„A mai gyerekeknek több figyelemre van szükségük, de tudatosabbak is”

Egy tavaszi délutánon ültünk le beszélgetni a szatmárnémeti származású Szabó Csillával, aki biológusként évek óta azon fáradozik, hogy a legkisebbek és a legnagyobbak is értően és érdeklődve forduljanak a természet, a környezet és az ökológia felé. Azok között volt, akik megalapították Kolozsváron a NECC – Nature Education and Community Centert. Ennek a kezdeményezésnek a célja a szemléletformálás és a tudománynépszerűsítés természetismereti foglalkozásokon keresztül, a játszva tanulás pedig fontos szerepet kap. A tudománynépszerűsítés, a közösségi tudomány ma mindenhol kihívásokba ütközik, sokszor kísérleti műfaj – Erdélyben sincs ez másképp, noha itt még igencsak gyerekcipőben jár. 

Csilla magyaráz

Először is azt magyarázd el nekünk, hogy mi ez a citizen science.

A kifejezésnek magyarul több neve is van, közösségi tudománynak és önkéntes tudománynak is hívják, de tulajdonképpen annyit jelent, hogy nagyon-nagyon sok adatra lenne szükségünk egy csomó kutatáshoz, és ehhez az adatokat nem biológusok szolgáltatják, hanem olyan emberek, akik egyébként mással foglalkoznak, más a szakmájuk, de hobbiból szeretnek adatokat gyűjteni. Illetve ez nem csak biológiára vagy ökológiára vonatkozik, hanem bármilyen más tudományterületre is. Lehet például csillagászati adatokat is gyűjteni, vagy bármi egyebet. De nyilván minket az ökológia érdekel.

Ez mióta van jelen itt a vidékünkön és hogy kerültél vele kapcsolatba?

Fogalmam sincs, hogy mióta van jelen itt, de szerintem úgy tíz-húsz éve, amióta megjelentek ezek a közösségi adatgyűjtő platformok. Az viszont egy másik dolog, hogy nálunk kik használják. Én először madaras felméréseken találkoztam az egész koncepcióval.

És kik használják?

Jelenleg nem sok ember használja. A biológusok és az ismerőseik használják szerintem ezeket a platformokat. Például volt a Darwin-napon (február 12. – a szerk.) egy előadás a lepkék megfigyeléséről és ott azt hiszem, négy ember van, aki feltölt lepkemegfigyelési nyomvonalat.

Jelenleg pár, Romániában is ismert ilyen platform van: az egyik a Milvus csoporté, az OpenBioMaps, ahova lehet gyűjteni madaras, hüllős és kétéltűs, illetve emlős adatokat. A Milvus csoport is régóta foglalkozik környezeti neveléssel és ezeknek a platformoknak a népszerűsítésével, illetve sok kisebb szervezet is tart természetismereti foglalkozásokat, csak sajnos nincsenek egymással összekötve ezek a szervezetek. Amit még használnak az emberek szerintem nálunk, az az INaturalist, ahova mindenféle adatot lehet gyűjteni. Az ízeltlábúak.hu-ra értelemszerűen ízeltlábúakról lehet adatokat gyűjteni. Ez egy magyarországi platform, és csak magyar nyelven elérhető, de ettől függetlenül a romániai adatokat is fel lehet tölteni. Még van a Román Madártani Egyesületnek is az OrnitoData nevű alkalmazása, így kapásból ennyi jut eszembe.

Biológusok vagytok, használjátok ezeket. Mi a célotok vele, hogyan segít?

Ennek az egész citizen science-nek van egy olyan célja is, hogy a döntéshozók felé sok adatot lehessen kommunikálni, hogyha valamit meg kell védeni. Tehát, hogyha egy területről nincs elég adatod, akkor nem állhatsz oda megmondani, hogy márpedig én láttam ezt meg azt. Ha nem írtad fel, nem jegyezted le, akkor az olyan, mintha nem lenne.

Mikor kapcsolódtál be ebbe?

Olyan 3-4 éve. Azt hiszem, az első ilyen jellegű adatgyűjtés, amibe bekapcsolódtam, az a vízirigó-számolás. Maga az az ötlet, hogy ezzel kéne foglalkozni, és ez fontos, az körülbelül két éve fogalmazódott meg bennem. Úgyhogy nagyon az elején járunk, legalábbis én. A stratégia kidolgozásától kezdve a programokon keresztül a platformokig. Ez egy nagyon-nagyon kezdeti dolog, legalábbis nálunk. Nyugat-Európában nem. Ott azért régebb óta csinálják ezt.

