A magyarok Hitler oldalán – kényszer vagy önkéntesség?

A történelem – amellett, hogy a győztesek írják – értelmezés kérdése.

Szakály Sándor történész, az MTA doktora, a budapesti VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója azzal is kezdte a kolozsvári előadását, hogy a szakember is mindig a saját véleményét fogalmazza meg, ő sem tudja azt állítani, hogy a tiszta igazságról fog beszélni. Ez már önmagában szimpatikus hozzáállás, főleg, hogy a téma is kényes, az előadás címe ugyanis ez: Magyarország a második világháborúban. Kényszer vagy önkéntesség?

Elég, ha csak a második világháború után a németek és magyarok kollektív bűnösségét kimondó Beneš-dekrétumokra, vagy a magyarokra gyakran alkalmazott „Hitler utolsó csatlósai” frázisra gondolunk, hogy tiszta legyen, miért is olyan kényes a kérdés. A budapesti történészprofesszor a Korunk Akadémia meghívására megtartott előadásán hangsúlyozta is, hogy időben jócskán vissza kell mennünk, ha meg akarjuk kísérelni megérteni Magyarország második világháborús „szereplését” és egyáltalán a 20. századi történelmét.

Meddig-meddig?

Szakály nevezi így: békediktátum, mégpedig azért, mert véleménye szerint egyetlen háborút lezáró tárgyalássorozaton sem vettek még részt egyenlő felek, hiszen mindig a győztesek diktálnak, de legalább a veszteseket is meghallgatják általában. 1920-ban a magyar békedelegációt azonban nem nagyon hallgatták meg,

Ez óhatatlanul olyan útra terelte Magyarországot, amely azon országok felé vezet, amelyek változtatni óhajtottak a versailles-i békerendszeren. Az 1920-as évek második feléig, végéig nem is talált olyan partnerre, amely a magyar revíziós törekvéseket támogatta volna.

A ’20-as évek végén azonban Olaszország – Szakály megfogalmazása szerint a világháború győzteseinek nagy vesztese – együttműködési szerződést kötött Magyarországgal, majd Németországban megnyerte a választásokat a nemzeti-szocialista német munkáspárt. Ez a Németország pedig kertelés nélkül meghirdette azt, hogy számára a versailles-i békerendszer elfogadhatatlan (hiszen a németek is jelentős területeket veszítettek el).

A ’30-as évek közepére aztán érdekes módon éppen a győztesekhez sorolt Olaszország vetette föl, hogy

A következő időszak érdekes változásokat hozott e tekintetben, elég ha csak a német–brit viszony alakulására gondolunk, vagy az ebben az időszakban kötött megállapodásokra, arra, miként vonult be Németország a demilitarizált Rajna-vidékre még ’36 tavaszán (válaszul semmi sem történt), vagy arra, miként került vissza a németekhez a franciák által megszállt, több mint 90 százalékban németek lakta Saar-vidék.

Jött 1938 márciusa, Németország elfoglalja Ausztriát.

Ezt is lehetne boncolgatni, hiszen ma úgy tanítják az osztrákok, hogy a nácik megszállták Ausztriát, miközben a bevonuló német csapatokat hatalmas tömegek ujjongva fogadták, hiszen ’19-ben az osztrák és a német szociáldemokraták egy egyesült nagy Németországról álmodtak. Szakály cinikusan teszi hozzá, hogy végül Adolf Hitler valósította meg a szociáldemokraták nagy álmát.

Magyarországnak tehát egy birodalom lett hirtelen a szomszédja, másrészt Európa nagyhatalmai – Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Olaszország – elkezdtek egyezkedni, megpróbálták korrigálni valamiképpen az első világháborút lezáró békerendszer hibáit.

amely arról (is) rendelkezett, hogy Csehszlovákia németlakta területeit át kell adni Németországnak. A cseh delegáció különben az előszobában várakozott arra, hogy azok a nagyhatalmak, amelyek korábban a mozaikállamot létrehozták, egy tollvonással szét is verjék azt.

Természetesen Magyarország is szerette volna visszakapni az akkori Csehszlovákia magyarlakta részét (Felvidék), ám ezt a fejesek nem foglalták bele az egyezménybe, hanem magyar–csehszlovák tárgyalásokat szorgalmaztak. Bár időközben Lengyelország is területeket szerzett vissza Csehszlovákiától, a magyar-csehszlovák tárgyalások nem vezettek eredményre.

