„A nézését meg a járását” – Kis Grófo az ujjai köré csavarta a közönséget első kolozsvári fellépésén

Kis Grófo koncert a The Matter klubban – jött szembe velem néhány hete a hirdetés. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy felöltözöm rajosan, és úgy fogom jól érezni magam Magyarország egyik legnépszerűbb mulatós, mulattatós zenészének első kolozsvári fellépésén csütörtök este, ahová azért is mentem, hogy szabadjára engedjem a bennem lakozó, résztvevői megfigyelésben utazó zugszociológust is.

Romániában és Magyarországon sincs olyan ember, aki valamilyen formában ne találkozott volna a sokak által az egyik legmegosztóbb kulturális jelenségként is definiált mulatós zenével. Sokan ellentmondást nem tűrően, határozottan elutasítják a műfajt, mondván, semmiféle értéket nem teremt, ezért veszélyt jelent a hagyományos kultúrára, jelentsen az bármit is. Mások egy kétszemélyes házibulit sem tudnak elképzelni mulatós nélkül, és meg sem fordul a fejükben, hogy esztétikai, kulturális szemüvegen keresztül tekintsenek a műfajra. E két véglet között még számos árnyalat létezik, de nincs ember, aki ne alakított volna ki valamilyen viszonyt a mulatós zenével kapcsolatban.

Ha a szakzsargonhoz hűen akarok fogalmazni, speciálisan kelet-európai műfajról beszélünk, amely a helyi jellegzetességekből kiindulva a könnyű befogadhatóságot és a gondtalan szórakozást kínálja. A román manele és a magyar mulatós/cigánymulatós műfajok számos ponton hasonlóságot mutatnak egymással, de fontos kulturális és társadalmi különbségek is vannak közöttük, javarészt az eltérő történelmi és társadalmi kontextusban gyökerező eredettörténet miatt.

Mindkét műfaj a társadalom alsóbb rétegeiből fakad, és azokat a társadalmi csoportokat szólítja meg leginkább, akik kevésbé rendelkeznek formális kulturális tőkével. Abban is sorsközösség érhető tetten, hogy a mainstream (zenei) kultúra sokáig lenézte mindkét műfajt, giccsesnek mondva azokat. Magyarországon a proli jelzőt is előszeretettel hozzáteszik.

A másik nagy közös pont a cigány kultúra, hisz a manele és a mulatós is ezer szálon kötődik a roma zenészekhez, akik nélkül más irányt vett volna a fejlődéstörténet. A zeneiségük stíluseszközei is rokoníthatók: ugyanúgy jellemző rájuk az improvizáció, a díszítések, a gyors ritmusok és ritmusváltások, az érzelmileg intenzív előadásmód, és a mindenekfeletti dallamosság. A témaválasztás, a szövegvilág a pénz, a szerelem és a hatalom hármasa körül forog. Az anyagi jólét, a luxus és a materiális siker főként a manelére jellemző, de a mulatósban is tetten érhető.

Néhány szóban a különbségekről. Míg a manele leginkább balkáni hatásokat olvaszt magába, addig a mulatós a hagyományos cigányzene és a magyar lakodalmas elegye. A manele előszeretettel használ elektronikus alapokat, balkáni, keleti dallamokat, barokkos díszítéseket, míg a polkán és a csárdáson alapuló mulatós inkább az egyszerű harmóniák híve. Míg a manele leggyakoribb témái a luxus, a hatalom, a hűség, az árulás, addig a mulatós az élet napos oldalára, a szórakozásra, a mulatozásra, a szerelemre és a parasztromantikára koncentrál főleg.

A manele szorosan kapcsolódik a romániai alvilághoz, a kapcsolat főleg szimbolikus és kulturális szinten ragadható meg. Számos manele szövege az alvilágra, a bűnözői életmódra és a gazdagodásra utal, és az iparág olyan személyek köré is épült, akik a zavarosban halászásból gazdagodtak meg. Sőt, egyes előadók is a bűnözői „szubkultúrához” tartoznak vagy abban éltek. Így sokak számára a manele a romániai alvilág és a gengszterkultúra popkulturális kifejeződése.

