Az Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltár: egy Isten áldotta kis birodalom, ahol az iratnak lelke van

Jonica Xénia levéltárossal akkor ismerkedtem meg, amikor a kolozsvári Alverna épületegyüttes gyászos sorsáról írtam. Örültünk egymásnak, mesélt az Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltárról, amelyet (egyáltalán nem keresztként) a hátán cipel és meghívott, nézzem meg, ha kedvem van rá. Naná, hogy volt. Elmentem, megnéztem és annyi csodás kincset láttam, hogy elhatároztam: visszatérek, ezúttal kérdésekkel és fényképezőgéppel felfegyverkezve.

A helyszín

Előtérben a kolozsvári ferences kolostor, a szemben levő kocsma furcsa keritésdíszével, a háttérben a ferences templom.

A levéltár Kolozsvár szívében, a Karolina téri ferences templom melletti kolostor emeletén bújik meg. Ha már ott jártam, megkértem Xéniát, mutassa meg a felújított refektóriumot, amelynek munkálatai nemrég zárultak le. Aki emlékszik a régi állapotokra (amikor még zenesulis bemutató koncerteket tartottak ott, például), annak most leeshet az álla. Mesebeli tér lett (hatalmas főhajtás a remek munkát végző szakemberek előtt), amelyet hamarosan a nagyközönség számára is megnyitnak.

A kerengőben, a belső udvaron még folyik a munka: amikor ott jártam, éppen igazi kolostori csend honolt a térben. Aztán felmegyünk a levéltárba. Ahol hamar kiderül, hogy az annak idején létezett irat- és könyvanyag egy jó része elveszett, szétszóródott. Hogy miért? Ennek érdekében vissza kell ugranunk az időbe. Hála Istennek, a Historia domus (a rend történetéről, jelentősebb eseményeiről vezetett kéziratos krónika) idevágó kötete megmaradt és kéznél is van. Azt tudjuk, hogy a román kommunista állam egy 1949. július 29-én kiadott törvényerejű rendeletpallossal lefejezte a hazai szerzetesrendeket, köztük a ferencest is. A kolostor épületét államosították, majd egy vegyes tannyelvű művészeti szakközépiskolát költöztettek bele.

A ferences kolostor felújított refektóriuma. Respekt!

A történet

Ám a Historia domus megörökíti a konkrét állami kolostorfoglalást is, ráadásul filmbe illő részletességgel (a szövegben levő apró, és a helyzet zaklatottságára való tekintettel nagyon is érthető apró következetlenségeket meghagytam).

A hit és a közösségi tudat néha ilyen kis (nagy) csodákra képes. Ami a „hatóságiak” becsületszavát illeti (a továbbiak fényében), nos, messze nem lehetett rajta elmenni. Két év se telt bele, és a kommunista rezsim egy országos „kommandóakció” keretében összeterelte a ferences barátokat (1951. augusztus 20-án, Szent István ünnepén, micsoda véletlen!) és a máriaradnai kolostorba hajtotta őket, ahol kilenc hónapon át éltek összezsúfolva, körülbelül százötvenen.

A cél nyilván az volt, hogy ezzel a kényszerkarámosítással megtörjék a ferences barátok lelkét, ám ez nem jött össze: a ferencesek szabadegyetemet szerveztek, kézzel írt lapokat szerkesztettek. Látván, hogy ez a húzás nem hozott eredményt, a hatalom különböző helységekbe (Esztelnek, Kőrisbánya, Dés stb.) szórta szét a barátokat, nyilván nem nyaralni, hanem kényszerlakhelyre. De nem mindenkivel bántak el ilyen „humánusan”: Boros Fortunát tartományfőnök például hogy, hogy nem, az épülő Duna-csatorna egyik munkatáborába került, ahol az embertelen körülmények közepette súlyos beteg lett. A Magyar katolikus lexikon szerint, „mint gyengélkedőt lapáttal agyonverték”.

Mi történt a kincsekkel?

Hogy a kolozsvári rendházból való kiűzetés után mi történt az értékes könyvekkel, dokumentumokkal? Átadom a szót Kiss András levéltárosnak (az idézett dokumentumokat Jonica Xénia bocsátotta rendelkezésemre, mind megtalálhatók a levéltárban):

Az Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltár egyik helyisége, a szabályszerűen dobozolt levéltári iratanyaggal, és persze Jonica Xénia levétáros, aki szerint az iratnak lelke van. És ez bizony igaz!