Hogy tudtok toborozni embereket?

Hát ez nagyon jó kérdés. Azért találtunk ki egy citizen science tábort, hogy egy angol meghívottunk pontosan erről beszéljen nekünk a tábor első napján. Viszont pont mostanában derült ki, hogy túl kevés a jelentkező, ezért le kell fújjuk a tábort. Úgyhogy ebből is látszik, hogy igazából ennek még nincs hagyománya, és szerintem az ilyen egynapos, félnapos eseményekben van potenciál arra, hogy emberek csatlakozzanak. Tehát senki nem fog jelentkezni egy olyan programra, amit nem ismer és nem fog csak úgy elmenni, hogyha csak a leírást látja. Szóval valakit kell ismerjen, aki már volt egy ilyenen, és elmondja, hogy ez vagány, gyere te is.

Szerintem ez egy nagyon nehéz munka egyébként. Hogy állunk jelenleg a tudománynépszerűsítéssel, mit tapasztalsz?

Igen, és szerintem az egyik legnehezebb része az, hogy hogyan találd meg azt az utat – ösvénynek nevezném inkább – ami a szakmaiság és a közérthetőség között van. Például arról dönteni, hogy elmondd-e egy esetben, hogy ez igazából nem egy faj, hanem egy csoport, vagy egy génusz – azt nehéz eldönteni, hogy érdemes-e ezekbe így alaposabban belemenni. Mert van, amikor ennek van relevanciája, és van, amikor nincs. Ezek az apró döntések minden egyes esetben nehezek, és szerintem ez még sok dilemmát fog okozni a jövőben is, de megéri rajta gondolkodni.

Szerintem egyre érdeklődőbbek az emberek egyébként. Én azt látom, hogy a gyerekek lelkesebbek, nekik könnyebb ezeket elmondani, de szerintem a felnőttek is belerázódnak ebbe az egész buliba. A másik az, hogy nagyon sokféle program van, és nagyon ritkán választják azt az emberek, hogy tanuljanak valamiről, mondjuk egy jógahétvége helyett. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az hülyeség, vagy nincs értelme, csak azt, hogy az előbbi egy kicsi „niche”. Az emberek szívesebben kapcsolódnak ki, relaxálnak. Viszont ez is egyfajta relaxáció. Az, hogy sétálsz a természetben és felírsz fajokat, az is egyfajta relaxáció.

Egy nagyon érdekes példa jutott eszembe a tavalyi táborból. Volt egy holland résztvevőnk is, és nagyon érdekes volt látni azt, hogy őt sokkal jobban érdekelte, hogy hova és hogyan tud feltölteni adatot, míg a kelet-európai résztvevőket inkább az érdekelte, hogy mit lehet leszedni és megenni.

Tartok vezetett sétákat angoloknak is, és nagyon vicces, hogy ők már elvesztették ezt a késztetésüket, hogy ők le akarnak szedni és meg akarnak enni növényeket, gombákat. Pedig szerintem az is vagány, csak vicces látni, hogy van egy ilyen kulturális különbség. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, szerintem inkább az a kérdés, hogy működhet-e egyszerre a kettő. Azok az angolok, akiknek pont most vezetek túrát, semmit nem mernek megenni és nem is tudják, hogy mi ehető s mi nem. Nálunk viszont inkább megvan ez a tudás, de itt nem értik az emberek, hogy miért kell lejegyezni, hogy mit láttál.

Az emberek ezek szerint valahogy tudat alatt inkább a túlélésükre gondolnak?

Igen, abszolút a túlélésükre gondolnak. Merthogy túl sokat dolgoznak. Túlélés esetén a kikapcsolódás fontosabbnak tűnik, mint új dolgokat elsajátítani, ugyanakkor nem tudom, hogy kontrasztba lehet-e állítani.

Mi a véleményed arról, hogy egyesek szerint a tudományellenesség korát éljük?                             

