Amikor a Puskás Arénában 60 ezer ember énekli a Himnuszt, az katarzis – Sipos Lehel focidrukkert faggattuk

Amennyire követlek a közösségi médiában, te egy igazi elkötelezett focidrukker vagy, aki ha csak teheti, követi a magyar válogatottak, illetve városa csapatát, a Sepsi OSK-t. Gondolom, ez már nem csak a foci iránti szeretetről szól, hanem egy életformává vált.

Igen, jól gondolod. Amikor összejöttem a párommal, Adéllal, neki is mondtam, hogy ez nem csak a sportról, a játékról szól, hanem egy életforma, szóval készüljön arra, hogy az utazásaink jelentős hányada is e köré, ennek mentén fog alakulni. És itthon is a meccsek fényében alakítom a programomat. De szerencsére társra találtam ebben, őt is bevezettem ebbe a világba, ő is szereti, ő is utazgat velem. Szóval ez egy közös életforma lett nálunk.

Hogyan kezdődött ez az egész, a szurkolás?

Ez egy fokozatos dolog volt. Én mindig is szerettem focizni, gyerekként fociztam, élveztem magát a sportot. Azt tudom, hogy körülbelül a 2000-es Európa-bajnokságtól kezdődően néztem meccseket a tévében, de arra nem emlékszem, hogy mikor mentem el az első meccsre. De az biztos, hogy még „csak” egy megyei meccs volt. Abban meg, hogy elkezdtem a válogatott meccseire járni, illetve kiszállásokra, nagy hatása volt a társaságnak. Egy temesvári Sepsi-meccs alkalmával, egy temesvári barátomon keresztül megismertem egy jó pár válogatott szurkolót, akik ma is a magját adják annak a társaságnak, amelyikkel rendszeresen járunk meccsekre. Az évek során kialakult egy ilyen nagyon jó kis baráti társaság, kb. 30 fő mindenhonnan: Pestről, Kazincbarcikáról, Temesvárról, Békéscsabáról, Dunaszerdahelyről, velük szoktunk járni. Persze nem tud mindenki minden meccsre eljönni, mert ugye mindenkinek van élete, de azért úgy tizenöt ember legalább mindig össze szokott gyűlni a társaságból. A közös szurkolásnak nagyon erős közösségépítő hatása van: a szurkolók közül nagyon sokan eljöttek például az esküvőnkre is, illetve mindig meglátogatjuk egymást, ha valaki lakhelyének a környékén járunk. Az évek alatt eléggé összekovácsolódtunk.

Gondolom nagy löketet jelentett a Sepsi OSK 2011-es megalakulása, az, hogy a városodnak van első osztályú, pontosabban szuperligás csapata, amelynek nem mellesleg csodásan ível felfele a csillaga.

Igen, ez nagyon nagy dolog, és nagyon sokat jelent azoknak a gyerekeknek, akik most nőnek fel. Én Kolozsváron voltam egyetemista, amikor megalakult az OSK, így kicsit elveszítettem a startját, mivel akkor kicsit nehezebb volt minden meccsre hazajárni, diákként még nem engedte meg az anyagi helyzetem sem,, hogy sokat utazhassak. Kolozsváron is kijárogattam meccsekre a KVSC-vel, szerettem ott a csapat magyar múltja miatt. A mai napig tartom velük a kapcsolatot, és sajnálom, hogy már nincsen magyar nyelvű szurkolás a kincses városban.

Már a Kolozsváron töltött évek alatt elkezdtem kiszállásokra járni, de amikor közel három éve hazaköltöztem Szentgyörgyre, akkortól tudtam, tudok igazán hangsúlyt fektetni erre.

Mennyi időt, energiát (és pénzt) igényel ez? És nem csak a jól eltöltött időre gondolok, hanem akár azokra a péntek reggelekre, amikor az ember frissítgeti a meccsjegy.hu oldalát, mert a rendszer nem túl jó, így néha órákba telik, hogy a válogatott mérkőzésére jegyet szerezzen.

Nagyon sok szervezést igényel a dolog, sok számigálást, hogy mi fér bele és mi nem. Előre kell gondolkozni, tervezni, hiszen a kiszállásokra kell szállás, meg kell szervezni az utat. A jegyvásárlás, ahogy te is mondtad, külön kálvária. Most, hogy a válogatott hazai meccsei a Puskásban (Puskás Aréna – szerk.) vannak, viszonylag könnyen megy a dolog, de emlékszem például, hogy, amikor 2019-ben a szlovákok ellen játszottunk a Groupama Sportarénában, akkor kész katasztrófa volt jegyet venni. Emlékszem, hogy a munkában nyitottam meg több gépen (és telefonról is) a böngésző több ablakát, mert folyon fagyott, kidobott a rendszer. Egyébként ilyenkor, ha valaki bejut, megveszi a többieknek is a jegyet (persze a szám le van korlátozva, nem vehet bármennyit egy személy).

Mi volt a legtávolabbi hely, ahova foci miatt mentél?

