Akinek a férfi kollégák nem tudták azonnal kivenni a kezéből az ásót – Boér Ilka régésszel beszélgettünk

Boér Ilka Sepsiszentgyörgyön született, tanulmányait a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen végezte, művészettörténetet és régészetet tanult. Jelenleg a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, illetve doktori tanulmányait végzi. Férje, Bajusz Mátyás a munkában is társa, hiszen ő is ugyanazon intézményben dolgozik régészként.

Kezdjük az elcsépelt kérdéssel: a legtöbb ember valószínűleg úgy gondolja, hogy azokból lesznek régészek, akik gyerekkorunkban Indiana Jones és Lara Croft fanatikus rajongói voltak. Úgy sejtem, hogy nálad nem ez a helyzet. Miért lettél régész?

Azt hiszem, az én helyzetem egy kicsit más, mint az átlag fiatalé, aki régészet szakra felvételizik, illetve régész pályán köt ki, mivel édesapám a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárában dolgozott, dolgozik, így a gyerekkoromnak egy jelentős részét az töltötte ki, hogy testvéreimmel a múzeum épületében játszottunk. Ez az élmény meghatározta a későbbi érdeklődésemet is, már nagyon korán tudtam, hogy valamilyen történelemmel kapcsolatos dologgal szeretnék majd foglalkozni. A kamasz éveim során váltakozott, hogy inkább történész, restaurátor, művészettörténész vagy régész szerettem volna lenni, és az érettségi után végül művészettörténetre iratkoztam be, bár a régészetet valahogy akkor is érdekesebbnek láttam. Épp ezért az egyetemi évek alatt jártam ásatásokra, és végül is úgy alakult, hogy a művészettörténet után elvégeztem a régészet szakot is. Egyébként már gyerekkoromban is jártam látogatóban ásatásokon, kaptam egy kis bepillantást. Háromszék nagyon gazdag régészeti lelőhelyekben, úgyhogy az ember lépten-nyomon beléjük botlik, illetve, ha van olyan ember a környezetében, akinek van ezekhez köze, tud róluk mesélni, akkor nagyon könnyen elülteti az ember fejében a bogarat.

Azt értem, hogy a bogarat elültették a fejedben, de közben látlak téged, egy törékeny, vékonyka nőt. Nem rettentett el útközben az, hogy ebben a szakmában néha bizony ásót és lapátot kell ragadni?

Ez egy vicces kérdés, mert, hogy ugye a régészetben az az ideális helyzet, amikor a régész az elméleti tudással rendelkező szakember, akinek a munkáját a terepen technikusok, munkások segítik. De ez a gyakorlatban sokszor nem valósul meg, így tényleg gyakran kell ásót ragadni. Másfelől, amikor odakerülsz fiatalon egy ásatásra, akkor van benned egy fajta bizonyítási vágy, így igazából fel sem merül, hogy „büdös” neked az a munka, amit el kell végezni.

Nekem inkább az volt a kihívás, hogy meggyőzzem a férfi kollégákat arról, hogy képes vagyok fizikailag is dolgokra, hogy ne vegyék ki egyből a lapátot a kezemből.

Továbbá azt is fontos tudni, hogy bár sok esetben kell köbméterezni is (azaz földet lapátolni), vannak finomabb munkák is, olyan helyzetek, amikor mondjuk egy spaklival zajlik a bontás, amikor óvatosan kell felületeket metszeni. Meg a munka nem csak fizikai munkából áll, az ásatáson sem reggel nyolctól délután négyig kell lapátolni, mivel vannak köztes fázisok, rajzokat kell készíteni, dokumentálni.

Megoszlik a fizikai és a szellemi munka.

Továbbá minden régészeti feltárásnak van egy előkészítő fázisa, amikor az irodában megtervezzük az ásatást, meg egy levezető fázisa, ami az ásatáson előkerült jelenségeknek, anyagoknak az értelmezését, majd egy összkép összerakását jelenti. Az összkép elsőkörben egy jelentés formájában bontakozik ki, de optimális esetben ezt követi az adatok közlése, egy tanulmány elkészítése az adott ásatáshoz kapcsolódóan.

Említetted, hogy nehéz volt a kezedben tartani az ásót a férfiak között. Mennyire férfias szakma a régészet?

Ez is egy érdekes kérdés. A jelenlegi helyzetet annyira nem látom az egyetemen, de néhány éve már azt tapasztaltam, hogy egyre több lány jelentkezett régészetre, az évfolyamokon kiegyensúlyozott volt a lányok és fiúk aránya. De egyébként szerintem korábban sem volt egy kizárólag férfias szakma, azért számos régésznőt tartunk számon, főleg a 20. század második felétől.

Boér Ilka munka közben, terepen

Milyen korszakra szakosodtál, mi érdekel leginkább?

Mindig is a középkor érdekelt jobban, de nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, igazából sose gondoltam bele, csak valahogy így – olyan magától értetődően – ez jött. Az első ásatások, amelyeken részt vettem az őskorra koncentráltak, de én már akkor tudtam, hogy középkorral akarok foglalkozni.

Egyébként egyáltalán mennyire lehetséges, hogy csak egy korszakhoz érts? Gondolok itt arra, hogy egy romániai megyei múzeumnál csak kisszámú régész dolgozik, gondolom a munka meg sok, így úgy sejtem, hogy rákényszerültök arra, hogy kicsit mindenhez is értsetek.

