A Trianon Szállótól a Szent József-székesegyházig: Bukarest, a bábeli torony árnyékos oldala

" target="_blank" rel="noopener">Geburt einer Nation (Egy nemzet születése) című dalát.

Vettem egy kávét, átmentem a szemben levő parkba, rágyújtottam és… ekkor tűnt fel először, amit csak később tudtam értelmezni magam számára. A pályaudvar épülete olyan volt, mintha egy Laibach-lemez borítójáról „lépett volna le”. Masszív, hatalmat árasztó épülettel néztem farkasszemet, óhatatlanul becsusszantak az eszembe Leni Riefenstahl képei Az akarat diadalából. Nem szeretném, ha bárki is félreértené: csupán a monumentalitás (helyenként nyomasztó) súlyára gondolok. Hasonló érzés fogott el például a Tadzs Mahal vagy az athéni Akropolisz előtt. Ott vannak ezek a valóban hatalmas és hatalmat, erőt sugárzó épületek, előttük pedig zajlik a 21. század mindennapjainak nyüzsgése, Bukarest esetében taxisok, álmos hivatalnokok, agresszíven tülkölő autósok (ja, e tekintetben Bukarest nem hazudtolta meg magát, annyi dudán könyöklő sofőrt sehol se láttam, amerre jártam életemben), drogosok, hajléktalanok, virágárusok, szelfizgető turisták, egy-egy nyolcmillió lóerős Mercánját villogtató smekker csávó… szóval a háttérben tornyosuló épületkolosszus és az előtérben zsizsegő embertömeg enyhén frivol vizuális kontrasztot produkál.

Ehhez hasonló a látvány fogadja a sétálót a román főváros központjában, akármerre fordul. Múlt század első felében épült bérházat ölel magához a körülötte bő félkört alkotó tömbházsor.

A park egyik sarkán, egészen közel hozzám egy polgár üldögélt egy kivágott fa ott hagyott rönkjén. Gumipapucsban, sötétkék bermudában (három fehér csíkkal), világoskék majóban. Az ember első benyomása nyilván az, hogy na tessék, a plebsz, kiült a blokk elé. De valójában nem erről van szó, érzésem szerint. Hanem arról, hogy ez a polgár otthon érzi magát. Amely (szintén saját véleményem szerint) az egyik legfontosabb dolog a világon. Hogy otthon érezzük magunkat ott, ahol élünk. Felé kanyarodtam, miután megittam a kávét, rámosolyogtam, ő rám, megkérdezte, honnan jövök. Mondtam, honnan. Ott is meleg van, kérdezte. Mondtam, igen. Nyár van. (Nem tűnt úgy, mintha klímaszorongásban szenvedne.) Nevettünk. És mit csinálok Bukarestben? Mondtam, költészeti fesztiválra jöttem. Nagyot nézett. És abban van pénz, kérdezte. Nincs, mondtam, de attól még jó. Még egyet nevettünk. Búcsúzóul kezet fogtunk, bemutatkoztunk.

Négylábú lénytársak között, a felszínen

A szervezők jól kitalálták a fesztivál-logisztikát. A vonatállomás és a fesztivál helyszíne között választottak szállást, illetve étkezőhelyet. Az ember csak végigsétált egy derékszög mentén és lazán eljutott mindenhova, 15 perces szakaszokon belül. (Az irodalmi fesztivál is remek volt, a bukarestiek szerették a számukra egzotikus magyar irodalmat.)

Ez az eb egész barátságos volt, nem zavarta, hogy megzavartam a szemeteszsák ellen indított támadását.

A szálláshoz vezető sugárúton találkoztam egy régebb Kolozsváron is nagyon ismerős élőlénnyel. Aztán sokkal. Szülővárosomban szép lassan elszoktam a kóbor kutyák látványától. Bukarestben hirtelen visszaköszöntek a kétezres évek. Nem is rosszul táplált, bár rongyos ebek, a legkülönbözőbb fajták négy lábon járó, táplálkozó vagy épp lustán heverő olvasztótégelyeivel találkozik a sétáló, mondjuk, ötpercenként.

