Mátyás király és az erdélyi magyar csekélység

Egy teliholdfényben ázó novemberi éjszakán történt, hogy a Kolozsvár főterén álldogáló Mátyás-szobor nyújtózott egy nagyot, diszkréten kísérteties recsegés-ropogás közepette. A király körülnézett, megcsodálta a jól ismert (és de szépen felújított) Szent Mihály templomot, az egyáltalán nem ismert (és de jó arányérzékkel odarakott) vásári óriáskereket, aztán nógatni kezdte kedves lovát, ám arra szemlátomást nem hatott a bűbájos holdfény. Így hát lekászálódott róla és nekivágott a városnak, gyalogszerrel. Egy kirakatból (némi csörömpölés árán) álruhát szerzett magának jó szokása szerint, majd betért egy helyiségbe, ahonnan világot látott kiszűrődni. Valami fogadó lehet, gondolta magában a sok iszogató, társalgó, nótázgató ember láttán. Kért magának egy kupa bort (a kocsmáros értett a király nyelvén), meghúzódott egy sarokban és hallgatta, miről beszélgetnek a népek. Pontosabban, azok a népek, akiknek a nyelvét értette, mert beszéltek ott más nyelveken is. Szó szót követett, ahogy az ilyenkor szokás. A király fülét megütötte egy szokatlan szó: kisebbség. Eleinte arra gondolt, hogy ezek az utódok ilyen furcsa kifejezéssel illetik a csekélységet, ám lassan rájött, hogy magukra gondolnak. Magyarokra. Hogy ők itt, Erdély földjén csekélységben kisebbségben vannak. És szeretnék magukat megvédeni valahogy, ha már olyan helyzetbe kerültek, hogy nincsenek saját határaik, elszakították őket Magyarhontól, továbbá se paripájuk, se fegyverük, se joguk nincs, nem hogy fekete, de piszkosszürke sereg verbuválására sem. Arról is értesült az álruhás uralkodó, hogy ebben az új világban van egy afféle nagyon nagy királyság (hej, mint annak idején az enyém, gondolta egy nagy sóhaj kíséretében, vagy tán még annál is nagyobb), amelynek székesfővárosa Brüsszel, és ott döntenek elevenek és holtak, így a csekélységbe kisebbségbe szorult erdélyi magyarok sorsáról is. Mátyás király mindig is tettre kész ember volt. Gondolkodott kicsit, aztán összeismerkedett egy okos leánnyal (nem volt nehéz dolga, hiszen fess férfiú volt), beszerezte a szükséges információt, eladta a kardját (egyrészt, mint megtudta, manapság nem vassal intézik az ügyeket a civilizált (!) világban, másrészt nagy halom pénzt kapott érte a műtárgyak feketepiacán, sokkal többet, mint egy vármegye évi adója), beszerzett néhány fontos okmányt, rend ruhát, aztán vasparipára kapott és elvágtatott abba a Brüsszelbe, ahol a nagy-nagy főúri tanács munkálkodik. Azt persze indulásból tudta, hogy nem sétálhat be csak úgy a tanácsterembe. Ebben az új világban is vannak szabályok. De azt is tudta, hogy erre nincs szükség. Kémei útján (mit tesz a pénz, ugye) kifürkészte, melyik fogadóban gyűlnek össze a tanácsnokok beszélgetni, terveket szövögetni, és szépen beállított ő is. Mesésen gazdag (szülő)földbirtokosként mutatkozott be (értesült róla, a brüsszeli bárók imádják a földet, akárhol is legyen az) és mindenkit meghívott egy hordó jóféle borra. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, szép lassan megeredtek a nyelvek. A király ügyesen a csekélységekre kisebbségekre terelte a szót. A nagy hatalmú tanácsnokok lelkesen bólogattak: a brüsszeli főmuftiság igen-igen, bizony, persze, hát hogyne támogatná a csekélységeket kisebbségeket, sőt, kész térdre kényszeríteni bárkit, aki nem követi a parancsot. Minden csekélységet kisebbséget védenek, legyen az akármilyen kicsi, sőt, olyanokat is, tódította az egyik tanácsnok, akik valójában nem is léteznek. Ennyire fontos ez az ügy! Na és mi van az erdélyi magyarokkal, kérdezte a király. Csend lett. Azok kik, kérdezte aztán egy pápaszemes úr. Hát tudják, ott élnek, Erdélyben. Csend. Elnézést, Romániában. Jaaa, bólintott a sok főúr. Tudják, évek óta kilincselnek önöknél egy csekélységvédelmi kisebbségvédelmi csomaggal. Jaaa, bólintott ismét a sok potentát. Hát, azokkal a miféle ajkú román polgárokkal az van, mondta aztán a szemüveges úr, hogy nem értjük, mit akarnak. Hiszen jól vannak ott, Romániában. Semmi bajuk nincs. És különben is, mi innen, Brüsszelből nem szólunk bele Románia háztáji ügyeibe. Nem vagyunk diktátorok. Értem, bólintott a király. De ha a többi csekélység kisebbség ügyébe bele tudnak szólni, sőt, térdre akarnak kényszeríteni bárkit, aki nem követi a brüsszeli parancsot, akkor ezeket az erdélyi magyarokat (és felteszem, más hasonló csekélységek kisebbségek is élnek a vén Európában, saját határok nélkül) miért nem? Kérem, válaszolták a nagy hatalmú tanácsnokok, ez a kérdés fölöttébb indokolatlan, továbbá mellékes és nem időszerű. Beszéljünk inkább a földjeiről, igen tisztelt uram. Mennyi? Az éjszakába nyúló paláver végén Mátyás király szépen elköszönt a brüsszeli hatalmasságok karától, felült a vasparipára és visszakocogott Kolozsvárra. Késő éjszaka érkezett a városba, begyalogolt a központba, útközben betért az okos leányhoz, átöltözött, elbúcsúzott tőle szépen, aztán kisétált a főtérre és a teliholdfényben akkora pofont adott a lovának, hogy az ágaskodni kezdett azonmód. A király felkapott rá és elvágtatott. A kósza hírek szerint hollófekete sereget gyűjt valahol, hogy ezt az erdélyi magyar csekélységet megvédje.