„A kultúrát nem lehet szkafanderben csinálni” – magyar költők a pandémia évéről

A világjárvány a költőket, írókat, művészeket is kihívás elé állította: a közönséggel, természetes közegükkel való kapcsolattartás lehetősége megszűnt, a „műhelymunka” jórészt az otthon falai közé szorult.

Kíváncsiak voltunk, hogy idén, amikor a magyar költészet napját már másodszor ünnepeljük „pandémikus” körülmények között, a Kárpát-medence különböző tájain élő magyar költők mit kezdenek ezzel a helyzettel – olyan alkotók, akik ráadásul nem is a közösségi életre több lehetőséget biztosító centrumokban, Budapesten vagy Kolozsváron élnek.

Három kérdést tettünk fel mindenkinek, az ezekre adott válaszok eltérő hangulatokat, megélési módokat, életstratégiákat villantanak fel.

Csík Mónika (1978), Szabadka

1. Jómagam nehezen viselem az elmúlt egy év hozadékait. Azt az időt, amit korábban szépirodalmi alkotómunkára fordítottam, felemészti ezernyi más teendő, távmunka, szorongás, aggodalom. Nehezen találom meg újra az ihletett lelkiállapotot, amikor kizárható a külvilág, és csak a belső csendre figyelhetek. Bár ez a csend is mintha már a múlté lenne. Nyugtalanító, felzaklató gondolatok kattognak helyette, végeérhetetlenül. Jó lenne mindezt teremtő munkára váltani. Átrágni, átgyúrni, átlényegíteni. Kiírni magamból. De egyelőre túl friss, túl sűrű, túl elemi ez a mindennapi tapasztalás, nem lehet kívülről, két lépésnyi távolból figyelni. Az ember most csak kapkodja a fejét, megél és átél. Jó esetben majd szavakat is talál mindehhez, és akkor beszélhet a költő helyett a vers.

2. Egyszerre beszűkült és ki is tágult a világ. Vagy mondhatnánk úgy is: bezárultak ajtók, de kitárultak ablakok. Az online térbe költözött a kulturális rendezvények jó része, és olyan programok váltak egy kattintással elérhetővé, amelyekre nem biztos, hogy egykönnyen eljuthatnánk. Ez lényegében üdvözlendő, még akkor is, ha a monitor síkja nem adja vissza az „élő” esemény varázsát.

Bár jómagam szívesen veszek részt online rendezvényeken, ezek minden esetben fokozzák a vágyamat közvetlen találkozásra, helyszíni impresszióra. Fontos a közvetlen visszacsatolás, a közösségélmény, és az is, hogy az ember testileg-lelkileg felkészülve, az otthoni mackónadrágos kényelemből kimozdulva, alkalomhoz illően öltözve vegyen részt időnként egy-egy kulturális programon, megadva a művészeknek és a művészetnek is a tiszteletet.

3. Gulyás József Végre című verse. Mindössze négy sor, de minden benne van:

Marcsák Gergely (1990), Beregszász

1. Jól láthatóan hasznosíthatók, hiszen ha szétnézünk irodalmunk háza táján, beleolvasunk az elmúlt egy év termésébe a folyóiratokban, azt látjuk, hogy szinte divat lett a karanténvers, a karanténnovella, sőt, pályázatok buzdítanak ezek írására. Én természetemnél fogva kerülöm a trendeket, és nem inspirálódom a válsághelyzetből, de egy újabb, Stockholm című versemben mégis említem a vírust. Ez azért van, mert egy évvel ezelőtt a svéd fővárosban szembesültem azzal, hogy milyen súlyos a helyzet, és kérdésessé vált, hogy hazatérhetek-e a szeretteimhez. Ez a tehetetlen érzés mély nyomot hagyott bennem, és versbe kívánkozott.

2. E témáról nem tudok a tőlem megszokott optimizmussal felelni. Egyértelműen negatív fejlemény, hogy irodalmi életünk az online térbe szorult. Mindig is úgy gondoltam, hogy a személyes kontaktust nem pótolhatja semmi, amit pedig most csinálunk a változó kép- és hangminőségű videóinkkal és Zoom-hívásokkal, az szerintem nem tartható állapot. Persze szükség volt rá, hogy a mi szakmánkat is segítsék a digitális lehetőségek, de nem egy ilyen hirtelen átállással, mert ez szerintem csak kármentés lehet.

3. Az elmúlt egy évben feleségemmel a gyerekvállalás mellett döntöttünk, közösen szépítgetjük otthonunkat, és a vírus – hála Istennek – elkerülte családtagjainkat. Az év a béke és a bizakodás jegyében telt, ezért Berzsenyi Dániel Osztályrészem című versével jellemezném.

Nagy Zsuka (1977), Nyíregyháza

1. Költőként, alkotó emberként és magánként is blokkolt a járvány. És leginkább a kezelése. Nem tudtam odafigyelni a saját dolgaimra. Csak tehetetlenül néztem, hogy bizonyos intézkedések – az egész világon – mennyire lélekrombolóak, mennyire ellenkeznek a külső és belső emberi természettel. És ez nagyon bántott. Szétestek a gondolataim, nem tudtam a jelenre figyelni, nem tudtam a saját teremtésemre fókuszálni, az írói munkámra. Csak kétségbeesetten valamiféle falanszterisztikus jövőt vizionáltam. Ahol a természettudományok protokollja a meghatározó és a többi.