Az a helyzet szerintem, hogy mindenkinek megvan ez a saját buborékja, és én, hogyha kiteszek valamit Facebookra, akkor azzal mindenki egyetért és lájkolja. Senki nem fogja odaírni, hogy szerintem ez hülyeség. Pedig biztos vannak emberek, akik így gondolják, csak nem ezt látom. Azzal van a baj, ha valaki tőből elutasítja ezeket a dolgokat. Viszont elsősorban azokkal az emberekkel kell foglalkozni, akik szeretnének valamit csinálni, de nem tudják, hogy amit csinálnak, az most jó, vagy nem. Például nagyon sokan szeretnek madarat etetni, de nagyon sokan kenyeret dobálnak nekik, amiről meg tudjuk, hogy nem jó. Szóval igen, a tudományellenesség is lehet nehézség, de én ezt nem érzem a saját munkámban.

A tudomány népszerűsítésének nagyon fontos eleme a kommunikáció. Itt az ilyesminek elvileg elég nagy marketinget kellene verni.

Szerintem az fogja meg az embereket, hogy van egy fél napjuk – eljönnek, megnézik, hogy a városban van ez-az, vagy ha már csak annyira jönnek rá, hogy végigmennek az autópályán, és közben látják, hogy gyalogakác van odaültetve, és mondjuk nem galagonya. Ha ezt már észreveszik, az egy tök jó dolog, mert ha ezt sokan észrevesszük és felírjuk, akkor ezzel már lehet valamit kezdeni.

Az egynapos rendezvények közül melyek a legnépszerűbb helyszínek jelenleg?

Az idei citizen science sorozatban, amit a hypha-val és a Milvus csoporttal együtt csináltunk, a madárhangos séták voltak Marosvásárhelyen a legnépszerűbbek. De régebben volt Kolozsváron is ilyen, és oda is elmentek az emberek, csak ez nem tartozott az idei projektjeink közé Amire még most is el lehet menni az egy kiállítás, szintén Marosvásárhelyen, ami a megnyitó napján igen népszerűnek bizonyult, reméljük később is ellátogatnak az emberek a hypha kiállítóterébe.

[embed]https://www.facebook.com/hyphaetc/posts/122145988628208298?ref=embed_post[/embed]

Ezeket a tevékenységeket nagyobb rendezvényekbe is lehetne integrálni, például városnapok vagy fesztiválok…

Szerintem ez működik, abszolút. A Kolozsvári Magyar Napokon mi is voltunk. A Fehér Megyei Magyar Napokra is meghívtak idén. Ami még működhet, az a céges csapatépítő, de ez egy távoli gondolat, hogy az emberek munkaidőben csinálják ezt a dolgot, és akkor nem zavarja őket, mármint nem veszel el a szabadidejükből. Igazából az, hogy egy fél napot kint vagy a természetben és valamilyen adatot feltöltesz, az szerintem tök jó kikapcsolódás.

Mit gondolsz, a tudomány népszerűsítésének lehet-e a legmegfelelőbb eszköze a játék, mint módszer ?

Az egyik eszköze, igen, Nem mondanám, hogy ez az egyetlen, vagy hogy ez a legmegfelelőbb. Ez az egyik, ami szerintem működik.

Az, hogy nem veszed észre, hogy tulajdonképpen tudományt művelsz?

Hát azért az túlzás, hogy nem veszed észre. Csak nem kell megerőltesd magad azért, hogy megtanulj dolgokat, de az is igaz, hogy ez ad egy ilyen fals elképzelést arról, hogy tulajdonképpen te nem kell semmit csinálj azért, hogy a tudás a fejedbe kerüljön, ami meg nem igaz. Szóval van egy ilyen kettőssége ennek a játék dolognak, mert valóban van haszna, és egy szempontból nagyon jó, viszont nem lehet mindig minden élmény, játék és tűzijáték.

Mi a különbség a játék szempontjából a felnőttek és gyerekek között?           

Nagyon sok játékot lehet felnőttekkel is játszani. Amikor felnőttekkel foglalkozom, az annyit jelent, hogy ha kérdeznek valamit útközben, egy ilyen rövid séta keretén belül, akkor válaszolok. És őket inkább az elméleti kérdések érdeklik, tehát az nem játékos annyira, de a szülők, amikor játszanak a gyerekeikkel egy-egy rendezvényen, akkor ők is bekapcsolódnak, és van olyan, hogy ők jobban élvezik, vagy több türelmük van, és inkább ott maradnak, játszanak még egyet.

