„A régi, kis házakat lebontják és nagyobbak épülnek a helyükbe – ez a város természetes fejlődése” – Kiss Julianna műépítésszel

Kiss Julianna kolozsvári műépítész, épületeket, köztük lakóházakat tervez. Többek között arról beszélgettünk vele, hogy milyen házakat szeretnek építeni az emberek, mi a dolga egy építésznek, mi a baj a mediterrán stílussal és a tömbházakkal, és hogyan alakul át az építkezéskultúránk.

Ha valaki építeni akar egy lakóházat, a törvényes előírásoknak megfelelően kötelezően építészhez kell fordulnia. Mi a konkrét dolga ilyen esetben egy műépítésznek? Mit csinál egy építész?

Konkrétan végigcsináljuk az egész adminisztratív procedúrát. Bár elvileg nem lenne a műépítész feladata a teljes utánajárás és a papírmunka, ami ezzel jár, de mindenkinek könnyebb és gyorsabban is megy, ha mi intézzük, mert mi ismerjük a folyamatot. De persze leginkább a tervezési részéhez szükséges a műépítész, akinek aláírási joga van. Aztán amíg a tervezésen dolgozunk, vagyis megtervezzük megrajzoljuk azt a házat, addig folyik az engedélyeztetés, a papírmunka is, amit említettem. Mindez persze időbe telik, jó néhány hónapba is akár, amíg eljutunk a projekttel is meg a procedúrával is oda, hogy azt be lehessen nyújtani engedélyezésre a városházára.

Ha valaki konkrét elképzeléssel, tervvel jön az építészhez, hogy miként fog kinézni az a ház, milyen lesz a beosztása, minek mi a funkciója, akkor mennyiben tudja befolyásolni az építész ezeket az elképzeléseket? Viták is vannak ezzel kapcsolatban?

Többnyire úgy jönnek hozzánk az emberek, hogy elég határozott elképzelésük van arról, hogy mit akarnak, és ez az elképzelés néha úgy is marad, de más esetekben nem, attól függően, hogy mit lehet megcsinálni. Természetesen, vannak viták, mert általában változtatni kell azokon az elképzeléseken. Ritka eset, amikor valaki nagyon nyitottan jön azzal, hogy szeretne egy házat, amely nagyjából mekkora és milyen legyen és innen szabad kezet ad a műépítésznek a tervezésben. De a megrendelők többsége hozza a példákat, vagy amit az interneten vagy máshol látott…

Akkor vannak olyan megrendelők is, akik úgy jönnek, hogy jó napot kívánok, házat szeretnék építeni, kérem szépen, tervezzenek nekem egyet és aztán el is fogadja a műépítész ötleteit és a terveit?

Igen, ritkán, de vannak. Én, ha jól emlékszem, két ilyen esettel találkoztam. De természetesen érthető, ha az embereknek van elképzelésük, hogy milyen legyen a ház, amit építeni szeretnének, mert saját otthon építése többnyire egyszer egy életben szokott megtörténni. Ezért a megrendelő mindent bele akar adni és saját magára akarja szabatni azt a házat. Ami abszolút jó és rendben van, és mi is úgy állunk hozzá, hogy odafigyelünk az igényeire. És akkor eljönnek hozzánk, leülünk, beszélgetünk és ezekből az információikból mi már le tudjuk szűrni, hogy melyek a számára fontos elemek és ezek alapján tervezünk valamit. Viszont sokan makacsul ragaszkodnak a példához, az eredeti elképzelésükhöz és ilyenkor nehezebb az együttműködés. Mert nekem szakemberként az a dolgom, hogy rávegyem a megrendelőt: engedje el ezt vagy azt az elemet, mert nem megvalósítható, vagy nem előnyös neki, helyette csináljunk valami mást. Akkor szokott bajos lenni a dolog, amikor a megrendelő elképzelése nem passzol mondjuk a városképbe, vagy a stílusát nem találjuk megfelelőnek. Ilyenkor kell nekem meggyőznöm, hogy nyugodtan bízza rám, mert nekem éppen ez a dolgom, hogy észrevegyem a hiányosságokat és megoldást is kínáljak neki. Ezek a viták általában könnyen rendeződnek, de van úgy is, hogy igen nehezen. De mindig az a lényeg, az a cél, hogy az ügyfelünk elégedett legyen, ezért nagyon figyelünk arra, hogy ne erőltessük rá a saját elképzelésünket, hanem hogy ő is győződjön meg róla, hogy jó megoldást ajánlunk. Mi mindig azt visszük bele a tervbe, amit tudunk, amihez értünk, például a funkcionalitás terén adhatunk tanácsokat, hogy az a ház „felhasználóbarát” legyen, mert talán ez a legfontosabb egy lakóházban.

