A régi fényképek közösségépítő erejéről faggatuk az Azopan fotóarchívum alapítóját

Honnan jött az Azopan fotóarchívum, illetve Régi fotók Erdélyből Facebook-csoport ötlete?

2017-ben kerestem meg két középiskolai barátomat a fotóarchívum ötletével, én akkor már évek óta gyűjtöttem és digitalizáltam fényképeket, tulajdonképpen már eleve azzal a szándékkal, hogy egy archívumot hozzak létre. Akkoriban ez az egész már 10 éve dédelgetett terv volt: körülbelül 2007 környékén találtam ki, akkor még Magyarországon sem létezett a Fortepan fotóarchívum, csak hát imádok halogatni. Ha jól emlékszem, 2010-ben jött létrejött a Fortepan, ami egy nagyon jó modellt jelentett.

Szóval végül '17-ben kerestem meg két barátomat, akik közül az egy informatikus, a másik református lelkész és fotós. Az ötlet tetszett nekik, de elég hamar beláttuk, hogy időbe telik, amíg elő tudunk rukkolni egy online adatbázissal, ezért kitaláltam, hogy közben kezdjünk el szervezni egy közösséget. Így jött létre a Facebook-csoport, mely jelenleg több mint 40 ezer taggal büszkélkedhet.

Az archívum elnevezése honnan ered?

Én marosvásárhelyi származású vagyok, ahol régen gyártottak analóg kamerákba való filmet is. Édesanyám is a gyárban dolgozott, én is jártam oda gyerekként iskola után. Ennek a gyárnak a fekete-fehér filmjének a márkaneve az Azopan. Ez a -pan végződés több országban is előfordult a filmmárkanevek esetébn, a magyarországi Fortepan nevében is ugyanezért szerepel.

Ez számodra egy hobbi? Gondolom, nem nyersz belőle semmit anyagilag...

Sőt, viszi a pénzt. Másfelől meg rengeteg időm, illetve energiám van benne. A digitalizálást úgy 2014-ben kezdtem el, azóta nagyon sok munkaórát ráfordítottam. De másfelől egy hatalmas szellemi, lelki elégtétel, mivel a gyűjtés, kutatás során nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, nagyon sok kapcsolatot alakítottam ki.

Hol találsz, honnan gyűjtesz új képeket?

Az archívum alapvetően romániai képeket gyűjt nemzetiségtől függetlenül. A hogyan, honnan meg nagyon változó. Hallok valamit például egy amatőr vagy profi fényképészről, aki nagyon idős, esetleg már elhunyt, s akkor felkutatom vagy őt vagy a leszármazottjait, érdeklődöm a hagyatéka felől. Persze minden helyzet más és más, van, amikor örülnek az érdeklődésnek, és nekem adják a képeket, vannak, akik nem akarják eladományozni a felvételeket, negatívokat, de nyitottak arra, hogy bedigitalizáljam, mert úgy mások számára is láthatóak lesznek.

Rengeteg kép van egyébként fizikailag a tulajdonomban, sok még vár rám, hogy legyen időm rájuk, csak sajnos nekem is véges az időm. Jelenleg egyedül végzem a digitalizálást, de remélem, hogy a jövőben akár egy egész önkéntes csapat alakulhat ki.

A Facebook-csoport már bizonyos értelemben túlnőtt rajtad, az emberek a te tevékenységedtől függetlenül is közzétesznek képeket, felfedeznek érdekességeket. Milyen érzés ezt látni?

Nagyon jó érzés. Eleve az volt a cél, hogy amennyire lehet, aktivizáljuk, bevonjuk a közösséget. Rengeteg emberhez eljut egy-egy kép, annak meg én örülök a legjobban, ha saját képeket is elővesznek, megosztanak a személyes gyűjteményükből.

Persze alapvetően nem olyan nagy a posztolók, kommentelők száma a csoportban, a többség csendes megfigyelő. Szerencsére a csoport adminisztrációja nem igényel nagy energiát, erőfeszítést, illetve a Facebooknak nagyon jó eszközei vannak, így nem kell mindig rajta tartsam a szemem. De például arra kényesen ügyelek, hogy ne alakuljanak ki konfliktusok, mert sok kép potenciálisan magában rejti ezek lehetőségét. Tudjuk, milyen a közösségi média, percek alatt elfajulhatnak a dolgok. Épp ezért például vannak szűrő-kulcsszavak beállítva – például vulgáris kifejezések, vagy az olyan szavak mint az oláh, ami pejoratív is lehet –, amiknek a leírása nyomán jelez nekem a Facebook, és akkor ott fokozottan figyelek, és ha probléma van, közbe tudok lépni.

