Az idei tavasz egyáltalán nem olyan, mint amit a mesterséges intelligencia ajánl (FOTÓK)

Az ember érthető módon mocorogni kezd, mint ama rügyben a lomb (tudják, titkon a Bükkben), mihelyst kienged picit az idő, elsunnyognak a mínuszok, nyújtózkodni kezd a nappal. Vagyis amikor amolyan arszlánosan, sétapálcáját forgatva betoppan a tavasz. Különösen azért, mert van az évnek pár hete, azok a bizonyos márciusi hetek, amikor valóságos virágrobbanás zajlik erdőn-mezőn. És ha az ember kimegy, mondjuk az erdőszélre, akkor pillanatok alatt elfelejti a villanyszámlát, az élelmiszerárakat, a háborút, az ideológiai hülyeségeket, és ahogy a közhelyes mondás tartja: csak nézi, hogyan nő a fű. Hogyan szeli a levegőt a harkály, hogyan bont virágot a tavaszi hérics…

No, ezt a márciust néztem meg magamnak a napokban. Nem is egyszer. Kétszer. De még mielőtt nekivágam volna, megkértem szépen a mesterséges intelligenciát – ha már ilyen jól fejlett korban élünk –, ugyan alkosson nekem egy márciusi, tavaszi tájat. Nos, alkotott. Tényleg szép. Meg tiszta. Meg idilli. Ez volt tehát az etalon a fejemben, amikor kimentem a Bácsi-torokba, ahol minden tavaszt köszönteni szoktam. És nagyon nem olyan volt a március, mint a képen. Pedig, ismétlem, kétszer is kimentem: egyszer, amikor sütött a nap, aztán, amikor borongós volt az ég.

Persze, volt patak, meg fás legelő, meg erdő. Csak épp hó nem volt. Mert hó, mármint olyan igazi hó ezen a télen nem termett a felhőgyomrokban. Esni is alig esett. Az épp odébbálló tél inkább csak hideg volt (abból is a ványadt fajta) meg sötét, legalábbis Kolozsvár környékén. Na de ahogy az ember belép az erdőbe és zörgetni kezdi az avart, azonnal felijed pár csodaszép hóvirág. Persze, a kerti is szép, na de az erdei... az felér egy szürkemarha-pörkölttel. Mármint a látvány szintjén.

Azért is látványos a márciusi erdő, mert amikor az ember épp nem tavaszi virágszőnyegen jár, akkor időnként a szemébe szökik egy élénkzöld növénysziget az avartengerben. Mint ezek a szellőrózsák a képen. Igaz, odakeveredett közéjük néhány májvirág is.

Mindenkinek vannak kedvenc tavaszi virágai. Nekem több kedvencem van, az egyik mindenképp a képen látható csodalény: a kakasmandikó. Vidám egy virág, sarkig, sőt, azon túl is nyílik, ha egyszer nekivág. A nevéről annyit, hogy egyesek szerint kankósmandikónak hívták régebben, ami, ugye, a kankóra, tripperre avagy gonorrhoeára utal... igen igazságtalan név ez, ilyen szép virágnak (ja, ezért mondták azt is, hogy kurvavirág, nem szép, na, nem szép). Sőt, kakasbandikónak is szokták nevezni. Ez se feltétlenül hízelgő, mert innen a kakasbenderó névhez jutnak a szakértők, márpedig a kakas benderészni szokta a tyúkokat (Erdélyben, a hírek szerint), tetszik érteni, ugye?

Ha az ember felnéz, ott még szigor van és lombtalanság. Olyan a fák koronája, mint valami tüdőrajzolat, a kékes háttér előtt. De már mocorog a lomb a rügyben: még egy pici, és zöldbe borul az erdő a lombkoronák szintjén is.

Az avarban már futkosnak a pókok, párt keresnek a nünükék... no és megjelennek a poszméhek is. A magam részéről fogalmam nincs, honnan ered a hivatalos nevük, viszont a becenevük igen találó: a különböző madárhangokon kívül a dongó röptének mély gordonkahangja a márciusi erdő-mező egyik elmaradhatatlan tartozéka.