Mára a manele kitört a megvetett státusból, és a mainstream sem tekint lesajnálkozva rá. Magyarországon leginkább a vidéki és az alsóbb társadalmi osztályok körében örvend nagy népszerűségnek, valamint a mémkultúrának köszönhetően jelentős pozíciókat szerzett magának az Y- és a Z-generáció körében, ahol még mindig inkább a trash-kultúra része.

A manele elindult a globalizálódás útján, több előadó nemzetközi szinten is sikeres, különösen a Balkánon és Törökországban. A magyar és/vagy cigánymulatós ezzel szemben lokális maradt, és kifejezetten magyar jelenségként létezik. Végül a manele hangzásvilága a fiatalok körében is népszerű, míg a mulatós leginkább az idősebb és főként vidéki hallgatói bázisra támaszkodik.

Azért volt szükség erre a műfajtörténeti összehasonlításra, mert a Kolozsvárra látogató Kis Grófo ugyan főként a magyar mulatós és cigányzene világából merít, de zenéjében a balkáni és a kelet-európai mulatós zenei hatásokat is ötvözi a modern elektronikus dance-, beat- és pophatásokkal, ezért a fentieknek némiképp ellentmondva leginkább a tinik és a huszonévesek körében a legnépszerűbb. Dallamvezetési és ritmikai elemei manele-hatásokat is mutatnak, ami nem véletlen, hisz Kis Grófo a manele egyik koronázatlan királyától, Nicolae Guțától vette kölcsön az első slágerét, a Gigolót. Ráadásul Kis Grófo személyesen is ismeri a manele nagyágyúit, akiktől számos szakmai fogást elsajátított. Nemrég például egy közös fotót posztolt Adrian Minuneval.

Így tehát szimbolikusan a hónom alá csaptam a Pierre Bourdieu- és Norbert Elias-összest, és abból indultam ki a koncert helyszínére tartva, hogy a gyakorlatban tesztelem a jeles szociológusok elméleteit. Azokat a megállapításokat, amelyek szerint a társadalmi rétegek közötti különbségeket az ízlés és a kulturális tőke határozza meg, valamint a kifinomult ízlésű és viselkedési normájú társadalmakban lenézi az elit és a középosztály a trash szórakozási formákat, ugyanakkor néha maguk is fogyasztják a trash-kultúrát, amihez szatirikus, bűnös élvezet társul.

Arra is kíváncsi voltam, hogy Kis Grófo személyes jelenléte lesz-e annyira vonzó, hogy coming outra késztesse azokat a mulatóskedvelőket, akik négy fal között, titokban dúdolják a dalokat, de a nagy nyilvánosságban mindezt nem vállalnánk fel, mert az dicstelen lenne. Kolozsvár ideális kísérleti terep ilyen szempontból, hisz hol leljünk kifinomult ízlésű és viselkedési normájú társadalomra, ha nem itt? Na ugye!

Már az gyanús volt, hogy 22:30-ra írták ki a kapunyitást, ami azt jelentette, hogy úgy éjfél körül csaphatott bele a lecsóba Kis Grófo. Nem így volt, mert egy későbbi poszt tájékoztatta a nagyérdeműt, hogy hajnali egy órakor kezd a művész úr, így harmadmagunkkal, akik már 19 óra óta melegítettünk a fellépésre, azon találtuk magunkat, hogy 23 óra magasságában már elnyomtunk néhány ásítást a negyedik kávéházban, és még mindig hátra volt két óra a tervezett kezdésig. Végül úgy döntöttünk, hogy a helyszínen folytatjuk a várakozást.

