Mi értelme tovább halogatni az iskolanyitást?

Olyan leszek lassan, mint ama idősebb Cato a római szenátusban, aki minden szónoklatában azt hajtogatta, hogy egyébiránt az a véleménye, Karthágót el kell pusztítani. Esetünkben a pun várost az iskolák helyettesítik, a porig rombolást pedig, épp ellenkezőleg, az újraindítás – mert egyébiránt az a véleményem, hogy az iskolákat ki kellene nyitni végre. Pontosabban, nem látok megfelelő érveket arra, hogy miért tartanának zárva továbbra is, mármint országosan. A pragmatikus válasz erre az, hogy azért, mert az oktatás járványügyi szabályozása azt írja elő, hogy kétfajta forgatókönyv létezik, a kettő közti választóvonal pedig 1 ezrelékes fertőzöttségnél húzódik: ez alatt minden évfolyam mehet iskolába, fölötte viszont csak az elemisek, illetve a végzősök. Ez azonban nem szentírás, bármikor megváltoztatható – igen, bármikor, hiszen a korlátozások feloldását lényegében egyik napról a másikra jelentette be az államelnök, talán túlságosan is váratlanul. Függetlenül attól, hogy mit gondolok a korlátozások enyhítéséről – alapvetően helyeslem –, egyre tarthatatlanabbá válik az a megkülönböztetés, amit az oktatási intézményeknek, és mindenek előtt a diákoknak kell elszenvedniük. Pontosabban: a megkülönböztetés tartható lenne, csak épp fordított irányban. Az ugyanis, hogy ülhetünk-e kocsmában hajnalig, nem létfontosságú kérdés (legalábbis fogyasztói szemszögből, a vendéglátósok szempontjából – érthetően – azzá válhat), de hogy az egy éve szinte megszakítatlan izolációban élő gyerekek visszatérhetnek-e az iskolapadba és természetes közösségükbe, nagyon is az. A korlátozások feloldása feltétel nélküli. A kültéri maszkviselés és a kijárási tilalom eltörlése nem függ sem az esetszámtól, sem az adott település oltottsági szintjétől, a családi-baráti mulatozások június elejétől bejelentett engedélyezése szintén nem (az oltottságtól csak annyiban, hogy ha minden résztvevő beoltott, egyáltalán nincs létszámkorlátozás). A tanintézmények megnyitását viszont, egészen abszurd módon, továbbra is egy helyi érvényű absztrakt statisztikai adattól teszik függővé. Persze, nem kizárt, hogy „a járványszámok kedvező alakulása” miatt a helyzet változni fog az elkövetkező hetekben, meg az állam- és a kormányfő is folyamatosan „reményét fejezi ki”, hogy az év vége már az iskolapadban éri a tanulókat, csak hát arra hívnám fel a figyelmet, hogy a tanév elvileg másfél hónap múlva véget ér – vagyis az óra veszettül ketyeg. Addig meg – legalábbis a kamaszok – szerencsére találkozhatnak legálisan este tíz után is, vélhetőleg kevésbé toxikus környezetben, mint a tanterem. Nos, ha valaki értelmes választ tud adni arra a kérdésre, hogy mitől számít biztonságosabbnak potenciális megfertőződés szempontjából egy nagy létszámú tömegrendezvény, mint egy kis létszámú tanóra, hogy az emberi interakciók járványügyileg kívánatos szabályai melyiken ellenőrizhetőek inkább, illetve hogy mi a minőségi különbség a 0,9 ezrelék és az 1,1 ezrelék között, azt meghívom egy oltakozás utáni ingyensörre. Az, hogy ezeket a kérdéseket nyilvánosan alig teszik fel, és az emberek többsége megelégszik azzal, hogy a kormányzat „visszaadta” (mintha bizony az övé lett volna) az este tíz utáni kószálás és bulizás szabadságát, csak azt jelzi, hogy az oktatás társadalmi presztízse és a felnövekvő – valamint a vírus által különösebben nem veszélyeztetett – nemzedékek érdekeire való odafigyelés az elmúlt egy év online szilenciuma nélkül is ott van, ahol sejthettük eddig: a béka segge alatt. Hátha ők tanulnak ebből a tapasztalatból, és bölcsebben kezelik a következő pandémiát.