„A giccs rajongói az egyik legszórakoztatóbb társaság” – interjú Hermán Dániel pályakezdő íróval

Még csak 11. osztályos, de már egészen komolyan foglalkozik az irodalommal, és a zenével is, mivel zeneiskolába jár Kolozsváron. Nemrégiben a Csikófogat című antológia csaknem botrányosra sikeredett bemutatóján figyeltünk fel rá, mint egy olyan fiatalemberre, akinek korántsem romantikus elképzelései vannak a művészetről, hanem nagyon is karakán egyénisége van. A gyanúnk beigazolódott, meglepően friss, néha üdítően szórakoztató vélemények röpködtek a legkülönfélébb témákkal kapcsolatban az interjú alatt. Ha Ön az instaversek vagy André Rieu avatott rajongója, ne is olvasson tovább, mert csak megsértődne... 

Hogy kerül kapcsolatba az irodalommal a te generációd? Nálad hogy történt ez?

Legelőször úgy, hogy anyukám olvasott fel nekem gyerekkoromban, a legtöbbünkkel, ha szerencsések voltunk, akkor így történt ez. De tulajdonképpen ez volt az egyetlen tantárgy mindig, ami annyira nem untatott, és amit értettem is. Emellett pedig az egyik legjobb szórakozási forma. A legtöbben szerintem még mindig könyvekből, meg a kötelezőkből ismerkednek az irodalommal. Én se olyan nagyon rég, pár éve tudtam meg, hogy egyébként lehet online is kortárs irodalmat olvasni, például a folyóiratok honlapjain. Az a baj, hogy mindenki nagyon fiatalítani szeretne, mert az a cél, hogy minél több fiatalt megragadjanak. A kedvenceim azok a folyóiratok, amik Instán is fent vannak, meg TikTokon. A TikTokosok a legjobbak… (nevet).

Mesélj!

Nekem sincs TikTokom, de láttam Facebookon ilyen hihetetlen profin megszerkesztett interjúkat vagy felolvasásokat kortárs költőkkel. TikTokra ezek úgy kerültek fel, hogy lefilmezték a képernyőt telefonnal, és ebből készültek a „fogyasztható” egy-két perces tartalmak. Hát… szerintem nem sikerült. Amúgy nagyon jó és nemes a próbálkozása mindenkinek, aki azon van, hogy a fiatalokat az irodalomhoz elvezesse. Nem tudom, hogy régen mennyire voltak közelebb a fiatalok, az irodalomhoz, gondolom az, hogy ma már sokkal több és tartalmasabb lehetőség van a médiatartalmak fogyasztására, nehezebbé teszi a dolgot, de nem hiszem, hogy ezt a helyzetet normális módon meg lehet menekíteni. Aki úgy szocializálódott, annak úgyis érdekes lesz az irodalom, a többieket meg úgyse lehet megszólítani.

Szóval maradjunk a papírformánál?

Hát, a digitális formák azért kényelmesebbek, mert nem kell egy rakás könyvet magával cipeljen az ember, több ezer szerző több ezer műve elfér egy kis készüléken…

De alapvetően szívesebben olvasol könyvből?

Igen, mert azt vettem észre, hogy a figyelmemet is másképp köti le. Mert abban a pillanatban, hogy kapok egy érdekes színes képet, meg 6 reklámot a fogyásról, meg akármiről, akkor egy monotonabb részt sokkal könnyebben átgörgetek. Ha könyvből olvasol, nem is akarod megszentségteleníteni a könyvet, nem hagysz ki bizonyos részeket.

Mennyi a te generációd képernyőideje? Nagyon telefonfüggők vagytok?