Az orvosi tüdőfű egyelőre csak az előörsöket indította útra: a derékhad még várat magára. Erősen orvosirendelő-szagú neve ellenére igen bájos virág. Különösen azt szeretem benne, hogy gyakran (mindig?) egy száron több színű, lila, rózsaszín, pirosas színű virága is van.

Ez itt a mocsári gólyahír. Pedig esküszöm, nem jártam mocsárnak a közelében se. Sőt, tudtommal a Bácsi-torokban nincs mocsár. Viszont patak, az van. És valóban a patak partján találtam rá. Ja, ne feledjük, a mocsári gólyahír mérgező növény. Ne szedjük le. Egyátalán, semmilyen vadvirágot ne szedjünk le. Ott a mobiltelefon, tessék szépen fotózni őket!

Ezek itt plasztikvirágok. Az egyetlen növényfaj, amelyet az ember ültet el az erdőben, mezőn, bárhol, amerre jár, a marhája. Persze, tisztelet az egyre gyakoribb kivételnek. Ismételten kérek minden kedves Olvasót: ne szórja szét a szemetét az erdőn. Surmó egy dolog. Komolyan.

Szenvedélyes (és amatőr) gombász vagyok, de a taplókhoz nem értek. Pedig attól még tudhatnám, mi a nevük, ha nem ehetők, ugye. Mindenesetre szépek így együtt, ezen a kidőlt fatörzsön.

A martilaput már az ókori görögök is ismerték. Sőt, Hippokratész, a mitikus orvos javasolta... nos, ma azt mondanánk, hogy asztmás, görcsös köhögés ellen. Erre utal a latin neve is: Tussilago. Magyarán: menj a fenébe, köhögés!

Korábban említettem, hogy a nünükék is elindultak március havában. Tessék: össze is futottam eggyel. A méretéből ítélve pasas az illető, aki feltehetően egy nünükehölgy nyomdokain halad. Aki sokkal nagyobb, szinte kétszer akkora, mint ő. Ja, vele se kekeckedjünk, ne fogdossuk, mérgező váladéka kellemetlen, jól megégeti a bőrt.

Ez egy ilyen poétikus kép: a múlt levelei mellett ott csüngenek a jelen és a jövő barkái a mogyoróbokor ágán. A háttérben pedig a domb, ahol kis szerencsével őskori csiga- és egyéb leletekre bukkanhat az amatőr őslénykutató, ugyanis a Bácsi-torok eocén kori mészkőből (jó régen tehát, olyan 34 és 56 millió évvel ezelőtt) alakult ki, amely mészkőréteg igazi kincseket rejt magában.

Na és itt a másik kedvenc tavaszi növényem... jó, ezt nem csak nézni szoktam, hanem enni is. Márciusban érkezik az erdőkbe, rétekre a csalán is. Nagyanyám azt mondta annak idején, amikor beestem a csalánosba: nem baj, kisunokám, legalább nem leszel reumás. Biztos van benne valami, mert még nem vagyok reumás. Márciusban és áprilisban érdemes a leveleit gyűjteni, mert olyan finom főzelék lesz belőle, hogy csak. És az már nem csíp!

A végére hagytam a tavaszi szupersztár-virágot. Tele volt az egyik domboldal vele a Bácsi-torokban. Nem véletlenül kapta a család, amelybe tartozik, a latin nevét Adoniszról: a tavaszi hérics igazi szépség. Az ember odaül egy hérics borította domboldalra, és akkor is versek jutnak eszébe, ha történetesen ki nem állhatja a poézist. De azért vigyázzunk vele: erősen mérgező tud lenni, mivel akár szívleállást is okozhat. Az állatok sem eszik, még takarmányban sem. De nem is baj: túl szép, hogy valami reformsalátába kerüljön.

Nos, ilyen az idei tavasz a Bácsi-torokban. És persze, a következő héten már egészen másmilyen lesz. Úgyhogy érdemes kimenni, még akkor is, ha elég rázós az odavezető út egy része.