Azért azt ne felejtsük el, hogy te legtöbbet gyerekekkel foglalkozol, a NECC-en keresztül.

2017-ben alakult a NECC, akkor mesteris diákok voltunk, és az egyik nagyon jó tanárunk, Macalik Kunigunda elvitt minket egy pár foglalkozásra, ahol gyerekeknek meséltünk mindenféle természettel kapcsolatos dologról, és akkor így többen rájöttünk, hogy ez milyen vagány. Én előtte egy évig utazgattam, stoppoltam és kirándultam, mert nem tudtam, hogy mit akarok csinálni. Mikor visszajöttem, megfogalmazódott egy erdei iskola ötlete a fejemben – ami még nem a NECC volt –, de azért így rájöttem, hogy az én utam az a tudomány népszerűsítése, egy olyan út, ami nem nagyon létezik nálunk. Senki nem fogja tudni megmondani, hogy ezt így vagy úgy kell csinálni – te kell kitaláld magadnak. Na, ebben így megnyugodtam, és hazajöttem, mesterképzés alatt egy csomó dolgot csináltunk együtt, rájöttünk, hogy ezt szeretnénk csinálni.

Hányan voltatok?                                                                                                                       

Öten voltunk az elején, Kunigunda és négyen mesteris diákok, akik így összeálltunk: Gál László, Pénzes Janka, Rés Katalin és én. Rá egy évre megalapítottuk a céget is azért, hogy ezt lefedjük ilyen módon is, és ne csak az legyen, hogy hobbiból csináljuk. Arra gondoltunk, hogy akkor ez tényleg a megélhetésünk lesz. Persze ez nem úgy alakult első körben, mint ahogy gondoltuk, mármint azon nagyon-nagyon sokat kellett dolgoznunk, hogy ebből tényleg megéljünk. Nagyon nehéz meló, de bárki más is csinálhatná ezeket a dolgokat, csak még senki nem csinálta. Ez viszont nem azt jelenti, hogy mi feltaláltuk a spanyolviaszt, sőt. Azokat a játékokat, amiket használunk – vagy a hozzájuk hasonlóakat – nagyon sok ember használja. Tehát egymástól függetlenül találták ki ezeket a játékokat emberek, és nem ez a nagy dolog benne, hanem annyi, hogy elkezdtünk valamit, amit eddig kevesen csináltak.

Román környezetben is vannak ilyenek, vagy ez csak ilyen helyi magyar sajátosság?

Hát, a NECC most még főként magyarul folytat tevékenységeket, de én remélem, hogy tudunk majd szintet lépni, és román célközönséghez is eljutunk. De természetesen hasonló szervezetek, mint a Román Madártani Egyesület foglalkoznak román nyelvű csoportokkal is.

Hogy képzeljük el a tevékenységeiteket?

Természetismereti foglalkozásokat tartunk iskolákban, néha óvodákban, de a célcsoport a 6-18 éves korosztály. Néha én foglalkozom felnőttekkel, mert Rés Katalin és Dobos Írisz – a mostani alapcsapat – foglalkoznak legtöbbet a kicsikkel.

Egy ilyen foglalkozást úgy kell elképzelni, hogy van egy tematika, például a madarak télen, és van három vagy négy asztal, különböző minitematikákkal a főtémán belül, és mindenhol van egy játék, rövid beszélgetés, fel vannak osztva a gyerekek csoportokra, és utána a végén összefoglaljuk, hogy miről beszéltünk. Ennek nyilván akkor van a legnagyobb haszna, ha egy osztályba többször elmegyünk, mert ha csak egyszer megyünk, az is vagány tud lenni, de olyan sok dolgot nem jegyeznek meg.

Tehát a rendszeres visszajárás a cél.

Igen, és emellett kirándulásokat is szervezünk ugyanúgy osztályoknak. Kolozsvár környékén elsősorban. Ezzel az egyik cél az, hogy kimozduljanak, a másik persze, hogy összekössék a különböző tantárgyakkal, legyen egy olyan természetismereti tudásuk, ami nem elszigetelten működik.

A NECC tevékenysége hogyan egészíti ki a mostani biológiaóráknak a tananyagát, miben különbözik, ad többet?