Magyarország az első bécsi döntéssel visszakapott területre úgy tekintett, mint egy következetes revíziós politika eredményére, a német és az olasz államra pedig szövetségesekként, akik kiállnak a magyar követelések mellett. (A franciák és a britek különben már nem vettek részt a tárgyalásokon, de tudomásul vették a két másik nagyhatalom döntését.)

amikor a maradék Csehszlovák állam gyakorlatilag szétesett. Ismét sikeres volt a magyar revíziós politika, hiszen a nyugati nagyhatalmak nem tiltakoztak.

A helyzet azonban csak ezután változott meg istenigazából, mégpedig azért, mert a britek és a franciák úgy látták, hogy a németek – akiknek a követeléseit addig félig-meddig jogosnak érezték – a csehszlovák állam szétverésével és az úgynevezett Cseh–Morva Protektorátus létrehozásával már túlléptek azon a határon, ami még elfogadhatónak tűnt volna a „korrekcióra”, ennek nyomán pedig

Nagy meglepetésre 1939. augusztus 23-ikán nem a britek és a franciák, hanem a németek kötöttek megállapodást a szovjetekkel. Ezt nevezzük Molotov–Ribbentrop-paktumnak, amelynek a titkos záradékában Hitler és Sztálin gyakorlatilag érdekszférákra osztotta Európát.

A Szovjetek „megkapták” Finnországot, a balti államokat (Észtország, Lettország, Litvánia), Romániát, Bulgáriát, valamint Lengyelországnak azt a részét, amit ők foglaltak el. Hiszen amikor 1939. szeptember 1-jén Németország (szlovák támogatással!) megkezdte a lengyelországi hadjáratot, két héttel később a szovjetek is elkezdték csépelni szegény lengyeleket.

Mit tehetett Magyarország ebben a helyzetben? 1939-ben Teleki Pál miniszterelnök álláspontja az volt, hogy ki kell maradni a háborúból, semlegesnek kell maradni.

Ekkor még korántsem beszélhetünk világháborúról, annak ellenére sem, hogy a lengyeleket megtámadó németeknek a franciák és a britek is hadat üzentek,

Magyarország tehát igyekezett semleges maradni, ám – a németeket felbosszantva – az évszázados lengyel–magyar barátság jegyében megnyitottaa a határokat nemcsak a lengyel civilek, de az elmenekülni kényszerülő katonák előtt is.

’39 november 30-ikán a Szovjetunió megtámadta Finnországot.

Ezt úgy mondták akkoriban, hogy

Sztálin gyakorlatilag fölajánlotta a finneknek, hogy mondjanak le területeik egy részéről, ezeket ő készségesen átveszi, emellett pedig még építene finn pénzből egypár katonai támaszpontot is, ahol szovjet csapatok állomásoznának. A gesztus nagyvonalú volt, de a finneknek természetesen nem tetszett, így elindult az úgynevezett téli háború.

mintegy 400 ezer önkéntes jelentkezett, akik indulnának Finnországba a szovjetek ellen. Szlovákián, a németek által megszállt területeken lett volna legegyszerűbb az út, de mivel a németek és a szovjetek egyelőre épp szövetségesi viszonyban voltak, nem engedték át a magyar önkénteseket. Kalandos úton, Jugoszlávia, Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia, Norvégia, Svédország érintésével érkeztek csak meg Finnországba.

1940 tavasza: Németország pillanatok alatt elfoglalta Dániát, Norvégiát, a Benelux államokat, hat hét alatt legyűrte Franciaországot és még a brit birodalom is veszélybe került. Magyarország mindegyik állammal fenntartotta a kapcsolatokat, mert még ekkor is a semlegesség mellett foglalt állást. Szakály szerint – bár a hivatalos álláspont szerint már ’39-ben, a lengyelországi hadjárattal elkezdődött – ekkor még mindig nem világháborúról beszélünk.

A német győzelem után azonban jött a magyar–román vita. 1940 tavaszán ugyanis a Szovjetunió felszólította a román kormányt, hogy adja át Besszarábiát és Bukovinát. Románia tárgyalni szeretett volna, ehelyett a szovjetek egy nap alatt bevonultak az említett területekre.