Igen, valahogy így, illetve azt fontos tudni, hogy a régészet ma már nem csak arról szól, hogy kimegyünk oda, ahova a kedvünk tartja, és csak a tudományos kutatásért folytatunk feltárásokat, hanem az esetek többségében a különböző beruházásokhoz kapcsolódnak ezek az ásatások, ami óhatatlanul azt vonja magával, hogy bármilyen korszakba „belefuthat” az ember. Sepsiszentgyörgyön négyen vagyunk, elég szerencsés felosztásban, mert van őskoros, római koros, népvándorlás- és középkoros szakember is. De amikor kimegyünk terepre, akkor sok anyag megy keresztül a kezünkön, így mindenkiben kialakul egy alapszintű anyagismeret, elsősorban azon korszakok vonatkozásában, melyek az adott régióban megtalálhatóak.

Tehát például én középkorászként lehet, hogy nem tudom megmondani, hogy egy őskori lelet pontosan melyik kultúrához tartozik, de be tudom lőni nagyjából, hogy mondjuk rézkori vagy bronzkori.

Vannak izgalmasabb és vannak unalmasabb ásatások?

Én templomokkal foglalkozom, úgyhogy az n-edik templom-ásatásnak is örülök, de biztos nem minden kolléga érzi így. Romániában hivatalosan több különböző féle ásatás létezik, vannak régészeti diagnózisok, felügyeletek, megelőző feltárások és tervásatások. Ebből az, ami izgalmasabb tud lenni, a megelőző feltárás, illetve a tervásatás, mert a tudományos érdeklődést is kielégítik, főleg utóbbi. Az összes többi szükségszerűen elvégzendő munka, melyek során van, hogy előkerül valami, van, hogy semmi. És van, hogy dolgoztál egy hetet, és látszólag nem volt semmi értelme. De tulajdonképpen az is információ, hogy nem találtál semmit, ez is segít a lelőhelyek beazonosításában.

Ha azt mondom régész, sokan látják maguk előtt Cartert, amint megtalálja Tutanhamon sírját. Van ilyen jellegű vágya, álma egy erdélyi régésznek? Megtalálni a nagy kincset? Vagy jól elvagy a történelem kis darabkáival, és azoknak a nagy képbe való illesztésével?

Engem személy szerint örömmel tölt el, az, ha az apró darabokból lassacskán összeáll egy nagy kép, mondjuk valaminek a kapcsán, amiről korábban nem sok információ állt rendelkezésre. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem örülnék annak, hogyha mondjuk a templom körüli temetők feltárásánál lennének olyan anyagaink, amelyek megkönnyítik a datálást, például érmék, ruházati kiegészítők, de nincsenek nagy vágyaim. Vagány érzés az is, ha a sok kicsi információmorzsából ki tudod rakni, vagy legalább valamilyen szinten össze tudod rakni a kirakóst.

Egy kicsit még visszatérnék a terepmunkára, mert bár azt mondtad, hogy ideális esetben a diplomás régész nem lapátol, azért már önmagában az, hogy tűző napsütésben, esőben, szélben terepen vagytok, nem hangzik feltétlenül kellemesen. Ez olyan szakma, ahol állandóan fel vagytok készülve a természet zordságára? Egyáltalán meddig lehet ezt csinálni – egészségügyi szempontból?

Sokan csinálják nagyon sokáig. Az tény, hogy egy adott ponton az ember megfárad, valószínűleg hamarabb kezdenek el fájni a csontjai, mint sok más szakma művelőinek. Megterhelő ingázni, reggel kimenni a terepre, este hazajönni, és amikor már a szél vagy a nap kiszívta minden energiádat, akkor is helyt állni otthon, a családdal. Fárasztó, de én egyelőre úgy érzem, hogy megéri, és remélem, hogy nem fog változni a véleményem. A természeti viszonyokra meg igyekszünk felkészülni: naptejjel, kendővel, bakanccsal, mikor, amivel kell. De egyébként az időjárás sok esetben beleszól abba, hogy mennyi idő alatt tudunk elvégezni bizonyos munkákat.

És akkor mindig ingáztok vagy van, hogy kiköltöztök egy ásatási helyszínre?

Ez helyzetfüggő. Kovászna megye viszonylag kicsi, így mi általában ingázunk. A teljes kiszállás nagyon meg tudja dobni egy munka költségeit, így az ottalvós munka többnyire csak a tervásatásokkor jellemző.

Egy személyesebb jellegű kérdéssel zárnám. A férjed is régész, ugyanabban az intézményben dolgoztok. Ugyanazokra az ásatásokra is jártok? Hogy működik ez?

Igen, többnyire azonos helyszíneken dolgozunk, mivel nem olyan nagy létszámú a régész-munkaközösség, hogy nagyon sok csapatra tudjunk oszolni. Igazából mivel ez a kezdetektől így volt, nekem ez így természetes, de ezt mindenki, egyénenként másként éli meg. Nekünk egyelőre úgy tűnik, hogy ez jól működik és remélhetőleg így is marad. Persze tény, és lehet, hogy nem a legszerencsésebb, de nálunk a munka kicsit összefolyik a magánélettel, merthogy nem tudjuk kizárni: megvitatjuk otthon a szakmai kérdéseket.

Sokszor otthon is kell pluszban még dolgozni, mert egyszerűen a nyolc órás munkaidőbe nem fér bele az, hogy a terepen is vagy, dokumentálod is a munkát, jelentéseket írsz, esetleg még tanulmányokat is próbálsz összerakni.

Ilyen szempontból lehet, hogy szerencsés, hogy mind a ketten régészek vagyunk, mert talán így könnyebb megérteni a másiknak a nézőpontját, mintha az egyikünknek lenne egy tényleg szigorúan nyolc órás munkaprogramja, amin kívül nem foglalkozik munkával. Nálunk ez pont jól összejött.