A legfontosabb az az, hogy arról tanulunk, amit látunk. Itt és most, ami kint van. Nagyon-nagyon sok szemléltető anyagot viszünk be. Amire egy tanárnak vagy egy tanítónőnek nincs ideje.

Tehát valójában ti kimentek a szemléltető anyaghoz.

Igen. Ez az, amivel többet nyújt, mint egy átlagos biológiaóra.

A biológiatanároknak voltak visszajelzéseik ezekre a tevékenységekre?

5-12. osztályben elég kevés foglalkozást tartottunk, és annak általában örültek, viszont még ki kell dolgozzunk olyan tematikákat, amik jobban illeszkednek a nagyobb korosztályhoz. Az általános iskolai tanítók mindig nagyon lelkesek, és nagyon sok pozitív visszajelzést kapunk tőlük. És ők is tanulnak közben. A kirándulásokra jönnek, a foglalkozásokon is ott vannak. Ez azért fontos, hogy rendszeres legyen, hogy a tanítók is visszakérdezzenek, reflektáljanak arra, amiről mi beszélünk. Tehát ők is nagyon fontos elemei ennek az egész foglalkozásnak.

Ovis foglalkozás 2019-ben a Bóbita csoportnál Dezső Enikő meghívására - fotó: Dezső Enikő

Átlagosan hány foglalkozásotok van? Minden az évszaktól függ?

Áprilisban és májusban van a legtöbb tevékenységünk, de elég zsúfolt a március is. Igazából ami megdobja a foglalkozások számát, az az iskolai zöld hét program. Ez alapvetően egy jó kezdeményezés, viszont az, hogy ezt muszáj mindenkinek ugyanakkor tartania, ráadásul egy hétig tart, és akkor mindenki ugyanabban az idősávban van megbolondulva, az nem egy jó dolog. Ha kiválaszthatnának a tanárok egy napot előre, az sokkal jobb lenne.

És mit csináltok vakációban?

Kitaláljuk a játékokat. Vakációban vannak táborok, például nyári vakációban, de általában nincsenek foglalkozások. Azért nekünk is kell a vakáció, mert nem lehet mindig ezt tolni.

Mit tapasztalsz a mai gyerekekkel, miben különböznek a mostani gyerekek a korábbi generációktól?

Egyértelműen túlstimuláltak. Az szerintem nagyon látszik – például százféle programból választhatnak, és csak sietnek egyik helyről a másikra. Viszont az én meglátásom és tapasztalataim szerint van egy óriási különbség a kevés programos és sok programos iskolák között. Ha elmegyünk egy olyan iskolába, ahol nem érik egymást a pörgő programok,akkor segítenek összerakni a játékokat, megkérdezik, hogy mihez nyúlhatnak hozzá. Ezek dolgok, amiket mondjuk Kolozsváron általában nem csinálnak a gyerekek, kitépik egymás kezéből a tárgyakat, mert nincs arra türelmük, hogy megvárják azt a tíz másodpercet, amíg valamit továbbadsz. Ez egy durva dolog, amivel biztos, hogy kell valamit kezdeni. Nyilván ezt mi is próbáljuk valamilyen módon kontrollálni, de azért látszik.

Mi a helyzet a telefonozással?

Ez szerencsére nem probléma a mi foglalkozásainkon. Ők kicsik, szóval nem. A nagyobbaknak van ez a természetismereti kaszinó nevű foglalkozásunk, ahol használhatnak ugyan telefont, de én nem tapasztaltam, hogy használnák közben. Azt hiszem, egy vagy két olyan foglalkozásunk volt, ahol tényleg rá kellett szólni valakire, hogy ne játsszon a telefonján.

Inkább az a gond, hogy semmi sem elég, amit csinálsz. Fejre kell állj, és az sem elég. Ez a túlstimulált agyak még tovább stimulálása. Ezért mondom azt is, hogy oké, igen, kell a játék, az élmény, viszont azt kéne valahogy megtanítani a gyerekeknek, hogy ahhoz, hogy valamiben elmélyülj, le kell ülni nyugodtan. Ez egy óriási feladat, és szerintem még nem tudjuk, hogyan kell nekik ezt igazán megtanítani. Ugyanakkor sokat segít a kirándulás, az, hogy kint vannak, ott azért le tudnak ülni - például az egyik táborban a legizgágább gyerekek is képesek voltak két-három órát  ülni azért, hogy a nagyítóval felgyújtsák a levelet. (nevetünk)

Komolyan. Tényleg. Tehát tudják, képesek erre, csakhogy amit meg kell tanítani nekik most, azt nekünk nem kellett megtanítani. A leülést, valami nézését hosszabb ideig. Nézni, ahogy megy egy hangya például.

