Vigyázó szemetek Pozsonyra vessétek!

Abban a kiváltságos helyzetben vagyunk mi, erdélyi/romániai magyarok, hogy – bár áttételesen, „minden magyar felelős minden magyarért” alapon érintve érezhetjük magunkat – úgy nézhetünk végig egy számunkra akár fontos tanulságokkal is bíró folyamatot, hogy nem vagyunk a közvetlen szenvedő alanyai. Mondhatni laboratóriumi körülmények között követhetjük az elkövetkező négy évben, milyen következményekkel járhat, ha egy trianoni utódállamban a jelentős számú magyar közösség intézményes parlamenti képviselet nélkül marad.

Szlovákiában ez történt a hétvégén: a felvidéki magyarság szavazataiért versengő két párt, illetve pártszövetség, a Magyar Közösségi Összefogás (MKÖ) és a vegyespártként számon tartott Híd-Most közül egyik sem volt képes megugrani az ötszázalékos parlamenti bejutási küszöböt, ráadásul nem jutott be az a liberális szlovák alakulat – Čaputová elnök asszony pártja –, amely külön magyar platformmal rendelkezik; a pozsonyi törvényhozásban így is lesz magyar nemzetiségű képviselő, a választásokon győztes Egyszerű Emberek jelöltje, Grendel Gábor – mellesleg a kiváló író, Grendel Lajos fia – személyében (meg a Kotleba-féle neonáci pártnak is van egy magyar származású képviselője, de azt inkább hagyjuk).

Az okok felmérésére nem vállalkozhatunk, mert elvesznénk a szlovákiai belpolitikai viszonyok, a helyi érdekek, személyes összefonódások és ellentétek között; ráadásul a szlovák választási rendszer meglehetősen eltér a miénktől (lásd pl. a preferenciális szavazás intézményét). Abban a játékban sem vennénk részt, hogy kiszámítsuk dekára, melyik magyar érdekeltségű alakulat milyen mértékben felelős a lehangoló végeredményért, abban a politikai térben, amely még töredezettebb, mint a román, illetve romániai magyar. Mindazonáltal lenne itt egy-két tétova észrevétel, elsősorban magunk számára.

A romániai magyar pártok összefogása egy végeérhetetlen és barátságos össznépi társasjátékra hasonlított eddig, mindenki játssza, de igazából senki sem gondolja komolyan, hogy nyerhető. Erdélyben nem lesz magyar összefogás, mert az erőviszonyok messze nem kiegyenlítettek, és az RMDSZ még legrosszabb állapotában sem szorul rá – hiába, Bugár Béláék egy ciklusnyi kormányzati részvétel alatt sem voltak képesek olyan rafinált ötletet átverni a kormánykoalíción, mint Romániában az alternatív küszöb intézménye, amely végső mentőövként szolgál a legnagyobb hazai magyar párt számára. Elnézve azonban a romániai politikai élet változékonyságát, nem mernénk kőbe vésettnek tekinteni ezt sem – és kérdés, ha egyszer előáll egy ilyen helyzet, lesz-e még akivel összefogni. Szlovákiában sem sikerült, pedig igény ott lett volna rá.

Apropó igény. Az előállt szlovákiai helyzet nyomán egyre erősödik az a narratíva, miszerint az etnikai politizálásnak leáldozott, amiben akár lehet is valami, a konkrét eredmények fényében viszont elég különös magyarázat. A tények ugyanis azt mutatják, hogy az etnikai pártalakulat kétszer annyi szavazatot szerzett, mint a definíciója szerint vegyespárt; és persze, benne van ebben az elmúlt évek kormányzati elhasználódása, meg bizonyára a patásorbán intrikálása is, de a progresszív médiaértelmiségiek bánatára a számok akkor is azt mutatják, hogy míg az MKP/MKÖ megerősödött, a Híd bezuhant (nemcsak a parlamenti, de az állami párttámogatási küszöb alá is) – de nem annyira, hogy ne vigye el a parlamentbe jutáshoz szükséges szavazatmennyiséget. Létezik még az a nézet is, miszerint mindez nem gond, sőt a multikulturalitás diadala, de ennek mélységében való átgondolására egyelőre nem érzünk elég kreativitást magunkban.

Nekünk most nem marad más dolgunk, mint kissé aggódva figyelni a felvidéki történéseket, és okulni belőlük; és bármennyire lelkesítően hangozzék Szarka Tamásék Összefogás-támogató dalának kezdősora: „Megvan még Pozsonyunk, Kassánk”, muszáj megkérdeznünk, hogy jó, jó, de hogyan?