Vannak olyan fényképtémák vagy korszakok, amelyek különösen népszerűek a csoportban?

Nagyon változó a tematika is, az is, hogy milyen korszakban készült képek kerülnek megosztásra. Azt talán ki lehet emelni, hogy megfigyelhető egy erős nosztalgia a kis magyar világ iránt. De például most nemrég valaki egy hetvenes évekbeli képet osztott meg a diákmunkáról, és az is érezhetően nagy aktivitást váltott ki – persze, volt mindenféle reakció. A kommunista időszak képei gyakran erős érzelmeket váltanak ki az emberekből, és néha nem túl szalonképesen fogalmazzák meg a gondolataikat.

Voltál tanúja nagy egymásra találásoknak a csoport történetében?

Voltak, vannak egymásra találások a csoportban a képek által. Például én is a csoportom által ismertem meg egy Budapesten élő rokonomat, és kerültünk kapcsolatba. Sok hasonló eset volt. Van olyan is, hogy magyarországiak fedezik fel erdélyi rokonaikat a képeken.

Szoktál úgy közzétenni képeket a csoportba, hogy érdeklődsz, hogy valaki tudja-e, hol készült a kép. Ezekre mindig választ kapsz?

Legtöbbször igen. Általában akkor teszek fel ilyen kérdést, amikor nekem már nagyon nincs ötletem. Épp az ilyen esetekben nagy segítség egy ilyen nagy közösség. Én egyébként sajtófotókat is gyűjtök, például a marosvásárhelyi Új Élet archívumának egy részét is folyamatosan dolgozom fel vagy például Csomafáy Ferenc sajtófotós hagyatékával is foglalkozom. Amikor ezek közül a képek közül osztok meg, akkor melléjük szoktam tenni a folyóiratból a cikket is.

Pályázol anyagi támogatásért, hogy az archívumot működtesd, bővíts?

Nem, eddig nem pályáztam. Ha kapnék két-háromezer lejt, az nem lenne akkora segítség, inkább ember kéne, néhány ember, aki úgy, mint én, önkéntes alapon, lelkesen segíteni tudna a munkába. Úgy érzem, hogy az az energia, amit egy pályázat megírására fordítanék, nem érné meg.

Az átlagemberek lelkesedésén túl kapsz szakmai visszajelzéseket is?

Persze, sokan használják az archívumot, akár kutatásokhoz, de van, hogy online újságok kérnek képeket illusztrációnak, néha kiadók is megkeresnek, hogy használnának egy-egy képet akár borítón. Sőt dokumentumfilmek készítői is szoktak megkeresni, hogy kérjenek anyagot.

Országos szinten egyébként milyen a helyzet az archív képek feldolgozása kapcsán?

Nagyon sok munka lenne még ezen a területen, de egyébként pár éve kicsit kezdett beindulni a dolog. Van az enyémen kívül még néhány hasonló kezdeményezés, illetve néhány intézmény is fordít erre figyelmet, például a Székely Nemzeti Múzeum – bár az ő gyűjteményük kevésbé elérhető online. Brassó környékén is van egy srác, aki hozzám hasonlóan elindított egy ilyet, de azért elég lassú a dolog, és közel sem olyan nagyságrendű, mint például Magyarországon a Fortepan. Nálunk az emberek sem kapcsolódtak be olyan aktívan ebbe a folyamatba, mint ott, nálunk elég nagy a passzivitás. Persze, nálunk is vannak kivételek, voltak, vannak, aki nagyon lelkesek. Voltak, akik már az elején megkerestek felajánlásokkal, adományoztak nekem anyagokat.

Volt egy terv egy marosvásárhelyi fotómúzeum megalapítására is, de jelenleg úgy tűnik, hogy nem fog megvalósulni. Egyébként ez az ötlet nem is volt újkeletű, már a 19. század végén is beszéltek róla, majd Erdélyi Lajos is felvetette ezt a 20. században, de azóta sem sikerült megvalósítani a dolgot. Úgyhogy egyelőre maradnak a magánkezdeményezések, vannak ilyenek Kolozsváron is, Gyergyószentmiklóson is, illetve a románság körében is.