A nagyváradi szecesszió mámorától a nagyszalontai Kossuth-nótáig – portya a tágas téreken

Nagyváradra menni számomra annyit tesz, mint fél lábbal hazajárni. Afféle paradox hús-vér kísértetként barangolok az utcákon, tereken, keresem 26-os gyermeklábaim nyomát. Meg az apám nyomát, aki Nagyváradon született, és bár élete oroszlánabbik részét Kolozsvárott élte le, haláláig büszke nagyváradi maradt. Ott is van eltemetve, a Rulikowski temetőben. Meg a nagyapám nyomát, akinek tisztes kalapmanufaktúrája volt a színház mellett, bérházai szerte a városban, ikonikus vívóedzője volt a nagyváradi sportklubnak, sőt, a családi legendárium szerint párbajozott is. Ugyanakkor pironkodva vallom be, ismeretlenként, marslakóként is sétálok a Pece-parti Párizsban, hiszen

nem vagyok jó ismeretségben sem az emberekkel, sem a kövekkel, sem a fákkal, sem a sírokkal: elhordott a sors.

A tavalyi év legvégén úgy döntöttem, elmegyek Nagyváradra. Ám ezúttal nem egy panzióban fogok megszállni, hanem gyermekkorom egyik ikonikus helyszínén, az annak idején Dacia (értsd, Dácsia), ma Continental Forum névre hallgató szállodában.

Kilátás a volt Dacia szálloda hetedik emeletéről. Odalent a baptista imaház épülete, mellette jobbra a második egy, hát milyen legyen, szecessziós stílusú ház.

Kolozsvárról autóval eljutni Nagyváradra szinte egy pillanat műve. Az ember megeszik pár miccset Feketetó mellett, csak hogy halmozza az élvezeteket, aztán még egy nekirugaszkodás és célba is ér. A szálloda nyilván nem a régi már, puccos, üveg és fém és csempe… mindig csodálkoztam azon, mi a fenének raknak tele mindent csempével sok helyen… a hallba belépve úgy éreztem maga, mint aki egy irdatlan nagy vécébe tévedt volna, ahova óriások is járhatnának egyedül. A szoba jó volt, áradt belőle a meghitt személytelenség, a személyzet alapjáraton szintén, hűvös mosoly, semleges szóhasználat, azon túl üresség, ez is csak egy munka. Eszembe jutottak régi londinerek, pincérek, tekintetek, Mikszáth, Szindbád, na de ennyivel is maradtam.

Igyekeztem gyorsan lecuccolni (késő délutánra járt), mert a szálloda szabadtéri termálvizes medencéje volt az, ami igazán csábított. Gyerekkorom évszakait ugyanis bizonyos értelemben a nagyváradi családi utazások ritmusa határozta meg. Akkoriban élt még a rokonság egy része, gyakran „ugrottunk át” Váradra – apám ezekre az utazásokra mindig kispórolta az egyre szűkebben mért benzint –, és noha családlátogatás volt a névleges ok, egy idő után rájöttem, hogy apám lényegében fürdeni akar a Dácsiában.

Kedvenc helyem a nagyváradi Rulikowski temetőben. Félreértés ne essék, a temető rendben van, nagyon is. Ez a romos kripta viszont, a belőle kinövő fával, erősen szimbolikus.

Az öltözőben ott ült Bajusz úr, a kabinos, enyhén vizenyős szemekkel (milyenek legyenek a szemek egy medence környékén?), szája sarkában az elmaradhatatlan cigarettával (akkor még, ugye, lehetett),

megkérdezte, hogy van a család, aztán elmesélte, mi újság a városban, hogy a fene enné meg Csauseszkut ott, ahol van.