Igen, szerintem én is az vagyok a magam módján. Például ijesztően ráfüggtem az időjárás-jelentésre, nagyon jó pótcselekvés óránként megnézni, hogy épp milyen idő van, pedig ki is nézhetnék az ablakon. Nagyon nagy a képernyőideje mindenkinek, főleg azért, mert lehetőséget ad a gyors kommunikációra: ahelyett, hogy találkoznátok a parkban egy sétára valakivel, hogy megvitassátok az élet fájdalmait, azt négy üzenetben, hat emojival meg tudod oldani. Nem az igazi, de mégis izgalmasabb a képernyő valamiért.

Mennyire osztja meg ez a figyelmedet? Amikor leülsz könyvet olvasni, akkor mennyi ideig olvasol egyhuzamban?

Na igen, azt tudom, hogy sokkal többet tudtam egy helyben ülni, és csak olvasni abban az időszakomban, amikor még annyira fiatal voltam, hogy nem kaptam telefont, vagy gombos telefonom volt éppen, de próbálok figyelni arra, hogy amikor olvasok vagy gyakorlok (zongorán, mert zenesuliba jár – a szerk.), akkor a telefonom távol legyen tőlem, mert akármennyire elmentem fejben, hogyha megrezdül vagy felvillan a képernyő, egyből azt érzem, hogy most ez lesz a fontos információ, lehet, hogy ez most sokkal életbe vágóbb, mint az, hogy melyik szereplővel hogy alakul a történet.

A zene és az irodalom hogyan kapcsolódik az életedben? Mi az, ami mindkettőt érdekessé teszi számodra?

Az az igazság, hogy mondhatnám azt, hogy mondjuk az irodalmat kiegészíti a zene, de csak annyiban, ha valamit össze tudsz bennük kötni. Például én kifejezetten viszolygok a megzenésített versek nagy részétől, mert ezt csak azok a szerencsés emberek tudják létrehozni, és élvezhetővé tenni, akik úgy lettek megáldva. Mondjuk, ha megnézek egy versvideót és megszólal alatta a zongora, azonnal kilépek, és azt mondom, hogy hagyj békén, mert egy értékelhető mű, egy szép mű egyből giccses lesz. Azt kell megtalálni, hogy milyen ponton egészíti ki a zene és az irodalom egymást. Viszont fordítva, a zenét tökéletesen ki tudja egészíteni az irodalom. Például az operáknak a librettói legalább annyira fontosak, mint maga a megkomponált zenei mű, amire ráéneklik. A másik az, hogy ha az ember zenét hallgat és zenével foglalkozik, és olyan szerencsés, hogy értőn hallgat zenét, akkor például tudja, mennyire fontos a zenében a szünet. Egy zeni műben nemcsak formai követelmény a szünet, hanem sokszor rávezet valamire – egy nagyon fontos eszköz. A szövegben is, ha valaki ki tud alakítani a megfelelő helyen egy szünetet, akár előadáskor, felolvasáskor, akár íráskor, akkor az illető talán érti a szöveg dallamát és dinamikáját, az teszi igazán életszerűvé az adott művet.

Prózában is zenei alapokban gondolkodsz?

Mondjuk. Néha segít, ha egy készülő prózára is úgy tekintek, mint egy zenei műre. Bár szerintem a próza könnyebb, mint összehozni egy komplex zenei művet. Mert egy zenei művet az előadóknak kell megírni, tehát van még egy köztes lépés, mire a konkrét fogyasztókhoz eljut a zenéd. Az irodalmi művet pedig megírod magadnak, és nem kell mások számára lejátszhatóvá tenned, hiszen közvetlenül a befogadóhoz kerül, aki vagy értékeli és élvezi vagy azt mondja, hogy figyelj, ez most így nem jött össze. Ilyen téren a zene talán egy kicsit közvetettebb, de ezzel együtt mégis a legjelenidejűbb médium, mert amikor leülsz befogadóként, és meghallgatsz egy koncertet (még ha felvételről is), annál tömörebb és izgalmasabb élmény szerintem nincs. Egy nagyon erős olvasmány sem tudja azt überelni, amikor látod, hogy kommunikál az előadó – mert akkor az bevisz még egy plusz réteget a műbe –, hogy mi történik a pillanatban, és mennyire más lesz a mű, ha az előadók elrontják vagy megváltoztatják valamilyen formában. Míg az irodalmi mű jobb esetben csak értelmezés, és nem interpretáció (vagyis előadás – a szerk.) kérdése.

