A Dream Theater Kolozsváron: a nem titokban végbement csoda

Többször is eszembe jutott a Dream Theater (DT) május 19-i kolozsvári koncertje alatt, hogy a zenéje által kiváltott esztétikai extázis az egyik vége egy tengelynek, amelynek a másik végén mondjuk a Rolling Stones-élmény áll. Keith Richards majdhogynem véletlenül odakent koszos akkordjai úgy mutatják meg a kibontakozó alkotást, hogy csak vázlatszerűen határolják körül a dalstruktúrát, a harmóniákat, és aztán valamiféle misztikus fondorlat összerántja az esetleges diribdarabokat valami megfoghatatlan élménnyé. Tudjuk, hogy ez csak rakenroll, de tetszik, mert – ki ne ismerné ezt az érzést – belemegy a bugi a lábunkba és elszállunk.

A DT zenéjéből ez az esetlegesség teljes mértékben hiányzik, mert más az alapvetése. A DT ugyanis tökéletes struktúrákkal dolgozik és ezzel vált ki katarzist. És ez nem csak a dalok felépítésében, a harmóniarétegek magától értetődő egymásba illeszkedésében vagy a szinte felfoghatatlanul bonyolult ritmusok váltakozásában nyilvánul meg, hanem a művek élő, színpadi előadásmódjában is.

Mert közhelyes ugyan azt mondani, hogy a gitárosok körében John Petrucci az isten, de amikor ott áll az ember tizenöt méterre tőle, ő meg egy öthetes turné utolsó előtti koncertjén, alig maroknyi néző előtt tökéleteset alkot, akkor az ember libabőrös lesz, akkor is, ha a mindennapokban nem a DT zenéjével kel vagy fekszik. És ez csak az egyik réteg libabőr, mert Petruccin kívül van még négy alkotó a színpadon. John Myung, Jordan Rudess és Mike Mangini – egyiküket sem nevezném egyszerűen zenésznek, ők túl vannak már minden hangszerkezelési, ujjtechnikai, ritmustani, összhangzattani és egyéb zeneelméleti korláton, ami hangszeres előadó előtt valaha is állhat. Valahogy az az érzése az embernek, hogy ezek az alkotók ott lebegnek egy zenei térben, ahol az égvilágon minden technikai megoldás adott, csak ki kell nyúlniuk értük.

A DT-vel kapcsolatban általában a tagok technikai tudását szokták emlegetni, de igazából nem ez, vagy nem csak ez taglózza le az embert egy koncerten. Könnyedség és alázat – ezzel együtt válnak valóban hihetetlen képességeik szerethetővé. Meg azzal a rendkívüli összehangoltsággal, ahogy ezek az emberek egybedolgozzák a maguk részeit, de úgy, hogy a metronómot utánuk lehet állítani. Ahogy például képesek halálpontosan előadni a Surroundedet, amelyben látszólag őrült sorrendben váltakozik a klasszikus négynegyedes rockütem egy elborult kilencnyolcadossal, na az megfoghatatlan, ilyesmit legutóbb talán csak Frank Zappa művelt színpadon. Mindez persze lejön az összes hanghordozóról, amit a DT valaha kiadott, de más élmény élőben hallani és nézni, ahogy a tökéletes mű elkészül, ahogy Püthagorasz találkozik Orfeusszal a színpadon és a nézőtéren is.

Néhány szolid fényeffekten kívül semmi látványelem nem volt a színpadon, de nem is hiányzott. Hacsak nem soroljuk a látványelemek közé Rudess forgatható billentyűállványát, amely dönthető is, így egy-egy szólónál a közönség felé billentve meg is mutatta, hogy éppen milyen felháborítóan bonyolult futamokat kerget oktávokon át. John Myungról meg lehetne mintázni a csendes zseni szobrát: egyetlen fölösleges mozdulatot nem tett, ám a basszusgitárján hat húr volt, amihez valószínűleg növesztett még egy-két ujjat a kezeire. Mike Mangini – nagyon leegyszerűsítő róla azt mondani, hogy dobolt, miközben valójában ritmusfilozófiai elmélkedéseihez végzett gyakorlati kísérleteket.

Látszólag kilóg a sorból az énekes James LaBrie, hiszen ő „csak” énekel – azt viszont meglepő frissességgel és érzéssel. Magas hangfekvése nagyon passzol ehhez a zenéhez, ez valahogy így működik ebben a műfajban, gondoljunk csak Geddy Lee-re a Rushból, Jon Andersonra a Yesből, vagy Geoff Tate-re a Queensrÿche-ből. A legmagasabb hangokat ugyan kikerülte, de intelligens és nem zavaró megoldásokkal. Abszolút megbocsátható egy 54 éves rockénekesnek egy hosszú turné végén.

A koncert másodpercre pontosan a meghirdetett időpontban, 8-kor kezdődött és három nagy részből állt. Az első egy órában nyolc darabot játszottak különböző albumokról (meglepetésképpen az egyik szám közepén bedörrentettek néhány ütemet a Metallica Enter Sandmanjéből), majd 15 perc szünet után jött a zenekar második nagylemeze, a teljes Images and Words album, a fénypont, hiszen ennek az 1992-ben megjelent anyagnak a 25. évfordulója szolgált a turné ürügyéül. „Levezetésképpen”, a ráadásban az Álomszínház megajándékozta a közönséget a héttételes, 23 perces Change of Seasonsszal az azonos című, 1995-ös EP-ről, majd két perccel 11 előtt zárult a műsor. A teljes program megnézhető itt.