Én persze mihamarabb csobbanni szerettem volna, de apránként beszippantott az otthonosság, amely ezekből az átöltözés közben zajló beszélgetésekből áradt. És amely a vízben is körülölelt. A medencében ugyanis ott volt a Társaság. Többnyire iparosok, órások, szobafestők, egy-egy tanár dagonyázott a 36 fokos vízben. Naná, hogy untam a csevejt: hogy lehet annyit dumálni Adyról, Csurkáról, lóversenyekről? A Winnetou-ról, a Pál utcai fiúkról meg semmit. Az említett otthonosság, összetartozás érzése viszont vízmeleg burokként vett körül. Ezen az egyébként langymeleg decemberi estén körülbelül tízen voltunk a medencében. A nagyváradiak szilveszter előtt feltehetőleg máshol jártak. Csupa hozzám hasonló turista áztatta testét a vízben. No meg a szellemek.

A szecessziós építkezés titka: a lélektani hatás. Amint e kapun is látszik, a lekerekített formák, a díszítések mind kitörő életörömről tanúskodnak, ráadásul a gömbölydedség szeretetre méltó módon hívogat.

Fürdés után nyakamba vettem a várost. Nagyvárad aránylag könnyen befogadható város. Érzésem szerint a szecessziónak köszönhetően.

Aki kitalálta a szecessziót (és annak mindenféle változatát), okos ember lehetett. De ha nem is volt az, nagyon értett az emberi lélek rezdüléseihez.

Komoly elemzést nem végeznék itt, inkább arra hívnám fel a figyelmet, ahogy a szecesszió behatol a sétáló lelkébe. Mint kés a vajba. Hogy miért? Úgy érzem, az öröm a kulcs. Az ember a maga gyarlóságában, hányattatásai közepette kutyául vágyik az örömre. És a szecesszióból áradó életöröm vagy tessék, pozitív energia (a maga gyakran szertelen összevisszaságával egyetemben) pontosan ezt kínálja. Könnyen emészthető örömöt, ellentétben például az ezen a szinten nehezebben befogadható klasszicista, barokk, gótikus stb. stílusokkal. A Körös-part, a korzó, a központi terek, utcák épületeitől az arra járó egyszerűen, ha tetszik, giccsesen boldoggá válik egy kis időre. És kell ennél több? Egy estére biztos nem. Az már csak „kisebbségi” bónusz, hogy a városháza homlokzatára öles neonbetűkkel azt is felbiggyeszttette a helyi hatalom, hogy Boldog új évet!

A nagyváradi városháza, rajta a kétnyelvű felirattal. Tudjuk, nem több ez gesztusnál... de hát a multikultinak nevezett Kolozsváron az ehhez hasonló gesztusokért is közelharcot kell vívni esetenként.

A „szellemes” fürdő és az esti séta úgy felvillanyozott, hogy alig tudtam elaludni. Most kellene egy kis rosszkedv, ami sokakból folyamatosan árad, gondoltam. Akik minduntalan a világ sötét oldalát látják, tele szorongással, világvégével, ártással, bántással, a miazmák végeérhetetlen sorával. Értem én, ez is életünk része. De ha minduntalan ezt fogyasztjuk, egy idő után áradni kezd belőlünk is. És hogy ezekre gondoltam, máris érkezett annyi csömör, hogy álomra tudtam hajtani a fejem.

Másnap reggel kinéztem az ablakon. Alattam a – talán – legrégebbi nagyváradi baptista imaház vaskos, inka építészetet (is) idéző épülete. Na igen, a Partium az újkori magyar baptista mozgalom szülőhelye. A szomszédos Nagyszalontán épült az első magyar baptista imaház, ezt a tornyost pedig 1913-ban fejezték be.

Ha már Nagyváradon voltam, akkor értelemszerűen Nagyszalontának is következnie kellett. Persze, azért is, mert akárhonnan nézem, a kis hajdúváros a valaha élt legnagyobb magyar költő városa. Nem nyitok vitát, szubjektív dolog ez. Arany János a király!

Mi lenne? Kínai áruház Nagyszalontán. Hogy mindenki értse.