Főleg prózát írsz, de milyen a jó vers?

Nem tudom, én alapból az utóbbi két évben kezdtem el megbarátkozni a versekkel, mert nagyon féltem tőlük. Azelőtt nem fogyasztottam verseket napi szinten, csak néha előadóesteket hallgatva vagy ha kellett vele foglalkozni az iskolában, mert a vers olyan ijesztően tömör, hogy az olvasónak tényleg több munkája van vele. Ha valami olyat bont ki az ember belőle, ami keményebb, az úgy megütheti, hogy lesz rajta mit rágódnia. De a jó vers mégiscsak az, ami erre képes. A jó vers az legyen plasztikus, na. Helyettesítse azt a swipe-élményt, ha már a generációnkról volt szó. Lehessen a jó verset elénekelni, lefesteni, de azért a tartalom az maradjon meg…

De hát az előbb mondtad, hogy nem hiszel a megzenésített versekben…

Na igen, még mindig nem hiszek… De azért ez versfüggő is, nemcsak előadófüggő. Itt van ez a régi dolog, hogy a Kalákát hallgatni kell, és szeretni kell magyarként, mert a Kaláka az jó, és a Kaláka jól csinálja, de azért nem akármilyen versből lehet a legjobbaknak sem zenét csinálni.

Vagyis a Kaláka jól ki tudja választani a verseket, amit feldolgoz?

Vélhetően. Valahogy sikerült nekik eddig…

Mi a véleményed a színművészek olykor túlságosan is ihletett szavalatairól?

Na igen, az nagyon érdekes, mert ha az ember hallotta mondjuk a szerzőnek és egy színművésznek az előadásában ugyanazt a művet, akkor még a tartalmat is nagyon különbözőnek tarthatja. Míg a színész jobb esetben figyel a beszédtechnikára, tökéletesen árnyalja a kötelezőket, addig a szerző úgy fogja elmondani, ahogy akarja, de mégis a lényeges dolgokat hangsúlyozza ki, és ha retorikailag nem is annyira kidolgozott az előadás, erősebben üt. Az utóbbi időben szórakoztam például azzal, hogy zenehallgatás helyett, mondjuk ha mentem valahova, inkább verseket hallgattam fejhallgatón. Azt vettem észre, hogy akarva-akaratlanul is a nyersebb és talán monotonabb előadásmódok tetszettek, mint azoké, akik a végén még talán el is sírták magukat. Igen, szép az a mű, haver, de hagyd, hogy én sírjam el magam, bízd rám ezt a részét!

Mennyire könnyű manapság elindulni az irodalmi pályán?

Szerintem könnyebb, mint valaha. Nekem például nem volt semmilyen tervem a szövegeim közlésével kapcsolatban. Aztán az első publikációm a Helikonnál volt, amikor a Covid alatt egy pályázatra küldtem szöveget, és a jobb szövegeket közölték. Ez volt az első, és azért egészen jó érzés látni a papíron, kézbe venni a saját közlésedet, vagy akár a telefonon végiggörgetni, úgy, hogy nem te raktad ki a szöveget a közösségi médiába. De sokkal több médium van, mint régen, még akkor is ha nagyon magánutasként akarsz szöveget közreadni. Ott a Facebook, ha oda kipakolod a dolgaidat, már azt is többen elolvassák, mint akármelyik irodalmi lapot.

Csak úgy nincs semmilyen szakmai szűrő…

Na ez a baj. Nekem azt mondta valaki a legelején, hogy ha szövegeket akarsz közzétenni, az első dolog az, hogy legyen valamilyen szerkesztés, szűrés, mert az mindig nagyon fájdalmas, amikor valaki nyersen kitesz egy szöveget valahova azzal, hogy tessék, ezek itt a ma reggeli gondolataim, egy kávé mellett írtam le őket, de közben ott a helyesírási hiba, meg ott az izé, és… Figyelj, ez így nem oké, főnök!

