Válság idején sem csak kenyérrel él az ember

Népszerűtlen leszek, de előfordult már ilyen. Az elmúlt napokban általános felhördülést váltott ki az a belügyminisztériumi rendelet, amelynek értelmében a járőrkocsikból hétvégén megadott időpontokban az állami himnusznak kell szólnia. Van-e valami gond a rendelettel? Van. Mégpedig elsősorban az, hogy rendelet, vagyis kötelező. Nem a kisebbségi magyar berzenkedik bennem (erről jut eszembe: az egyik portálon április elsejei tréfaként megjelent az, hogy a három székelyföldi megyében a rendőrautók a román mellett a székely himnuszt is sugározni fogják – ezt máris „szép gesztusként” üdvözölték sokan a korábbi felháborodók közül). A baj az, hogy nehéz nem észrevenni a helyzet groteszkségét: a himnusz hatósági bömböltetése egy olyan országban, ahol az egészségügyi ellátórendszer a szemünk előtt omlik össze, mielőtt még a vész igazán elkezdődött volna, a „sírva vigadás”, a „vidáman megyünk tönkre” képzetét kelti – vagyis látványos (azaz „hallványos”) pótcselekvés, akárcsak a kijárási nyilatkozatok körüli bohózat (ezt az érzést plasztikusan fejezi ki az a mém, amely a román rendőröket a Titanic zenészeiként ábrázolja). De. Van-e baj magával a himnuszénekléssel – egyáltalán, a hazafias érzület táplálásával – válság idején? Nincs. A fellobogózott teraszaikon himnuszt éneklő olaszok gesztusa azért hiteles, mert alulról jövő, és mert a patriotizmusuk kapaszkodó a kétségbeesés ellen: szívből jön, nem írja elő senki. Akárcsak az egyéni és közösségi imádság vagy bármiféle rituális cselekedet (leszámítva azokat, amelyek nyilvánvalóan hozzájárulnak a betegség terjedéséhez, mert ilyen is van) – amelyek a maguk során szintén pikírt megjegyzések tárgyai a nyilvánosság egyes szegleteiben. Ez az elég általános – és főleg hangos – ellenérzés a szimbolikus gesztusokkal szemben arra az alapállításra csupaszítható, hogy ezek – a közös (himnusz- vagy bármilyen dal)éneklés, ima, harangzúgás, pápai áldás, online istentisztelet – úgymond „nem segítenek a vírus elleni küzdelemben”. Ebben a narratívában a vírus „legyőzése” pusztán technikai kérdés, ezért minden, ami nem konkrét, materiális értelemben szolgálja a célt, felesleges, megmosolyogtató, elvetendő – miközben a huszonegyedik században nem tudunk jobb védekezési módot kitalálni egy, a sokak által „sötétnek” tartott középkorból eredő módszernél: a karanténnál, a fizikai elszigetelődésnél. Csakhogy vészhelyzetben az ember nemcsak a testével, a biológiai adottságaival van jelen, hanem a teljes személyiségével – a válság pszichikai kérdés is, és az emberi psziché érzékeny műszer. A túlélés nem csak magának a betegségnek a megúszásáról szól: az otthon munkát végző és ugyanakkor oktatási-nevelési feladatokat ellátó kisgyerekes szülők, a szeretteiktől elszakadt, magányos emberek, magukra maradt idősek, a bántalmazójukkal egy fedél alá szorult felnőttek és gyerekek, a munkájuk elvesztéséért aggódó (vagy azt máris elveszítő) férfiak és nők tudják ezt. Legyőzi-e az imádság a járványt? Hát a himnusz? Az ének? A nevetés? Nem valószínű, de inkább: nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy annak számára, aki hisz benne, akihez közel áll, közérzetjavító. Segít? Igen. Kiváltja a vakcinát? Nem. De azt nem váltja ki a vicces mémek, gifek, posztok, okoskodások, konyhafilozófiai bölcselkedések áradata sem, amely nap mint szembejön a közösségi oldalakon és a médiában – mint akár ez a szösszenet is. Csak ártani ne ártson.