, mint a bölcsészettudományok és a humán tudományok. Az emberi kalandot nem lehet csupán a technológiai fejlődésre redukálni. Szükségünk van a humán tudományokra, hogy valódi emberként éljünk és értéket teremtsünk ebben a túlzottan is technicizált világban.

A progressziót igenis lassítani kell egy történésznek. A humán tudósnak az a szerepe, hogy tükröket tartson, fékeket nyomjon a progressziómániás transzhumanisták arcába, hogy figyelj rám, nem akarunk már holnap robotok lenni. Én ebben látom a bölcsészet jövőjét. Ez lehet első hangzásra egy konzervatív jövő, de szerintem fel kell vállalnunk ezt az irányt. Ha szakmám és a bölcsészettudományok nem vállalják ezt fel, és mennek tényleg tovább az identitáspolitika útvesztőiben vagy az önfeladás furcsa változataiban, akkor nem látom a biztató jövőt a bölcsészettudományoknak.

Bízom benne, hogy ebben a válságba került és útkereső világunkban megtaláljuk a helyes utat, ahogy az ókor tanít minket: az arany középutat, az aurea mediocritast, a ne quid nimis (mindent csak mértékkel) elvét.