Az első erdélyi papírlemezgyár története akár izgalmas is lehetne, ha megfelelően tálaljuk

A magamfajta ezredfordulós – akikre szívesen szokták rásütni, hogy semmi nem érdekli őket – felkerekedett és elment egy helytörténeti előadásra, ahol ifj. Varga (az előadás PowerPoint-bemutatója szerint Warga, a Facebook esemény plakátja szerint Wargha) Dániel egykori kolozsvári papírlemezgyárosról, mint értékteremtő polgárról lett volna szó. Szerda délután, a Kolozsvár Társaság szervezésében Nagy Béla helytörténészt hallhattuk a témáról az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában. Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba – jutott eszébe az ezredfordulósnak Térey János könyvcíme, majd gyorsan a fülszövege is, melyben ez áll: nagy tervek, nagy álmok, elveszített hitek, elvesztegetett lehetőségek otthonos helyszíne.

Nos, az állítás tökéletesen illik néha-néha a kolozsvári közéletre,

amely mintha valahol megrekedt volna a nagy értékmentésben és -teremtésben, és nem tud továbblépni. Az ezredfordulós (értsd: még viszonylag fiatal) besétál a terembe, leül, jegyzetelésre készül(ne) és várja, hogy Kolozsvár egy fontos ipartörténeti szeletébe nyerhessen betekintést, hiszen mindannyiunk érdeke, hogy megtudjuk, hogyan is létesült még a 19. század végén ez a nagyszabású intézmény, milyen technológiákkal volt felszerelve. Meg főként azt, hogy ki is volt ez az ifj. Warga Dániel és milyen pályaképe volt neki.

Erről azonban sokat nem tudtunk meg –

kivéve, ha valakit a családfája érdekelt, illetve az, hogy hol nyugszik a Házsongárdi temetőben, vagy hogy a felmenői közül ki kit csalt meg a párbajok korában. Azt viszont megtudhattuk (ha esetleg általános iskolában történelemórán vagy magyarórán eddig nem sikerült), hogy hogyan találták fel az emberek az írást, majd milyen eszközeik voltak ennek rögzítésére – magyarán Ádámtól és Évától kezdődött minden. Ezekkel a bemelegítő gyakorlatokkal azonban nem mehettünk sokra, ugyanis mire véget értek, és a közönség tűkön ülve várta, hogy na most(!) következik ifj. Warga Dániel életútja, akkor végül nem következett. Csak az következett, hogy a sorban utána a gyártulajdonosságban ki következett (legifj. Warga Dániel és Warga László, az ifj. papírgyáros gyermekei). Tehát nem tudtuk meg, hogy valójában miket csinált az úriember, ellenben a száraz (és rövidített, kulcsszavas) adatok felsorolásából kaphattunk egy tisztességes adagot.

A történet így nem bontakozott ki a tisztes közönség előtt.

Az ezredfordulósnak természetesen nincs semmi baja az idősebb generációkkal. Azonban azt nem tudja megállapítani, hogy miért ékelődött akkora szakadék közéjük és közénk - és ez csak nőttön nő, ahogy telik az idő. A technológia fejlődésének átka lenne? De hát többek között épp a technológia fejlődéséről kaphattunk gyorstalpalót. Ehhez képest egy eléggé korszerűtlen, helyesírási és betűtípushibákkal teletűzdelt „vetített képes” előadást láthattunk és hallhattunk, amely alatt épp az idősebb generáció egyik tagja aludt el sikeresen. Az sem teljesen nyilvánvaló az ezredfordulós számára (főleg, hogy minket a fent említett idősebb generáció nevelt), hogy például miért nem lehet a mobiltelefont elnémítani és megtisztelni az előadót, valamint a teremben ülő embertársainkat azzal, hogy nem zavarjuk a folyton megcsörrenő telefonunkkal, amelyet utána sem tudunk kikapcsolni, sőt, maximális hangerővel nyomogatjuk a képernyőjén megjelenő gombjait. És még segítséget sem kérünk az elnémításhoz. A kolozsvári papírgyártás kezdeteiről, megalapozásáról és ifj. Warga Dániel szerepéről többek között - ha nem is interaktívan - itt valamint itt többet is megtudhatunk Nagy Béla tollából.