Mégis sokszor sokkal sikeresebbek az ilyen szövegek, mint a nagyon átgondolt, megszerkesztett, készre csiszolt művek…

Hát sikeresek… vannak ilyen „rocksztárok”, akik élnek ezzel a lehetőséggel…

Mint például?

Háááát, nem is tudom… (nevet) Mondjuk ki háromra? (Nem mondjuk ki, nem érdemli meg – a szerk.) Ez megint érdekes, hogy akkor mi számít, hogy olvassanak sokan vagy olvasson egy szűkebb, de értő réteg. De igen, van akinek sikerült egy kis saját kultuszt kialakítani az interneten.

Szerinted ez egy irigylésre méltó státus?

Én személyesen nem irigylem, bár kíváncsi vagyok a mesterfogásokra. Hogy van az, hogy valakinek sikerül tényleg óriási tömegekhez szólnia, akár egy rosszabb művel, miközben vannak azok, akiket egy nagyon szűk réteg olvas, pedig sokkal átütőbbek a műveik. Nem mondom, hogy igazságtalanság, de akkor mégis hogy történik ez. A jobb szerzők is, ha ismertek, általában nem a legjobb műveikkel ismertek. Akkor most megéri jót írni egyáltalán?

Te hogy vagy ezzel?

Én személyesen úgy vagyok vele, hogy figyelj, szórakozás, meg minden, de ha már leírod, kivágják hozzá a fát, veszik a fáradtságot, és betördelik, akkor talán legyen kevesebb, de az olyan. És akkor könyveld el azt a négy vállon veregetést úgy, mint kétmillió lájkot, és hatszáz röpködő GIF-et és emojit a kommentszekcióban.

Hogyan írsz?

Egyébként nagyon ritkán, jobban mondva nagyon furcsa időközönként írok. Van amikor egyhuzamban többet foglalkozok ezzel, és van, amikor egyszerűen más köti le a figyelmemet, vagy úgy érzem, hogy ez mégsem egy jó ötlet, nem kéne ezt csinálni, mégiscsak jobb lenne zongorázni helyette. De amúgy legtöbbször, amikor úgy érzem valamiről, hogy ezt most meg kéne írni, az nem is a legjobb ötleteknél van, hanem akkor, amikor azt mondom, hogy figyelj, vajon ebből a középszerű ötletből tudsz-e valami annál jobbat csinálni. Inkább azok a dolgok foglalkoztatnak, amiket kevésbé ismerek, azok izgalmasabbak. Amiről túl sokat tudsz, arról már nem is akarsz többet hallani, meg beszélni.

Kell legyen üzenete egy irodalmi műnek, kell valamit tanítson az olvasónak?

Ki mondta ezt, Horatius, hogy az irodalmi mű az gyönyörködtessen, meg tanítson, meg nemtom? Hát, persze, a lényeg mégiscsak az, aztán nem mindig jön össze, és akkor az egy rossz mű. Amikor egy szöveget meg kell magyarázni, akkor lehet, hogy már baj van. Ebbe a csapdába talán már én is beleestem.

Úgy értettem, hogy kell-e feltétlenül beleerőltetni valami tanulságot a szövegbe…

Nem, semmiképpen. Ha valami nagyon tanulságos, akkor nem tudom, hogy így a 21. században mennyire tud hiteles lenni. Ha valami erősen didaktikus, az veszélyes, és nagyon kell lavírozni, hogy ne legyen rossz, vagy pátoszos. Irónia nélkül azért nem hiszem, hogy most már létre lehet hozni nagyon mélyen didaktikus szövegeket.

És az milyen, amikor jönnek a laikusok, és kioktatnak, hogy miről kéne szólnia az irodalomnak?