Apró csoda versus szenzáció?

Igen.

Mi volt az a legbombasztikusabb élményük ezeknek a gyerekeknek?

Amiért nagyon tudnak lelkesedni az az, ha figyelnek rájuk. A benyomásom az, hogy a zavart figyelmük mellett figyelemhiányosak is. Hogyha egyikükkel elbeszélgetsz, meghallgatod, reagálsz arra, amit mond, akkor megnyugszol (és ő is megnyugszik) egy idő után. Másképp túlkiabálják egymást, mindenkinek fontosabb a mondanivalója, nem tudnak egymásra várni. De nem lehetetlen küldetés ezt megtanulni, vagy megtanítani nekik, csak el kell fogadni, hogy ez a szituáció.

Az is nehéz döntés, hogy mennyi infót mondj el: ha túl sokat, az a baj, ha túl keveset, az a baj, szóval ezt is helyben kell eldönteni, mert az elején sokszor megtörtént, hogy túl sok mindent akartunk s a végén semmit nem jegyeztek meg. Ez is oda kanyarodik vissza, hogy gyakorolni kell, mert attól, hogy valaki hallja egyszer a nevét valaminek, nem fogja megtanulni. A gyerekeknek meg kell tanítani a türelmet, de a türelmetlenséget és idegeskedést is tőlünk tanulták, szóval mutogathatunk rájuk, hogy ilyen meg olyan a fiatalabb generáció, de akkor magunkra is mutogathatunk.

Először azon kellene elgondolkodjunk, hogy mi magunk hogyan legyünk türelmesebbek és kevésbé idegesek. Például, ha sorban állunk, mi sem bírjuk ki, hogy tíz másodperc után ne vegyük elő a telefonunkat, csekkoljuk az üzeneteinket, amik persze mindig fontosabbak, mint a kamaszok vagy a gyerekek üzenetei – amiket meg ők nézegetnek. Ez kicsit kapcsolódik a telefonhasználatos kérdéshez is, mert valóban, közvetlenül a foglalkozásainkat nem befolyásolja, viszont azt, hogy több ingerre van szükségük nekik is és nekünk is, azt igen. Nem akarok guruba átmenni, de magunkkal is kell foglalkozzunk, nem csak a gyerekeinkkel. A hitelesség fontos, nem papolhatjuk, hogy biciklivel, gyalog vagy tömegközlekedéssel kellene a gyerekek iskolába menjenek, ha a felnőttek autóval járnak.

Erdei utakon. fotó: Szabó Csilla személyes archívuma

Általában mennyi ideig tart egy foglalkozás?

Másfél óra.  Egy kirándulás pedig 4-5 óra, attól függűen, hogy hova megyünk. A mozgáskoordinációjukon is nagyon sokat tud segíteni egy-egy kirándulás. Viszont abban is látok különbséget, ahogy mennek, ahogy járnak, lépnek. Hogyha valakit folyamatosan autóval visznek iskolába, és nem megy soha sehova, akkor persze, hogy rálép egy kavicsra, és félig kimegy a bokája. Ezt is gyakorolni kell. A kintlétet, a kimenést, a türelmet, megfigyelést, máshogy nem lehet.

Balesetek szoktak történni? 

Eddig még nem voltak necces szituációk (nevet). Amúgy ez is elég nehéz, mert általában a szülők elvárják azt, hogy soha ne történjen semmi, és soha ne menjen sárosan haza a gyerek, és soha ne legyen egy horzsolás se rajta, de hogyha ezek a dolgok nem történnek meg, akkor meg nem tanulják meg ezeket a helyzeteket kezelni.

Van különbség az eleve adott biztonság és a biztonság megteremtése között.