Ez jó kérdés, így kapásból nem tudom. Hirtelen az jut eszembe, hogy hova nem jutottam el: például nemrég Kazahsztánba. Ott az OSK meccse egy olyan településen volt, ahonnan a legközelebbi nemzetközi reptér 1500 kilométerre van. Oda úgy lett volna érdemes menni, hogy kicsit szét is nézzen arrafele az ember, de ahhoz meg vagy két hét szabadság is kellet volna. Nagyjából Európában utazgattam eddig – mert ugye Magyarország mostanában nem jutott ki vb-re – voltam Horvátországban, Szlovéniában, Németországban, Olaszországban, stb. De közben az országon belül is igyekszem követni a csapatot.

Van olyan helyszín, ahol különösen jól érezted magad, ami valamiért különösen emlékezetes?

Az, hogy egy kiszállás mennyire jó élmény maradt a végén, az sok mindentől függ, és ebben csak egy nagyon kis részt jelent az, hogy a csapat hogyan teljesít. Persze az ember mindig szeretné, hogy a csapat jól teljesítsen, de tudatában vagyunk, hogy mondjuk a Sepsi OSK a következő években nem fog Bajnokok Ligáját nyerni. Szóval úgy megyünk például egy Konferencia Liga mérkőzésre, hogy ha továbbjutunk, az ünnep, de nem csak a győzelem reményében megyünk. Meg hát megesik, hogy az ember eltervezi, hogy a kiszállást egy kis kirándulással ötvözi, de ez nem jön össze. Volt olyan túránk, amikor úgy mentük Splitbe, Horvátországba, hogy pár napot akartunk a tengerben fürdőzni is, de amire leértünk, az ismerőseinket már letámadták, elagyabugyálták a Torcida – a Hajduk Split szurkolói, aminek nyomán a rendőrség úgy bekeményített, hogy három napig nem engedtek ki a szállásról. És közben a rendőrség előtt még a magyar rendszámú autónkról is lelopták a rendszámtáblát – mert persze benntartottak minket pár órát. Onnan rossz szájízzel jöttünk haza. De olyan esetek is voltak, amikor barátságokat kötöttünk az ellenfél szurkolóival, például Ljubljanában, ahol a meccs után együtt sörözgettünk. Nem a hely a lényeg, hanem, hogy kikkel megyek, kikkel kerülök kapcsolatba.

Téged agyabugyáltak már el?

Én nem keresem a bajt, nem is vagyok tagja konkrétan semmilyen ultracsoportosulásnak, nem hordok magammal drapit, meg hasonlók. Nagyjából függetlenül szoktam, szoktunk utazni a meccsekre, de egyébként ez nem jelenti azt, hogy nem kerülök bele olyan helyzetekbe, amelyek tartogathatnak veszélyeknek. A szervezett verekedések, a kiprovokált konfliktusos helyzetek elég távol állnak tőlem. Az egy külön szubkultúra.

Sokak szemében mindenféle szurkolás egyenlő a szubkultúrával, sokan lenézik ezt a világot. Ezt mennyire érzed, tapasztalod a saját bőrödön?

A külső szemlélők csak azt érzékelik, ami bekerül a hírekbe, a problémás eseteket, konfliktusos helyzeteket, arról soha senki nem számol be, hogy civilizáltan, lelkesen szurkoltunk, így nem csoda, ha sokak szerint minden szurkoló agresszív, kigyúrt állat. Ez ellen nem nagyon van mit tenni. De azért sokan tudják, hogy nem így van.

Említetted, hogy a feleséged is gyakran veled utazik. Ez mennyire jellemző – például a szurkoló baráti körödben –, hogy az emberek párja is osztja a szenvedélyüket?

Nagyjából hasonló példákat látok, többeket el szokott kísérni a meccsekre a párja, felesége is, vagy, akit nem kísér, mert mondjuk, nem szereti a focit, az is elfogadja, megérti, nem kommentál.

Lehel és felesége, Adél

Ti húztok az utazások, kiszállások kapcsán magatoknak egy határt anyagi szempontból? Ha mondjuk, Amerikába kéne repülni, mert kijut a magyar válogatott a vb-re, mennétek utána függetlenül attól, hogy hány száz vagy ezer dollár a repülőjegy és a szállás?

Egy világbajnokság kaliberű dologra biztos, hogy mennénk akármennyibe is kerüljön. A feleségemet legelőször a 2020-as, illetve 2021-es magyar–portugál eb-meccsre vittem el, szóval ő nagy élménnyel kezdte. Csak azután vittem el hazai meccsekre, és azért mondta, hogy nem ugyanaz az élmény, hogy nem olyan vagány. Tény, hogy az, amikor 30 ezren vonulunk a Dózsán, vagy amikor a Puskásban felcsendül a Himnusz, az hidegrázós tud lenni.

Gyűjtesz emléktárgyakat, szuveníreket a meccsek, illetve utazások alkalmával?

