A digitális világban a kisebbségi lét még inkább párhuzamosabbá válhat – Kiss Tamás szociológussal beszélgettünk (1. rész)

Az interjút két részben közöljük, a második részt június 1-jén, csütörtökön olvashatják.

Az elmúlt  három évtizedben a rendszerváltás volt a legnagyobb „kaland” és a legfontosabb töréspont, azóta voltak, mondjuk úgy: nagy történések, ügyek, témák, amelyek megmozgatták a társadalmat. Azonban egy ideje mintha nem léteznének már ilyen ügyek. A visszaszolgáltatás: lejárt. A magyar oktatás ügyei: lejártak. A kettős állampolgárság: lejárt. Az autonómia: lejárt. Lejárt az „ügyek korszaka”?

Két oldalról foghatjuk meg ezt a témát. Az egyik a töréspontok, cezúrák kérdése, amit említettél, a másik pedig az, hogy van-e valamilyen jövőterv, politikai célrendszer. Nézzük előbb a cezúrákat és hogy 1989 mit jelentett az erdélyi magyar társadalom számára, a kisebbségi intézményépítési projekt szempontjából.

A cezúrák, történelmi töréspontok abban a fajta kutatási keretben, amelyben mi gondolkodunk, igen fontos fogalmak. A történeti institucionalizmus – ami egy intézményekre fókuszáló megközelítés – legfontosabb fogalma tulajdonképpen a történelmi töréspont, amikortól egy más intézményes pályára kerül egy társadalom, esetünkben az erdélyi magyar társadalom.

Az az egyik nagy kérdés, hogy ebben a tekintetben 1989 mennyire volt ténylegesen cezúra.

Általában úgy szoktuk ezt megközelíteni, hogy egy óriási vízválasztóként tekintünk rá, de nagyon nagy kérdés, hogy mennyire az. Ha a romániai magyar kisebbségpolitikát, vagy az erdélyi magyar társadalomépítést nézzük, akkor ennek reálisan két eleme van. Az egyik az, hogy van egy kisebbségi intézményrendszer, amely mezoszintű intézményekből áll (iskola, egyház, az etnikai párhuzamosság különböző dimenziói), és amit nem tart össze egy közjogi autonómia. A másik oldal pedig az, hogy van egy politikai érdekképviselet, vagyis van egy kollektív politikai cselekvőképessége az erdélyi magyar közösségnek, ami egy etnikai párton, az RMDSZ-en keresztül intézményesült, de alapvetően úgy, hogy ez a román pártrendszerbe beépülve ad-hoc politikai alkuk szintjén működik.

Most ha ezt a két dolgot nézzük, akkor azt mondanám, hogy az intézményrendszer tekintetében paradox módon nem törésvonal, legalábbis nem a legfontosabb törésvonal 1989 az elmúlt száz évben, a Trianont követő időszakban. Sokkal fontosabb töréspont az 1940-es évek vége, amikor az államszocializmus kialakulásával jött létre az a fajta romániai kisebbségpolitikai rezsim, amely megengedte, illetve államilag támogatta a mezoszintű kisebbségi intézmények kialakulását. Ennek az intézményrendszernek a legfontosabb pillére nyilván az államilag finanszírozott anyanyelvű oktatás, de beletartozott annak idején a Maros Magyar Autonóm Tartomány is, a Bolyai Egyetem és mindenféle kulturális intézmények. Ez a fajta megközelítés, leninista akkomodáció, ha úgy tetszik, folyamatosan gyengült 1989-ig, de nem tűnt el, és ez maradt továbbra is a romániai kisebbségpolitikai rezsimnek a fő eleme. Ennek a kisebbségi intézményrendszernek a léte tette lehetővé, hogy 1989 után az erdélyi magyar értelmiség és elit nagyon látványosan megszervezze magát. Vagyis gyakorlatilag a meglévő romániai kisebbségpolitikai intézményrendszerből nőtt ki az 1989 utáni önszerveződés: a Kriterion könyvkiadó hálózatából, a kulturális intézményekből, iskolákból. Az RMDSZ-t az ebben a hálózatban dolgozó értelmiség szervezte meg.