Jó döntésnek bizonyult, mert a fellépést megelőző warm up-buliban már meg is dőlt a közönség összetételére vonatkozó egyik előfeltevésem, ugyanis hárman jelentősen belerondítottunk az átlagéletkorba, amely becslésem szerint a 18 évet sem érte el. A biztonsági személyzeten kívül nem nagyon volt senki, aki szemre a harmincas éveit verdeste volna, nemhogy a negyvenest, ötvenest. Egy meglehetősen homogén összetételű közönség várta a főhőst, akinek a népszerűsége ennek ellenére a polarizációban rejlik. Abban, hogy mindenkiből kivált valamilyen reakciót, és ezeket a törésvonalakat – szándékosan vagy ösztönösen –, de zseniálisan használja ki Kis Grófo.

Mivel mulatásiba mentem, így joggal feltételeztem, hogy a felvezető buliban is hasonló zene fog szólni, de nem. A közelmúlt magyar és nemzetközi slágerei mellett többnyire retróra döciztünk, de a korszellemnek megfelelően mindegyik remixszel volt megbolondítva. Delhusa Gjont akkora üdvrivalgással fogadta a közönség, hogy reménykedéssel töltött el a mai fiatalság. Nem beszélve az örök klasszikus Sarà perché ti amo felcsendülését követő reakciókról, ami születésem előtt két évvel csendült fel először.

A helyzet az, hogy Lady Gaga Bad Romance című dala is már retró kategóriában megy, úgy is fogadta a közönség, mint ahogy az Edda Álmodtam egy világot című klasszikusának cigánymulatósított verziója is hatalmas ovációt kapott. Ez utóbbi hallatán arra gondoltam, hogy a Pataky Attila kétezres évekbeli dáridós kalandjaival rajzolódó Kör (hahaha) ezzel az aktussal méltán bezárult.

Nem volt idő mélyebb eszmefuttatásra, mivel elütötte az óra az egyet, de még semmi nyoma nem volt a főhősnek. Valami technikai malőr lehetett, egyre többen jöttek-mentek a színpadon, miközben a DJ megállás nélkül tüzelte a közönséget.

Fél kettő körül köszöntötte az egybegyűlteket Kis Grófo, aki az amúgy sem méretes színpadon álló nagy DJ-pult mögött volt kénytelen énekelni, és mozogni sem nagyon tudott a helyszűke miatt. Jobbján a sokat látott, rezzenéstelen arcú, néha feszült tekintetű billentyűs, aki időnként felengedett, míg a balján az örök mosolyú gitáros, akinek az ujj-járását Yngwie J. Malmsteen is fülig érő vigyorral konstatálta volna.

A zenei alapok felcsendülésére egyből reagált a nézésünk és a járásunk is. Konkrétan felrobbant a helyiség, és ahogy Kis Grófo fokozta a hangulatot, úgy csúcsosodott ki koncert mindabban a hangulatmasszában, amit a műfaj jelent. Abban az egyszerű, fülbemászó, könnyen emészthető és hiteles zeneiségben, aminek a ritmusa, a közvetlensége, a lazasága és az életöröme azt is magával ragadja, aki elhatározta, hogy azon az estén csakazértis bánatos lesz.

Szempillantás alatt eltelt a negyven perc, és az egyszeri visszataps után már pakoltak is a fellépők, míg a buli ugyanolyan elánnal folytatódott. Csalódottan állapítottam meg, hogy nem volt senki, aki ezen az esten bújt volna elő és vállalta volna nyíltan a Kis Grófo által képviselt stílus iránti rejtett vonzalmát. Aki ott volt, az tudta, hogy mire fizet be, és azt is kapta, amire számított. Önfeledt, felszabadult szórakozást, amire szemmel láthatóan még mindig nagy szükség mutatkozik ezekben a szociálpszichológiai jelenségekben különösen terhelt időkben is.

Három óra körül a klub előtti téren már többen voltak, mint bent. Kiderült, hogy egyes fiatalok nemcsak a bulizás intenzitásában hagyományőrzők, hanem a hajcihőt sem vetik meg, néhányan ugyanis tettlegesen bántalmazták egymást (vér nem folyt, csak néhány pofon csattant el két lökdösődés között).

Dik, Grófo, tökéletes este volt!