És engem alkotóként is az ember érdekel. Fontosak az arcok, a tekintetek, az érintés, a közelség a közösségi terek, a kultterek. És ezek nincsenek. Csak zoombulunk egy képernyőre és azt hisszük, élünk. És el is fogjuk hinni ezt, ha ez még így megy tovább. És akkor sok minden elveszejtődik egy homo ludens számára. Újra kell értelmeznie magát. A digitális barlangokba való menekülés és száműzettetés, valamiféle mikroorganisztikus dinoszauruszoktól való félelem teljesen felülírhat minden (klasszikusan) emberit. És hogy mi számomra az emberi? Az egy másik és kifejtős kérdés. De kábé költői túlzással mindennek az ellentéte, ami most van. Szóval, nem ispirál a szitu. Nagy lentjeim vannak. De próbálok és akarok írni. Vannak is dolgok, amiket meg szeretnék csinálni.

2. Köszönöm ezt a kérdést. Azért is, mert van benne olyan dolog, ami jó, és én nem is gondoltam rá. Miszerint sokkal több emberhez eljuthat a kultúra. Bár ez a lehetőség eddig is megvolt. Persze, igen, most még inkább megvan és kényszerszerű is.

De a kérdés(em) az, hogy minek az árán és mi helyett vannak ezek. Ezek az onlájn terek.

És mennyire ingerszegény, hogy minden ebben a mátrixdobozban van. Jó, persze, vannak előnyei is, és ezzel élni kell a jövőben is, ha visszatérítik az életet abba, amitől eltérítették. De a személyes találkozásokat nem szabad így és ennyire beszűkíteni. Bár lehet, hogy csak öregszem…

Nekem nagyon hiányoztok.

És a kultúra nemcsak kultúra, hanem egymás közelsége is. Egy másféle jelenlét. Ünnep. És ezt mindig otthon, ugyanabban a környezetben nehéz megélni. A kultúra maga a szabad (mozgás)tér, az autonóm gondolat, az eszmecsere. Aminek szaga van, atmoszférája van. Rengései, rezdülései vannak. Nem lehet szkafanderben csinálni. A kultúra kockázat, vakmerőség is. És mi vagyunk. Nem kicsi négyzetek egy képernyőn. Hanem összecsendülő gondolatok és összekoccanó poharak. Esőben ázás, meg napfürdő. Meg minden. Több dolog történik a kulturális eseményeken, mint kultúra. A személyes találkozások a kultúrában – is – nagyon fontosak. Nem hiába utazott értük hosszú órákat az ember. Egymás immunrendszerei vagyunk. Amit nem lehet csak vegytanilag aposztrofálni.

3. Nagy László Vérugató tündér című verse.

Nem a betegség témája miatt. Hanem ami belőle árad. Az a féltés, az a kétségbeesett, tehetetlen, szétcibáló, könyörgő valami. Fájdalom. Hangulat, hangnem. Hatás. Érzés. Amit áraszt.

Amikor valami és valami nagyon fontos neked. És nem tudod, hogy kell megmenteni. Nem tudod, mit csinálj. Szóval, valahogy így érzem magam. Meg szeretném menteni a vérugató tündért. De nem tudom, hogyan. És ő egyre csak távolodik. És én nem tudom, mit tegyek.

Vermesser Levente (1969), Csíkszereda

1. Egy válsághelyzet olyan, mint a tóba dobott kavics; nélküle ritkábban fodrozódnak a költészet tavának hullámai. Ugyanakkor, ha túl sokáig tart, megszokjuk – ez a mai világban, ami exkluzíve a felkapottból él, különösen veszélyes. Manapság ugyanis megszokottnak lenni nagyobb gyalázat, mint mondjuk a középkorban a gonoszság volt.

Az elején volt inspiráló inkább, amikor egy kicsit repedezni látszott az Ember – aki a kihalófélben levő állatok ura és a vidáman szaporodó gépek rabja – döbbenetes önelégültsége. De hát ez nem tartott sokáig.

2. Nemcsak a kultúra költözött online térbe, minden ott van, már a korlátozások előttről. Kivéve talán szegény offline teret. Badarság lenne annak tényét tagadni, hogy ekképp több fogyasztóhoz is eljut az irodalom; kérdés, mihez kezdenek vele. Nekem rettenetesen hiányoznak a hangversenyek, az élő színház, a könyvbemutatók... De bízom abban, hogy egyszer mégiscsak visszajön a személyesség, a találkozások. A mozi! Ha már van foci meg műanyagos Kaufland, legyen mozi is. És nehogy azt mondják, hogy nagyobb a járványügyi kockázata, mint a bevásárlóközpontoké, mert akkor melankolikusan hörögni kezdek.

3. Kun Árpád Véletlen madár című verse.