És nyilván egy csomó más szempont is számít, hogy hányan élnek majd abban a házban, milyen a telek fekvése, domborzata…  

Nyilván, ezeket mind figyelembe kell venni. Például hogy milyen legyen majd a ház orientációja. De vannak szabályok, hogy milyen szobát hol ideális elhelyezni, például a konyha legyen az északi oldalon. Persze az is telekfüggő, hogy miként lehet rajta a lehető legjobban elhelyezni a házat. Az is előfordul, hogy valaki megvásárol egy telket egy domboldalon, ott pedig egy földszintes, vízszintes területre illő házat akar építeni, amihez viszont teraszosítani kell a telket, esetleg el kell hordani a domboldal felét – na ez nagyon nem szerencsés megoldás. Ilyen esetekben kellene a műépítészre bízni, hogy ilyen telekre milyen házat lehetne vagy kellene felépíteni, milyen elhelyezéssel, tájolással, beosztással. Ráadásul ilyenkor a költséghatékonyság is igen erős szempont, mivel egy fél hegyet elhordani rengeteg pénzbe kerül. Sajnos elég sokan csinálják ezt, mert van úgy, hogy nem hallgatnak az építészre sem. Így persze sokkal többe fog kerülni az építkezés. De visszakanyarodva: van egy sor szempont, amit mind figyelembe kell venni, hogy abban a házban egy család hosszú távon jól érezze magát, hogy a megrendelőnek is tetsszen és passzoljon is a környezetbe, az utcaképbe. És hogy az a ház jól viselje az idő múlását, tíz év múlva ne nézzen ki sem divatjamúltnak, sem lerobbantnak.

Mi a fő szempont a megrendelők számára egy ház építésénél, a költségek, az esztétika, a praktikusság, funkcionalitás? Sikerül-e ezeket egyszerre figyelembe venni, vagy ebben is segíteni kell nekik?

Az ár mindig fontos szempont, nyilván. Lehet, hogy nem ez az első kérdés, de biztos, hogy legalább a második. Az első kérdés általában az, hogy mennyi idő alatt készül el a terv. Természetesen mindenki azt szeretné, hogy gyorsan és olcsón, csakhogy ez a lehető legrosszabb megközelítés. Mert az építkezés soha nem kerül kevés pénzbe, ezt mutatja a gyakorlat. És mindig tovább tart, mint amire a megrendelő számít, ez is szinte törvényszerű. Már a tervezés sem megy gyorsan, az is időbe telik, mivel többször kell találkozni, megbeszélni a dolgokat, és nincsenek minden esetben alkalmazható, előregyártott receptek, hogy azt mondjuk: kell egy családi ház, tessék, itt van a terv. Bár vannak minták, amelyekből lehet átvenni ezt-azt, de mindig személyre kell szabni az elképzeléseket. Ez pedig időbe telik, amire általában nem számítanak a kliensek. Ami pedig az árat illeti, hát bizony sokszor nincsenek anyagilag felkészülve az emberek mindarra, ami egy építkezéssel jár. Általában amikor idejönnek hozzánk, már túl vannak egy sokkon, mivel egy telek borzasztó drága, és úgy gondolják, hogy végre megvan a telek, amire már csak fel kell húzni a házat. Na, az viszont még nagyobb sokkot jelent. Ilyenkor még a tervezés árától is megijednek.

Van nekünk egy 50 éves kommunista örökségünk, amikor szigorúbban szabályozták a civil építkezést, felnőtt benne két generáció, ez pedig az építkezési kultúrára, a stílusérzékünkre is rányomta a bélyegét. Érzi-e az építész ennek a káros hatását most, harminc évvel a változás után is? Élnek-e még a régi beidegződések a gondolkodásban és az elvárásokban?

