Aki kórusban énekel, annak fejlődik az ízlése – interjú Ördög Ödön zenetanár-kórusvezetővel

Énekkaros élményeimet felidézve jutott eszembe, hogy a közös éneklés nehezen körbeírható örömforrást jelentett, nem beszélve a közösségformáló erejéről, a kottaböngészés közben létrejött barátságokról – olykor dalos testvéreknek hívtuk egymást –, na meg a hónapokig tartó felkészülés utáni fellépések élményéről. De hol tart ma a kórusmozgalom, hogyan tudja megszólítani a mai diákságot ebben a keszekusza világban? Többek közt erről beszélgettünk Ördög Ödönnel, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium fiatal zenetanárával, a Péterffy Gyula iskolakórus vezetőjével.

Járjuk körül a kezdeteket. Hogyan kerültél a zenepedagógusi pályára, majd kórusvezetői pozícióba?

Már a szászrégeni általános iskolai évek alatt úgy éreztem, hogy ez az én világom. Zongorázni tanultam, gyerekkórusban énekeltem, majd a marosvásárhelyi művészeti líceum énekszakos diákjaként három énekkarnak is tagja voltam. A kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia énekszakán diplomáztam, azt követően kezdtem el tanítani, immár hatodik éve tanárkodom. Tudni kell, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban a kórus kötelezőnek számít a teológiai osztályosok számára, benne van a tanítási programban, így én pedagógusként vittem tovább a kórusvezetői munkát. Számomra is egy intenzív tanulási folyamat volt, arra próbáltam fókuszálni az elmúlt öt év alatt, hogyan lehet fejleszteni, úgy igazítani a módszereket, hogy ez a tantárgy, és persze kórus a diákközösség számára is vonzó legyen, semmiképp sem egy kényszeres, plusz foglalkozás.

Úgy érzed, hogy eddig sikeres volt a küldetés?

Talán beszédes az, hogy 40-50 diákkal kezdtük, és az elmúlt év végére már 85 tagú lett az iskolakórus. Törekedtem arra, hogy ne csupán „sima” kórusműveket tanítsak, hanem úgy próbálok választani kórusdarabokat, hogy azok a diákság számára is legyen érdekesek, és nyilván az énekkaron belüli hangulat is rendkívül fontos tényező – talán ezért is bővültünk az elmúlt években. Közben új szabályt hoztunk be, jobbnak láttam, ha nem lesz mindenki számára kötelező kórusban énekelni: tartottam válogatást, és akiről úgy éreztem, hogy a tudása alapján nehezebb lenne vele együtt dolgozni, közöltem, hogy segítek a felzárkózásban. Így próbáltunk tartani egy színvonalat, és könnyebben tudtunk készülni a fellépésekre. Persze a kóruson belül is folyamatosan lehet fejlődni, ez az egyik legjobb dolog benne. Gyakran éreztem nyilván, hogy rengeteg a programjuk, és év közben úgy érzik, hogy az énekkarozás már túl sok lenne – épp ezért törekszem arra, hogy folyamatosan fenntartsam az érdeklődést.

A számok alapján sikerült vonzóvá tenni az iskolai dalos közösséget, de érdekelne, milyen visszajelzéseket kapsz a munkafolyamat közben, vagy mondjuk a végzősöktől?

Igazából épp akkor derül ki, mennyire fontos volt számukra, amikor elvégzik a tizenkettedik osztályt, és kiszállnak ebből a közösségből. Gyakran hallom azt a végzősöktől, hogy kórusban szerzett tapasztalatok miatt sokat fejlődtek zeneileg, másképp hallgatnak zenét, másképp összpontosítanak, másképp fordítják a figyelmüket a zenére. Rendkívül fontosnak tartom az ízlésfejlesztést, és úgy érzem, ezen a téren jelentős eredményekkel távoznak azok, akik a kórusban énekeltek.