Manapság interneten találkozol leggyakrabban ezekkel a bölcs hozzászólásokkal, amikor van egy adott mű vagy téma, és akkor mindenkinek jobban esik az, hogy ebéd közben még gyorsan odamondja az ő véleményét is, mert hátha valami történik, és megváltozik a világ. Ezek a meglátások lehetnek jók és rosszak, de általában elég rosszak és fölöslegesek. De én örülök ezeknek, mert azt érzem, hogy legalább neki jól esett. Amúgy meg ha nem tetszik nekik, amit olvastak, akkor olvassák a Légy jó mindhaláligot. Az biztos mindenkinek jó lesz. Megmondják, hogy az alkotónak mi lenne a dolga? Hát most, figyelj, végül is megírta a művet, így vagy úgy valamit csinált, ha te fogyasztod és nem tetszik… ez van. Az, hogy megmondd az írónak, hogy pontosan mi lenne a dolga… Én se mondom el neked, hogy hogy végezd a munkádat, haver! Mondjuk azok a kommentek idegesítenek, amikor jönnek, hogy bezzeg ezeknek az idejében, meg azoknak az idejében. Ember, te se éltél még akkor, mit tudsz?!

Szerinted az irodalom szent dolog?

Ami értékes, az igen. Az a nehéz megint, hogy meghúzd a határt, hogy mi a művészet. De ha abból indulunk ki, hogy azért meg tudjuk állapítani, hogy mi az érték, akkor az a maga módján legyen szent. Legalábbis maga a mű. Minden más körülötte az nem fontos.

Alkotói szempontból értettem. Ha nagyon szentként kezeled az irodalmat, akkor tudsz érdemben alkotni?

Szerintem nincs olyan alkotó, aki munka közben szentként tud tekinteni a saját művészetére. Mert akkor az első pár sor vagy akkordpengetés után azt mondja, hogy ez tökéletes, és akkor soha nem fog fejlődni vagy egyenesen bohócot csinál magából. Amikor csinálod, akkor lehet, hogy van egy ilyen flow-élményed, és akkor egy pillanatra szentnek érzed, amit csinálsz, de ha ez huzamosabban így marad, akkor az nem tudom, kit visz előre. Fogyasztóként viszont sok dologra lehet a művészetben azt mondani, hogy szent.

Használsz csúnya szavakat az írásaidban?

Mi számít annak egyébként? Most trágár vagy obszcén… lehet. Ha a csúnya szó indokolt, akkor kötelező használni, akárki akármit is mond.

Egy úgynevezett csúnya szó elvehet bármit is a mű előbb emlegetett szentségéből?

Nem, mert az írás végső soron tükröz. Szerintem nincs olyan olvasó, aki ne érezne indokoltnak egy vaskos kifejezést, amikor rávágnak az ujjára egy kalapáccsal. Biztos nem azt fogja mondani, hogy a kutya mindenit. Legalább olyan fontos lehet egy baszdmeg, mint egy felkiáltójel, mert hiteltelen lehet a tudatos cenzúrázása a nyelvnek. Egy hét fán fütyülő rézangyalát is hozzáadhat valamit a szöveghez, de nem érzem azt, hogy minden kontextusban okés ez a hihetetlen nagy szűrés. De ezzel most nincs szerintem probléma, mert ahogy látom, az utóbbi évtizedekre visszamenőleg azért nem félnek az írók a csúnya szavaktól, és van amikor teljesen indokolt, és kellemes is olvasni. Figyelj, a kedvenc szereplőmről van szó egyébként, és milyen jó, hogy azért neki is ömlik a genny a szájából. Egy plusz dolog, amiért tudok hozzá kötődni!

Vagyis az irodalom legyen ugyanolyan mocskos, mint az élet?

Valami csak azáltal lesz hiteles, ha lenyomata az életnek. Igen, az irodalom legyen mocskos!

Mi a helyzet a túltolt PC-vel?