Nagyon is. A birtoklási ösztön még mindig nagyon erős, hogy „ez az én házam, olyan legyen, ahogy én akarom, nekem ne mondja meg senki”. Amit én részben meg is tudok érteni, mert nyilván, ha az én házamról van szó, akkor persze én szabjam meg, milyen legyen, nekem kell tetsszen. Viszont sokszor nagyon görcsös ez a dolog, és valahogy velünk, építészekkel szemben is van néha egy kicsit ellenséges hozzáállás, hogy „ne akard rám erőltetni a te stílusodat”. Pedig én nem is akarom ráerőltetni a stílusomat, csak segítő megoldásokat javasolok. Nem lényegtelen szempont viszont, hogy az utcakép már nem a megrendelőé, vagyis a háznak, amit építeni fog majd, illeszkednie kell az utcaképbe. Például gyakran látni olyan házakat, telkeket, amelyeket nagyon magas, átláthatatlan kerítésekkel vagy élősövénnyel vesznek körül, ettől pedig valahogy várszerű, erődítményszerű lesz az a ház. Ami egyáltalán nincs rendben, mivel a városrendezési szabályzatban – persze ez is zónafüggő –, általában az van, hogy lehessen átlátni a kerítésen. Nyilván lehet a növényzettel kicsit eltakarni, de éppen az lenne a lényeg, hogy ha mész az utcán, lásd az épületeket, a házakat. De sokan úgy gondolják, hogy az a jó, ha elzárkóznak, ha nem lát be senki, ha hangsúlyosan tükrözi minden, hogy „ez az enyém”. Én úgy érzem, hogy ez az a maradvány, ami 1989 után is velünk van, és talán valahol kompenzáció azért az „elmúlt ötven évért”. Látjuk, mi van jelenleg az ingatlanpiacon: az emberek mindent megvesznek, házat, lakást, mindent…

Ha folytatjuk ezt a történeti vonalat, akkor azt látjuk, hogy a rendszerváltás utáni években a szabadsággal együtt jöttek a kilengések, a túlzások is: mindenféle fura szögek a házakon, a csillogó fémkorlátok, a rikító színek, a gipszoroszlán a kapunál...

Ez is kompenzáció, igen, és nyilván túlzás, de az ízlésbeli dolgokon túl azt jelzi, hogy az ember valami újat, valami mást szeretne. Mert például abból az igen széles festékkínálatból lehetne olyan színt is választani, ami szép és illik a házhoz, de valószínűleg az egyediség vágya az, ami ebbe az irányba vitte az embereket, hogy olyan küllemű házat építsenek, amilyen még nincs utcában, amit még senki nem látott.

Érzékelhető-e a megrendelők szintjén fejlődés az építkezéskultúrában, ahhoz képest, amiről most beszéltünk? Megnyílt a világ, igen sokan dolgoznak, élnek külföldön, aztán hazajönnek és mondjuk mediterrán stílusban akarnak itthon házat építeni, van-e ilyesmire példa?

Igen, hogyne, érzékelhető ez a változás. Nagyon gyakori, hogy ezek az emberek olyan házat akartak építeni, mint amilyeneket Spanyolországban vagy Olaszországban láttak. De ettől függetlenül is folyamatosan nagy az igény a mediterrán házakra, ez a stílus az embereknek valamiért nagyon tetszik. Gondolom, azért, mert amikor olyat látnak, akkor többnyire a pihenőszabadságukra, a lazításra, a kellemes nyaralásra asszociálnak. És akkor ugyanilyet szeretne mondjuk itt Kolozsváron, vagy a környéken építeni.