Tehát ebben a tekintetben szerintem nem töréspont az 1989-es rendszerváltás, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy erre konvencionálisan tekintünk. Persze az 1970-es, 1980-as évektől volt a kisebbségi intézményrendszernek egy szűkülése. Az oktatásra vonatkozó törekvések is arról szóltak, hogy az a szűkülés leálljon, megforduljon. De ha belegondolunk, akkor az oktatás tekintetében ezek a követelések nem nagyban különböztek az 1960-as évek végi, 1970-es évek eleji állapotoktól. Vagyis az intézményrendszert érintő folyamatok nem radikálisan újak.

Az adott újabb ívet a pályának, hogy az 1989 végén kezdődő demokratizálódással megteremtődtek a formális politikai érdekképviseletnek csatornái, vagyis lehetett pártot, többek között etnikai pártot alapítani és működtetni. Az érdekképviselet korábban informális alapon ment. Például Fazekas elvtárs és a rendszerben dolgozó magyar származású kádereknek volt egyfajta érdekkijárási lehetősége. 1989 után ez részlegesen formalizálódott és egy ad hoc politikai alkukat kötő etnikai pártban öltött testet. Tehát ebben a tekintetben tényleg lehet változásról beszélni. De amikor erről gondolkodunk, akkor a kontinuitást érdemes hangsúlyozni. A román kisebbségpolitikai rezsim 1945 után alakult olyanná, amilyenné és azóta leginkább a kontinuitás határozza meg.

Ami a célokat, az „ügyeket” illeti: az lett volna egy kisebbségpolitikai rendszerváltás, ha tényleg sikerül formalizálni az autonómiaköveteléseket,

mert az nem csupán mezoszinten intézményesítette volna a kisebbségi közösséget, hanem elismerte volna törvényileg, az alkotmányban, hogy a romániai társadalomnak van egy kisebbségi pillére is, ehhez pedig nyilvánvalóan valamifajta etnikai hatalommegosztási gyakorlatokat kellett volna társítson. Ez lehetett volna például, valamilyen kvóta a közalkalmazottak kiválasztásában, vagy hogy a magyarlakta közigazgatási egységekben a magyar nyelvnek hivatalos státusza legyen. Vagy legalább azt rögzítette volna, hogy oktatási intézményrendszer fölött a magyar elitek gyakoroljanak formális kontrollt (ez egyébként részben megvalósult Szerbiában a Magyar Nemzeti Tanács által).

Mindez az 1990-es évek középig, végéig valóban reális célként lebegett az erdélyi magyar elitek szeme előtt, de miközben, hogy ez formálisan benne maradt az RMDSZ keretprogramjában, az erdélyi magyar elitek mégiscsak alkalmazkodtak ahhoz a kisebbségpolitikai realitáshoz, ami kialakult. Lett egy kettősség, hogy még autonómiáról beszéltek, de valójában már a politikai gyakorlat, illetve azok a habitusok, amelyek az erdélyi magyar eliteket működtették, már nem erről szóltak. Hanem arról, hogy a kialakult kisebbségpolitikai rezsimben a gyakorlat a kormányon maradásról vagy a napi politikai alkukról szólt.

Vagyis az autonómia kérdése, ügye lassan kikopott nem csak a politikai kommunikációból, hanem a társadalmi nyilvánosság szintjén is elhalványult…

Igen, az autonómia kikopott, és azóta az erdélyi magyar közösségben valóban nincsenek olyan „ügyek”, amiket említettél. Voltak ugyan olyasmik, amelyek a politikai mozgósítás vagy a közvélekedés szempontjából úgymond helyettesítették az „ügyeket”, ilyen például az európai uniós csatlakozás, amely az RMDSZ kampánykommunikációjában úgy jelent meg, mint ami majd megoldja a úgymond helyzetet.

Jelenleg azonban nincs még ilyen helyettesítő „ügy” sem, szerintem.

Ha megnézzük a legutóbbi, temesvári RMDSZ-kongresszus dokumentumát, abból egy harmonikus világkép bontakozik ki, ahol valójában minden a helyén van, az erdélyi magyar közösség pedig megtalálta a helyét Romániában, mivel hogy az RMDSZ kormányon van és közvetít az erdélyi magyarok és a román állam között.