Nem lesz soha egy tökéletesen PC világunk, de ha igen, akkor se érzem azt, hogy mindenkinek mindig meg lehet felelni. Nem lehet mindenkinek megfelelni, sem a művészetben, sem az életben. Ez egy óriási tendencia, hogy legyen PC minden, mert az kevésbé sértő. Hát nem tudom… Vannak már ilyen publikus listák, ha jól tudom, hogy milyen szavak azok, amelyek sértők, és akkor azon gondolkodom, hogy ezeket a listákat azok állítják-e össze, akikre tényleg hatnak ezek a kifejezések, vagy ilyen tökéletesen kiegyensúlyozott életű egyének, akik elvannak a kiegyensúlyozott, dietetikus ebédjeikkel, meg edzeni járnak, reggel hatkor futnak, utána van egy gyönyörű családi életük, jól keresnek, és élik az áloméletet, de közben megmondják másoknak, hogy mi az, ami bántó. Hallottam ilyet, hogy megkérdeztek bizonyos embereket, akiket ezek a szavak érintenek, és ők meg azt mondták, hogy figyelj, ha én ez vagyok, akkor engem így hívjál, mert az évszázadok során engem mindig így neveztek, akkor meg most mért kell hirtelen egy-egy ilyen kitekert valamivel kicserélni ezt.

Neked nem esik rosszul, ha lebozgoroznak?

Szerintem ez is kontextusfüggő. Az iskolánk egyébként kétnyelvű, párhuzamosan futnak a magyar és a román osztályok, és 1–4-ben azért, mint minden tisztes kétnyelvű iskolában, ment a bozgorozás, meg… mi amúgy nem oláhoztunk, de azért mindig voltak konfliktusok. Hogy utálni kell, mert a másik nem olyan, mint én. Ma már a román barátaimmal szoktunk hülyéskedni, és ha valaki viccből lebozgoroz, akkor korántsem érzem azt, hogy megforgatnék egy kést a gyomorszájában, mert ez is kontextusfüggő. Vagyis nyilván nem esik szarul, ha mondjuk lebozgoroznak for fun. De most ezen segít szerinted a PC?

Ezen nem, de egyes helyeken már ott tart a PC, hogy konkrétan cenzúráznak 100–200 éve megjelent könyveket, mert olyan szavak vannak bennük, amiket ma már nem illik mondani.

Nem követem ezeket annyira, mert zavarnak az ilyen dolgok tulajdonképpen, de akkor most ezt ne nevezzük történelemhamisításnak? Mert ha a mű az szent, akkor ne nyúljunk bele. Mindig vannak frissítések és új kiadások, egyesek azt is megkísérlik, hogy egy régebbi irodalmi művet aktualizáljanak nyelvileg, de szerintem ezek sem mindig sikeres dolgok.

Mi a véleményed a politikáról?

Hűha… Az az igazság, hogy próbálom kivonni az életemből, mert nemcsak, hogy fáraszt, de nem is különösebben érdekelt soha.

De azért érzékeled az egyre fokozódó politikai alapú ellentétet a környezetünkben?

Szerintem ezt nehéz nem érzékelni, akárhol élsz, és akármikor. Ez egy működő dolog, az a szerencsés, aki kivonja magát belőle.

Vagyis aki leszarja…

Magyarán. Az a szerencsés, aki le tudja szarni, mert azt nem tudja lefárasztani, annak nem fog fájni, nem fogja zavarni. Inkább azzal van baj, ami radikális. A radikális az semmiben nem egészséges, azt valahogy ki kell kerülni. Azon kívül nincs mit csinálni, mindig lesznek nézeteltéréseink, mindenki máshogy gondolja, de amíg nem a másiknak az anyja a téma, addig szerintem jól vagyunk.

Mi a véleményed az instaversekről?

Pfúúú, az az igazság, hogy szerintem nagyon viccesek.

View this post on Instagram

A post shared by JÁRDA_SZEGÉLY (@jarda_szegely)