A jegyeket gyűjtöm. Persze vannak más tárgyaim is, de például az aláírt meccslabdákat, mezeket mi el szoktuk árverezni jótékony célra. Meg persze sáljaim is vannak, azokat régóta gyűjtöm, de nem vagyok az a típus, akinek minden meccs után kell egy tárgy a másik csapat szurkolóitól vagy a helyszínről. Sok ismerősöm matricákat gyűjt. Ők minden csapat szurkolóitól, akikkel játszunk, kérnek matricát. De ez sem mindig zökkenőmentes, nem mindenki olyan barátságos, hogy adjon egy „ellenséges” szurkolónak.

Milyennek látod a hazai szurkolást vagy konkrétan a sepsiszentgyörgyit így az európai tapasztalatok után?

Szentgyörgyön van egy erős mag, akik mindentől függetlenül mennek, de mivel még fiatal a csapat, illetve új ez az egész, sokan az eredménytől, vagy a meccs súlyától függően mennek meccsre, szurkolnak. Az európai szurkolótáborokhoz képest nagyon kicsik vagyunk, például a Balkánon vannak komoly példák, akik mellett labdába sem rúgunk, mint például a Belgrádi Vörös Csillag vagy az FK Partizan szurkolótábora. De tény, hogy esetünkben a város is kicsi. Az országos helyzetet nézve elég változatos a kép, vannak nagyon kemény táborok, akik odateszik a csontot, csak sok ilyen tábort nem tudunk csodálni, mert elég intenzíven jelen van a magyarellenesség is. De azt el kell ismerni, hogy tudnak hangulatot csinálni.

A válogatott meccsek meg más kategóriába tartoznak, szerintem a magyar válogatottnak a szurkolótábora az egyik legkomolyabb Európában. Például Münchenben, a németek elleni eb-meccsen ez nagyon jól érződött. De tény, hogy ennek van egy olyan vetülete is, hogy nyugaton hajlamosak kinézni azt, aki valamilyen szurkolótáborba jár, hajlamosak szélsőjobboldalinak, nácinak titulálni. Persze, igaz, ami igaz, hogy a szurkolók többsége hajlamos a jobboldal fele húzni, de azért vannak baloldali táborok is. A fociszeretet és a politikai nézetek lehetnek teljesen függetlenek egymástól.

A sok szervezés ellenére van, hogy ütközik a családi program és egy meccs, és dönteni kell?

Van. Például az OSK egyik Szuperkupa-győzelmén sem lehettem ott, mert esküvőn voltam. Muszáj volt. Adél a legjobb barátnője esküvőjéről nem engedett el. Hiába mondtam, hogy már volt olyan barátnője, akinek az esküvőjéről eljöttem meccs miatt, most azt mondta, nem lehet, ez a legjobb barátnője. De igazából ez nem okoz nézeteltéréseket, inkább csak viccelődünk vele. És, ha teheti, ő is inkább jön velem meccsre. Csak hát a családi, baráti események mellett a szabadnapokkal is kell sakkozni – ideális, ha az ember home office-ból dolgozik, amit bárhonnan megtehet.

A kiszállások során mennyire kényelmesen laktok, utaztok?

Amikor elkezdtem sűrűbben járni, akkor már dolgoztam, szóval megengedhettem magamnak egyfajta kényelmet. Nem úgy kell elképzelni, hogy egy sátorban tízen szorongunk, de persze igyekszünk spórolni azon, amin lehet, mert sok ilyen kiszállás van egy évben. Van, amikor repülővel megyek egy helyszínre, máskor stoppal, vonattal vagy busszal, néha saját autóval, van, hogy szállodában alszok, van, hogy egy ismerős kanapéján.

Az OSK-meccsek vonatkozásában például a klub mennyire segíti a szurkolókat? Szerveznek buszokat például, hogy eljussanak a meccsekre?

A bajnoki mérkőzésekre szokott lenni busz, de mi nem azzal utazunk. Meg például nemrég, amikor Kazahsztánban volt meccs, akkor Diószegi (László, az OSK tulajdonosa – szerk.) szeretett volna akkora repülőt leszervezni a csapatnak, hogy szurkolókat is tudjanak vinni, de ez végül nem jött össze. Szóval igen, a klub próbálja segíteni a szurkolókat – bár Szentgyörgyön ebben nagy szerepe lehet annak, hogy egykor Diószegi is lelkes szurkoló volt, fiatalkorában a Textil táborának kemény magjához tartozott, és szerintem az sokat jelent, hogy emiatt belelát ebbe az egészbe.

Zárógondolat?

A lényeg, hogy szeretjük ezt a sportot, hogy szeretjük a társaságot. A szurkolás hatalmas közösségi élmény tud lenni. Nem mondom, hogy más nem tud hasonló élményt adni – kinek ez, kinek az. Az, amikor a Puskás Arénában 60 ezer ember énekli a Himnuszt, az katarzis. Az első válogatott meccsemen megkönnyeztem. Szóval nem csak arról szól, hogy nézzük, amint huszonkét ember rúgja a labdát, hanem közösséget is építünk, barátokat szerzünk, élményekkel gazdagodunk.