Mi több, mindez az EU-val is valamilyen formában harmóniában van. Vannak konkrétan szöveghelyek a dokumentumban, amelyek elmondják, hogy az EU ugyan még nem támogatja, hogy a kisebbségi jogok uniós hatáskörbe kerüljenek, de ott állunk egy paradigmaváltás kapujában. Objektíve ez természetesen egyáltalán nem igaz, a kisebbségi kérdés szekuritizálódása inkább egy ellenkező irányba viheti a kisebbségi jogokról való gondolkodást. Itt azonban nem ez a lényeg, hanem, hogy az erdélyi magyar elit úgy érzi, hogy révbe ért. Ez – a politikai propagandát félretéve – azzal függ össze, hogy a magyar elitek számára az elmúlt húsz évben valójában az antikorrupciós küzdelem volt a legnagyobb kihívás, hisz alapjaiban veszélyeztette azt a fajta partikuláris (vagyis informális és erőforrás-alkukra alapozódó) integrációt, ami az 1990-es évek végétől kezdődően kialakult.

A 2010-es évek második felében úgy tűnt, hogy az antikorrupciós küzdelem felül fogja írni a kialakult kisebbségpolitikai status quo-t. Ebben a periódusban az erdélyi magyar politikai elit reális jövőképe és legjobb forgatókönyve a korábbi status quóhoz visszatérés volt. És ez bizonyos értelemben meg is történt. Ilyen tekintetben a magyar politikai elit részéről rendben van a történet. Nyugvópontra jutott. Úgyhogy egyelőre nem is nagyon várható, hogy valamilyen új etnopolitikai céllal előállnak.

Hogyan látszik a román többség, a román állam térfeléről ez a helyzet?

Többségi szempontból is egyfajta nyugalmi állapotról van szó. Van az erdélyi magyaroknak egy intézményrendszerük, ezen belül egy oktatási rendszerük. Az adott keretrendszerben ráadásul a románok joggal érezhetik úgy, hogy elmentek a falig és a maximumot nyújtják. Ez azonban természetesen csak az adott keretrendszeren belül igaz, nincs ugyanis sem oktatási autonómia, sem a közszférában érvényesülő bármilyen formális hatalommegosztás.

A román többség szempontjából minden esetre egy egyensúlyi állapot van.

A magyarok a saját intézményrendszerükön belül, a saját jelölt tereken belül lehetnek magyarok. Így ezzel valójában nem kell szembesüljenek a románok, mert a közterekben már egyértelműen a román nyelv, a román szimbólumok dominálnak, miközben a magyarok csak a saját intézményes gettójukon belül magyarkodnak.

Ahogy érintettük, az RMDSZ szempontjából is egyensúlyi állapot van, mert nekik van egy erőforrás-elosztási és tárgyalási monopóliumuk. A magyar társadalom és intézményrendszer érdekében fellépve tárgyal a románokkal, vagyis az erdélyi magyar politikai eliteknek ez egy nagyon jó politikai pozíció.

Azt látjuk tehát, hogy majdnem mindenkinek a szempontjából jó ez az egyensúlyi helyzet, leszámítva persze a magyar társadalmat, amelynek az etnikai vagy a kulturális újratermelődés mellett a folyamatos marginalizációval kell szembenéznie. Éppen abból kifolyólag, hogy a köztereket a tituláris nemzet birtokolja, a nyelvhasználati normák miatt, és a közterek, közintézmények fölötti román dominancia miatt folyamatosan újratermelődik ez a marginalizáció, az egyenlőtlenség. Ez végső soron strukturális diszkriminációként értelmezhető. És ebből a jelenlegi struktúrában szerintem elég nehezen tud kijönni a magyar közösség.

A programadás szintjén erre a meglévő marginalizációra és strukturális diszkriminációra kellene hangsúlyt fektetni és ebből a szempontból újratematizálni az egész kisebbségi kérdést. Ez egy olyan nyelvezet lenne egyébként, ami sokkal jobban kommunikálható akár román irányba, akár nemzetközi irányba.