Igen. Nekik maguknak kell megteremteniük a biztonságot. Ez is egy olyan dolog, amit meg kell tanulni, és ez is sok időbe telik. Attól, hogy egyszer elmennek kirándulni, nem fogják megtanulni. Sokszor kell elmenni, és sokszor kell kint lenni, ezt pedig nem lehet lerövidíteni. Ez azért durva, vagy azért lehet - nem tudom - nehéz feldolgozni, merthogy ez nem olyan, mint egy videó, hogy megvágod, és lerövidíted a folyamatot, hanem egyszerűen ennyi időt vesz igénybe. Ha nem, akkor nem tudsz lépni, nem tudsz mozogni.

Ha visszagondolsz az iskolás éveidre vagy a gyerekkorodra, akkor retrospektíve mit gondolsz, szeretted volna, ha ilyen lehetőségeid lettek volna?

Biztos, hogy élveztem volna, de én elég sokat kirándultam így is. A szüleim nagyon sokat vittek, úgyhogy nem szenvedtem ilyen jellegű hiányt egyébként, de persze, hogy örültem volna, hogyha a sulival is többet megyünk kirándulni, annak ellenére, hogy mentünk eleget.

Milyen helyszínekre szoktatok menni?

Legtöbbször a Bükkbe megyünk, a Hójába, a Leányvárhoz, a Györgyfalvi erdőbe, a környékre.

És a falusi gyerekekkel?

Szentmátéban voltunk, meg Csíkkarcfalván, meg a környéken. Torda nyilván nem falu, de azért kisebb város, mint Kolozsvár. Úgyhogy velük nem voltunk kirándulni, ott csak foglalkozást tartottunk. De alapvetően a kirándulásoknak az a lényege, hogy nem kell elmenni valamilyen egzotikus helyre nyaralni ahhoz, hogy az ember jól érezze magát és lásson dolgokat. Az, hogy 1-4. osztályban a gyerekek azt mesélik egymásnak, hogy ki milyen távoli helyen nyaralt, az is egy óriási különbség. Oké, oké, hogy van rá pénz, de azért vannak itt is vagány helyek, amiket meg lehet nézni a környéken, és nem kell messzire elmenni. Nem mondom, persze, hogy az nem jó – én is sokat utaztam, és nagyon sok dolgot tapasztaltam, és nagyon sok mindenben segített. Viszont az, hogy valaki mondjuk kolozsvári létére nem tudja, hogy hol van a Bükk, vagy soha életében nem volt ott, az is durva, szerintem.

Igen, erről jutott eszembe, ilyen általános példaként szokták felhozni, hogy sok városi gyerek nem tudja, honnan származik az étel, amit megeszik. Ez nyilván nem biológiai szaktudás, hanem egyszerűen csak az van, hogy egyesek nem látnak életükben egy kapirgáló tyúkot egy udvaron. Mekkorák a hiányosságok a természet ismeretével kapcsolatosan?

Hát azért szerintem ennyire nem durva a helyzet, de elég az is, hogy nem ismerik a tölgyfát, a bükkfát vagy a juharokat. Az azért, szerintem, finoman fogalmazva is furcsa. Illetve, hogy nem tudják, hogy mi az a feketerigó például. Azért nem ennyire durva, hogy nem ismerik a csirkét meg a tehenet, de ezeket az alapokat azért még a nagyszüleim tudták, meg mi is. Ha nem más, hát a tölgyfát a magyar kártyából. Ha nem tudtad, megkérdezted, hogy az micsoda.

Ezekben a foglalkozásokban a természetismereten van a hangsúly, vagy beloptok egy kis ökológiát is, egy kis természetvédelmet?

Van, amikor igen. Főleg, ha kérdeznek valamit, mondjuk azt, hogy milyen fajokat ültessenek, akkor mondjuk, hogy akácot ne. Szóval van olyan, amikor belopunk egy kicsit belőle.

Miért ne ültessünk akácot?

Azért ne ültessünk akácot, mert ez egy invazív faj, ami azt jelenti, hogy egy másik kontinensről származik, és nagyon agresszíven terjed, konkrétan kiszárítja a talajt is, szóval hosszú távon nagyon nem jó. Pont nagyon jó dologra kérdeztél rá, mert ez lenne a cél, hogy a nagyobbaknál természetvédelmi jellegű kérdésekbe is jobban belemenjünk. Mi a természetismeretre helyezzük a hangsúlyt, azért, mert az a koncepciónk, hogy megismerjük, megszeretjük, és utána megvédjük. De pont ez lenne a citizen science, a nagyobbakkal, a felnőttekkel való foglalkozás, és ez inkább kapcsolódik a természetvédelemhez. Csak ezeket még ki kell dolgozni.

