Miért kell az ünnepi megemlékezésekhez politikus, pap, katona?

Nézem a Kolozs megyei prefektúra Facebook-oldalára kitett fotógalériát, ami azt ábrázolja, hogy a román kultúra napján, Mihai Eminescu születésnapján, január 15-én hogyan „ünnepeltek” a kolozsvári hivatalosságok. Bennem ilyenkor mindig felmegy a pumpa, hogy miért kell folyton politikusokat, papokat, katonatiszteket és pár – szigorúan gyászruhába öltözött – egyéb mord arcú embert nézni az ilyen alkalmakkor. Akkor is, ha szomorú, de akkor is, ha vidám az ünnepi momentum. (Egyáltalán, minek kell katonatiszteknek ott ájtatoskodniuk a kultúra napján? Ők nem szorulnak magamutogatásra, mint a politikusok.) És persze az egész „ünneplést” egy nagy, kollektív szomorúság, komorság, nehéz kilátástalanság lepi be, az embernek elmegy a kedve az élettől. És nem, nem kell a szolgálatos antinackó, és egyéb anti-, önjelölt véleményrendőröknek és erkölcscsendőröknek felfújni magukat, nem csak a román rendezvényekkel van bajom, ugyanilyen okból nem járok magyar megemlékezésekre és hasonló rendezvényekre sem. Mert ugyanígy zajlanak az 1848-as, 1956-os, kultúranapi és egyéb magyar rendezvények is, a súlyos depresszió, a fekete kabátok, a politikusok, papok és huszárok társaságában, irdatlan közhelyek, rettenetes beszédek, világvége-arckifejezések közepette. Ha tőlem függene, a gyerekekre, az iskolásokra bíznám a megemlékezések és hasonló nyilvános események koreográfiáját. Működhetne rotációs alapon, minden évben más és más iskola vagy osztály feladata lenne az ünnepi műsor megszervezése és előadása. Meggyőződésem, hogy nem csak kiválóan és kreatívan oldanák meg, de a résztvevők száma is sokkal nagyobb lenne, mint most, ráadásul „’48 üzenete”, vagy „’56 üzenete” vagy „nagy költőnk”, „nagy kultúránk” üzenete is talán jobban eljutna oda, ahova kellene.