Ez az igény az építkezési boltok kínálatában is tükröződik, például rengetegféle mediterrán, meleg hangulatú burkolóelemet, csiszolt tufát, követ, rómaifürdő-jellegű kőlapot lehet vásárolni…

Igen, hát ez végül is nem rossz dolog, az emberek szeretik és használják is igen gyakran. Most már nekem is van annyi tapasztalatom, hogy ezt a mediterrán gondolatot, életérzést átvigyem, átültessem egy olyan házra, amely ide, ebbe a környezetbe passzol. Az emberek sokszor ugyanolyat szeretnének, amit láttak, de ezt nem lehet, mert nem mediterrán vidéken élünk. Az, hogy esztétikailag nem talál, az egy dolog, de nem akadály, lehet ilyet is építeni, persze. Viszont technikai okokból nem lehet megcsinálni: nem lehet például egy kolozsvári vagy más erdélyi, hegyvidéki térségben olyan kis dőlésszögű tetőzetet építeni egy házra, mert agyonnyomja a hó. Tehát a mi tájainkon technikai, funkcionális érvek szólnak a mediterrán építkezés ellen. Aztán van, aki megérti mindezt, és van, aki nem, de mindenképpen érdekesnek tartom ezt a nagyon emberi hozzáállást, hogy a kellemessel, a relaxációval, a napsütéssel asszociálják a mediterrán jelleget. Persze bizonyos elemeket fel lehet használni vagy adaptálni lehet nálunk is, és végül mindegyik megrendelővel eljutunk oda, hogy találkoznak az elképzeléseink, kiegyezünk valamiben.

Mi a helyzet a városközponti építészettel? Nyilván az összes erdélyi városban adott a történelmi belvárosi kép, igen sok műemléképülettel, amelyekhez nem lehet csak úgy hozzányúlni, átalakítani, átépíteni. Viszont ha benézünk a gangokba, az udvarokra, azt látjuk, hogy az esetek többségében mindenféle fészerek, hozzáépített tákolmányok vannak a fő épület mellett vagy hozzátoldva, amolyan mutáns kinövésekként. Mit lehet ezekkel kezdeni?

Igen, a parazita építmények… Ha egy ilyen építmény telekkönyvezve van, valakinek tulajdonjoga van fölötte, tehát magántulajdon, akkor azt már nem lehet lebontani és nem lehet a felszámolására kötelezni a tulajdonost. Viszont van olyan urbanisztikai szabály, miszerint ezeket nem lehet bővíteni, nem lehet javítani, felújítani, újraépíteni, ilyesmire engedélyt nem ad a városvezetés, és emögött az az elvárás van, hogy ezek a tákolmányok valamikor tűnjenek el. Ilyenkor általában az szokott történni, hogy az ingatlan gazdát cserél, egy magánszemély vagy egy cég megvásárolja az egészet és önszántából lebontja az oda nem illő toldalékokat, és akkor letisztul az egész kép.

Menjünk kicsit távolabb a városközpontoktól. Kolozsváron vagyunk ugye, az építkezések Disneyland-jében és Las Vegasában, ahol erőteljesen zajlik a város építészeti átalakítása. A belvárost övező külsőbb zónákban, mondjuk a mostani Decebal utcában vagy a Györgyfalvi úton nagyon látszik ez a folyamat, ott gyakorlatilag a szemünk előtt történik a lakóházak kicserélődése, a régi, kicsi házak helyére több emeletes társasházak, lakótömbök, irodaházak épülnek. Ez felháborító pusztítás-e, ahogyan sokan értelmezik, vagy pedig természetes folyamat, egyszerűen így változnak a városok?

Amit ezeken a városrészeken ma látunk, az egy tudatos, kigondolt városrendezési stratégia. Említetted a Decebal utca környékét, ami ott történik, úgy nevezik, hogy urbanisztikai átrendezés. Azt jelenti, hogy az ottani földszintes lakóházakat, amelyek szintén magántulajdonban vannak, tehát nem lehet csak úgy ledózerolni (és bővíteni sem), lassan leváltják új épületekre. A városvezetés azt bátorítja, hogy új, magasabb házakat építsenek oda, mert azt a környéket át kell alakítani. Valamikor, néhány évtized múlva teljesen lecserélődnek azok a régi házak. Nekünk is van most egy olyan projektünk, hogy két kis ház között egy négyszintes épület épül. Az a cél, hogy a belvárosi zóna legyen sűrűbben lakott és használt, ami az autósforgalom szempontjából nagyon fontos, mert a belváros közelében élők nem fognak olyan gyakran autóba ülni, mint a külvárosokból naponta bejövő emberek. És persze szép, széles és magas épületek legyenek a régiek helyén, ez így rendben is van, ez a város fejlődése és a világon mindenütt így zajlik. Lehet ezt szeretni vagy nem szeretni, a fejlődés és változás úgyis jön. Igen, most furán néz ki, ahogy egy nagyobb épület beékelődik a régi képbe, de ez csak ideiglenes állapot, előbb-utóbb a teljes utcakép megváltozik. Pár évtized múlva már az lesz a természetes. Persze, a műemlék házak nem fognak csak úgy eltűnni, bármit nem lehet azért lebontani. De az ilyen városrészeken, amelyeket említettél, nem nagyon vannak műemléképületek, és szerintem jó ez az átalakulási tendencia. Remélem, hogy én még megérem azt az utcaképet, amikor ezeken a nagyobb utcákon az összes épület újabb és magasabb lesz, mert jól fog kinézni.

