Alaposan beleborzongtam, amikor reggel megnéztem a helyhatósági választások részeredményeit. Hiába, az ember nem tisztán racionális lény: időnként elkapja ugyanaz a szent borzongás, amit valamelyik távoli őse érezhetett, amikor első alkalommal megpillantotta a lobogó tüzet. Itt valami nagyon nagy dolog történt.
Három városnév: Temesvár, Marosvásárhely, Bukarest.
Az első város a Bánság fővárosa, a hazai kommunista diktatúra bukásához vezető forradalom otthona: Temesvár.
A második város a Székelyföld fővárosa, a rendszerváltást követő legvéresebb etnikai konfliktus hadszíntere: Marosvásárhely.
A harmadik város a jelenlegi Románia fővárosa, ahol a rendszerváltást a háttérből „levezényelték”: Bukarest.
Temesváron megbukott Nicolae Robu (PNL) és egy bevándorló német embert (Dominic Fritz, USR-PLUS) választottak polgármesterré.
Marosvásárhelyen lelépett a húsz éve regnáló Dorin Florea, a liberális kihívó nem volt ellenfél, egy magyar embert (Soós Zoltán, az RMDSZ-támogatta „független” jelölt) választottak polgármesterré.
Bukarestben megbukott Gabriela Firea (PSD) főpolgármester, egy román embert (Nicușor Dan független jelölt) választottak polgármesterré.
És akkor kössük össze a három várost egy-egy vonallal Románia térképén. Mit kapunk? Egy szimbolikus Bermuda-háromszöget. Ahol eltűnhet a posztkommunistának becézett Románia minden rosszal megrakott repülőhadosztálya. Bízhatunk végre egy szebb jövőben. Áttörés történt. Valami megv…
És ebben a pillanatban eszembe jutott 1989 decemberének vége. Az eufória, amellyel kirohantam Kolozsvár főterére. A hit, hogy ó, hát itt kezdődik a nagyon nagy betűs Szabadság. Vége minden rossznak. És adtam magamnak egy hatalmas szimbolikus pofont. Mert persze, ezek a választási eredmények valósak (főleg, ha nem borul az állás az összes szavazat megszámolása után), de nagyon jól tudjuk, hogy a politika nem az euforikus érzelmek vidéke. Csak remélni tudom, hogy az örömös pillanatokat követő munkás (egyezkedős, alkudozós, kompromisszumos, betartós, áskálódós, nem utolsósorban kisebbségellenes) mindennapok hosszú során sikerül valamennyit valóra váltani abból, ami itt és most szimbolikusan kirajzolódni látszik.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Felszállt a fehér füst a vatikáni Sixtus-kápolna kéményéből csütörtökön este, ami azt jelenti, hogy sikerült megválasztani a katolikus egyház új vezetőjét.
… a Román Nemzeti Banknak két milliárd euróba került eddig Simion mester győzelme… és a napi politikai káoszon túl: annyi drogot kapcsoltak le Nagyváradon, hogy attól egy T-Rex is kifeküdne.
Provokatív plakátok jelentek meg csütörtök reggelre több helyszínen Csíkszeredában, illetve a taplocai iskolaközpont közelében is, amelyeken George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) elnökjelöltjének hírhedt kijelentései olvashatók.
Letépte a magyar nemzeti színű szalagot a nándorfehérvári diadal emlékművéről, és helyére román trikolórt idéző pántlikát kötött egy belgrádi román férfi, aki szerint „mindenhol ellopják a történelmünket a magyarok”.
A magát George Simion hívének kiadó, Tulcea megyei férfi lebozgorozza, szidalmazza, fenyegeti és „visszaküldené” a romániai magyarokat Magyarországra. A TikTok közösségi videómegosztón terjedő videó kapcsán Kézdivásárhely polgármestere is megszólalt.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.