A szállásként szolgáló szállodában profin fogadtak, csak éppen még nem volt üres szoba. Túl korán érkeztem. De kedvesen elvették a csomagom és közölték, jó egy órán belül lesz már kisminkelt kovártély. Addig foglaljak helyet a kávézóban vagy sétáljak egyet. Utóbbit választottam. (És tettem ezt még kétszer, két napos ottlétem alatt, mikor nem fesztiváloztunk vagy kocsmáztunk.) Bárhova megyek, igyekszem a hely felszíne alá merülni, ha az idő megengedi. És nem az ismert látványpontokhoz zarándokolok el, múzeumok csöndjét sem bolygatom. Járom az utcákat, benézek az udvarokra (már ahol nincs kapuzár), szóba állok az emberekkel, ha lehet. Bukarestben ez nem volt könnyű. Egyrészt hatalmas város, tehát két nap alatt a felszín megkarcolására sem volt esélyem, másrészt (és ez nyilván a méretekből is fakad), az emberek nem szívesen beszélgetnek csak úgy, a sarkon. A város nagy, az idő drága, sietni kell.

Amikor az ész megáll: szigszalaggal fogták össze az omlásnak indult erkélyt, nehogy az alant járók fején koppanjon egy történelmi darab. A patinás épület mellett tömbház magasodik. Az úgynevezett történelmi központ határán.

Frivol sokszínűség vagy történelmi ballépés-sor?

Hogy valamiféle tájékozódási alapot adjak: a szálloda a híres Cișmigiu Kerttől (vagy Parktól, Bukarest első közparkja egyébként, 1854-ben avatták fel) olyan hat-nyolc percnyi sétára van. Vagyis Bukarest 1. kerületében bóklásztam (amely kerület polgármestere a francia származású USR-politikus, Clotilde Armand). Telefonos segítség nélkül. A GPS akkor hasznos, ha egy konkrét tereptárgyat akar megtalálni az ember. Séta közben viszont (lásd még, flanőr, Andalúziában andalgó hidalgó stb.) konkrét akadály. Mert finoman, ám annál hatékonyabban aláaknázza a figyelmet. Távol álljon tőlem, hogy valamiféle receptet kínáljak, de jogosnak tartom a kérdést: hogy fedezhet fel bármilyen izgalmas részletet a sétáló (nyilván nem a Nép Házára vagy a Nemzet Megmentésének Katedrálisára gondolok, a maguk egészében), ha folyton a telefonját baszkurálja?

Monumentális, lenyűgöző, roppant méreteivel az udvarba besétálóra ránehezedő épület (jelenleg bérház). Rajta a földrengéskockázatot jelképező piros pötty.

Az első gondolatom az volt, amint egyre szűkebb utcákba váltottam be, hogy édes jó Istenem, miért is szidjuk annyira a kolozsvári városvezetést. Nem mintha sok esetben nem érdemelné meg, de amekkora kavarodás az épületek, illetve építkezések terén a fővárosban van, ahhoz képest Klúzs Napokahontasz egy tüchtig város. Egy példa: példásan felújított múlt század eleji bérház, utána egy piros pöttyös, omlatag vakolatú épület (piros pöttyel láttak el minden olyan házat Bukarestben, amely egy földrengés esetén, nos, nem biztos, hogy megáll a lábán), majd egy kommunista tömbház, aztán egy lakatlan épület, bedeszkázott ablakokkal, mellette egy 21. századi fém-üveg torony és így tovább, a rongyszőnyegek tarka mintázata szerint. És akkor az ember hirtelen szembetalálja magát II. János Pál pápa szobrával. Odébb meg Ferenc pápa szobra mosolyog féloldalasan. A magyarázat kézenfekvő, ha a sétáló benéz az egyik közeli kis utcába. Ott áll az apostoli nunciatúra épülete. És aztán kezdődik elölről az imént leírt épületkavargás. Stílusok, méretek, állapotok észbontó kavalkádja közepette haladtam tovább. Mintha Bábel tornyának árnyékos oldalán sétálgattam volna.