Eddig beszéltünk a meglévő városrészekről. De ugye a városok kifelé is terjeszkednek, igen gyorsan nőnek ki a földből az új lakónegyedek. Sokan szidják ezeket a zöldmezős építkezéseket, hogy nincsenek átgondolva, megtervezve, rendezetlenek, csúnyák, stílustalanok, zsúfoltak, és kizárólag az építkezési vállalkozó profitja az egyetlen szempont. Építész szemmel hogyan néz ki ez a jelenség?

A befektető, az ingatlanfejlesztő persze, hogy a maximális profitot akarja kihozni ezekből az új építésekből. Ugyanakkor mindenhol van egy urbanisztikai szabályzat, tehát van egy törvényes keret, ami megszabja, mit, hogyan lehet építeni és mit nem. Na mármost, ha az ingatlanfejlesztő betartja azt a szabályzatot, és annak megfelelően építi fel azt a tömbházsort, akkor az önkormányzatnak nem igazán van, amibe belekötnie. Ha minden előírást betartanak, ha városrendezési szempontból minden rendben van, akkor engedni kell az építkezést. Ez a szabályzat sem tud mindent száz százalékosan lefedni, például azt sem, hogy hogyan néz ki az az épület, hogy stílusában milyen, erre nincs konkrét szabály. Nem lehet rögzíteni, hogy mi az, ami szép és mi az, ami nem. Az építésznek sincs mindig könnyű dolga, mert ha a megrendelő (ebben az esetben az ingatlanfejlesztő vállalkozó) a maximális profitot akarja kihozni egy ilyen projektből, akkor az sok lakható négyzetmétert jelent, vagyis hogy az a terület nagyon be van építve. Na most én hiába mondom ennek a megrendelőnek, hogy ennek csináljuk csak a felét, mert sokkal jobban fog kinézni, mert ilyet nem lehet, nem fogadja el. Találni kell egy mindenkinek kedvező megoldást.

Pedig vannak pozitív példák is, még 1989 előttről is, említhetném például a kolozsvári Györgyfalvi negyedet, ahol látszik, hogy valakik gondolkodtak, okosan megtervezték, nem zsúfolták össze a tömbházakat, van bőségesen szabad tér, zöldövezet is. És minden városban vannak ilyen lakónegyedek. De ellenpélda is van bőven, főleg a diktatúra utolsó évtizedeiből, például Kolozsváron ott van a Mărăști negyed, és ugye a nemrég vagy most épülő új gettónegyedek is. Az a baj, hogy ezek a zsúfolt lakónegyed-szörnyek sokáig itt maradnak velünk. Mennyi is az élettartama egy ilyen tömbház-rengetegnek?

Hát, nagyon sokáig állni fognak… Én egyébként azt vettem észre, hogy amióta én elkezdtem építészként dolgozni, most mégiscsak érzékelhető egy kis javulás az ingatlanfejlesztők hozzáállásában. Ahhoz képest, hogy milyen kis gettónegyedek épültek a 2000-es évek elején, mostanra egyértelműen javult az építkezések minősége. Ez már abból is látható, hogy például egy homlokzaton milyen anyagok vannak, vagy hogy hogyan néz ki. Ma már azért épülnek vagány tömbházak, és ez a tendencia, errefelé halad ez a történet. A magyarázata pedig egyszerű: a befektetők rájöttek, hogy minél szebb az a tömbház, annál nagyobb áron lehet eladni a lakásokat, mert a vásárlók igényei is megnőttek. És a lakások minősége is nő, esztétikai és funkcionális értelemben is. Lassan ugyan, de jó irányba haladnak a dolgok.