Több szakmabeli pedagógus beszél arról, hogy a kórusok jelentősége mintha megkopott volna a rendszerváltás utáni időszakban. Fiatal pedagógusként, és énekkaros tapasztalataid alapján te hogyan látod ezt ma?

Tudom azt, hogy Erdély-szerte számos egyházi kórus működik, de oda persze főleg jókedvből mennek el énekelni az emberek, főleg amatőrök. Kolozsváron több színvonalas kórus is működik, és persze más erdélyi városokban is próbálják ápolni, életben tartani ezt a hagyományt. Azt viszont ki lehet mondani, hogy a kórusmozgalom már nem olyan kaliberű, mint mondjuk pár évtizeddel ezelőtt, csökkent az énekkarok száma és a még létezők létszáma is, egyre kevesebb a jelentkező. Ez valószínűleg annak tulajdonítható, hogy az emberek sok minden mással is foglalkoznak, másképp gazdálkodnak a szabadidővel. Míg régebben kevesebb volt az opció, most már sokan inkább úszni, lovagolni, edzőterembe járnak.

Te hogyan próbálnál meggyőzni valakit arról, hogy miért fontos egy ilyen fajta zenei közösség tagjává válni?

Tény, hogy egyre nehezebb elkötelezett, kitartó jelentkezőket találni, akik energiát és időt áldoznak erre a fajta élményre. De a kórustaggént megtapasztalható zenei élményt próbálnám körbeírni, ha győzködni szeretnék valaki erről. És persze a közösségépítő, ízlésformáló hatásáról. Az éneklés jótékony egészségügyi és lélektani hatásairól is sokat lehetne beszélni, arról, hogy légzéstechnikákat sajátíthatunk el, fejleszthetjük az artikulációt.

Szerinted menőnek számít ma a zenepedagógusi pálya?

Nekem az tetszik az egészben, hogy folyamatosan azt érzem, olyan, mintha nem dolgozni járnék, hanem azzal foglalkozom, amit igazán szeretek. Bemegyek a munkahelyemre zenészként és tanárként, és közben a zenéről beszélek, zenélek, és közösen éneklünk. Sok munkát igényel, hiszen a diákkórusban például sokan nem tudnak kottát olvasni, emiatt sok időbe telik, hogy felkészüljünk egy-egy fellépésre, de a koncertélmény, és az, hogy ezt utólag visszahallgathatják – páratlan élmény. Hogy a kérdésedre is válaszoljak: nem, a zenepedagógusi pálya ma nem tűnik menőnek. Ma azt látom, hogy a végzős konzisok számára ez az utolsó opciók egyike: ha nem jön össze semmi más, akkor keressünk egy tanári állást. Azzal is baj van, hogy a mi oktatási rendszerünkben a zene tölteléktantárgynak számít…

Ez sajnos minden szemszögből így látszik. Hogy látod, min lenne érdemes változtatni?

Abban látom a legnagyobb problémát, hogy jelenleg csak elméleti síkon lehet találkozni a zenével az iskolákban. Paradox helyzet ez, mert egyszerűen nincs lehetőség gyakorlatba ültetni azt, amit tanítani kell, legyen szó zeneelméletről, vagy zenetörténelemről. Épp itt a baj: másképp zajlanának a zeneórák, ha egy diák leülhetne egy billentyűs hangszer elé, vagy kézbe vehetne egy gitárt, egy ütős hangszert. Persze fontos a zenetörténelem, de szerintem a zenei ízlés fejlesztése kellene legyen az egyik fő célkitűzés. Mivel a könnyűzene napjainkban teljesen mellékvágányra helyezte a komolyzenét, ezért véleményem szerint a könnyűzene világával is érdemes lenne többet foglalkozni, és megmutatni a diákoknak, hogy ez a műfaj is termel ki értékeket. Segítenünk kell a diákoknak abban, hogy tudjanak válogatni.

(A két videófelvétel a zenekarral kiegészült Péterffy Gyula kórus legutóbbi, karácsonyi fellépésekor készült - szerk. megj.)