Ha most van egy olyan generáció, akik ezekben részt vesznek, akkor a későbbiekben őket sokkal könnyebben be lehet majd kapcsolni a citizen science projektekbe?

Ez a remény. Nagy kérdés, hogy van-e elég időnk arra, hogy ezt megcsináljuk, vagy addigra már túl késő lesz. Ez egy óriási dilemma a fejemben, nekem is, tényleg. Ha őszinte akarok lenni, akkor nagyon reménykedem ebben, nagyon szeretném, és el tudom hinni, hogy ez működhet. Ugyanakkor van egy másik énem is, aki közbeszól, hogy oké-oké, de lesz erre idő? Viszont nem akarom túlszidni se a mai generációt, mert az egy kicsit demotiváló lenne, meg amúgy nem is igaz, hogy mindenben rosszabbak. Amit én tapasztalok, az az, hogy nagyon sok dologban sokkal tudatosabbak a mai fiatalabbak.

A nagyobbakon, akikkel foglalkozol, észlelhető-e ez a köztudatba nemrég bekerült klímaszorongás nevű jelenség?

Igen. Ez is egy olyan témakör, amiről szerintem sokkal többet kéne beszélni, de nem vagyok ennek szakértője, úgyhogy ennél többet nem tudok mondani, de én is tapasztalom.

Miben nyilvánul ez meg?

Nem arról beszélnek például, hogy jaj, de meleg van, hanem arról beszélnek, hogy klímaválság van. Szóval nem feltétlenül a hőmérsékletről, hanem arról, hogy fontos lenne a természetvédelem. De hogy miként, azt nem tudják ők sem. És ebből lesz a klímaszorongás.

A klímaszorongásukat a tudás megszerzése valamennyire enyhíti, szerinted?

Hát, van, amikor igen, és van, amikor nem. Van, amikor attól csak még jobban szorongsz, és van, amikor meg arra gondolsz, hogy hát azért mégiscsak van egy halvány remény, megpróbálhatunk ezt-azt. De legalábbis összekapcsolja azokat az embereket és közösségeket, akiket ez foglalkoztat, az pedig már hasznos dolog szerintem, hogy kialakul egy közösség.

Te részt vettél már külföldön valamilyen tudománynépszerűsítő vagy közösségi tudományos tevékenységeken?

Nem vettem részt ilyenen, viszont voltam a londoni Természettudományi Múzeumban, és az nagyon-nagyon vagány volt, és eltért azoktól a múzeumoktól, amikhez én hozzá vagyok szokva – ahol ki vannak téve a dolgok, de nem nyúlhatsz hozzá. Ami ott nagy hatással volt rám, hogy meg lehetett fogni dolgokat, meg lehetett nézni, sokkal többet lehetett vele tanulni, és jobban emlékszik rá az ember.

Úgy érzed, hogy leáldozott a kitömött állatok kora?

Nem, nem azt akarom mondani, hogy az egyáltalán nem kell, hanem csak azt, hogy ilyen is kell. Valamilyen interaktív dolog is. Pont erre akartam rávilágítani, hogy nem gondolom azt, hogy az élménypedagógia a megoldás mindenre, csak azt, hogy az is jó megoldás valamire. De nem lehet csak egyféle módszert alkalmazni.

Ez egy elég nagy kihívása a kortárs múzeumpedagógiának is, mert ott is inkább az interakcióra és a tapasztalásra fektetik a hangsúlyt, pont amiatt, hogy a kiállított tárgy szentségét megtörje.

Mindkettőre szükség van, azt gondolom – kell egy kicsi interaktivitás, és kell olyan, ahol az emberek megszokják, hogy ezen a szövegen nem lehet átgörgetni, ezt el kell olvasd ahhoz, hogy megértsd. Ahogy említettem, nem lehet szkippelni a gyakorlásra szánt időt, legyen szó kirándulásról, tanulásról, bármiről – azt nem lehet kihagyni vagy lerövidíteni.