Egy fiatal ország fiatal fővárosa

Odébb, egy másik utcában (számomra legalábbis) meghökkentő épület késztetett megtorpanásra. A hervatag és enyhén ásatag homlokzaton virító betűk büszkén hirdették, hogy a Trianon Szálló előtt állok. Közelebb mentem. A bejáraton hivatalos szöveg fogadott, miszerint az intézmény enyhén szólva törvényen kívül működik, ugyanis nincs meg a tűzvédelmi engedélye. (Na igen, ilyenkor sokaknak bevillan a Colectiv-tragédia.) Kicsit eltöprengtem azon, hogy vajon van-e, például, Második Bécsi Döntés Szálloda, vagy Mindent Vissza Panzió, esetleg Erdély Magyar Föld Kúria. Lehet, hogy van, nem néztem utána. (De azért erősen kételkedem benne.)

A Trianon Szálló. Éljen! Igaz, hogy kicsit legatyásodott, az is igaz, hogy baj van a törvényes működés körül, de azért ott van.

Teljes mértékben megértem, hogy a román történelmi tudat számára Trianon fölér a teremtés egy mérföldkövével. Azt is megértem, hogy Románia, ahogy ma kinéz, fiatal ország. Ami azt is jelenti, hogy az eleganciához, nagyvonalúsághoz, mértékletességhez szükséges bölcsesség még hiányzik belőle. Ezen a ponton jutottak ismét eszembe a méretek, a kövek súlya, a roppant kockák, lapok, oszlopok, amilyenekből a pályaudvar is épült. Nagyon gyorsan kellett nagyon nagyot alkotni, hogy a fiatal országnak megfelelő főváros hatalmát, erejét sugárzó tereptárgyakkal rakják tele a Dâmbovița partjait. Aztán jött a nemzeti(vé váló) kommunizmus időszaka, amikor Ceaușescu elvtárs és bandája azt is meg akarták fejelni, ami addig épült. Még nagyobb, még impozánsabb, még inkább priapisztikus görcsre emlékeztető gigantikus épületekkel támadták az istentelenné tett eget. Az utána beköszöntő (és azóta is tartó) nepotisztikus vadkapitalizmus pedig (egyelőre legalábbis) befejezte a gátlástalan szét- és feltörekvést a maga rákos daganatokként terjengő idomtalan épületburjánzásaival.

Bukarest ostroma, avagy a festékes hadicsel

Amit nem lehet nem észrevenni – és erről ismét a kolozsvári (joggal) elégedetlenkedők jutottak eszembe, magam is beleértve: Bukarest szó szerint tele van falfirkával. Jó, hadd legyek pontos: az a városrész, amelyet bejártam. Az aszfalt, a szemmagasság, de az emeletek is, ahova csak fel lehet mászni. És ismét csak azt tudom mondani: érteni vélem a dühöt, amellyel a már említett vadkapitalista fejlődés ellen vonul a festékfegyveres hadsereg (ha ugyan erről van szó). Azt nem értem, hogy például a saját emlékezetkultúrájuk darabjait sem kímélik. Egy adott ponton elém bukkant egy bizonyos Dinicu Golescu nevű havasalföldi bojár szobra. Érdekes fickó volt ez a Golescu úr, bejárta Európát, Oroszországot, magániskolát alapított, ja, és megcsinálta az első huzamos ideig működő újságot Havasalföldön, Curierul românesc néven. Alatta ott vannak a Golescu-fiak, szám szerint négyen, mindegyik eljátszotta a maga szerepét Órománia történetében.

Dinicu Golescu bojár úr köztéri szobra, alatta, a talapzat négy oldalán a fiai. És a firkák.

És ott vannak a firkák. Őszintén nem értem, mire jó ez. Akkor sem értem, ha a kurrens ideológiák és felvilágosult vélemények egy része arról szól, hogy ezek a történelmi szoborszegek teljesen fölöslegesek, mert ráfeszítenek minket, egyéneket és közösségeket a már nem létező múlt keresztjére. Állítsunk inkább csinos róka- és maciszobrokat, mert az milyen szép és helyes és erkölcsös. (Ami véleményem szerint hatalmas baromság, de hát ilyen a szólásszabadság. Viszont az a vicc jut róla eszembe, hogy az online nyilvánosság előtt csak a szüleid meg a rokonság tudta, hogy hülye vagy, ma mindenki. Én kérek bocsánatot.)