Tehát arra kellene rámenni, hogy a nyelvi egyenlőtlenségek hogyan szülnek strukturális diszkriminációt

és hogyan vezetnek a magyar közösség marginalizációjához. Ez lehetne egy továbblépés a jelenlegi helyzetből. De még egyszer: amiatt, hogy úgymond révbe ért az erdélyi magyar politikai elit, nagyon kis eséllyel lesz ez megvalósítható rajtuk keresztül.

Intézményépítésről volt szó, az erdélyi magyar közösség pedig egy párhuzamos társadalmat próbál kiépíteni…

Egy aszimmetrikus párhuzamosságot, amibe bele van kódolva az egyenlőtlenség…

… viszont egy teljes, saját társadalmi struktúrát. De ennek van egy gyenge pontja a román társadalomhoz viszonyítva. Mégpedig az, hogy a politikai pluralizmust nem sikerült létrehozni. A többségi román társadalom ugyanis a rendszerváltással továbblépett az egypártrendszeren és többpártrendszer működik, ami a közgondolkodást is pluralista irányba kényszeríti. Mert négyévente elég sok párt közül kell választani. A magyar közösség esetében viszont a rendszerváltás után is folytatódott az egypártrendszeri logika. Ami azzal járt, hogy ezek a pluralista reflexek sem alakultak ki. Három évtizeddel a romániai egypártrendszer megszűnése után a magyarok továbbra is egypártrendszerben élnek. Ez mennyiben határozza meg a közösségnek az életét? Ez egy matematikai kényszerhelyzet? Mert hogy ennyien vagyunk magyarok, egyetlen párt fér bele ebbe a helyzetbe?

Nem, szerintem ilyen típusú matematikai kényszer nincs. Intézményes kényszer van. Ez a közösség demokráciadeficitje, amiről beszélsz. Emellett létezik még a társadalmi deficit, vagyis a marginalizáció, amit érintettünk korábban.

Ugyanakkor ez a demokráciadeficit megvan a kelet-európai többségi társadalmakban is és ez abból ered, hogy

pluralizmust és demokráciát építeni nem demokratikus pártokon keresztül nem lehet.

Én nem szeretem a kritikátlan Nyugat-imádatot és Nyugat-imitálást, de ha megnézzük például a német vagy az amerikai pártrendszert, ott az előválasztások, belső választások rendszere elég jól ki van alakulva. Az, hogy ki legyen a jelöltje a demokrata pártnak vagy a republikánusoknak, az már maga is egy választáson dől el. De máshol is sokkal demokratikusabb módon szerveződik meg a párton belüli elitrekrutáció, mint Kelet-Európában.

Tehát ebben a tekintetben maguk a kelet-európai társadalmak kerültek csapdába: a demokráciát úgy értelmezték, hogy az a magánélet autonómiája az állami beavatkozással szemben. És nem helyeztek elég hangsúlyt arra, hogy itt valójában van egy közvetítő funkciója a pártoknak az állam és a magánszféra vagy a társadalmi akarat között. Az a kérdés, hogy ezeket a közvetítő intézményeket hogyan tesszük demokratikussá, mert csak így működhet a demokratikus akaratképzés, egyébként nem.

Az RMDSZ-re is vonatkozik ez?

Az RMDSZ is egy romániai párt, nem különbözik a PSD-től és a PNL-től és nem kevésbé demokratikus, mint ezek a pártok. Az alapprobléma, hogy Romániában a pártok nem demokratikusak. Magyarországról aztán ne is beszéljünk.

A romániai magyaroknál amellett, hogy nem demokratikus a pártjuk (vagy a pártjaik, mert nem demokratikusak az ellenpártok sem, nekik is ugyanez a demokráciadeficit a problémájuk, nem a bázisdemokráciára épülnek), még az a minimális, vagy formális kritérium sem érvényesül, hogy meglegyen (az amúgy nem demokratikus) pártok közötti választásnak az aktusa. De még egyszer, szerintem a pártokon belüli demokráciával, a demokratikus pártműködéssel van a legfőbb gond. Persze a többségi társadalmak, a nemzetállamok számára a liberális demokratikus keret adott egyfajta modellt, amit lehetett követni, így létrejöhetett a politikai váltógazdaság. Az erdélyi magyarok számára még ilyen modell sem volt, vagyis egyáltalán nem volt világos, hogy a belső demokráciának hogyan lehetne megteremteni az intézményeit.

