A nagyvárosi polgárt még több dolog zavarja

A nagyvárosi lakost minden zavarja. (Az erről szóló első részt itt olvashatja.) Nagyvárosi lakosként teljesen megértem: engem is szoktak zavarni dolgok itt – akadna olyan, amit meg is lehetne oldani könnyedén. De akad olyasmi is, ami nagyobb erőfeszítés árán vagy sima introspekcióval, magunkba nézéssel (aka: „vizsgáljuk meg lelkiismeretünket”) megoldhatók lennének.

Kedvencünk most is a kolozsvári román napisajtó: a sokszor informatív, ám időnként kattintásvadász címekkel operáló, erős érzelmi reakciókra kihegyezett, Reddit-posztokból előszeretettel táplálkozó Știri de Cluj, és testvére, a Clujenii.ro – hogy idézzünk tőlük egy igényes szófordulatot: „SOKÁNT!”

Megannyi érzékeny lélek lakozik eme nagyvárosban (de lakhatnának akár máshol is, bele se merünk gondolni, mi lehet például Bukarestben), és mind azt akarja, hogy legyen meg neki az ő akarata: a csend, a rend, a tisztesség, becsület, szabadság, testvériség, egyenlőség. Csakhogy ez néha kivitelezhetetlen, sajnos, mivel nagy az isten állatkertje, demokrácia van, s ebben mi is állatok vagyunk.

Némely jelenség pedig jóval távolabbra mutat, mint az aktuális sirámok, és be kell látnunk, hogy néha a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Lássunk párat az elmúlt időszakból, itt van mindjárt a nagyvárosi közlekedés géniusza, aki észrevette, hogy Kolozsváron

A rendszámtáblákat figyelő lakos ki is akadt, annak rendje és módja szerint, a „kolozsváriak vs. jövevények” (értsd: a helyi Alien vs. Predator, ha azon vitatkoznánk, ki nem számít még, és ki számít már kolozsvárinak) című vitasorozat részeként: nekünk nincs hol parkolni, ezek meg itt vannak, és kitúrnak!

Nos, érthető lakosunk frusztrációja, ugyanis ez valóban egy tágabb problémára mutat, nevezetesen arra, hogy a városban tényleg lassan nincs sehol parkolóhely, legfőképpen a központban, egyre többen parkolnak tilosban, furcsán, ahol érik – hiszen a városvezetés megint úgy járt el, ahogy szokott: a szekeret fogta be a lovak elé. Azaz úgy tehermentesítené és zöldítené a városközpontot, hogy kitiltja mindenhonnan az autókat, de parkolóházakat, helyeket nem biztosít máshova, mindenki oldja meg magának.

Lakosunknak azonban támadt egy remek ötlete: limitálják a városban a más megyéhez tartozó autók parkolását/állomásozását! Ezután ne jöjjön ide senki, maradjon mindenki otthon, aki más megyéből származik, járjon gyalog, és különben is! Szucsávából vagy? Menjél haza! Ja, hogy itt élsz, de oda van bejegyezve az autód? Az mindegy.

A kolozsváriak másik kedvenc időtöltése városunk apokaliptikus hangulatában, hogy marakodnak a koncon. Azon a koncon, amit aranyáron dobnak eléjük, nevezetesen az ingatlankáoszban létrejött jobbnál jobb (nem – a szerk.) és minőségibbnél minőségibb anyagokból (egyáltalán – a szerk.) felhúzott, príma infrastruktúrát és kanalizálást élvező (korántsem – a szerk.) panelek és házak.

Ilyen az, amikor az elfogadhatóból és úgy-amennyire élhetőből „nagyon jó és kényelmes” lesz, a méregdrágából „megfizethető”, a kígyózó forgalmas sorokból pedig „nem olyan szörnyű, mint Szászfenes fele”.

Ezt tudta prezentálni egy, a Borháncs újnegyedben élő lakos is, aki a városrendezési tervezetlenség, az infrastrukturális szarvashibák, vagyis: a szűk, néhol járdák nélküli utcák, egymásra halmozott és zsúfolt lakások, parkolóhelyek, iskolák, óvodák és egyebek hiánya ellenére naivan nézett, amikor az emberek Szászfenessel vagy a Bulgáriateleppel hasonlították össze a Borháncsot, ami az „olcsó negyedek” közé tartozik. Ott tartunk, hogy az elénk dobott koncot hasonlítgatjuk össze: ahogy a románok szokták mondani: a ház ég, de a vénasszony benne fésülködik. Lehet, hogy csendes, az erdő alatt van, aranyosak a szomszédok, de ettől még nem lesz sem minőségi, sem városrendezés szempontjából rendben.