De a csillagok mindig furán állhattak Nagyszalonta fölött, Aranytól függetlenül is.

Úgy értem, hogy ez a nem túl nagy város jó sok hatalmas figurát adott a világnak. Ott született egy bizonyos Toldi Miklós nevű nemesúr (akinek Ilosvai Selymes Péter, majd Arany János állított ragyogó emléket) a „fekete bojtár”, Sinka István, Kornya Mihály, a magyar baptista mozgalom alapembere, Kiss Ferenc orvos, aki a híres Szentágothai-Kiss anatómiai atlasz egyik szerzője (én is haszonnal forgattam annak idején, orvosis diák koromban), Kulin György, a magyar amatőrcsillagászat atyja, Kiss István szobrász, Hunyadi Mátyás hídépítő mérnök, Kenéz Ferenc költő (ajánlom mindenki figyelmébe, mostanság egyik személyes kedvencem, mármint a versei) és a sor ennél jóval hosszabb. Amikor megálltam Nagyszalonta főterén, magával ragadott egy elsőre furcsa érzés. Az emberi léptéké, mértéké. A belakhatóságé. Az emberek rám mosolyogtak, köszöntem, köszöntek. Magyarul, románul, ki ahogy. Lehet, furcsán hangzik ebben az épp háborúk szaggatta világban, de ott, akkor nagy béke szállt alá. Elnézést, a pátosznak itt helye van.

Arany János rekonstruált dolgozószobája a nagyszalontai Csonkatoronyban berendezett emlékmúzeumban.

A Csonkatoronyban szóba elegyedtem az Arany-múzeum ügyeit intéző muzeológussal. Nagyváradról ingázik, naponta. Áradt belőle a jókedv, a bizakodás. Láttam rajta, látja a jövőt. Valamivel később nekivágtam a végletekig barátságos utcáknak. Sinka István, Arany, Zilahy Lajos szülőházát kerestem. Telefonnal, térképpel, ahogy kell. Megállt mellettem egy kerékpáros. Mit keresek, kérdezte. Mondtam. Eljön velem, mondta.

A kolozsvári személytelenséghez szokott lelkem köpni-nyelni nem tudott.

És eljött. És elmesélte az életét, dióhéjban. Még két szó és meghív egy pohár borra. Nem hagytam meg neki a két szót. Rosszul tettem. Hisz tárt karokkal fogadott. A Sinka- és Zilahy-szülőházakban laknak. Valakik. Az épületek takarosan karban vannak tartva. Nem tudom, a lakók, valamilyen hatóság keze van-e a dologban. Nem is fontos. A Zilahy-ház kapuján felirat: pálinka kapható. Pont akkor állt meg egy autó a ház előtt, amikor odaértem. Kijött az ember, gazdát cserélt egy palack nedű. Lehet, vennem kellett volna nekem. Majd a következő alkalommal. A sarokig sem értem, amikor valahol megszólalt az egész órát jelző toronyóra-dallam. A Kossuth-nóta. Hangosan felnevettem. Örömömben, persze. Ennél többet Nagyszalonta egy falásra nem adhatott volna. Indulhattam vissza, dagonyázni a Dácsia medencéjében.

Sinka István szülőháza Nagyszalontán. Kettő a költő sok remek sora közül, amelyek Körös-parti sétámon elkísértek: „A Körözs medriben térdig áll / a kedvesem - lágy az este.”

Két dolog maradt, ahova a szilveszteri hejehuja előtt el akartam még zarándokolni Nagyváradon. Az egyik a neológ zsinagóga. Minden alkalommal betérek. Főleg azért, hogy magam számára felvéssem:

ez történik akkor, amikor egy közösség bizonyos értelemben eltűnik.