Végül is nem a tömbház, mint műfaj ellen beszélünk, mert láthatjuk, hogy ez a lakónegyed-elképzelés nem kelet-európai jelenség: nyugat-európai vagy skandináviai városokban is vannak bőven ilyen blokknegyedek…

Igen, és vannak igen szép példái az ilyen tömbházas építkezésnek, amelyek azt bizonyítják, hogy jobb az építész elképzeléseire hagyatkozni a tervezés folyamán, mert akkor olyan lehet a lakónegyed vagy tömbház sor, mint például Dániában. Csakhogy itt megint visszaköszön az a rendszerváltás előtti beidegződés, hogy az emberek úgy érzik: egy egyszerű és tiszta, minimalista hozzáállás a „kommunista blokkokat” idézi, ezt a kifejezést gyakran lehet hallani ma is. A kommunista rendszerben végük is nem a blokkok voltak a rosszak, hanem nekünk vannak rossz emlékeink, mert az egész életünk, életkörülményeink voltak rosszak. Még mindig van egyfajta elutasítása az ilyen kollektív házaknak, a társasházaknak, tömbházaknak, annak, ahogyan kinéznek, pedig sokszor nem kell túldíszíteni ahhoz, hogy arányos, tiszta megjelenésük legyen.

Sok cég kínál alternatív házépítési megoldásokat, például nem a hagyományos téglafalakkal, hanem mindenféle rétegelt, könnyű struktúrás elemekkel, gyors építkezéssel, egy-két hetes összeszerelési határidővel. És azt ígérik, hogy ez funkciójában ugyanolyan, mint a hagyományos házak, viszont sokkal olcsóbb. Mégsem nagyon terjednek el ezek a megoldások, miért?

Nyilván nálunk megvan a téglából való építkezés hagyománya, de nem csak ez az oka, hogy az ilyen alternatív megoldások nem túlságosan népszerűek. Technikailag könnyebb téglából építkezni, és a tégla környezetkímélőbb is, mert ugye természetes anyagból készül és nincs káros bomlásterméke. Időben sokkal tartósabb, mint az említett rétegelt falak, a hőszigetelése is sokkal jobb, ami a mi tájainkon azért igen fontos szempont. A téglaház szerkezeti szilárdsága is sokkal nagyobb. Meg aztán ezekről az alternatív, moduláris, faközpontú vagy rétegelt megoldásokról nem mondható el, hogy költséghatékonyabbak lennének. Elvileg, elméletben igen, és ezzel reklámozzák magukat ezek a cégek, azt mondják, hogy a kamion hozza az előregyártott elemeket, aztán néhány nap alatt összeszerelik és kész is van a ház. A gyakorlatban viszont nem így néz ki, mivel a házhoz önteni kell alapot, arra egy betonlapot és így tovább, tehát nem igaz, hogy felépül egy-két hét alatt, ez csak reklámban van így. Konkrétan tudom, mert tavaly volt egy ilyen projektünk, 10-12 centiméter vastag préselt falemezekből épült fel egy ház, és a reklám szerint hat nap alatt kellett volna elkészülnie. Valójában, mindent egybevetve másfél évig készült. És itt sem érvényes a gyorsan és olcsón elv, mert a minőségi anyagokat ezen a területen is meg kell fizetni. Nálunk, Erdélyben, Romániában a beton-tégla építkezés a jól bejáratott, jól ismert, megbízható út. Ehhez értenek is a kivitelezők és a tervezők is. Persze ha valaki egy alternatív házat épít, az nekem, műépítésznek is érdekesség, amire felfigyelek. Nagyon szép lett végül az a faház is, amiről az előbb beszéltem. De a megrendelője nem azért választotta az alternatív utat, mert olcsóbb vagy gyorsabb volt úgy az építkezés, hanem mert ő egyszerűen azt akarta csinálni.