Nem volt, mert nem alakult ki, vagy pedig elvileg nem lehet kisebbségi helyzetben?

Elvileg természetesen vannak modellek. Ott van például a Vajdaságban a Magyar Nemzeti Tanács, meg általában Szerbiában a nemzeti tanácsok, ez elvileg egy jó keretet biztosíthat annak, hogy legyen belső választás és kompetitív elitrekrutáció. Van egy nemzeti tanács, amelyen belül indulhat bárki, a nemzeti tanácsnak vannak autonóm jogkörei, felügyelnek bizonyos intézményeket. Tehát ez egy létező modell. Vagy Dél-Tirolban, ott a köztisztviselői állásokat töltik be nyelvi kvóta alapján, egy depolitizált folyamatban.

Nálunk ez másképp működik, például a magyar iskolaigazgatók kinevezését jóvá kell hagynia az RMDSZ-nek, vagyis az etnikai pártnak.

Ez pedig csak fokozza a demokráciadeficitet, mert az RMDSZ-t ebből a szempontból senki nem számoltatja el. A demokráciadeficit mellett az elszámoltathatóság kérdése is igen fontos, ami nem valósul meg.

Az uniós csatlakozás előtt az EU megszabta Romániának, hogy milyen demokratikus intézményrendszert kell kiépítenie és működtetnie, tehát adott, rákényszerített egy modellt Romániára. Az erdélyi magyarok senkitől nem kaptak egy ilyen modellt, nem kényszerültek rá, hogy ezt a rendszert kiépítsék. Az 1990-es évekig a belső demokrácia kérdése napirenden volt és foglalkoztatta az embereket, sokat beszéltek róla és voltak róla nyilvános viták, de ahogy az RMDSZ beépült a romániai pártrendszerbe és egy nem demokratikus párttá vált, ez a kérdés az erdélyi magyar elit szempontjából okafogyott lett. Ma, ha mondjuk egy magánbeszélgetésen a belső demokrácia kérdését felhoznád egy RMDSZ-politikusnak, akkor abszolút nem venne komolyan. Teljesen hülyének nézne. Mert hogy ők révbe értek, ugye, ahogy beszéltünk róla korábban.

Beszéltünk cezúráról, nos, most jön egy generációs cezúra, most nő fel, most lesz választókorú egy olyan generáció, amelynek egyrészt már nincsenek emlékei a rendszerváltásról és az azt követő történésekről, másrészt az internet, az online világ előtti világról sincsenek emlékeik és tapasztalataik. Ők láthatóan teljesen máshova teszik a hangsúlyokat az életükben, megnőtt a mobilitásuk, megváltoztak a kommunikációs csatornáik, de a kommunikációjuk tartalma is, az információ- és kultúrafogyasztási szokásaik is. Mit jelenthet ez az erdélyi magyar közösség további életének alakulása szempontjából?

Ennek a kérdésnek igen sok ága-boga van, de az biztos, hogy az információfogyasztáshoz, médiafogyasztáshoz, kultúrafogyasztáshoz való viszony, a kommunikáció radikálisan átalakul, és a modernitás kultúrájára jellemző szövegközpontúság visszaszorul, bár vannak olyan elit szegmensei a társadalomnak, amelyek ez alól kivételt képeznek. Azt nem állítom, hogy a könyvolvasás és a szövegekkel való intim kapcsolat ténylegesen visszaszorult volna, viszont elit gyakorlattá vált. És azoknak nagyon nagy versenyelőnyük lesz, akiknél ez megmarad. De nem vagyok ebben teljesen biztos, mert ez, amiről beszélünk, egy nagyon nagy változás, ami jelenleg is zajlik.

Azon kellene szerintem elgondolkodni, hogy a kisebbségi társadalom építésének szempontjából ez mit hoz, illetve hogy a gyerekek szocializációs terében mi változott ezáltal. Akár azt is el tudom képzelni, hogy

ebben a digitális világban a kisebbségi lét még inkább párhuzamosabbá válhat, tehát még kevésbé kötődik a román mainstreamhez vagy többségi világhoz,

mint ahogy kötődött korábban, a nem digitális világban. Az online, virtuális korban ez a párhuzamosodás akár fel is gyorsulhat.

