Amikor az erőszak és szenvedés újratermeli önmagát, kell valaki, aki feláll és megtöri

Keveset tudtam Lina Vdovîi és Radu Ciorniciuc egészestés dokumentumfilmjéről, a Tata-ról (Az apa, 2024), amikor beültem a kolozsvári Győzelem mozi fülledt széksoraiba, hogy a rendezők jelenlétében megnézzem az egyszerre sokat és keveset mondó című alkotást.

és a bennük elszenvedett traumák feldolgozására tett kísérletek megosztása, a kibeszélés általi felszabadulás. Ennek az egyik formája az apafigurával való leszámolás, az apa által okozott sérelmek felszámolására való törekvés, és az alkotó/megszólaló valódi énjének visszaszerzése.

– és amíg sérelmek vannak, addig velünk is marad. Lehet ezt jól csinálni – valamit megmozgat a befogadóban, nézőben, olvasóban –, mert adhat fogódzót, árnyalatokat, új szemszögeket, de lehet ezt olcsó magamutogatásba hajlóan is véghez vinni.

Lina Vdovîi filmje szerencsére nem ilyen. A moldovai rendező lelkileg is, logisztikailag is sokrétű problémával találta szembe magát a Tata megalkotásakor, ami jóval túlmutat önmagán, és egyetlen dokumentumfilmben

A történet röviden: Lina és húga a posztszovjet Moldovai Köztásaságban nőnek fel, apjuk, Pavel Olaszországba megy vendégmunkásnak, mint sokan mások a rendszerváltásokat követő bizonytalan évtized(ek)ben Kelet-Európából, így Romániából is, Erdélyből is, meg az egész térségből.

A csavar a történetben az, hogy kiderül, Lina apja egy erőszakos ember, aki saját rossz mintázataival szembesül akkor, amikor maga is több mint egy évtizedre áldozattá válik egy őt rendszeresen bántalmazó és agyondolgoztató főnökkel az olasz borászatnál és a hozzá tartozó puccos kúriánál, ahova szegődött. Amikor elszakad a cérnája, nincs más választása, mint segítséget kérni a lányától – tőle, akit rendszeresen vert és szidott, kontrollált kislány korában.

Lina maga is gyermeket várt a film elkészítése közben, és eredetileg az volt a terve, hogy jó pár tényfeltáró eset feldolgozásában jártas újságíróként elutazzon az apja munkahelyére és segítsen neki az igazságszolgáltatás labirintusaiban eligazodni. Pavel úr megmutatja neki a kék-lila foltokat a testén, videóüzenetben jelzi, hogy segítségre van szüksége, mert már nem bírja a nyomást a 12 évnyi rabszolga-bánásmód után. Lina pedig párjával, Raduval segítenek neki abban, hogy bizonyítékokat szerezzen a bántalmazás bizonyítására egy testre szerelhető kamerával és mikrofonnal, amelyet aztán eljuttatnak egy egész rafianeccnyi papíron vezetett, a feketemunkát bizonyítandó túlórával és egyébbel az olasz érdekvédelemhez.

Néztem a vásznon az apjával egy ódon kúria melléképületében borozó Linát, ahogy nyeli a könnyeit és próbálja elmagyarázni neki azt, hogy milyen hatással volt rá, amit tett vele gyerekkorában. Néztem a keménykötésű, de megtört, hatvanas évei elején járó férfit, amint

és kicsúcsosodik benne a huszadik század kelet-európai családfő-modelljének minden mocska: a szovjet férfi erős, a szovjet férfi nem törik meg és vaskézzel kormányozza a családot, a szovjet férfi halálra dolgozza magát, a szovjet férfi nem mutatja ki az érzelmeit, a szovjet férfi maga is elnyomásban él, csak nem tud róla.

Az egykori szovjet férfi, aki összeakadó nyelvvel beszéli a moldovai románt, és darabosan dallamosítja az olaszt. Aki kétségbeesésében azt se tudja, büszkesége ér-e többet, vagy az, hogy megszabaduljon a munkaadójától.

egyszerre elkövető és elszenvedő, megalázó és megalázott. A fiatal nő arcán a szigor és a puhaság keveredik, az erő és a gyengeség, a dac és a segítségnyújtás harca.