Amennyiben Románia enged a szovjet követeléseknek, akkor Magyarország is visszaköveteli a Romániához csatolt területeket. Teleki álláspontja ekkor az volt, hogy önerőből kellene visszavenni ezeket, ám az első világháború után meggyengült és korlátozott ország erre katonailag nem lett volna képes.

Következtek a szörényvári (Turnu Severin-i) tárgyalások (1940 augusztusa). Előtte ugyanis a magyar és a román csapatok is felvonultak a határon, a nagyhatalmaknak viszont nem állt volna érdekében még egy katonai konfliktus a térségben.

amiben a britek és a franciák szintén nem vettek részt.

Előbbieket a németek nem sokkal korábban legyőzték, és az ország jelentős részét meg is szállták, utóbbiak pedig éppen egy ilyen megszállástól rettegtek.

Teleki már ekkor fontolgatta a lemondását, mert meggyőződése volt, hogy bár a döntés Magyarország számára kedvező és örvendetes, idegen hatalom jóvoltából született, és ez az idegen hatalom előbb-utóbb be fogja nyújtani a számlát. Ezt a németek elég gyorsan, 1940. november 20-ikán valóban be is nyújtották, amikor a már létező háromhatalmi egyezményhez (Németország, Olaszország és Japán között) elsőként kénytelen csatlakozni Magyarország.

Hitler és Teleki Pál a háromhatalmi egyezményhez való magyar csatlakozáskor. Fotó: Wikipédia

1941 áprilisára a németek az akkori Jugoszláv Királyságot is rábírták a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásra, ám mire a jugoszláv küldöttség Bécsben aláírta volna a csatlakozási nyilatkozatot, addigra Belgrádban egy szovjetpárti katonai puccs (szovjet és brit titkosszolgálati segítséggel) megdöntötte a hatalmukat.

Az akkor már a szovjetek elleni háborúra készülő Hitler nem engedhette meg magának, hogy a vele éppen szomszédos Jugoszláviában szovjetpárti erők kormányozzanak,

Magyarország azonban még 1940-ben „örök baráti szerződést” kötött a Jugoszláv Királysággal, így Telekiék Horthy Miklós kormányzóval együtt arra a döntésre jutottak, hogy ezt a szerződést csak három esetben lehet felmondani: ha a jugoszláv állam szétesik, politikai vákuum keletkezik vagy az ott élő magyarokat atrocitások érik.

Londonból ekkor diplomáciai üzenet érkezett, aminek a lényege az volt, hogy amennyiben Magyarország fellép Jugoszláviával szemben, Anglia hadat üzen neki. Ami az aktuális helyzetben valósággal képtelenség volt, hiszen Anglia saját magát is alig tudta megvédeni – de fenyegetésnek jó.

Utódja, Bárdossy László Teleki politikáját szerette volna folytatni, így maradt a már említett három feltétel a hadba vonuláshoz. Ennek ellenére Magyarország hozzájárult ahhoz, hogy német csapatok Magyarországon keresztül Jugoszlávia ellen vonuljanak. Erre válaszul a jugoszláv légierő több magyar várost is támadott, de a magyar csapatok csak akkor álltak ténylegesen hadba, amikor ’41. április 10-ikén kikiáltották az önálló horvát államot, vagyis Jugoszlávia – amellyel addig baráti szerződésben állt Magyarország – nem létezett többé. Akkor is a revíziós célkitűzések vezették: a parancs az volt, hogy a magyar csapatok nyomuljanak be az egykori jugoszláv területekre, de nem léphették át az egykori magyar–szerb határt,

A magyar csapatok tehát megszállták Délvidéket, így 1941 májusára úgy nézett ki, hogy Magyarország 20 évnyi következetes revizionista politizálás után elérte azt, hogy középhatalommá váljon Európában.

A szovjet–német katonai konfliktus azonban ekkor már nagyon erősen körvonalazódott – részben éppen a Jugoszláviában kibontakozott érdekellentétek miatt.

Hitler álláspontja különben az volt, hogy a magyaroktól nem szabad semmit sem kérni,

Amikor 1941. június 22-ikén a Barbarossa hadművelet keretében Németország megtámadta a szovjeteket, akkor gyakorlatilag azonnal csatlakozott hozzájuk Románia (két hadsereggel), Finnország szintén – hiszen vissza akarta kapni a téli háborúban elvesztett területeket –, de az olaszok és a szlovákok is lelkesen támogatták a hadműveletet.