Visszaemlékszem – magam is tömbháznegyedi gyerekként –, hogy a blokkok közötti játszótereken időnként nagy volt a létszám, s a hatalmas vashintákon néha két gyerek is lógott egyszerre, sőt, ketten hajtottak egyet, s a negyedik a hintát tartó korláton mászott fel épp. Ha foglalt volt a hinta, hát odamentünk és megkérdeztük: engedsz engem is? Volt, amikor igen, volt, amikor nem – sőt, némelyik gyerek még meg is magyarázta, hogy „de hát most ült fel rá”. Olyankor eloldalogtunk és kerestünk magunknak más elfoglaltságot, aztán a hinták is felszabadultak egyszer.

Nem úgy ennél a kolozsvári parknál! Itt éjt nappallá téve monitorozni kell azt, hogy melyik gyerek hányszor hintázik, van-e elég hinta, marcona rendőranyukák várják, hogy mikor akadhatnak ki valamire, és mikor jön újabb alkalom, hogy jelentsenek a polgármesteri hivatalnak. De most azonnal! Vagyis, idézzük:

Nehogy véletlenül esetleg egy másik, közeli parkba is ellátogatnának, ahol lehet, hogy van hinta, és még sorban állni sem kell. De hát az, hogy két tömbházzal arrébb menjünk, már hatalmas erőfeszítés.

A kolozsvári gyerekek kegyetlen valósága nem az, hogy nem tudnak annyit hintázni, amennyit akarnak, hanem hogy a szüleiknek is csak harminc méterre terjed a sütnivalójuk, a többit meg kenjük a polgármesteri hivatalra. (Halkan jegyzem meg: a hírben említett park környékén még legalább négy másik játszótér van, ahova el lehet vinni a kicsiket.)

Ez a további eset azt a kérdést is felteszi nekünk, hogy vajon a kisgyerekeknek szabad-e szuszogni vagy mozogni? Megszületnek, megtanítjuk járni és beszélni őket, bátorítjuk őket arra, hogy fejezzék ki magukat, gondolkodjanak és legfőképp: mozogjanak sokat-sokat a szabad levegőn. Aztán, mikor eljön az idő, rájuk szólunk, hogy üljenek le egy sötét sarokba egész nap, játsszanak egy lebetonozott iskolaudvaron, üljenek egyenesen, húzzák ki magukat, maradjanak csendben. Aztán megkérdezzük tőlük otthon: na fiam, milyen volt az iskolában? A gyerek meg csak néz maga elé, vagy – ha van neki – a telefonját nyomkodja.

Valószínű, hogy ilyen gyerekeket akarnak azok a kolozsvári Grigorescu negyedi lakosok is, akik arra panaszkodnak, hogy kora délutánonként gyerekzsivajtól hangos a környék, az otthon lévők nem tudnak dolgozni, az idősek nem tudnak pihenni, és a nálunk kisebb gyerekeket is zavarják, mert – jesszusmária! – a tanítónők kiviszik őket a szabad levegőre órák alatt:

Más polgárok szívinfarktust kapnak a graffititől. Nemrég újították fel a Vasutasok parkját, máris problémák adódtak: elsősorban a lakosság azt jelezte, hogy a közvilágítás hiányzik – ez valóban megoldandó. A szürke zóna: hajléktalanok tesznek tönkre egyes kültéri elemeket – itt már nehezebb dolguk van a hatóságoknak, mivel a hajléktalanságot kellene előbb felszámolni, az meg elég nehéz és többlépcsős feladat.

No de sokan elfelejtik, hogy graffiti nélkül nincs város: ne gondolja azt senki, hogy a fejlett nyugaton nincsenek graffitik a nagyvárosi épületeken, köztéri elemeken, és mindenki olyan katonás rendben jár a parkba, mint Észak-Koreában.

Mindennek a teteje pedig, hogy sehol nincs egy rendőr! Rendőrt minden utcasarokra, minden játszóterező és parkozó polgár mellé! Tapodtat se rendőr nélkül! A rendőr mondja meg, hogy fel kell szedni a fűből a kutyaszart!

A nagyvárosi polgár, amikor épp nem azon gondolkodik, hogyan mikromenedzselje embertársai életét, akkor azzal van elfoglalva, hogy a természet beleavatkozott az ő életébe. Amikor azon vekeng, hogy a polgármester betondzsungellé változtatta a várost, abban a pillanatban téveszti szem elől azokat a városrészeket, ahol – szentséges jóisten! – megmaradt a zöldövezet, itt pedig bizony laknak állatok.

A füldugó nélkül álmatlanul forgolódó nagyvárosi polgár pedig imígyen sírt fel a minap ennek kapcsán:

Nem tetszik, hogy este (körülbelül fél órát) megszólal a füleskuvik és a fülesbagoly? Szóljunk a polgármesteri hivatalnak, hogy fogják meg őket és tegyék arrébb. Szinte a szeme előtt lebeg a kép, ahogy jön egy kis csapat ember munkaruhában, kalitkákkal és azt mondják: „a néptanácstól jöttünk, hogy vigyük el a baglyokat”. Attól majd minden megoldódik, mint a medvék áttelepítése. Ja, nem. Hiszen tudjuk a Twin Peaks-ből: a baglyok nem azok, amiknek látszanak.