Források, (nyárfák), kuplék

A bukaresti utcákon való séta kiváltotta kulturális sokk egyébként hamar alábbhagy, ha az ember nem hergeli magát. Bájos utcák követik egymást, helyenként tele fákkal. Ja, Bukarestben, legalábbis a városnak ezen a részén biztos nincs cirkusz a kivágandó, eltávolítandó fák okán. Az is igaz, hogy van hely bőven, nem úgy, mint például Kolozsváron. Bukarest alföldi város, vagyis a tér szinte ingyen van, főleg, ha arra gondolunk, hogy eleve tágasabbnak képzelték el. Na és megakadt a szemem egy utcanéven: Strada Puțul cu Plopi, vagyis a Nyárfás forrás utcája. Forrás nyilván a környéken nem volt, le egészen a Cișmigiu tavacskáiig. Jó kétszázhetven évvel ezelőtt viszont ezen a helyen valóban forrás tört elő a mélyből, amely békésen csordogált lefele a domboldalon, az utca kellős közepén. Feltehetőleg nyárfák is voltak. Innen származik az utca neve (a hírek szerint összesen hét utcanév emlékeztet a hajdan ott eredő forrásokat a román fővárosban). Az egyébként ahol lehet, telegraffitizett utca egyik látványossága a 10. szám, ahol annak idején a román színházi világ egyik jelentős figurája, Constantin Tănase lakott.

Constantin Tănase egyik kupléja, talán 1939 környékéről. Mit értünk el, ez lenne a lényeget sűrítő címe. És biza, mintha tegnap mondta volna el.

Tănase úr többek közt megalapította a Cărăbuș színházat, melynek utódja ma is működik, felfedezte például (a csak névrokon) Maria Tănasét és alakításaiban, kupléiban erőteljesen hozta a kisemmizettek, megszomorítottak álláspontját, mondjuk, a mindenkori város- és államvezetéssel szemben. Hadd tegyem hozzá, egyes szövegei ma is érvényesek, akárcsak Caragiale úréi.

Két világ két katedrálisa

Vasárnap reggel elmentem a bukaresti Szent József-székesegyházba. Egyrészt jól esett egy kicsit részt venni a misén, jól esett látni, hogy tele van emberekkel az 1884-ben felavatott neogótikus templom beltere. (Azt nem tudom, hogy vasárnapon kívül is telt ház szokott-e lenni.) Az kevésbé esett jól, hogy a székesegyház mellé 2006 és 2011 között felhúzott fém-üvegkolosszus (négy emelet a föld alatt, 20 fölötte), a Cathedral Plaza irodaház még mindig ott magasodik, noha Nicușor Dan, Bukarest főpolgármester ura még tavaly aláírta a lebontási rendeletet. Nem egészen értem, miért kellett újra aláírni, hiszen a bontási rendeletet már 2013-ban kiadták, csak hát az akkori kollégák, Sorin Oprescu, majd Gabriela Firea magasról tettek rá.

A Cathedral Plaza irodaház földszintjének brutalista kül- és beltere. A beltérben pedig az őr.

Az épület ma jórészt üres, vicces volt nézni, ahogy a földszinti teremben ebédel egy szem őr. Mert, ugye, rendnek kell lenni.

Amint említettem, a rendelkezésemre álló két nap szinte arra se volt elég, hogy képletesen szólva, kétszer megpróbáljak belelépni ugyanabba a folyóba. Viszont arra elég volt, hogy felmérjem: az egyszerű halandó erdélyi ember számára Bukarest egy másik kultúra fővárosa. Sőt, több másik kultúráé. Amely kultúráknak viszont megvannak a kapcsolódási pontjai, és ha az ember kíváncsian érkezik és járja be az adott időben bejárható tereket, rá tud csatlakozni ezekre a kultúrákra. És esetleg elmerenghet azon is, hogy egy ideálisabb helyzetben ezek a kultúrák békésen megférhetnének egymás mellett. Egyelőre nem így van, akármennyire nyitottak is vagyunk egymás irányában. De hátha...

Fotók: Szántai János.