A zsinagóga épülete ma műemlék. A zsidó közösség (?) vagy húsz éve nem használja. Vagyis: csontváz. Szép, meg kell adni. Mikor kijöttem, arra figyeltem fel, hogy a szemközti járdán álló autóból integet valaki. Átmentem. Egy Gábor-cigány ült az autóban, a fiával. Mi ez, kérdezte. Mondtam neki, mi az. Meg akarja nézni. Mondtam, menjen csak bátran. De szabad, kérdezte. Mondtam neki, nem templom az már. Csak volt. Erre kiszállt, vette a fiát… aztán visszaszólt. Biztos nem templom? Mert nem akar zavarni. Mondom, biztos. Nézett. Megverte a zsidókat az Isten, mondta aztán. Miért, minket nem, kérdeztem rá. Nagyot nevetett és ment.

A nagyváradi neológ zsinagóga kupolájának mennyezete.

A másik épület, amit nem akartam kihagyni, naná, hogy szecessziós. A 2020-ra felújított Darvas–La Roche-házról van szó. Azóta készülök rá, de jött a pandémia meg az élet. És persze, hogy megint arcul csapott a szecesszió frivol életöröme. A kolozsvári Vágó-testvérek által tervezett épület valóban varázslatos. A ház eredetileg Darvas Imre nagyvállalkozó tulajdonát képezte, de később becsúszott a képbe egy svájci bankár, bizonyos Alfred La Roche, akivel Darvas részvénytársaságot alapított. A cég székhelye is ebben a villában volt. Ja, a cég fakitermeléssel foglalkozott. Ami irdatlan sok pénzt hozott a házhoz. Konkrétan. Döbbenetes, mi van abban az épületben.

A Darvas–La Roche-ház egyik belső tere. Hatalmas adagokban kapja itt a látogató a szecessziós burjánzást.

Minden irányban szerteágazó fantázia, a zabolátlan emberi kreativitás megannyi hajlékony, indázó, kecsesen robusztus terméke

robban a nézővel szembe, amint belép a múzeummá alakított házba. És persze, a nagyon gazdag nagypolgárság lenyomata. (Szociálisan túlérzékeny egyének, akik nem tudják függetleníteni a kor szellemét a saját fejükben levő jelen- s jövőképtől, na, ők ne látogassanak el a villába, mert megüti őket a guta.) Ez volt az a pillanat, amikor, ha tetszik, szecesszió-túladagolást kaptam. Mert örömből is megárt a sok. A konyha viszont egy gyöngyszem. Meg a cselédszoba is. Azt hiszem, ez az én kispolgári világom. Ahol levegőt is tudok venni. A múzeummá alakított épületben dolgozó teremőrök nemigen tudnak felelni a kérdésekre. Viszont kedvesen mosolyognak. És megmutatják, hogy van ám egy különlegesség is a házban. Beléptem egy helységbe, melynek falai tükörből vannak. Úgy éreztem magam, mint aki egy féreglyukon kelt át és egy vidámpark szellemkastélyában kötött ki. Máig nem értem annak a szobácskának az értelmét. De hát a világ tele van értelmetlenségekkel. Mentem is még egyet fürdeni.

A Darvas–La Roche-ház konyhája. Ez az a tér, ahol otthonosan tudom magam érezni, én, a kispolgár.

Van az alföldnek, az alföldi településeknek egy sajátos tulajdonságuk, amely értelemszerűen hiányzik a domb- és hegyvidékiekből. Van távlat. Tér. Lehet látomásos váteszlírát művelni. Látomásos jövőt álmodni. Nyugodtan, tempósan, vagy akár lázasan terjeszkedni. Nyilván akkor, ha nem ürülnek ki a zsinagógák meg egyéb épületek. Ezzel a gondolattal indultam haza, Kolozsvárra. Ahol apám élt több mint fél életén át nagyváradiként. S ahol én, úgy tűnik, egész életemet kolozsváriként fogom leélni. És igyekszem gondosan gazdálkodni az alföld, a szecesszió, az emberi lépték, mérték nyújtotta életörömmel.