Jelenlegi tudásunk szerint a kolozsvári ferences rendház könyvtáranyagának nagy része az akadémiai könyvtárban található (ahol hozzáférhető). Az iratanyag az állami levéltárban hever, a kolozsvári ferences levéltár többször is kérte az intézményt, küldene bár egy leltárt az anyagról, de hát éppen ez a baj: nem készült róla leltár az állami nagy testvérnél, többek közt azért, mert nincs elég magyar vagy magyarul értő levéltáros, aki elvégezze a munkát. Szép!

És akkor ugorjunk egyet, 1990-ig. A rendszerváltást követően valóságos robbanás következett be az újrainduló rendi életben. Sokan léptek be a rendbe, tulajdonképpen, ha szabad ezzel a szófordulattal élni, ma is azokból él a rend, akik annak idején szolgálatra jelentkeztek. Az idő haladt, elkezdődtek a visszaigénylési perek és a ferences rend 2011-ben visszakapta a kolostor épületét. Aztán 2016 környékén történt, hogy a klauzúrából (a kolostor külvilágtól elzárt része) előkerült nyolc doboznyi iratanyag, amely 20. századi dokumentumokat (levelek, kották stb.) tartalmazott. Ekkortájt vetődött fel a kérdés: vajon a rend más házaiban nem rejtőznek további kincsek?

Többek közt ilyen helyekről ásta elő Jonica Xénia a levéltárban őrzött irat- és könyvanyagot (Jonica Xénia fotója).

És ezen a ponton lépett a színre Jonica Xénia: 2017-ben még egyetemi hallgatóként, 2018-tól kezdve pedig levéltárosként bejárta a ferences rend erdélyi helyszíneit, padlásokról, tornyokból, pincékből, raktárhelyiségekből „ásta elő” azt a levéltári anyagot, amely mára feldolgozott és kutatható állapotban várja a szakembereket (évente 25–30 kutató látogatja is a levéltárat), de a „profán” érdeklődőket is.

A jelen pillanatban rendelkezésre álló korpusz 22 kolostor és templom, illetve a hozzájuk tartozó hét filia (a kolostori központokhoz tartozó leányegyházak) iratanyagából (a 17. század végétől kezdve) tevődik össze. De van itt egy kis könyvtár, tárgyi emlékek, fotótár, ami csak a szemnek ingere.

A szabadságharctól a kolera elleni áfiumig és a Káldi-bibliáig

A már említett Historia domusok igazi kortörténeti dokumentumokként is működnek. Felütöttük őket, nem egészen találomra, és ilyen bejegyzésekre leltünk, például 1848-ból (a korabeli írásmódot megtartottam):

A bejegyzés nyilván nem eget rengető, viszont annak bizonyítéka, hogy a ferences barátok nem csak a rend eseményeit jegyezték fel, hanem – ha koncentrikus körökként képzeljük el őket – a kolostor körül szerveződő közösség, falu, város, majd az ország, aztán Európa jelentős eseményeinek is krónikásai voltak.

Egy másik (szintén 1848 táján íródott) bejegyzés a szentpétervári kolerajárványról tudósít. És aztán, látszólag különösebb ok nélkül, megadja egy kolera elleni orvosság receptjét (miért is teszi, kérdezhetnénk, hiszen Szentpétervár azért elég messze van Erdélytől):

Nos, orvosi tanulmányaim alapján nem vagyok biztos abban, hogy nyugodt lelkiismerettel fel merném írni a fenti receptet, viszont el tudom képzelni, hogy a bor enyhíthette a szenvedésnek bár a megélését. Na de miért is jegyezte fel a barát a recipét egyáltalán? Utánanéztem: a korabeli feljegyzések szerint 1848-ban és 1849-ben is végigsepert a kolera Kolozsváron. A forradalom első évében 77, rá egy évre pedig 241 áldozata volt a járványnak. Tehát a recept jó okkal szerepel a bejegyzésben (még ha nem is segített az áldozatokon).

A levéltár talán legértékesebb darabja az Káldi-bibliaként ismert első teljes magyar nyelvű katolikus biblia első kiadásának (1626) egy példánya, amelyet Tordáról „ásott elő” Jonica Xénia. A nagyszombati (ma Szlovákia) születésű Káldi György jezsuita szerzetes 1605 és 1507 között elkészítette a fordítás első kéziratát: a munkát Gyulafehérváron kezdte el, és ha a szöveg terjedelmére gondolunk, bátran kijelenthetjük, hogy szédítő sebességgel, két év leforgása alatt be is fejezte, mégpedig Alamóc (Olmütz, Olomouc, ma Csehország) városában.