Hogy a legfiatalabb generációk már nem találkoztak a rendszerváltással, azt jelenti, hogy ők már ebben az etnikai párhuzamosodásban, a párhuzamos világban nőttek fel. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt mondta egy pedagógus, hogy most jelentek meg Kolozsváron az első iskolai generációk, amelyekben jelentős számban vannak olyan gyerekek, akik nem tudnak egyáltalán románul. Ez nem volt jellemző korábban, abban a korban, amikor a tömbház előtt, az utcában még volt közös szocializáció a magyar és román gyerekek között. Ez azóta megszűnt és ma már a gyerekek többsége úgy kerül iskolába, hogy nem tud románul, leszámítva mondjuk az etnikailag vegyes családokban élőket. És ezek a gyerekek a párhuzamos terekben szocializálódnak tovább, fel tudnak úgy nőni Kolozsváron, hogy húsz éves korukban sem találkoznak a többségi nyelvvel és intézményrendszerrel.

Az online szféra, amitől az elején azt remélték, hogy nagy közös tér lesz, amely összehozza az embereket, végül párhuzamos szocializációs tereket eredményezett…

Pontosan. És megváltozik a médiafogyasztás is, magyarosodik. A digitális médiafogyasztás nyelve a magyar vagy az angol, de nem román. A másik jelentős eleme ennek a jelenségnek a magyarországi médiatérbe való bekapcsolódás, magyarországi bulvártartalmakat például nagy mennyiségben fogyasztanak az erdélyi magyarok is. Úgyhogy én nem hiszem, hogy az új generációk kifele mennének a kisebbségi társadalomépítésből, legalábbis nem román irányba mennek.

Mi a helyzet ennek a generációnak a politikai szocializációjával?

Azt látom, hogy ebben a tekintetben egy kettősség létezik. Van egy réteg, amelynek a viselkedésétől nekem, az előző generáció tagjaként feláll a szőr a hátamon. A politikai alázatosság erőteljes megnyilvánulásáról van szó, 18-20 éves fiatalok azon dolgoznak, hogy miként tudnának minél jobban beintegrálódni a meglévő politikai struktúrákba.

Én ijesztőnek tartom ezt a karrierizmust vagy lehetőségvadászatot,

azt a túlbuzgóságot, amivel ezek a fiatalok arra törekednek, hogy minél jobban beépüljenek az RMDSZ vagy a Fidesz klienteláris hálózataiba, mondjuk a MIÉRT-en vagy az MCC-n keresztül. Azt látom, hogy van bennük egy nagyon nagy státusszorongás, ami bennünk nem volt meg. Ez arra irányul, hogy ők hogyan fognak tudni a munka világába, a felnőttek világába beintegrálódni. Ehhez kötődik, ebből fakad az az erős politikai szervilizmus, amiről fentebb beszéltem.

De ez csak az egyik réteg. A másik azoknak a fiataloknak a rétege, akiknek semmiféle kapcsolata nincs ezzel az alapvetően konzervatív intézményrendszerrel, ők pedig egy teljesen másik irányba radikalizálódnak és rendszerkritikát fogalmaznak meg.

Én ezt a kettősséget látom. Ebből az első számomra nagyon ijesztő. Ezzel nem nagyon van amit kezdjek, a második viszonyt kifejezetten szimpatikus.

Mert hogy a 18 éves fiatalokra általában, a lázadás, a szüleik rendszerének az elutasítása jellemző...

Igen, és mert én az ő életkorukban az 1990-es években szocializálódtam, amikor volt egyfajta általános intézményellenesség, intézményes anarchizmus, ha úgy tetszik. Ehhez képest most ez a rendszer-konform beépülési törekvés és a megfelelési vágy nekem kicsit ijesztő. Persze, az én generációmból is aztán sokan beépültek a rendszerekbe, például a politikai rendszerbe, de nem ez volt a kiindulópont, hanem a status quo elleni lázadás.

(folytatjuk)