Az ember, aki visszaszerezte a magyaroknak a tengert

Tusnádfürdőn volt alkalmam először (és azóta is utoljára) látni-hallani élőben, és feltűnt, hogy előadóként híján van annak az allűrnek, amely egy hozzá hasonló teljesítménnyel rendelkező embert akár jellemezhetne is (sőt, még el is néznénk neki). Nem, nem tűnt feltétlenül szerény embernek, hanem olyanvalakinek, aki tudja, mit jelent az egészséges önbizalom, aki

helyén kezeli saját magát és a teljesítményét is:

nem gondol egy jottányival sem többet, sem kevesebbet annál, mint aki/ami valójában.

A manapság méltatlanul kevéssé ismert, marosvásárhelyi születésű író és tengerésztiszt, Nemess László Józsua című regényének címszereplőjét idézte fel ez a szikár, cserzett arcú, viharvert hajósember – de mintha pont a regényhős pandanja, jobbik fele volna. Mert míg amaz a földkörüli vitorlásverseny testet és elmét próbáló viszontagságai, illetve a kapitalista nagyvállalati érdekek szorításában egyre inkább elveszíti morális tartását, belső iránytűjét, hogy az óceáni szelek az elkerülhetetlen tragédia felé sodorják, a Fa Nándor által elmondottakból pont az derült ki, hogy ő ott kint, a viharos és végtelen vizeken, a Horn-fokot ötször áthajózva találta meg azt, amit jobb híján lelki nyugalomnak nevezhetünk.

A könyv és a hajó | Fotó: Spirit of Hungary/Facebook

Amikor láttam, hogy megjelent az önéletrajzi könyve, Magad, uram címmel (a budapesti Libri kiadónál, 2017 végén), nem csak azért siettem megvásárolni, mert – annak ellenére, hogy legfennebb utasként kerültem kapcsolatba a nyílt tengerrel – nagyjából minden érdekel, ami a tengerhez és a hajózáshoz köthető, vagy mert borzasztóan kíváncsi vagyok, hogyan lehet egyedül körbevitorlázni a Földet, többször is; hanem azért is, mert érdekel az a karakter, amely elősejlik a Fa Nándor-jelenség mögül.

Aki arra számít, hogy rögtön az elején – képletesen szólva – belecsöppen az óceánba, és egy öreg tengeri medve válogatott kalandorságaival fog megismerkedni, az kicsit csalódni fog, még akkor is, ha a könyv fejezeteit már az elejétől a 2016-17-es Vendée Globe-futam kurzívval szedett hajónapló-feljegyzései vezetik be. Mert

Fa Nándor számára fontos, hogy mielőtt kihajózna a nyílt vizekre, megmutassa, milyen közegből indult:

hogy az egy szoba-konyhás lakásban élő, szegény négygyerekes székesfehérvári család legkisebb fiából miként válhatott Magyarország legismertebb kikötő- és hajóépítő mesterévé, az első magyarrá, aki – jobbára saját készítésű hajója fedélzetén – körbevitorlázta a földgolyót.

Fa Nándor Tusványoson | Fotó: Erdély László

Családi viszonyainak és életkörülményeinek leírásából, illetve az ezekhez kapcsolódó önjellemzésből egy viszonylag egyszerű karakter képe bontakozik ki: Fa Nándor egy olyan embertípust testesít meg, amelynek képviselőiből egyre kevesebbel találkozni manapság.

Igazi régivágású úriember, elkötelezett családapa, a munka, a szorgalom, az egyéni teljesítmény megszállottja, egy közép-európai self-made man,

aki büszkén tud sikeres lenni, de a sikert sohasem önértékéért kedveli, hanem a benne kifejeződő vállalás hordereje miatt.

Egy ember, aki a maga természetességében vállalja hovatartozását, kulturális gyökereit – magyarságát és kereszténységét –, akinek világos értékrendje van (és ez az értékrend kritikus a mai világ számos jelenségével szemben), aki tudja a helyét a világban, de nem olyanformán, hogy kétely nélkül tart valamerre, hanem hogy biztosan tudja, honnan jön.

És hogy hová tart? Nos, ennek kiderítésére kellenek az óceánok. 

Az óceánok, amelyeket öt alkalommal szelt át, ebből – nem árt feleleveníteni a tényeket – háromszor egyedül. A kajak-kenusként induló, majd sérülése miatt vitorlázásra „átnyergelő” sportember már a nyolcvanas évek közepén világszerte feltűnést keltett, amikor – társával, Gál Józseffel együtt – a Szent Jupát nevű hajó fedélzetén körbekerülte a Földet.

Egy olyan nemzet fiaként, amelynek közel egy évszázada nincs saját tengere,

ezért az óceáni hajózás finoman szólva nem tartozik a népszerű versenysportok közé (bár magyar kereskedelmi tengerhajózás még létezett a közelmúltig).