Igaz, hogy nem csak „a semmiből” fordított (vagyis a Vatikán által egyedül hitelesnek elfogadott Szent Jeromos-féle, latin nyelvű Vulgata bibliaszöveget alapul véve): több forrás szerint felhasználta kiváló kollégája, Szántó (Arator) István töredékes fordítását, bár ezt Káldi egy írásában tagadta. Viszont a felsőbb engedélyekre és a megjelentetésre szinte két évtizedet kellett várnia, és ez kapóra jött a fordítónak: másik kiváló kollégájával, Forró György jezsuita atyával közösen javítgatták, csiszolták a szöveget, ami az utókor szerint nagyon is javára vált a fordításnak.

Kazinczy Ferenc kalapot emelt a szöveg mívessége előtt, Nemeskürty István pedig jóval később így írt róla:

A testes könyv végül 1626-ban került, történetesen egy bécsi nyomdába, ahol 2000 példányt nyomtak belőle. És (bár hiteles pecsét még nincs rajta) az egyik példány a kolozsvári ferences gyűjtőlevéltárban van.

Ostorok, keresztek, imaszándék

A tárgyi emlékek közül mindenképp figyelemre méltó a ferencesek egyik, nos, mai szemmel talán ijesztőnek tűnő rituális eszköze: az ostor. A rend bűnbánó, vezeklő szertartásai közé tartozott a flagelláció, vagyis az (ön)ostorozás. A rituáléra rendszerint szerdánként és péntekenként került sor, egészen 1965-ig, amikor a II. vatikáni zsinat végül eltörölte, olyan meggondolás alapján, hogy a bűnbánat lelki szinten is megközelíthető, tehát nincs hozzá szükség feltétlenül ostorozásra, elég, ha a szerzetesek betartják a böjti előírásokat.

A levéltárban őrzött tárgyi emlékek közt van egy apró csontkereszt is, amely Écsy János csíksomlyói rendházfőnök, tartományfőnök tulajdona volt.

A kommunista korszakra (és az egyházi személyek ellen indított kirakatperekre) jellemző a kereszthez kapcsolódó történet. Écsyt 1961. június 26-án letartóztatta a Szekuritáté. És itt átadom a szót Papp Leonárd atyának, aki visszaemlékezéseiben így írta le az akciót:

Écsy János atyát 1962-ben három év börtönre ítélték, a szocialista rend elleni uszítás vádjával. Ez alatt az idő alatt két helyen is ült: a kispályásnak tekinthető kolozsvári, illetve a Dante poklával felérő jilavai börtönben. A családi legendárium szerint itt faragta a kis csontkeresztet, amelyet cellavizit idején a nyelve alá rejtett.

És akkor a személyes kedvencem: a ferences rendházak „tartozékai” között helyenként (például Csíksomlyón) ma is szerepel az úgynevezett imaszándék, melynek egy régi darabját (vagy szettjét) szintén a kolozsvári levéltár őrzi. Az imaszándék két tárgyból áll: egy falra függesztett képből, amely egy számozott listát tartalmaz. A listán olyan tételek szerepelnek, amelyekért el lehet mondani egy imát. A tételek közt megtalálható a Jóisten, a rendalapító Szent Ferenc, a pápa, a rend különböző tagjai, élő és holt polgártársak, bűnök, erények és ezek (el)követői.

A kolozsvári levéltárban levő imaszándék feltehetően akkor készült, amikor a kommunisták már kifejtették áldásos(nak nem nevezhető) tevékenységüket, ugyanis külön tételként szerepel a kommunistákért elmondható ima. A dolog úgy működik, hogy az imaszándékot elhelyezik a kolostor lépcsőfeljárója aljánál vagy a tetejénél. A kép alatt egy doboz áll, amelyben számozott cédulák vannak. Az arra elhaladó szerzetes kivesz egy cédulát, megnézi a számot, összeveti a listával és a számnak megfelelő tétel szerint mond egy imát. Például, a kolozsvári imaszándék esetében, ha valaki a 42-est húzta, a káromkodókért, ha a 47-est, a részegeskedőkért, ha a 76-ost, a betörőkért, ha pedig történetesen a 102-est, akkor azokért mondhatott egy imát, kik festették magukat…

Amikor kijöttem Jonica Xénia birodalmából, az jutott eszembe, hogy ha tehetném, szívesen húznék egy cédulát magam is, és elmondanék egy imát a Kolozsvár szívében rejtőző ferences gyűjtőlevéltár előmeneteléért: ekkora szeretettel végzett áldásos munkát ritkán látok. Persze, az is lehet, hogy megteszem cédula nélkül is. Megérdemlik.