Ülnek ezek ketten a tengerparton egymás mellett és hallgatnak, furcsa nyugalom árad a filmvászonról – Radu filmez, apa és lánya egy betonszegélyen ülve próbálnak beszélgetni, a férfi, bár bocsánatot sosem kér expliciten, megpróbálja kifejezni, hogy hogy élte meg azt az időszakot, amikor négy munkahely között zsonglőrködve próbált megélhetést teremteni a szegénységtől sújtott Moldovában.

A németeknél, olaszoknál, angoloknál ragadt románokat, magyarokat-székelyeket, ukránokat, bolgárokat. Akcentusban kiabáló, indulatos embereket, akiknek az elméjét ellepte a túlélés köde, ahogy viszik, cipelik magukkal az otthonról hozott csomagot. Szemem előtt lebeg a harmadikos osztálytársnőm, akinek az édesanyja Spanyolországban szedte az epret, ő pedig egy idős roma asszonynál élt, aki gondját viselte.

például arra, hogy a nyári hazautazások és látogatások alkalmával mennyire természetesen (valójában sokszor az önreflexió hiányában) viselkednek a rokonok – kontrollálnak, veszekednek, tesznek-vesznek, vigasztalják egymást a saját belső eszközeikkel, évtizedes beidegződéseikkel. A legnagyobb szakadék mindig ott tátong, ahol először veszi észre valaki, hogy valami nincs rendjén, és megtöri az addigi mintát, hogy kiszabaduljon. A többiek között pedig vannak, akik már felismertek egyet és mást ebből a dinamikából, de vagy nincs lehetőségük teljesen feladni az addigiakat, vagy még nem éreznek elég erőt magukban ahhoz, hogy kilépjenek. Van köztük azonban egy láthatatlan összefogás és valami emberfeletti erő.

Pavel úr kiszabadul – munkaadóját arra kötelezik, hogy kárpótlást fizessen neki, hogy nyugdíjas éveire maradjon is valamije.

csak azért, hogy a nyugdíjas időszak nyugalmának ígérete meglegyen. Amikor szemtől szemben meséli el Linának az egész történetet, azzal kezdi: ő tudja és elfogadja, hogy az embert, ha külföldre megy, hajtani fogják és agyondolgoztatni, és sokszor kerül embert próbáló helyzetbe, és ezt el kell tűrni. Vajon melyik lehetett az a pillanat, amikor rájött, hogy a vasidegek és a páncél nem tart a végtelenségig?

Aki kilép, az rájön: sérelmeiért és az elszenvedett dolgokért nem hibás, de a gyógyulás az ő felelőssége. Ez olyan, mint a zuhanórepülés – vagy landol az alján, vagy szárnyakat növeszt közben.

A Győzelem mozi termében a vetítés előtt Lina és kislánya köszöntötték a nézőket – a kislány is mikrofont ragadott, hiszen tudta, ő is szerepel újszülöttként a filmben. A vetítés alatt az emberek nagy része a nehéz pillanatokban bizony hümmögött, füttyentett, sóhajtott vagy felröhögött a helyzetek abszurditása láttán. A végén pedig – a kérdezz-felelek pillanataiban – felállt egy középkorú férfi és nekiszegezte a kérdést: „Mi megvert gyerekek vagyunk. Végül volt-e bocsánatkérés?”.

Nincs bocsánatkérés, csak szürke zónák vannak. Bukdácsolás. Visszatérés a mintákhoz, és a mintáktól elszakadásokra tett kísérletek. Emberszag és friss levegő. Sosem azok az igazán felemelő pillanatok, amelyek megrendezettek – a mozi egy rövid időre ugyan csoportterápiának teret adó helyiségként lépett elő a nézők számára, de a spontaneitás és az ebből jövő felszabadulás ritkán tapasztalt együttérzést teremtett az ott ülők soraiban.