Aztán jöttek sorra – az Alba Regia, a Budapest, majd a Spirit of Hungary nevű hajókkal – az újabb földkerülő versenyek, a BOC Challenge, a Barcelona World Race, illetve a földkörüli vitorlásversenyek királynője, a franciaországi Les Sables d’Olonne-ból induló és oda visszatérő Vendée Globe – amelyet 2016-17-ben teljesített (bevallása szerint most már tényleg) utoljára, 93 nap alatt, nyolcadiknak beérve a célba (néhány nap eltéréssel majdnem kereken egy éve), 63 esztendősen.

A nevében a ’magyar szellemet’ hirdető hajóján, amelyet nagyobbrészt saját keze munkájával épített, hiszen „magad, uram, ha szolgád nincsen”.

Fa Nándor rendkívül érzékletesen, számos anekdotával fűszerezve írja le tengeri, óceáni kalandjait, de a tárgyilagos leírás, illetve a fanyar humor nem rejtheti el, hogy a földkörüli szólóvitorlázás regénybe illő tengeri romantikája mögött kőkemény, kegyetlen körülményeken úrrá levő, már-már emberfeletti erőfeszítés áll, amely egyáltalán nem nélkülözi – szó szerint – az életveszélyt: a szöveget kiegészítő képanyagban is felbukkanó egykori amerikai barát, Mike Plant megmagyarázhatatlan tragédiája intő jelként szolgálhat a műfaj mindenkori művelői számára.

(Ha egyébként felróható valami a kiadványnak, akkor az, hogy nem mellékeltek hozzá egy jegyzéket a szövegben sűrűn előforduló hajózási szakkifejezésekről, illetve a tengerészszleng terminus technicusairól – még akkor is, ha legjobb barátunk, a Wikipédia szinte mindenre tudja a választ.)

A hullámok tetején | Fotó: Spirit of Hungary/Facebook

A rendhagyó, kibővített hajónaplóként is felfogható önéletírásban, bármily meglepő lehet, mégsem maguk a nyílt vízi kalandok, a cseppet sem idillikusan ábrázolt természettel való konfrontálódás epizódjai a legizgalmasabbak, hanem a hajóutak közti idő megragadása: a felkészülés megfeszített munkával telő évei, amikor minden egyetlen célnak rendelődik alá, rettenetes energiabefektetéssel, kitartással, újrakezdéssel, siker- és kudarcélmények sokaságával. Azért, hogy megépüljön egy hajó – a Hajó, mindig –, amellyel vagy sikerül beteljesíteni a kitűzött célt, vagy nem.

A technológia, az apparátus, a pénz, a médiafelhajtás, az intézményesített versenyszellem által gyakorta elfedett, örök emberi tényezőről beszél Fa Nándor,

aki két orkán közti szélcsendben közt hol Rejtő Jenőt, hol Marcus Aureliust olvas odakint, a tökéletes egyedüllét hónapjaiban, miközben a Teremtő mibenlétéről, a világban meglévő rendről vagy a szerencse forgandóságáról elmélkedik, állandó kételkedések és megnyugvások között – hogy aztán a partra érve legkedvesebb templomában, a Sables d’Olonne-i, hajómakettekkel kidekorált Notre Dame de Bon Portban adjon hálát a szerencsés érkezésért.

– vonja le a következtetést. Konyhafilozófia, legyinthetnénk, és talán igazunk is lenne, ha Fa Nándor eszmefuttatásait, világképét nem hitelesítené elemi erővel az egész életútja – és így, ebben az összefüggésben nyer értelmet a gyökerekről, a családi példáról, a küzdelmes indulásról szóló értekezés is.

Az első magyart, aki egymagában körbevitorlázta a Földet, úgy vonzza a haza, az otthon, a megérkezés,

mint a Gravitáció című film űrhajósnőjét, túl minden kozmikus viszontagságon, a kék bolygó: a hazatérés semmihez sem hasonlítható mámora.

Fa Nándor célba ér a Vendée Globe-on | Fotó: Török Brigi

Fa Nándor számára az útban sosem maga a verseny a legfontosabb, hanem az emberi erőkifejtés, amely által megvalósul, a tapasztalat, amit nyerni lehet belőle, és a kérdések, amelyekre talán választ lehet kapni – csakis odakint, a hol barátságos, hol gyilkos haragú óceánon, a szabad ég alatt. A harmónia pedig ennek a kettőnek – az úton- és otthonlevésnek – az egyensúlyában rejlik, megfoghatatlanul.

írja, miközben érezzük, hogy ez a – legtöbbünk számára átélhetetlen – misztérium csak annak a pillanatnak a vonatkozásában értelmezhető, amikor először tűnik fel a szárazföld a láthatáron.