Német katonák nyomulnak be a szovjet területekre. Fotó: Wikipédia

De volt egy ország: Magyarország, amelyik érdemben nem tett semmit, még mindig megpróbált semleges maradni, ám valamit jelképesen mégis tennie kellett, így június 23-ikán megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a szovjetekkel.

1941. június 26-ikán azonban légitámadás érte Kassát – Szakály szerint bizonyítottan a szovjetek részéről –, erre azonnal összehívták a magyar minisztertanácsot, ennek nyomán pedig Bárdossy másnap bejelentette, hogy

Magyarország hivatalosan tehát csak ekkor lépett be a háborúba.

Elsietett döntés volt? Meddig lehetett volna kimaradni a Sztálin elleni háborúból? Számtalan kérdés merül itt fel, amit azóta is mindenki a saját szája íze szerint válaszol meg és magyaráz.

Szakály szerint nagyon érdekes, hogy ennek a bizonyos minisztertanácsi ülésnek nincs hiteles jegyzőkönyve, bár két, feltehetően utólag hamisított jegyzőkönyv is fennmaradt az országos levéltárban (mindkettőt ugyanazon a gépen írták). Hogy nem igaziak, abból (is) látszik, hogy olyan katonai rendfokozatok is szerepelnek bennük, amelyek csak két hónappal később jelennek meg a Magyar Királyi Honvédségben.

Szakály feltételezése az, hogy egyfajta belső félelem hozatta meg az urakkal, hiszen akkor, abban a pillanatban még egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy itt egy nagy szovjet győzelem várható, sőt. Bartha Károly honvédelmi miniszter akkoriban arra tippelt, hogy Hitler hat hét alatt le fogja győzni Sztálint, aki elveszíti európai területei egy részét.

Az ukránok örömmel fogadták a németeket, abban reménykedtek, hogy végre létrehozhatják az önálló ukrán államot.

Gyors német győzelmet várt mindenki – az akkor még semleges Amerika is – a magyar vezetés pedig tisztában volt vele, hogy Hitler oldalán ott masíroznak a románok és a szlovákok is, akiktől éppen területeket szerzett vissza Magyarország.

Erről a belső félelemről, belső kényszerről beszél tehát Szakály. Ez a félelem – mint utóbb kiderült – nem is volt teljesen alaptalan, hiszen míg Magyarországot Hitler nem avatta be a keleti hadművelet részleteibe, addig Romániát – mely ország jelentős haderővel vett részt a kezdetektől a Sztálin elleni hadjáratban – nagyon is.

Emellett 1941 júniusának elején a magyar katonai hírszerzés egy olyan jelentést készített, amelyből kitűnik, hogy egy nagyon is valószínűsíthető szovjet–német fegyveres konfliktus esetén

(Az 1990-es évek elején, a rendszerváltoztatások időszakában aztán valóban nyilvánosságra kerültek olyan szovjet hadműveleti tervek 1940-ből, amely egy Németország elleni támadás részleteit tartalmazza, és amelyben Magyarország és Románia is célországként szerepelt.)

Szakály végső következtetése az, hogy

Az is kitűnik, hogy az ország igyekezett limitált erőkkel, „jelképesen” részt venni a Barbarossa hadműveletben: június végén, július elején „csak” a mintegy 70–80 ezer főre tehető Kárpát-csoport indult meg a szovjetek ellen. Ez a jelképes részvétel 1941 decemberéig valósult meg – ekkor már az orosz tél kezdte térdre kényszeríteni a németeket, és Hitler már nem kérte, hanem egyenesen követelte a teljes magyar hadsereg mozgósítását.

A magyar vezetés azonban közölte, hogy a magyar haderő legfeljebb 1944-re lenne olyan állapotban, ami egy középhatalomhoz illik.

A kényszert tehát alapvetően azok a viszonyok teremtették meg, amelyek a trianoni döntésekre vezethetők vissza. Magyarország a háború alatt aztán végig arra törekedett, hogy a lehető legkevesebb veszteséggel jöjjön ki belőle.

Nem sikerült.

De utólag már könnyű arról okoskodni, mit kellett volna tenni a németek és a szovjetek baljós árnyékában…